Népszabadság, 1976. május (34. évfolyam, 103-127. szám)

1976-05-01 / 103. szám

VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK 24 oldal­­ Ára: 1,20 FZ AZ MSZMP KÖZPONTI LAPJA XXXIV. évf. 103. szám 1976. májusi., szombat Béke és nemzetközisé k­ ilenc évtized telt el azóta, hogy a felvonuló munkások először bontották ki a májusi vö­rös lobogókat, s harcba indultak igen távolinak látszó célokért. 1886-ot írtak akkor, és sortűz volt a válasz. A világtörténelem léptékével talán nem is olyan hosszú idő telt el azóta. Mégis el­mondhatjuk: századnál rövidebb idő alatt még aligha változott na­gyobbat a föld arculata. Megvaló­sult az, amiben először csak azok bíztak, akiknek világnézete, hite a legerősebb volt, vagy ösz­tönös megérzése a legbiztosabb, mint a költőé, aki azt írta: „Mióta ember néz az égre, vörös csillag volt a reménye.” A remény azóta beteljesedett, s a történelem íve valóban szédí­tő: kerek három évtizeddel az­után, hogy május elseje először volt munkásünnep, győzött a munkáshatalom, először egy or­szágban. Három évtizeddel később a szocializmus immár világrend­­szerré vált. Azóta megint csak ke­vesebb idő telt el, mint harminc év. Napjainkra a szocialista kö­zösség korunk legdinamikusabb történelemformáló erejévé vált; olyan tényezővé, amelynek lété­vel és erejével, hatásával és kez­deményezésével számolnia kell mindenkinek, aki politikáját a valósághoz szabja. Egy olyan vi­lágban, amikor a kapitalizmus hivatásos apologétáinak, és fu­turológusainak is bealkonyodott, a Szovjetunió s a többi szocialista ország kommunista pártjainak kongresszusai tárgyszerű mérle­gükkel, magabiztos előretekinté­sükkel a jövő megtervezhetőségét tanúsítják. Hogy mekkorát és merre for­dult a világ, elegendő arra gon­dolni, hogy látványosan fejlődik, s az építőmunka új sikereit mu­tatja fel egy szocialista ország az Egyesült Államok pártjainak tő­szomszédságában. S egy másik szocialista ország a távoli Indo­kínában győzedelmesen fejezhette be azt a küzdelmet, amelyben „hátországa” a szocialista közös­ség volt, és Ho Si Minh álma vá­lik valóra épp most az egységes Vietnam létrejöttével. Ma két éve még demarkációs vonalról szóltak a jelentések, amelyeket Saigonból küldtek. Ma nincs Vietnamban sem demarkációs vonal, sem ál­lamhatár, és az ország déli ré­széből érkező jelentéseket Ho Si Minh városából keltezik. M­­­egváltozott a hetvenes évek­­ közepére a kor többi forra­dalmi tényezőjének szerepe is. A kommunista mozgalom öt eszten­dő alatt majdnem egymillió tag­gal növelte sorait a nem szocia­lista világban, benne néhány erős tőkésállamban is, amelyekben né­hány esztendeje oly népszerű volt a válságmentes és jóléti kapita­lizmus mítosza. Olyan jelenség ez, amelyet fenntartás nélkül, örömmel üdvözlünk, mert meg­győződésünk, hogy hallatlanul fontos változások lehetőségét ve­títi előre. Új erőkkel gyarapodott az olasz testvérpárt, amely ma 1 millió 700 ezer tagot számlál, s amelynek nagyszerű hagyomá­nyairól oly magával ragadóan szólt a minap lapunkban is is­mertetett interjújában Luigi Lon­­go, a párt elnöke. („Nem kétsé­ges, hogy a bolsevikok tapaszta­lata, e tapasztalat tanulmányozá­sa a párttagokban és egész pár­tunkban olyan nyomot hagyott, amelyet ma is pozitívnak tekin­tünk.”) S ott az Indiai KP, amely hatszázezres, a francia, amely fél­milliós, a japán, amely 400 ezres tagságot számlál! Hányan próbálták kitépni a kommunista pártok gyökereit: Francók, Salazarok. Portugáliá­ban a puskacsövekre tűzött szeg­fűk vértelen forradalma Európa leghosszabb életű fasiszta rezsim­­jét adta át a múltnak, de a szeg­fűk után az ország nagy részén, megtűrt fehér terrorhullám kö­vetkezett bombázott, felgyújtott kommunista párthelyiségekkel. Mindent megtettek, hogy nem­zetellenesnek kiáltsák ki, hogy elszigeteljék és megfélemlítsék a kommunista pártot, amely nem engedett e nyomásnak. És ez a párt mégis több voksot kapott, mint az előző választásokon, majd­nem 15 százalékot! Fejlődik, izmosodik korunk harmadik nagy forradalmi ereje, a nemzeti felszabadító mozgalom is. A fekete földrész távoli, déli részén, Angola népe írt ezekben a hónapokban igaz barátai támo­gatásával új, felemelő fejezetet a földrész történetébe. És a fajül­döző rezsimek — oly magabizto­sak voltak még nemrég is — most kezdik érezni, már megmozdult alattuk a föld. Sz­ámunkra a május elsejei se­k-ö­regszemle napjaiban a kér­dés így fogalmazódik meg: mit tehetünk ma mi magunk, hogy erősítsük és segítsük korunk fő folyamatait? Mert az, hogy ten­nünk lehet és kell, a mi szá­munkra kézenfekvő. Erről is szólt Kádár János, amikor az SZKP XXV. kongresszusán kije­lentette: „Most, amikor az embe­riség nagy sorskérdései dőlnek el, amikor a haladás erői előretör­nek, amikor a nemzetközi kom­munista mozgalom felfelé ível, amikor a kommunista pártok ön­állóan dolgozzák ki politikáju­kat, taktikájukat és stratégiáju­kat, megnövekedett minden egyes párt felelőssége. Pártunknak meggyőződése, hogy korunkban növekszik a proletár internacio­nalizmus jelentősége, ezért fon­tos a kommunista és munkáspár­tok kapcsolatainak fejlesztése, a nemzetközi kommunista mozga­lom marxista-leninista egységé­nek erősítése." Ez a meggyőződés tükröződik pártunk egész politikájában, amely kifejezi kettős felelőssé­günket: azt, amelyet hazánk fej­lődéséért, népünk életéért ér­zünk, s egyszersmind minden olyan lehetőség kihasználásáért, hogy előmozdítsuk a szocialista közösség együttműködésének szi­lárdítását, a békét, a társadalmi haladást. Pártunk egész politiká­jában ez a kettős felelősség egy­séges egésszé ötvöződik, együtt jelentkezik. Ez egyszersmind azt is világossá teszi, hogy felfogá­sunk szerint a szocializmus kö­zös, nemzetközi érdekeinek meg­sértése, vagy az olyan hamis be­állítás, hogy azok veszélyeztetik a nemzeti érdekek, sajátosságok érvényesülését — nacionalizmus­ból ered vagy abba torkollik. Egyébként Nyugaton, ahol sa­ját fogalomrendszerükben oly so­kat írnak és beszélnek a „kölcsö­nös függőségről”, a vezető polgá­ri ideológusok nagyon is felisme­rik, hogy elengedhetetlen és elke­rülhetetlen a nemzetközi munka­­megosztás fejlesztése. Ugyan­akkor a tőkés propaganda a szo­cialista országok felé irányuló te­vékenységében elsősorban a na­cionalizmusra teszi tétjét, a „tel­jes szuverenitás védelmének” hamis jelszavával operál, szem­be állítva azt a szocialista álla­mok összefogásával. Valójában épp a szocialista rend természeté­hez tartozó összefogás bontakoz­tatja ki a szuverenitás lényegét, vagyis a népek, a szocialista nem­zetek jogainak érvényesülését, hogy sorsuk gazdái lehessenek. Az önként vállalt kötelezettségek, amelyek megfelelnek minden szocialista ország adottságainak és érdekeinek — éppen ez segíti az egyes országok szuverenitásá­nak erősítését! Nálunk ezt az emberek túlnyo­mó nagy többsége érti, tudja, s magáénak, sajátjának érzi ezt a nemzetközi politikát, amelyet nem pillanatnyi konjunkturális meggondolások, hanem szilárd el­vek határoznak meg. A­mi a magunk hozzájárulását *"*• illeti, a nemzetközi haladás­hoz, köztudomású, hogy orszá­gunk — erőinkhez, lehetősé­geinkhez mérten — eddig is min­dent megtett, hogy támogassa a népek, a nemzetközi munkásosz­tály harcát, felszabadító mozgal­mait. Hogy csak a társadalmi ak­ciókról szóljunk: elég a véradás­ra jelentkező fiatalokra s a viet­nami műszakok tíz- és tízezernyi részvevőjére emlékeztetni. Mind­ez azonban nem feledteti, hogy az internacionalista hozzájárulás­nak, a szolidaritásnak legfonto­sabb formája: az eredményeink­ben, sikereinkben testet öltött munka. A hétköznapok sodrásá­ban néha nem gondolunk rá —­ idegen földre, más rendszer föld­jére lépve annál jobban érzékel­jük —, milyen sokat jelent a szo­cializmusért, a haladásért küzdők számára az, amit a már megte­remtett, a fejlődő és a mind fej­lettebb szocializmus hoz létre. Meggyőződésünk, hogy a legtöb­bet azzal teszünk sokszor oly bo­nyolult körülmények közt küzdő testvérpártjaink sikeréért, ha az, amit alkottunk, beszél önma­gáért. (Ami azonban egyáltalán nem zárja ki azt, hogy mi is szóljunk róla, mutassuk fel mun­kánk eredményeit, mindazt, ami­nek létrehozásához sokszor na­gyon nehéz objektív feltételek, századok alatt kialakult történel­mi elmaradottság leküzdésére volt szükség.) Hát még, ha az, amit teremtettünk, okosabb gaz­dálkodást, a lehetőségek találé­konyabb kihasználását, szélesebb látókört, hatékonyabb munkát, más és jobb minőséget tükröz! M­­­inőségről is szóltunk, de nem­­csak a létrehozott termékek technikai színvonalára és korsze­rűségére gondolunk, bármilyen fontos legyen is az. Gondolunk életformánkra és közéletünk szo­cialista minőségére is, arra, ho­gyan működnek intézményeink, s miképp tudjuk úgy egyeztetni ér­dekeinket, hogy a közösségi ér­dek elsőbbségét biztosítsuk. Gon­dolunk szocialista demokráciánk minőségére is, amelynek lényegét nem meríti ki csupán a protestá­­lás joga — mint a polgári de­mokráciáét —, mert a döntésho­zatalba és véghezvitelébe bevont tömegek forradalmi rendjét is je­lenti, a maga öntudatos fegyel­mével, kialakult szabályaival együtt. És gondolunk — nem utolsósorban — kapcsolatrendsze­rünkre, csak szocialista országok közt lehetséges, meghitt viszo­nyunkra a Szovjetunióval és a többi testvéri szocialista ország­gal. Mindennek együttes vonzása és hatása: mindenekelőtt ez a mi tettekben megnyilvánuló interna­cionalista szolidaritásunk. Nem lehet nagyobb elégtéte­lünk a nemzetközi munkásosztály ünnepnapján s a hétköznapokon, mint az, hogy tudjuk: a mi mű­vünk is a szocializmus, a haladás és a béke híveit segíti, erőt ad eszméink sikeres megvalósításá­hoz. Vajda Péter

Next