Népszabadság, 1976. február (34. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-03 / 28. szám

6 NÉPSZABADSÁG 1976. február 3., kedd MUNKATÁRSUNK RIPORTJA A SZÍRIÁBAN ÉLŐ PALESZTINOKRÓL Vissza a szülőföldre — Ne csak a táborokba menjen el, tájékozódjék a hivatalos kormányhivataloknál is és feltétlenül látogassa meg Kuneitrában Vidad Nasszirot. Ő a mi népünk élő lelkiismerete — fordul hozzám dr. Fahum, a Palesztinai Nemzeti Tanács nagy tekintélyű, hazánkban is ismert elnöke, amikor felkerestem szerényen berendezett damaszkuszi irodájában. Másnap kezemben a minisztérium engedélye, amely a frontövezetben levő város meglátogatását lehetővé teszi. A szürke Mercedes gépkocsi falja a kilométereket. Olyan őrült tempóban száguld a kétsávos úton, a baloldali nyomtávon véve a kanyarokat, hogy Adelkatich kollégámmal, a tájékoztatási minisztérium munkatársával önkéntelenül is a kapaszkodók után nyúlunk. Fegyvermentes övezet Amikor megjegyzem, hogy a 120 kilométeres tempó fölösleges vakmerőség, csak legyint. — Máles, nem számít. Majd magyarázólag hozzáteszi, hogy ezen az úton legfeljebb szamárral találkozhatunk, s a gépkocsivezető behunyt szemmel is végig tudna menni rajta, hiszen a legutóbbi háború alatt sokszor megjárta. Igaz, akkor nem Mercedesen, hanem páncéloson közlekedett. A főváros után egy darabig lankás dombok között kanyarog az út, majd elmaradnak a falvak, a határban legelésző birkanyájak, a szürkészöld levelű olajfák és a szőlőskertek, amelyekben a nagyszemű édes szőlő terem, méghozzá nem karóhoz kötözött, hanem futó venyigéken. A művelésre alkalmas területet köves, sziklás talaj, a gondozott falvakat sárkunyhók kis csoportjai váltják fel. Ezekben Palesztinát menekültek laknak, akik inkább itt a köves pusztaságban építették fel vályogviskóikat, csakhogy minél közelebb lehessenek elhagyott otthonaikhoz. A Szíriai kormány nem akarja őket erőszakkal kitelepíteni, pedig ha ismét harcokra kerül a sor, két tűz közé szorulnak — magyaráz Adelkatib. Közben megérkezünk a fegyvermentes övezethez, amelyben fegyvertelenül lehet közlekedni. A bejáratot sorompó állja el. Adelkatib pecsétes írást nyújt át az őrnek. Az sokáig forgatja, aztán gondosan összehajtogatja és viszszaadja. A sorompó felemelkedik, szabad az út. Alig teszünk meg néhány kilométert, egy domb tetején feltűnik az ENSZ-megfigyelő erők sátra, rajta a kékszínű lobogó. Az őrhelyen osztrák katonák. Szívélyesek, s amikor megtudják, hogy az újságíró magyar, vagyis szomszéd, előkerül egy üveg schweihati sör is. Nyilatkozni azonban nem nyilatkoznak. — Szigorúan tilos — mondja az őrség parancsnoka. Újabb néhány kilométer megtétele és dombhajlat után hirtelen romok között találjuk magunkat. A romok között szabályos utak. Széles, nyílegyenes útra fordulunk, Kuneitra egykori főutcájára. Mert Kuneitrában vagyunk, pontosabban az egykor harmincezer lakosú virágzó kereskedőváros lerombolt falai között. A főutca egyik félig épen maradt épületének falán hatalmas plakát hirdeti: Gyertek, győződjetek meg róla a saját szemetekkel, mit tettek Kuneitrával... Kiégett épületek Kuneitrát valóban látni kell az embernek, hogy el tudja hinni: a Visszavonuló izraeliek valóban mindent megsemmisítettek, amikor el kellett hagyniuk a várost. A katolikus templomnak csak a falai állnak. Egykor szép, faragott ajtaja lehetett, most csupa szilánk, az ablakok közelében bokáig járunk a színes máriaüveg cserepeiben. Lehet, hogy az oltár is szép lehetett, teljesen megsemmisítették. Nem messze a templomtól a kórház kiégett épülete áll. Az emeletekre csak a felrobbantott lépcsőmaradványokon tudunk felkapaszkodni. Kísérőm szótlanul Vezet emeletről emeletre. Sorra járjuk az ajtó és ablak nélküli termeket. A berendezésből semmi sem maradt. A laboratóriumot magukkal vitték, s amit nem volt idő leszerelni, azt vagy felrobbantották, vagy egyszerűen szétlőtték. Akárcsak a konyha hatalmas tűzhelyeit, vagy a fürdőszobák beépített kádjait. A látványtól nehéz megszabadulni, önkéntelenül is Picasso híres Guernica festménye elevenedik meg a szemünk előtt. A mozi erkélyéről szemügyre vehetjük az alig néhány száz méternyire levő izraeli őrállásokat. A géppuska csöve felénk irányul, a mögötte álló őr távcsövén keresztül vizsgálja a „szokatlan” mozgást. A mellettem álló Szíriai rendőr átnyújtja a saját távcsövét. A lencsében megjelenik a bunker bejáratánál álló izraeli katona. Huszonéves, szőke fiatalember, kissé borostás, rágógumit rág. Visszaadom a távcsövet. Megyünk Vidad Nasszif asszonyhoz. Nem megyünk tovább A kocsi egy kőkerítéssel körülvett kis ház előtt áll meg. Egy ép ház és ápolt kert fogad. Szőlőlugas vezet a ház bejáratáig. Az ajtóban egyenes tartású,élénk tekintetű asszony jelenik meg tucatnyi macska kíséretében. Szívélyesen fogad bennünket, és betessékel a tisztaszobába. A beszélgetés nehezen indul, de lassan kibontakozik a családi tragédia, amelyben mint cseppben a tenger, úgy tükröződik a nemzet tragédiája. Háromszor üldözték el lakóhelyéről az izraeliek. Először 1948-ban, aztán 1956-ban, majd 1967-ben. 1973-ban is tovább akarták hajszolni az izraeliek, ő azonban kijelentette: inkább meghal, mint anyja és férje, s családjának többi tagjai, akiket ott temetett el, ahol a halál érte őket. Hallgatjuk a palesztinai aszszonyt, amint szenvtelenül sorolja emlékeit. Hangja csak akkor keményedik meg, amikor azt mondja: — Egy tapodtat sem megyünk tovább. — Nincs benne semmi pátosz, csak kemény elszánás. — Ha fiatal lennék, gyermekeket szülnék. Fiúknak adnék életet, akik fegyvert foghatnának és visszaszerezhetnék földjeinket — teszi hozzá. Mint megannyi mázsás kő, úgy koppannak a kemény szavak a 71 éves, törékeny asszony szájából. S hogy ez az elszánás nemcsak Vidad Nasszif asszony, hanem a Szíriában élő többi palesztinai sajátja is, arról másnap az egyik menekülttáborban győződtem meg, ahová a menekültügyi iroda munkatársa kísért el. Tőle tudtam meg, hogy a főváros mellett 7, az országban öszszesen 13 menekülttábor működik, amelyekben 300 ezer menekült él. Jogaik azonosak a Szíriai állampolgárok jogaival, egyet kivéve: nem választhatnak és nem választhatók. A tábor, amelyet meglátogatunk, szabályos kis város, a Szíriai kormány segítségével épített házakból és nem sátrakból áll. Saját közigazgatása, alsó- és középfokú iskolája van. (A tanulni vágyó tehetséges fiúk és lányok előtt nyitva állnak a Szíriai egyetemek kapui.) Az egyik osztályban azoknak a családoknak a gyerekei tanulnak, akiket a Golanról űztek el. Bogárszemű beduin lánykák gyakorolják a betűvetést. — A fiúk még a régi szokásoknak megfelelően külön osztályokba járnak — mondja a fiatal pedagógusnő, maga is palesztinai menekült. A fiúkhoz is benyitunk. A tízéves gyerekek, mintha csak vezényszóra történne, felpattannak a helyükről, úgy üdvözlik a vendégeket. Közülük kerülnek majd ki a palesztinai nép holnapi mérnökei, pedagógusai, orvosai és persze katonatisztjei is. Az iskola szomszédságában hadtörténelmi múzeum, vagy legalábbis annak a magva. A palesztinai nép harcának története, a fegyverek és a harci módszerek tökéletesedése mellett megismerkedhetünk a mártírokkal is. A róluk készült listákkal és képekkel van tele az egész terem, ott olvashatók jelentősebb akcióik leírásai is. Az egyik ilyen akció hősével, Zaki Mahmouddal személyesen is találkozunk. Negyven év körüli férfi, akinek tizenegy gyereke van, s ennek ellenére harminchatszor volt bevetésen az izraeliek által megszállt területen. Az utolsó alkalommal súlyosan megsebesült. Budapesten, az ORFI-kórházban kezelték. Kéri, adjam át üdvözletét a kezelőorvosoknak, nekik köszönheti, hogy újra tud járni. Igaz, a lába még nem gyógyult meg teljesen, amíg felépül, a múzeumban dolgozik. — S aztán? — kérdezem tőle. — A harc még nem ért véget, de ha vége lesz a háborúnak, szeretnék visszamenni a szülőföldemre. Ezt halljuk, bárkivel beszélünk is a Szíriában élő palesztinaiak közül. Kanyó András Egy palesztin táborban. NINCS MESE Nekem az tetszik a legjobban, amikor doktor Bubó tágra nyitja bölcs szemét, nem kevésbé bölcs szentenciával fejezi be kalandját, s például imigyen magyarázza gyógymódjainak hatását: „Már szegény megboldogult kórbonctan-professzorom is megmondta, hogy nem mindig az orvos tehet róla, ha meggyógyul a beteg.” Hát igen, az efféle kedves morálparódia adja meg a sóját annak az állati paródiának, amelyet annál jobban értünk és elértünk, minél több benne az emberi. Doktor Bubót és környezetét, elragadó figuráikkal benépesült meseerdejét a gyerekek kis értetlenséget nézik ugyan, minthogy az erdőnek ezen lakói ugyancsak a felnőttvilág lelki vezérlései szerint cselekszenek. Annál kedveltebb viszont a tv-nézők felnőttvilágában, minthogy a bölcselkedő emberséges bagoly, a rajongó és mégis realista medve, az erélyesen törvénytisztelő sólyom, a blazírtan szemtelen lajhár, a vérszomjasan önző leopárd, a küldőide, küldd oda „nekem mindegy” teknősbáka — állatlan embernek. Vagy még inkább: emberien állatiak, hiszen meglepően hasonló ügyeik, összezördüléseik támadnak, mint a homo sapiensek társadalmának. Zsugoriság és hisztéria, féltékenység és nagyravágyás, cselekvés vagy bölcs józan morál, hencegő feszengés és uralkodni vágyás — mind-mind megtalálhatók ezekben a nem egészenmesékben, akár az ezópusi világban. Ezópus óta bizony sokan folyamodnak ahhoz, hogy érzékenységükben könnyen felingerelhető emberek helyett különféle állatjellemeknek tulajdonítsák az ilyen vagy olyan viselkedést, az ilyen vagy olyan helyzetet és históriát, amely a végén soha nem nélkülözheti az összegezhető morált. Nem csoda, hogy ezt a lehetőséget a film is felfedezte. Nem hiszem azonban, hogy Bubó mesternél aktuálisabbnak, ráismerhetőbbnek csináltak-e a rajzfilm művészei efféle sorozatot. Elvégre maga Walt Disney is Donald kacsájával, Micky egerével és Plútó kutyájával ember módra ugyan, de még nem egészen emberien viselkedő világot — bájos és kedves világot — teremtett, a közvetlen társadalmi mondanivaló igénye nélkül. Joseph Barberáék „kőkorszaki” emberkéi viszont már zseniálisan „kőkorszaki”, azaz mai emberparódiák. Bubó műfaja ezzel szemben megmaradt a klasszikus ezópusi kifejezésmódnál, de már eleve úgy indult, mint amelyik határozottan időszerű mondanivalóval, sőt egyben-másban már társadalmunkra jellemző mondanivalóval jelentkezik. Úgy indult — mondom —, és igazán sajnálattal látom, hogy távolodik ettől az éles szemmel és kiváló érzékkel felismert lehetőségtől. Pontosabban arra gondolok, hogy nem elég a bemondások és a szituációk jelzésszerű aktualizálása, mert ebben az egész „erdei problémavilágban” roppant lehetőségek rejlenek. De persze erről eszembe jut egy másik közismert mese. A szegényemberről, aki szamarára ültető gyermekét, és maga ballagott előtte, amíg csúnyán meg nem szólták érte. Hogy elejét vegye a további megszólásnak, leszállította a gyereket, és ezután maga ült a szamárra. Minthogy ezután a járókelők kegyetlen atyának tartották, a következőkben mindketten a szamárra ültek. Bezzeg harag lobbant ellenük az emberekben így is: „Micsoda kegyetlenség! Ketten azon a szegény állaton?” Mit volt mit tenni, fogták hát a szamarat, és ezután ők cipelték tovább. Ettől fogva már nem szidták őket, csak mondogatták: „Nézd a két bolondot, hát nem a vállukra vesznek egy szamarat ?” Szóval Bubó mester kiváló alkotóitól igazán nem azt kívánom, hogy minden tanácsot megfogadjanak, s a végén majd „vállukon vigyék a szamarat”. Ami bizony könnyen megesik azzal, aki minden kritikusra hallgatni akar. Hadd idézzem ezért inkább most én (önkényesen) dr. Bubó kórbonctan-professzorát: „Nem szükséges többféle kezeléssel próbálkozni ott, ahol egyszerre is át lehet vezetni a beteget a halhatatlanságba.” Rózsa László A Béke és Szocializmus legúfjabb száma Pártja első titkárának cikkét, amelyben a múlt esztendő rendkívüli jelentőségű eseményét, a helsinki értekezletet méltatja. A szerző hangoztatja, hogy bár az értekezlet színhelye Európa volt, a helsinki megállapodás az egész világ szerteágazó nemzetközi kapcsolatainak fejlődésében zárt le egy történelmi korszakot, s nyitott új szakaszt. Tudomány és kommunizmus címmel Szergej Trapeznyikov, az SZKP Központi Bizottságának tagja, a KB tudományos és oktatási osztályának vezetője egyebek közt arról ír, hogy a tudomány soha nem volt még olyan sokoldalú, szerteágazó, mint napjainkban; soha nem is hárult rá olyan óriási szerep és felelősség, mint a kapitalizmus bukásának, a szocializmusba való átmenetnek a korában. Atöbbi között utal arra, hogy a mai történelmi korszakban a nagy tudományos-technikai forradalom mélyreható átalakulásokat idéz elő a termelés szférájában és a társadalmi életben egyaránt. A vitarovatban két érdekes írás foglalkozik a szocializmushoz vezető úttal, s a haladó erők szövetségi politikájának kérdéseivel. Fontos témáról, a kommunisták hazafiságáról és nemzetköziségégéről mondja el a véleményét Friedl Fürnberg, Ausztria Kommunista Pártja Politikai Bizottságának tagja, valamint Mel Deig, Kanada Kommunista Pártja Végrehajtó Bizottságának tagja. V. L. A kommunista és munkáspártok elméleti tájékoztató folyóiratának idei első száma ízléses, új borítóval — és gazdag tartalommal — kerül az olvasó kezébe. A 29 nyelven, összesen 145 országban terjesztett folyóirat vezető helyen közli Rodney Arismendinek, Uruguay Kommunista HMMaM A LOTTÓ ÁRUHÁZBAN Női teddybunda 2930,- Ft helyett 1758,- Ft Tájfun férfi télikabát 1950,- Ft helyett 1170,- Ft Női csizma 410,— Ft helyett 246,— Ft Jerseyruha bakfisoknak 390,- Ft helyett 234,- Ft Bélelt férfi bőrkesztyű 237,- Ft helyett 172,20 Ft