Népszabadság, 1976. június (34. évfolyam, 128-153. szám)

1976-06-04 / 131. szám

1976. június 4., péntek NÉPSZABADSÁG ÁLLAMI ÁR­UHÁZ Felújítás a kaposvári Csiky Gergely Színházban KÉTSZERESEN is találatnak­ nevehető, hogy a kaposvári szín­ház műsorára tűzte az ötvenes évek nevezetes magyar operett­jét, az Állami áruházat. Egy­részt arra az igyekezetükre mu­tat a darabválasztás, hogy meg-, vagy éppen visszahódítsák a kö­zönséget, a zene, a derű és a könnyed librettó segítségével mu­­lattatást kínáljanak. Másrészt, amikor közelmúltunk színházi repertoárjából frissítenek föl mű­vet, vállalják — jóllehet, ironi­kusan — a folyamatosságot. Nem­csak a drámairodalom folyama­tosságát, hanem a jelenkori tör­ténelemét is. Kerekes János — Barabás Tibor és Gádor Béla szövegére írott — operettjét 1932. május 30-án mu­tatta be a Fővárosi Operett Szín­ház dr. Márkus Éva és Mikó András rendezésében­­és a követ­kező esztendő januárjában mu­tatták be az operett filmváltoza­tát Gertler Viktor rendezésében). Az Állami áruház ügyesen for­mált cselekménye, zenéje és a főszereplő Latabár Kálmán. Fe­leki Kamill alakítása valóban nagy sikert aratott. Két betét­szám (a Budapestről ujjongó in­duló és Glauziusz bácsi dala) é­s egy harmadik, a filmváltozatból: „Egy Duna-parti csónakházban...” F­elszabadult, önálló életre kelt és éveken át erőteljes hatást gya­korolt (nem akadt nap, hogy a rádióban legalább egyszer ne hallottuk volna a kis unokájáról éneklő Glauziusz bácsit, az áru­házi főkönyvelőt). Ascer Tamás rendező érzé­keny tudással megértette, hogy az operett felújítása csak akkor tar­talmazhat esztétikai és politikai értékeket, ha nem írják át sem a szöveget, sem a rendezés, nem torzítja parodisztikussá a cselek­ményt, hanem meghagyja doku­mentatív értékeit és igyekszik a lehető legőszintébb játékkal szembefordítani az operettujjon­­gást, a felhőtlen optimizmust a kor valóságos eseményeivel. Az új Állami áruháznak azok az ér­tékes és érdekes mozzanatai, ahol a hurrá-optimizmus szembe ke­rül a történelmi valósággal. Itt mulatságos is az előadás. Néhány színészi alakításban sikerült meg­találni a belső ragyogásnak azt a túlfokozását, amely megőrizte a játék naivitását, egyszersmind át­emelte azt egy mulatságos társa­dalmi szatíra világába. ELSŐSORBAN Vajda László bonvivánalakítása dicsérhető. Vaj­da gyermekien jóságos, széles mosollyal ragyogja majdnem­vé­­gig szerepét, megőrzi a pozsgás arcú, lomha hájú fiatalember szeretetreméltóságát, ugyanakkor belelop zavartalan lelkesedésébe valami plakátszerűen ujjongó gondolkodásnélküliséget. Mindez nem teszi egysíkúvá és eleve el­tökéltté a szerepformálást, mert a „merész káderkiemeléssel” ve­zérigazgatóvá lett Kocsis Feri, az áruházi raktárnok a munkaver­senyt és a szerelmet, a közösség szolgálatát és a harci feladatokat ártatlan együgyűséggel szemléli bár, mégis egy teljesen körüljár­ható társadalmi magatartás bon­takozik ki alakításából. Csákányi Eszterből, remélem nem tévedek, egy Gombaszögi Ella méretű jel­­lemkomika bontakozik ki szerep­ről szerepre; őszinte kedély, di­namikus egyéniség és formás szaktudás jellemzik. Papp István finoman megvalósított Glauziusz bácsija és Komlós István vicclap­­figuraszerű, reakciósnak öltözte­tett feketézője emelkedett ki az együttesből, sajnos a szereplők többsége alacsony szakmai szín­vonalon, elmosódottan konvencio­nális jelenléttel nem tett többet, mint szaporította a színpadi sze­mélyek létszámát. Pauer Gyula díszletei az ötve­nes évek díszletezési hagyomá­nyait utánozták, jelmezei is igye­keztek a korszak öltözködését kö­vetni, fölidézni néhány vaskos figyelmetlenséggel. A RENDEZŐI elképzeléshez nem kínálkozott megfelelő mennyisé­gű színészi erő, az előadás így kissé fakó és kidolgozatlannak­­ ható. Mégis, az utolsó felvonás,­­ ahol a rendező magára vállal- t­­a ötleteivel azt, amit színészei­­ nem tudtak eljátszani, néhány erős találat bizonyítja a darabvá­­­­lasztás helyességét. Az előadás­­ befejezése pedig vallomásként is értelmezhető. Ostoba ujjongással­­ éneklik az örömtől fuldokló finá-­­­lét. Amikor­ a szabadság szóhoz érnek, parodisztikusan keményen­­ éneklik a befejezést. Függöny. Taps. Amikor azonban a közön­ség már majdnem kiért a ruha­tárba, ismét fölhúzódik a füg­göny. Ott áll a társulat az imén­ti pózokba merevedve, félsötét­­ színpadon, újból eléneklik a dalt,­­ halkabban, szívmélyről indítot­tam Mintha azt mondaná el ez a befejezés, hogy a kötelező ujjon­­gásordítás ellenére él a tömegek­ben őszintén és tisztán mindaz, aminek imént a paródiáját mu­tatták be. M. G. P. Emlékülés a Berzsenyi-évforduló alkalmából (Tudósítónktól.) Vándorgyűlés kezdődik ma Szombathelyen a Magyar Tudo­mányos Akadémia, a Magyar Iro­dalomtörténeti Társaság, a TIT és a Vas megyei tanács rendezésé­ben Berzsenyi Dániel születésé­nek 200. évfordulója alkalmából. A vándorgyűlést Tolnai Gábor akadémikus és Vácz János, az MSZMP megyei bizottságának tit­kára nyitja meg, majd kezdetét veszi a háromnapos előadássoro­zat és vita. Előadást hallhatnak a részvevők Berzsenyi és a felvilá­gosodás kapcsolatáról, a költői mai megközelítési lehetőségeiről, s különböző poétikai problémákról. A vándorgyűlés utolsó napján hangzik el Bodnár György elő­adása Az irodalom lehetőségei a társadalmi tudatformálásban cím­­­mel, s ezt eszmecsere követi. Félmillió vendéget várnak Szegeden A szegedi ünnepi hetek idősza­kában Tisza-parti városunk fél­millió vendéget vár az ország kü­lönböző vidékeiről. A rendezők alapvető feladatuknak tartották, hogy olyan közművelődési prog­rammal fogadják a hazai művé­szetkedvelőket, szórakozni vágyó­kat, amely a nap minden idősza­kában hasznos időtöltést nyújt, amint azt a szegedi tanács végre­hajtó bizottságának csütörtöki ülésén ismertették. Júliusban és augusztusban hetven esemény lesz a városban. A szabadtéri já­tékokon Madách Az ember tra­gédiáját, Verdi Nabuccóját, Er­kel Bánk bánját három-három es­te láthatják az érdeklődők. Strauss Cigánybárója négyszer kerül színre, a Magyar Állami Népi Együttes Ecseri lakodalmas című műsora pedig három alka­lommal szerepel a programban. Az esti Dóm téri előadásokra ér­kező vendégek napközben 15 ki­állítást tekinthetnek meg. Ezek többsége képzőművészeink mai munkásságát mutatja be. A zenei programból kiemel­kednek a fogadalmi templomban rendezendő , orgonahangverse­nyek és a szegedi tanácsháza ud­varán sorra kerülő kamarakon­certek. Augusztus 20-án a kis­kundorozsmai városrész szélmal­mánál látványosnak ígérkező népzenei találkozót rendeznek Csongrád megyei parasztkórusok, pávakörök és citerazenekarok közreműködésével. Tudományos tanácskozás, köny­­nyűzenei estek, térzenék, nemzet­közi és országos sportversenyek egészítik ki a szegedi ünnepi he­tek idei programját. A NEMZEDÉKI DIVAT VESZÉLYEI Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta – A furcsa című könyv Ester­­­házy Péter első kötete. A cím magyarázata egyben tartal­mi ismertetés is. Fancsikó és Pin­ta két fantáziafigura a gyermek­főhős tudatában. A hős szülei el­válnak vagy elhidegülnek, vagy külön költöznek, ez nem egészen világos, és a család válságát két képzeletbeli társával akarja a maga számára megoldani vagy el­viselhetővé tenni. S velük szeret­né megoldani szülei életének egyensúlyban tartását is. Sikerte­lenül. S a maga számára mégis sikeresen, mert tőlük tanul meg egyszerre látni és szeretni, vagyis tudomásul venni, milyenek a fel­nőttek — jelen esetben saját szü­lei — s úgy szeretni őket, hogy közben tárgyilagosan szemléli gyarlóságaikat, hibáikat, mulasz­tásaikat is. Sokadik gyerekregény, a mos­tanában olvasottak között. A gyerekek figyelnek bennünket, s tiszta tekintetük sok mindent ész­revesz a felnőttvilág, a társa­dalom visszásságaiból. Regényle­hetőség, kétségtelenül. De él-e ez­zel Esterházy? Alig. A felnőttvi­lág teljesen elmosódott, a mándys eszközökkel megrajzolt apafigura kivételével. Akkor pedig mi ma­rad? Maradna a két fantáziakép, Fancsikó és Pinta. Sajnos azon­ban ők nem léteznek. A gyerme­ki fantázia korlátlan, Esterházy fantáziája azonban nagyon is sze­gényes. Különösen a könyv első felében. Vége felé a szerző már egészen belejött az írásba, mint­ha ezen a szövegen gyakorolta volna az irodalmat. Leírásai eleinte idegesítően stílusgyakor­latok az „új regény” modorában. A könyvecske vége felé azon kap­ja magát az olvasó, hogy ott a le­írások már nem olyan eltökélten „modern”-ek, viszont a hagyo­mányos stilisztika kifejezésével szólván, „közvetve jellemzik” a szereplőket, különösen az apát. Van tehát valami fejlődés a kö­tetben, az egymást követő törté­netkék emelkedő színvonalúak. De lett-e ebből műalkotás? íz­lésem szerint, nem. Lehet, hogy hiányzik belőlem a fogékony­ság a mai pályakezdők törekvé­seinek megértésére, de az is le­het, hogy magam már túljutot­tam néhány olyan tévedésen, me­lyet nekik a saját bőrükön kell megtapasztalniuk. Tudom, hogy a fiatalok előtt milyen példák le­begnek. A realista típusú, társa­dalmi érdeklődésű művek sorsa göröngyös, s a kritika is hajlamos arra, hogy az ilyen alkotásokat — gyakran elismerve őket időszerű­nek vagy fontosnak — esztétikai­lag aláminősítse. Nem volt köny­­nyű annak idején az az áttörés, mikor a groteszk, a sejtető, a já­tékos, az ironikus hang megje­lent irodalmunkban. Hát nem szeretném, ha bárki úgy értelmez­né a szavaimat, hogy a realista stí­lus egyedül üdvözítő voltát bi­zonygatom. De arról meg vagyok győződve, hogy a másik egyolda­lúság is ártalmas. Árt Esterházy Péternek is, mert tehetségének természete és köny­­vények stílusa ellentmond egy­másnak. Kisgyerek-fantáziájának egyik teremtménye ilyeneket mond: „Kérem szépen, filozófiai­­lag az a helyzet, hogy kilőtték előlünk, kérem, a romantikus ma­gatartás lehetőségeit.” Kérdezhet­ném, ki lőtte ki, mikor és miért, s egyáltalán a romantikus maga­tartás hiányozna nekünk a leg­jobban? De nem kérdezhetem, mert hogy jön ez össze a regény alapötletével? Vagy. A gyermek főhős futballozik. Ez az életben gyakori dolog, fiatal íróink köny­veiben azonban visszaköszönő motívum. S az apa azt mondja: „Bizonyos ... csapatokat az em­bernek . . . erkölcsi kötelessége ... cipóvá verni.” Igaza van. De hogy állítását ellenőrizni is tudjam, tudnom kellene, ki az ellenfél. Esterházyt végső fokon társadalmi kérdések gyötrik, de választott műformája miatt ezeket nem ké­pes kifejteni. Jószerivel sejtetni is alig. S így az egész megmarad a magánügy szintjén. Ezt súlyosbít­ja, hogy a regény nyelvezete ne­hézkes, híján a humornak, iróniá­­­nak, játékosságnak. Tovább nehe­zíti az író saját helyzetét azzal, hogy végig se dönti el, novellá­kat, novellafüzért, vagy regényt ír. Az egész mű inkább csak „szö­veg”. Ezt is lehet csinálni, de a mesterségbeli tudásnak és az élet­­tapasztalatnak ezen a fokán nem különösebben tanácsos, így aztán mi marad? Néhány szépen megírt részlet. S az azért nem csekélység. Tehetséget jelez. Feltűnő, hogy az apa figurá­ja körül levegő van, a személy plasztikus, eredeti, érdeklődé­sünkre méltó. Mert vele történik valami. Mert ő tesz valamit. Mert ő valamilyen. Az ő sorsa megér­demelne egy regényt, amely nem lapos bölcselkedésekből áll ösz­­sze. S ha Esterházy nem készen kapott formai elemekből építke­zik majd, hanem eredeti gondola­taihoz választ formát, eszközt, stí­lust, ha saját hajlamai s monda­nivalója alakítja majd ki a mű­formát, nem a nemzedéki divat, akkor ez a tehetség műben is megvalósíthatja magát. Addig azonban ígéretnél több­ről nem beszélhetünk. (Magvető) Bárdos Pál 7 ÜNNEPI KÖNYVHÉT, 1976 TARTÓZKODÓ ÍTÉLET Bernáth Aurél: Feljegyzések éjfél körül is/s ilyen szép ez a cím! Fel­jegy­­zések éjfél körül. Az öreg művész kettesben a fehér papírral, képekkel, múlttal, emlékekkel. Bernáth Aurél nagyon ért a sza­vakhoz is. Mondataiban, miként új könyvének szépséges címében is, elmerészkedik a legvégső határig. Csak egyetlen lépés — nem is, csak egy fél lépés — még, és az édesség mezejére téved. Azonban nem téved, mert a veszélyes fél lépést sohasem teszi meg. A ma­gas ízlésnek, mondhatnám a té­vedhetetlen ízlésnek olyan elekt­romos sorompórendszere működik itt, ami lehetetlenné tesz minden figyelmetlen mozdulatot. Az első érintés ingerére már kigyulladnak a lámpák, megszólalnak a csen­gők, működésbe lépnek a fékek, nincs tovább. A Feljegyzések éjfél körül Ber­náth Aurél hetedik könyve. Kö­zöttük olyan remekmű, mint az így éltünk Pannóniában, a század magyar irodalmának is ékessége, regénybe írt önarckép és korrajz. Ennek folytatása (Utak Pannóniá­ból) és az esszégyűjteményei (A múzsa udvarában, A múzsa körül) után következett irodalmi életmű­vének második felvirágzása, a Gó­lyáról, Helgáról, halálról, a Kisebb világok és most a Feljegyzések éjfél körül. Ez a három könyv lí­rai és bölcseleti summázata hat évtizedes festői munkálkodásá­nak. Elragadó, olykor megrázó összefoglalása annak, amit sem képen, sem szavakkal úgysem le­het elmondani: a szenvedésteli fo­lyamatnak, ahogyan a művész — az ember — törekszik a tökéletes­ség felé. Tökéletesség? De rossz szó ke­veredett elő. Talán eredményt kellett volna mondani, szerényeb­ben. Vagy még halkabban: emberi cselekvést, művészi cselekvést, azaz — ritka, majdhogynem alig létező — elégedett pillanatokat. Mindebből látható, hogy sejtel­mem sincs róla, mit kellett volna mondani. Néha elgurulnak előlünk a szavak, hiába kapkodunk utá­nuk. A legjobb lesz a Mesterre fogni: elírta őket, zavart méltató­­jának nem hagyott. Bocsánat az együgyű játsza­dozásért. Ámde a Feljegyzé­sek ... annyira személyes, alanyi és szigorú könyv, hogy eltaszít magától, ha tárgyilagosan kívánom megközelíteni. Az olvasó csak akö­zött választhat, hogy engedi-e be­vonni magát Bernáth érzelmeinek és gondolatainak a körébe vagy sem. A gondolatok és az érzelmek gyermekkoriak, felnőttkoriak, öreg­koriak. Keveset változtak az évti­zedek folyamán. Talán csak a böl­csesség és a részvét gyűlt nagyobb­ra bennük, s a tapasztalás kormá­nyozta őket határozott irányokba. A legelső — legfontosabb — gon­dolata Bernáthnak a munka. Asze­rint vizsgálja önmagát, elvégezte-e, s hogyan, a munkáját. Erről be­szél abban a jegyzetben, amely­nek két rövid mondatát idézem: „Az élet — sajnos — sohase volt az enyém! Hogy ezt miként sike­rült elérnem?” S folytatja azzal a szakadékok fölött ugráló vissza­pillantással, hogy a valósághoz való viszonya lebegő volt, „amit úgy kell érteni, hogy a tárgyak­nak, eseményeknek nem volt meg az a rám nehezedő súlyuk, ami másnak fontossá válik”. De az egész könyv mégsem szól egyébről, mint arról, hogy miként roskadozott mégis e „súlytalan­ság” alatt. Bármiről beszél is, ítélethozatal helyett visszavonul. A véleménye határozott, tiszta és egyértelmű; ítélkezni azonban nem akar, vagy ha mégsem kerülheti el, tartózko­dóan teszi, hangoztatva összes fenntartásait, a fenntartásokat is támadó kételyeket. Hiszen majd­nem ötven év vélekedése és ta­pasztalása és szüntelen kétkedése kellett ahhoz, hogy egy Grüne­­wald-képről — történetesen az isenheimi oltárról, erről a minden festőt gondolkodásra és állásfogla­lásra késztető, nagy erejű műről — kimondja, amit érlelt magában hosszú-hosszú idők óta, mérlegel­vén és elvetvén a gondolatait, majd ismét egyetértve önmagával, hogy­ha nem is hibátlan, de mégis nagyszerű festmény. Ezt megállapítani nemcsak az idő kellett, az ötven év. Az idő fel­­használásának tudománya. Mert a Grünewald-jegyzet nemcsak a Grünewald-képről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy az alko­tás folyamata — képben, szóban, zenében — aligha más, mint hogy a művész folytonosan ellentmond önmagának. De szól még ez a könyv min­denféle más dolgokról is, amik­kel az életben találkozni. Gyer­mekkori utazásokról bérbe vett hintón Marcaliból Balatonke­­resztúrra, amely utazások alkal­mából István, a kocsis a „Néee ... a Jézus nevében ...” szavakkal in­dított, s az elsüllyedt múltból né­hány szóval visszahoz egy csalá­dot, egy életformát. Szól egy régi­régi szerelemről, 1968-ban írt le­velekkel idézve vissza a negyven év előtti élményt, tapintatlan sze­mérmességgel. Szól Lorenzettiről, Dürerről, Egryről, Berény Róbert­ről és Rippl-Rónairól, feltámaszt­va egy pillantásnyi időre emberi alakjukat. Szól a Balatonról, a vizet pusztító nádasokról, a parto­kon futó vasút pályavonaláról, je­genyesorokról, melyek „a föld só­hajtása az ég felé”. Szól még mindazokról az életbeli dolgokról, megmagyarázhatókról és megma­­gyarázhatatlanokról, amelyek éj­fél körül jutnak az ember eszébe, éberen figyelve az éjszakát, a múl­tat, önmagát. Azt is mondtam, hogy szigorú könyv a Feljegyzések éjfél körül. Abban az értelemben az, ahogyan felelősen gondolkodó ember a sa­ját munkájára tekint. A jelensége­ket értelmezhetjük s bemutathat­juk humorosan, engedékenyen, önmagunkra is tekinthetünk iró­niával, szemrehányóan vagy szelí­den, de a munkánkat csak egyfé­leképpen bírálhatjuk meg, elnézés nélkül, szigorúan. Szerelmek el­merülnek, emlékek elúsznak, ba­rátok elnémulnak, öregen az em­ber zord kettesben marad az elvég­zett munkájával. Minden más kö­zött leginkább erről szól Bernáth Aurél új könyve. (Szépirodalmi) Tamás István

Next