Népszabadság, 1976. június (34. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-04 / 131. szám
1976. június 4., péntek NÉPSZABADSÁG ÁLLAMI ÁRUHÁZ Felújítás a kaposvári Csiky Gergely Színházban KÉTSZERESEN is találatnak nevehető, hogy a kaposvári színház műsorára tűzte az ötvenes évek nevezetes magyar operettjét, az Állami áruházat. Egyrészt arra az igyekezetükre mutat a darabválasztás, hogy meg-, vagy éppen visszahódítsák a közönséget, a zene, a derű és a könnyed librettó segítségével mulattatást kínáljanak. Másrészt, amikor közelmúltunk színházi repertoárjából frissítenek föl művet, vállalják — jóllehet, ironikusan — a folyamatosságot. Nemcsak a drámairodalom folyamatosságát, hanem a jelenkori történelemét is. Kerekes János — Barabás Tibor és Gádor Béla szövegére írott — operettjét 1932. május 30-án mutatta be a Fővárosi Operett Színház dr. Márkus Éva és Mikó András rendezésébenés a következő esztendő januárjában mutatták be az operett filmváltozatát Gertler Viktor rendezésében). Az Állami áruház ügyesen formált cselekménye, zenéje és a főszereplő Latabár Kálmán. Feleki Kamill alakítása valóban nagy sikert aratott. Két betétszám (a Budapestről ujjongó induló és Glauziusz bácsi dala) és egy harmadik, a filmváltozatból: „Egy Duna-parti csónakházban...” Felszabadult, önálló életre kelt és éveken át erőteljes hatást gyakorolt (nem akadt nap, hogy a rádióban legalább egyszer ne hallottuk volna a kis unokájáról éneklő Glauziusz bácsit, az áruházi főkönyvelőt). Ascer Tamás rendező érzékeny tudással megértette, hogy az operett felújítása csak akkor tartalmazhat esztétikai és politikai értékeket, ha nem írják át sem a szöveget, sem a rendezés, nem torzítja parodisztikussá a cselekményt, hanem meghagyja dokumentatív értékeit és igyekszik a lehető legőszintébb játékkal szembefordítani az operettujjongást, a felhőtlen optimizmust a kor valóságos eseményeivel. Az új Állami áruháznak azok az értékes és érdekes mozzanatai, ahol a hurrá-optimizmus szembe kerül a történelmi valósággal. Itt mulatságos is az előadás. Néhány színészi alakításban sikerült megtalálni a belső ragyogásnak azt a túlfokozását, amely megőrizte a játék naivitását, egyszersmind átemelte azt egy mulatságos társadalmi szatíra világába. ELSŐSORBAN Vajda László bonvivánalakítása dicsérhető. Vajda gyermekien jóságos, széles mosollyal ragyogja majdnemvégig szerepét, megőrzi a pozsgás arcú, lomha hájú fiatalember szeretetreméltóságát, ugyanakkor belelop zavartalan lelkesedésébe valami plakátszerűen ujjongó gondolkodásnélküliséget. Mindez nem teszi egysíkúvá és eleve eltökéltté a szerepformálást, mert a „merész káderkiemeléssel” vezérigazgatóvá lett Kocsis Feri, az áruházi raktárnok a munkaversenyt és a szerelmet, a közösség szolgálatát és a harci feladatokat ártatlan együgyűséggel szemléli bár, mégis egy teljesen körüljárható társadalmi magatartás bontakozik ki alakításából. Csákányi Eszterből, remélem nem tévedek, egy Gombaszögi Ella méretű jellemkomika bontakozik ki szerepről szerepre; őszinte kedély, dinamikus egyéniség és formás szaktudás jellemzik. Papp István finoman megvalósított Glauziusz bácsija és Komlós István vicclapfiguraszerű, reakciósnak öltöztetett feketézője emelkedett ki az együttesből, sajnos a szereplők többsége alacsony szakmai színvonalon, elmosódottan konvencionális jelenléttel nem tett többet, mint szaporította a színpadi személyek létszámát. Pauer Gyula díszletei az ötvenes évek díszletezési hagyományait utánozták, jelmezei is igyekeztek a korszak öltözködését követni, fölidézni néhány vaskos figyelmetlenséggel. A RENDEZŐI elképzeléshez nem kínálkozott megfelelő mennyiségű színészi erő, az előadás így kissé fakó és kidolgozatlannak ható. Mégis, az utolsó felvonás, ahol a rendező magára vállal- ta ötleteivel azt, amit színészei nem tudtak eljátszani, néhány erős találat bizonyítja a darabválasztás helyességét. Az előadás befejezése pedig vallomásként is értelmezhető. Ostoba ujjongással éneklik az örömtől fuldokló finá-lét. Amikor a szabadság szóhoz érnek, parodisztikusan keményen éneklik a befejezést. Függöny. Taps. Amikor azonban a közönség már majdnem kiért a ruhatárba, ismét fölhúzódik a függöny. Ott áll a társulat az iménti pózokba merevedve, félsötét színpadon, újból eléneklik a dalt, halkabban, szívmélyről indítottam Mintha azt mondaná el ez a befejezés, hogy a kötelező ujjongásordítás ellenére él a tömegekben őszintén és tisztán mindaz, aminek imént a paródiáját mutatták be. M. G. P. Emlékülés a Berzsenyi-évforduló alkalmából (Tudósítónktól.) Vándorgyűlés kezdődik ma Szombathelyen a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a TIT és a Vas megyei tanács rendezésében Berzsenyi Dániel születésének 200. évfordulója alkalmából. A vándorgyűlést Tolnai Gábor akadémikus és Vácz János, az MSZMP megyei bizottságának titkára nyitja meg, majd kezdetét veszi a háromnapos előadássorozat és vita. Előadást hallhatnak a részvevők Berzsenyi és a felvilágosodás kapcsolatáról, a költői mai megközelítési lehetőségeiről, s különböző poétikai problémákról. A vándorgyűlés utolsó napján hangzik el Bodnár György előadása Az irodalom lehetőségei a társadalmi tudatformálásban címmel, s ezt eszmecsere követi. Félmillió vendéget várnak Szegeden A szegedi ünnepi hetek időszakában Tisza-parti városunk félmillió vendéget vár az ország különböző vidékeiről. A rendezők alapvető feladatuknak tartották, hogy olyan közművelődési programmal fogadják a hazai művészetkedvelőket, szórakozni vágyókat, amely a nap minden időszakában hasznos időtöltést nyújt, amint azt a szegedi tanács végrehajtó bizottságának csütörtöki ülésén ismertették. Júliusban és augusztusban hetven esemény lesz a városban. A szabadtéri játékokon Madách Az ember tragédiáját, Verdi Nabuccóját, Erkel Bánk bánját három-három este láthatják az érdeklődők. Strauss Cigánybárója négyszer kerül színre, a Magyar Állami Népi Együttes Ecseri lakodalmas című műsora pedig három alkalommal szerepel a programban. Az esti Dóm téri előadásokra érkező vendégek napközben 15 kiállítást tekinthetnek meg. Ezek többsége képzőművészeink mai munkásságát mutatja be. A zenei programból kiemelkednek a fogadalmi templomban rendezendő , orgonahangversenyek és a szegedi tanácsháza udvarán sorra kerülő kamarakoncertek. Augusztus 20-án a kiskundorozsmai városrész szélmalmánál látványosnak ígérkező népzenei találkozót rendeznek Csongrád megyei parasztkórusok, pávakörök és citerazenekarok közreműködésével. Tudományos tanácskozás, könynyűzenei estek, térzenék, nemzetközi és országos sportversenyek egészítik ki a szegedi ünnepi hetek idei programját. A NEMZEDÉKI DIVAT VESZÉLYEI Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta – A furcsa című könyv Esterházy Péter első kötete. A cím magyarázata egyben tartalmi ismertetés is. Fancsikó és Pinta két fantáziafigura a gyermekfőhős tudatában. A hős szülei elválnak vagy elhidegülnek, vagy külön költöznek, ez nem egészen világos, és a család válságát két képzeletbeli társával akarja a maga számára megoldani vagy elviselhetővé tenni. S velük szeretné megoldani szülei életének egyensúlyban tartását is. Sikertelenül. S a maga számára mégis sikeresen, mert tőlük tanul meg egyszerre látni és szeretni, vagyis tudomásul venni, milyenek a felnőttek — jelen esetben saját szülei — s úgy szeretni őket, hogy közben tárgyilagosan szemléli gyarlóságaikat, hibáikat, mulasztásaikat is. Sokadik gyerekregény, a mostanában olvasottak között. A gyerekek figyelnek bennünket, s tiszta tekintetük sok mindent észrevesz a felnőttvilág, a társadalom visszásságaiból. Regénylehetőség, kétségtelenül. De él-e ezzel Esterházy? Alig. A felnőttvilág teljesen elmosódott, a mándys eszközökkel megrajzolt apafigura kivételével. Akkor pedig mi marad? Maradna a két fantáziakép, Fancsikó és Pinta. Sajnos azonban ők nem léteznek. A gyermeki fantázia korlátlan, Esterházy fantáziája azonban nagyon is szegényes. Különösen a könyv első felében. Vége felé a szerző már egészen belejött az írásba, mintha ezen a szövegen gyakorolta volna az irodalmat. Leírásai eleinte idegesítően stílusgyakorlatok az „új regény” modorában. A könyvecske vége felé azon kapja magát az olvasó, hogy ott a leírások már nem olyan eltökélten „modern”-ek, viszont a hagyományos stilisztika kifejezésével szólván, „közvetve jellemzik” a szereplőket, különösen az apát. Van tehát valami fejlődés a kötetben, az egymást követő történetkék emelkedő színvonalúak. De lett-e ebből műalkotás? ízlésem szerint, nem. Lehet, hogy hiányzik belőlem a fogékonyság a mai pályakezdők törekvéseinek megértésére, de az is lehet, hogy magam már túljutottam néhány olyan tévedésen, melyet nekik a saját bőrükön kell megtapasztalniuk. Tudom, hogy a fiatalok előtt milyen példák lebegnek. A realista típusú, társadalmi érdeklődésű művek sorsa göröngyös, s a kritika is hajlamos arra, hogy az ilyen alkotásokat — gyakran elismerve őket időszerűnek vagy fontosnak — esztétikailag aláminősítse. Nem volt könynyű annak idején az az áttörés, mikor a groteszk, a sejtető, a játékos, az ironikus hang megjelent irodalmunkban. Hát nem szeretném, ha bárki úgy értelmezné a szavaimat, hogy a realista stílus egyedül üdvözítő voltát bizonygatom. De arról meg vagyok győződve, hogy a másik egyoldalúság is ártalmas. Árt Esterházy Péternek is, mert tehetségének természete és könyvények stílusa ellentmond egymásnak. Kisgyerek-fantáziájának egyik teremtménye ilyeneket mond: „Kérem szépen, filozófiailag az a helyzet, hogy kilőtték előlünk, kérem, a romantikus magatartás lehetőségeit.” Kérdezhetném, ki lőtte ki, mikor és miért, s egyáltalán a romantikus magatartás hiányozna nekünk a legjobban? De nem kérdezhetem, mert hogy jön ez össze a regény alapötletével? Vagy. A gyermek főhős futballozik. Ez az életben gyakori dolog, fiatal íróink könyveiben azonban visszaköszönő motívum. S az apa azt mondja: „Bizonyos ... csapatokat az embernek . . . erkölcsi kötelessége ... cipóvá verni.” Igaza van. De hogy állítását ellenőrizni is tudjam, tudnom kellene, ki az ellenfél. Esterházyt végső fokon társadalmi kérdések gyötrik, de választott műformája miatt ezeket nem képes kifejteni. Jószerivel sejtetni is alig. S így az egész megmarad a magánügy szintjén. Ezt súlyosbítja, hogy a regény nyelvezete nehézkes, híján a humornak, iróniának, játékosságnak. Tovább nehezíti az író saját helyzetét azzal, hogy végig se dönti el, novellákat, novellafüzért, vagy regényt ír. Az egész mű inkább csak „szöveg”. Ezt is lehet csinálni, de a mesterségbeli tudásnak és az élettapasztalatnak ezen a fokán nem különösebben tanácsos, így aztán mi marad? Néhány szépen megírt részlet. S az azért nem csekélység. Tehetséget jelez. Feltűnő, hogy az apa figurája körül levegő van, a személy plasztikus, eredeti, érdeklődésünkre méltó. Mert vele történik valami. Mert ő tesz valamit. Mert ő valamilyen. Az ő sorsa megérdemelne egy regényt, amely nem lapos bölcselkedésekből áll öszsze. S ha Esterházy nem készen kapott formai elemekből építkezik majd, hanem eredeti gondolataihoz választ formát, eszközt, stílust, ha saját hajlamai s mondanivalója alakítja majd ki a műformát, nem a nemzedéki divat, akkor ez a tehetség műben is megvalósíthatja magát. Addig azonban ígéretnél többről nem beszélhetünk. (Magvető) Bárdos Pál 7 ÜNNEPI KÖNYVHÉT, 1976 TARTÓZKODÓ ÍTÉLET Bernáth Aurél: Feljegyzések éjfél körül is/s ilyen szép ez a cím! Feljegyzések éjfél körül. Az öreg művész kettesben a fehér papírral, képekkel, múlttal, emlékekkel. Bernáth Aurél nagyon ért a szavakhoz is. Mondataiban, miként új könyvének szépséges címében is, elmerészkedik a legvégső határig. Csak egyetlen lépés — nem is, csak egy fél lépés — még, és az édesség mezejére téved. Azonban nem téved, mert a veszélyes fél lépést sohasem teszi meg. A magas ízlésnek, mondhatnám a tévedhetetlen ízlésnek olyan elektromos sorompórendszere működik itt, ami lehetetlenné tesz minden figyelmetlen mozdulatot. Az első érintés ingerére már kigyulladnak a lámpák, megszólalnak a csengők, működésbe lépnek a fékek, nincs tovább. A Feljegyzések éjfél körül Bernáth Aurél hetedik könyve. Közöttük olyan remekmű, mint az így éltünk Pannóniában, a század magyar irodalmának is ékessége, regénybe írt önarckép és korrajz. Ennek folytatása (Utak Pannóniából) és az esszégyűjteményei (A múzsa udvarában, A múzsa körül) után következett irodalmi életművének második felvirágzása, a Gólyáról, Helgáról, halálról, a Kisebb világok és most a Feljegyzések éjfél körül. Ez a három könyv lírai és bölcseleti summázata hat évtizedes festői munkálkodásának. Elragadó, olykor megrázó összefoglalása annak, amit sem képen, sem szavakkal úgysem lehet elmondani: a szenvedésteli folyamatnak, ahogyan a művész — az ember — törekszik a tökéletesség felé. Tökéletesség? De rossz szó keveredett elő. Talán eredményt kellett volna mondani, szerényebben. Vagy még halkabban: emberi cselekvést, művészi cselekvést, azaz — ritka, majdhogynem alig létező — elégedett pillanatokat. Mindebből látható, hogy sejtelmem sincs róla, mit kellett volna mondani. Néha elgurulnak előlünk a szavak, hiába kapkodunk utánuk. A legjobb lesz a Mesterre fogni: elírta őket, zavart méltatójának nem hagyott. Bocsánat az együgyű játszadozásért. Ámde a Feljegyzések ... annyira személyes, alanyi és szigorú könyv, hogy eltaszít magától, ha tárgyilagosan kívánom megközelíteni. Az olvasó csak aközött választhat, hogy engedi-e bevonni magát Bernáth érzelmeinek és gondolatainak a körébe vagy sem. A gondolatok és az érzelmek gyermekkoriak, felnőttkoriak, öregkoriak. Keveset változtak az évtizedek folyamán. Talán csak a bölcsesség és a részvét gyűlt nagyobbra bennük, s a tapasztalás kormányozta őket határozott irányokba. A legelső — legfontosabb — gondolata Bernáthnak a munka. Aszerint vizsgálja önmagát, elvégezte-e, s hogyan, a munkáját. Erről beszél abban a jegyzetben, amelynek két rövid mondatát idézem: „Az élet — sajnos — sohase volt az enyém! Hogy ezt miként sikerült elérnem?” S folytatja azzal a szakadékok fölött ugráló visszapillantással, hogy a valósághoz való viszonya lebegő volt, „amit úgy kell érteni, hogy a tárgyaknak, eseményeknek nem volt meg az a rám nehezedő súlyuk, ami másnak fontossá válik”. De az egész könyv mégsem szól egyébről, mint arról, hogy miként roskadozott mégis e „súlytalanság” alatt. Bármiről beszél is, ítélethozatal helyett visszavonul. A véleménye határozott, tiszta és egyértelmű; ítélkezni azonban nem akar, vagy ha mégsem kerülheti el, tartózkodóan teszi, hangoztatva összes fenntartásait, a fenntartásokat is támadó kételyeket. Hiszen majdnem ötven év vélekedése és tapasztalása és szüntelen kétkedése kellett ahhoz, hogy egy Grünewald-képről — történetesen az isenheimi oltárról, erről a minden festőt gondolkodásra és állásfoglalásra késztető, nagy erejű műről — kimondja, amit érlelt magában hosszú-hosszú idők óta, mérlegelvén és elvetvén a gondolatait, majd ismét egyetértve önmagával, hogyha nem is hibátlan, de mégis nagyszerű festmény. Ezt megállapítani nemcsak az idő kellett, az ötven év. Az idő felhasználásának tudománya. Mert a Grünewald-jegyzet nemcsak a Grünewald-képről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy az alkotás folyamata — képben, szóban, zenében — aligha más, mint hogy a művész folytonosan ellentmond önmagának. De szól még ez a könyv mindenféle más dolgokról is, amikkel az életben találkozni. Gyermekkori utazásokról bérbe vett hintón Marcaliból Balatonkeresztúrra, amely utazások alkalmából István, a kocsis a „Néee ... a Jézus nevében ...” szavakkal indított, s az elsüllyedt múltból néhány szóval visszahoz egy családot, egy életformát. Szól egy régirégi szerelemről, 1968-ban írt levelekkel idézve vissza a negyven év előtti élményt, tapintatlan szemérmességgel. Szól Lorenzettiről, Dürerről, Egryről, Berény Róbertről és Rippl-Rónairól, feltámasztva egy pillantásnyi időre emberi alakjukat. Szól a Balatonról, a vizet pusztító nádasokról, a partokon futó vasút pályavonaláról, jegenyesorokról, melyek „a föld sóhajtása az ég felé”. Szól még mindazokról az életbeli dolgokról, megmagyarázhatókról és megmagyarázhatatlanokról, amelyek éjfél körül jutnak az ember eszébe, éberen figyelve az éjszakát, a múltat, önmagát. Azt is mondtam, hogy szigorú könyv a Feljegyzések éjfél körül. Abban az értelemben az, ahogyan felelősen gondolkodó ember a saját munkájára tekint. A jelenségeket értelmezhetjük s bemutathatjuk humorosan, engedékenyen, önmagunkra is tekinthetünk iróniával, szemrehányóan vagy szelíden, de a munkánkat csak egyféleképpen bírálhatjuk meg, elnézés nélkül, szigorúan. Szerelmek elmerülnek, emlékek elúsznak, barátok elnémulnak, öregen az ember zord kettesben marad az elvégzett munkájával. Minden más között leginkább erről szól Bernáth Aurél új könyve. (Szépirodalmi) Tamás István