Népszabadság, 1976. február (34. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-03 / 28. szám

1978. február 3., kedd NÉPSZABADSÁG A MŰSZAKI EGYETEM ÚJ KOLLÉGIUMA Új kollégiummal lesz gazdagabb a következő tanév kezdetére a Budapesti Műszaki Egyetem. A XI., Stoczek utcában befejezéshez közeledik a 839 személyes kollégium építése. Hazaérkezett az Állami Hangversenyzenekar Csaknem egyhónapos nyugat­európai turnéról érkezett haza a Magyar Állami Hangversenyze­nekar. Ausztriában és Nyugat- Németországban 24 hangversenyt adtak Ferencsik János Kossuth­díjas karmester, főzeneigazgató vezényletével. A koncertsoroza­ton szólistaként működött közre Perényi Miklós csellista és Bár­sony László mélyhegedűs. (MTI) Az év első hanglemeznagydíja Újabb szép magyar hanglemez­siker született Párizsban: Kovács Dénes hegedűművész, a Zenemű­vészeti Főiskola rektora február 5-én veszi át Párizsban a Francia Nemzeti Hanglemez Akadémia nagydíját. A Magyar Hanglemez­gyártó Vállalat nagydíjas lemezei családjának legfiatalabb tagja Mozart Esz-dúr trio-divertimen­­tója. A felvétel Kovács Dénessel készült, közreműködött Németh Géza brácsa- és Banda Ede gor­donkaművész. 11. ZENEI KRÓNIKA II AZ ÚJ MAGYAR ZENE SE­REGSZEMLÉJÉT öt esztendeje rendezi meg immár a Rádió. Kü­lönböző foglalkozású zenekedve­lők, valamint kritikusok kettős zsűrije elé bocsátja mindazokat az új felvételeit, amelyeket méltónak találtak ismételt, rendszeres su­gárzásra. Mennyiségét, minőségét, műfaji összetételét tekintve a szemle anyaga évről évre megle­hetősen változik, s a két zsűri tevékenységét végül is a hallott művek határozzák meg. Arra azonban, ami idén történt, eddig nem volt még példa: a közönség és a kritika egyazon műre vok­solt. Durkó Zsolt oratóriumának, a Halotti beszédnek ítélte oda az első helyet. Szinte várható volt, hogy így történik, hiszen ez a döbbe­netes erejű alkotás nemcsak a ze­neszerző eddigi legértékesebb mű­ve, hanem egyúttal a kortárs ma­gyar zeneszerzés legjelentősebb vállalkozásai közé is tartozik. Szubjektív értékmérője a Halotti beszédnek, hogy mennél többször halljuk, annál több szépsége tá­rulkozik fel. Durkó hagyomány­­őrző és hagyományt teremtő ora­tóriuma szerves folytatója zenénk humanista fő vonulatának. Újat mond, s új eszközöket alkalmaz ez a zene, mégis ott érezzük ben­ne Liszt, Bartók, Kodály hang­ját csakúgy, mint a magyar nép­zenéét. Az oratóriumnak a seregszemle anyagában jóformán nem is akadt versenytársa, bár a műsorban egyebek között Lendvay Kamilló, Sárai Tibor szép és jelentékeny kompozíciói is elhangzottak. De mintha alábbhagyott volna a kompozíciós kedv. A művészetet ugyan nem mérhetjük stopperórá­val, mégis feltűnt, hogy a meg­előző évben mintegy három órá­nyival több felvétel készült új magyar alkotásokról. Ezúttal a szó valódi értelmében hiányzott Balassa Sándor, Soproni József, Sugár Rezső, Szöllősy András, na­gyobb művel nem szerepelt Láng István, Petrovics Emil. Akitől pedig nagyobb szabású, terjedel­mesebb alkotást rögzítettek hang­szalagra — Sárközy István Sok gondom közt című, 21 dalt sora­koztató József Attila-ciklusára gondolok — annak teljes kompo­zíciója helyett, alighanem valami szervezési tévedés folytán, né­hány, összefüggéseiből kiragadott, jelentésétől ily módon megfosztott dala hangzott el csupán. Örvendetes, hogy mennyire megszaporodott az amatőr kóru­sok által is előadható, egyúttal igényes énekkari művek száma. Ám arra feltétlenül gondolni kell, hogy ezek a darabok a seregszem­lén minden évben szükségszerűen hátrányos helyzetbe kerülnek. Műfaji probléma, hogy a 2—3 perces kórusok nincsenek a dí­jért versenyben, mert egyszerűen nem hasonlíthatók oratórium­hoz, nem vethetők egybe ze­nekari kompozíciókkal. Érdemes lenne fontolóra venni esetleg új díj alapítását, a közművelődés szempontjából oly fontos kórus­­irodalom legjobb teljesítményei­nek a jutalmazására. A SZOMBATHELYI SZIMFO­NIKUS ZEnEKAR legifjabb ál­landó vidéki együttesünk, két éve nyerte el a munkaviszonyokat ug­rásszerűen megjavító hivatásos státuszt. Petró János, a zenekar karnagya vezényletével a Zeneakadémián szerepeltek nemrég. Koncertjük legfontosabb műsorszáma, mond­hatnám „vizsgadarabja” Brahms II. szimfóniája volt. Az együttes sok szép megoldással örvendez­tetett meg, bár ígéretes fejlődé­sének nyilván a kezdetén tart még. Feltűnt fafúvóinak szép, tiszta játéka, vonóskarának ne­mes hangzása és fegyelme. Kár, hogy Petró vezénylése a Brahms­­műből inkább csak pillanatképek sorozatát tárta fel; a részletek je­lentését, formai, dramaturgiai he­lyét ezúttal nem sikerült teljesen egységes zenei folyamattá szer­veznie. SCHIFF ANDRÁS hatalmas fel­adatra vállalkozott, amikor Bach Goldberg-variációit választotta nyilvános, bérleti hangverseny­ként megrendezett diplomakon­certjének műsorául. A vállalko­zás már csak zongorásteljesít­­ményként is tiszteletet parancsol, hiszen Schiff egyvégtében, szünet nélkül, mintegy másfél órát ját­szott , pontosabban fogalmazva: maximális szellemi koncentráció­val muzsikált. Ebben a produk­cióban ugyanis éppen az volt a figyelemre méltó, hogy a fiatal művész szinte észre sem vétette, hogy az előadásnak hangszer az eszköze. Technikai gondjai nin­csenek, az elképzelésének megva­lósításához szükséges eszközök birtokában nem is lehetnek. A zenei elképzelés intenzitása és költőisége mindvégig megkapó volt. Schiff intellektuális, elemző alkat, legalábbis a produkció elő­készületi stádiumában minden megoldása életkorát cáfoló meg­fontolt érettségre utal, ám az elemzésre törekvés nem köti gúzs­ba, hanem éppen felszabadítja a képzeletét. Játékának zártsága és fegyelme végül is gazdag fantá­ziájú előadóművész szárnyalását segíti. Schiff igazi, eleven muzsi­kálás ,örömében részesítette hálás közönségét. Bach zárkózott, lát­szatra elvont zenei világát kellő szigorral és önmérséklettel, egy­szersmind felszabadultan keltette életre. Meggyőző biztonsággal és rokonszenves arányérzékkel ha­tározta meg a részletek helyét a nagy formában, és szuggesztíven rajzolta meg a teljes mű drama­turgiai ívét. Breuer János Magyar tv-produkció sikere Barcelonában A napokban adták át a Magyar Televízió alkotócsoportjának — a Dante-mű nyomán készült Pokol című produkciójáért — az 1975. évi barcelonai Ondas tévéfesztivál fődíját, a Prix Ondast. A zsűri a díj átadásakor hangsúlyozta, hogy a művet — többek között — az elektronika sajátos alkalmazá­sáért és felhasználásáért jutal­mazták a tekintélyes nemzetközi elismeréssel.­­ Mint ismeretes, a klasszikus al­kotást Weöres Sándor alkalmazta a képernyő követelményeihez. A rendező Rajnai Antal volt. A Sin­­kovits Imrével, Bánffy György­­gyel, Káldy Nórával, Darvas Ivánnal és Torday Terivel a főbb szerepekben forgatott filmet a fő­díj elnyerése alkalmából a tele­vízió a közeljövőben ismét műso­rára tűzi. Tanácskozás a jövő iskolájáról A Magyar Tudományos Akadé­mia elnökségének közoktatási bi­zottsága és az Oktatási Miniszté­rium négynapos tanácskozást ren­dezett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. A harmadik alkalommal itt megtartott ülésszakon csaknem nyolcvan szakember vitatta meg a bizottságnak a távlati — az év­század végére szükségesnek tar­tott — műveltségkép közoktatási tartalmáról szóló koncepcióját. A négynapos ülésszakon részt vett Erdey-Grúz Tibor, a Magyar Tu­dományos Akadémia elnöke, Szentágothai János, az MTA al­­elnöke és Hanga Mária oktatási miniszterhelyettes is. 7 KÖNYVSZEMLE A nemzet életében csak egy pil­lanatnak számít tíz esztendő, de a saját magunkéban kínosan sok­nak. A folyamatosan végzett munka színvonala és stílusa is változik egy évtized során — bi­zonyára az ennyi idős könyvszem­lék esetében is. Hiszem, hogy nem volt haszontalan fáradság, legin­kább mégis egy-egy szarvashibá­ra, nem kevés fogalmazási vétség­re és tengerikígyó-mondatra em­lékszem. Talán balszerencsésen dolgozik a memóriám, mégis sze­rencsésebben azokénál, akik — bármiről szóljanak is — egyre csak a lelkük és tollak mütyür­­kéit fitogtatják ... Takarékoskod­junk azonban a papírral és a tömjénnel, s térjünk a dolgunk­ra, bár ezt is személyes mozzanat­tal kell­ kezdenem. Akár esztétikai, akár ízlésbeli okokból, végül pedig gyanakvássá ridegült nem-tetszésből, sok olyan könyv kiadásán és közönségsike­rén háborogtam, amely — mások szerint — türelmesebb méltány­lást érdemelt volna. Ezek közé tartozik az ismeretterjesztési szempontból is jó lehetőségű, nagy példányszámú és gyorsan fogyó SZÁZADOK - EMBEREK sorozat, amelyben több kilónyi királyhistória és hol véres, hol vi­zenyős kalandsorozat bágyasztot­ta a kedvemet. Sommásan azon­ban egyetlen sorozatot sem sza­bad megítélni. Hogy mennyire nem, azt két ókori témájú regény­újdonságon mérhetjük le. Gérard Walter francia történész aprólékos biztonsággal, de ma már avultnak minősítendő szem­lélettel írta meg Brutus és a köz­társaság végnapjai című regényét. Méltán szállt perbe a bismarcki idők reakciós történetfelfogásával, de csak a polgári forradalom ókorszemléletéig jutott el, amely Brutusék szubjektív hősiességét a zsarnokellenesség példájaként di­csőítette — figyelmen kívül hagy­va a történeti lényeget, azt, hogy miért volt szükségszerű a maradi és bomló köztársaság bukása. Iro­­dalmilag sem egységes az ábrázo­lás. A regény első fejezetei tyú­kászok és csibészek torzsalkodá­sának mutatják a politika felszí­nét, s csak a Caesar meggyilkolá­sát követő évek rajzában érződik a korforduló súlya. (Európa) A nálunk is több regényével si­keres finn Mika Waltari csaknem ezer oldalon írta meg az első ke­resztény közösségek útkeresését, azokat a politikai és magánem­beri drámákat, amelyek Néró ko­rában gyötörték a gyakorlati megváltásra és békés boldogságra szomjazó polgárokat (Az emberi­ség ellenségei). Akit eleve nem­ riaszt a regény vaskossága, igen jó olvasmányra talál. Nem csupán érdekes, de igaz is a közéleti s er­kölcsi hullámtorlódások moraja, még ha a szenátor főhős első sze­ntélyű naplójának a formája va­lószínűtlen, anyaga pedig túlcif­rázott is. (Európa) A történelmi regény és novel­la magyar mesterei szólnak az ifjú olvasókhoz is a MÓRA KÖNYVKIADÓ több újdonságában is.­­ Krúdy Gyula kevéssé ismert elbeszélé­seinek csoportját tartalmazza a Rákóczi harangja című összeál­lítás. Mohács, a Rákóczi-kor és a Martinovics-összeesküvés a témá­ja a három legszebb ciklusnak: a művészi ábrándozásba és játékba menekülő szomorúság, a búsan zengő stílus s az illúziókat foszla­tó valóságsejtés határozza meg az olvasói élményt. A másik két fe­jezet darabjai erőtlenebbek, bár a századforduló kesernyésen rea­lisztikus felvillantása sokat meg­értetne Krúdy életútjából, ha az elbeszélések megírási dátumát mindenhol ott találnánk. Ez azon­ban maximalista óhaj: elmondtuk százszor, elismételhetjük ezerszer, ha a kiadók nem látják be a ja­vaslat értelmét. A másfél évtizede elhunyt Szántó György hagyatékát tolmá­csolja két kötet, második kiadás­ban A három vaskorona, amely­ben a szomszéd népek közös mon­dáit dolgozta fel, és a kötetben jórészt most először megjelenő el­beszélések gyűjteménye A tibeti biblia. Ismertetnünk ez utóbbit szükséges, indokolt tisztelettel. Az első rész Husz János, Mányoki Ádám és Munkácsy Mihály szelle­mi bátorságát foglalja aranyfüstű novellákba, a haladás lelkes he­vületével. A másodiknak két cik­lusa (Jászai Mari pályakezdéséről és Petőfi emlékéről) közvetlenül csatlakozik az előzőkhöz, tárgyi, műfaji, stiláris tekintetben egy­aránt; a folytatásból az önéletraj­zi ihletésű elbeszélések mutatkoz­nak markánsnak, egységet azon­ban nem alkotnak, az ifjúsági jellegük is kétséges. ~ MŰVÉSZETTÖRTÉNETI könyvkiadásunk elvi és szakmai egyenetlenségeit ritkán teszi szó­vá egy-egy kritikus, a vajon nem pusztába kiált-e? Legtöbbünket — mi tagadás — elsősorban a ké­pek szoktak foglalkoztatni és gyö­nyörködtetni, az értelmező s ér­tékelő szövegek közül pedig a le­írások. Ez alkalommal mégis a ta­nulmányok kívánnak hozzászó­lást. A Képzőművészeti Kiadó igen fontos „Műelemzés” sorozatában jelent meg Bojár Iván kötete: Vallomás egy műalkotásról, Bar­­csay Jenő szentendrei mozaikjá­ról. Nem éppen tudományos fo­gás vallomássá oldani a műelem­zés feladatát! Szépek az illusztrá­ciók, megkapó a művész visszate­kintése is. Hatalmas mozaikjának jelentőségét sokan méltatták, de kívánatos, hogy még többen ért­sék és becsüljék — ezt kellett volna Bojárnak segítenie. Ő azon­ban elpöttyent néhány kidolgo­zandó ötletet, majd a „parttalan realizmus” szellemében és duz­zasztott stílusban adja elő keveset mondó himnuszát. A szocialista képzőművészet nyomában címmel tette közzé cikkeinek és katalógusszövegeinek javát Oelmacher Anna. Érdeklő­dése, világnézete és vitakészsége pontosan egybevág tudományos és publicisztikai vállalásaival. Adatokkal körülbástyázott szak­­szerűség társul mindehhez, s ki­váltképp ott meggyőző, ahol kis­monográfiákká tömörülnek cik­kei egy-egy művészről (Beck ö. Fülöpről, Pór Bertalanról, Dési Huber Istvánról, mindenekelőtt pedig Derkovitsról). A művészet, elsősorban is a festészet megsze­rettetése határozza meg a témá­kat és az érvelési módot. Eszmei tartalom és forma dialektikájának tömör megmutatásával jellemzi sok-sok életmű sajátságait. Az arányok és a hangerő némely el­tolódása a cikkek alkalomszerűsé­géből fakadt. Fontosabb, hogy po­zitív kifejtéssel szolgálja a szo­cialista esztétikát és közművelést — közvetlen vita nélkül is cáfol­va az­ apolitikus és dezideologizáló szemléletet. (Kossuth) Falus Róbert

Next