Népszabadság, 1976. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1976-10-31 / 258. szám

10 Spórolunk Akkor most elmesélem a pénteki napomat. Azért pont ezt, mert nem akármilyen nap volt. Reggel a megszokott mozdulattal bekapcsoltam a rádiót és a készülék éppen addigra melegedett be, amikor egy hang a takarékossági világnapról beszélt. Hogy az idén ezt világszerte október 29-én rendezik meg, különös figyelemmel az egyéni takarékoskodás fontosságára. Meg hogy nálunk ezzel szerencsére nincs baj, mert a lakosság betétállománya jelenleg már nyolcvannyolcmilliárd forint és takarékbetétkönyvből szám szerint ötmilliót tartanak nyilván. Az adatokat gondosan elraktároztam agyi memóriaegységembe, majd nyomban kikapcsoltam a rádiót, takarékossági világnapon az áramot se pazaroljuk. Ezt követően feleségemet, miheztartás végett, röviden tájékoztattam róla, hogy milyen nap is van ma. Fejből idéztem, hogy a takarékosság az egész társadalom, ügye, egyéni érdek és közérdek is, amely a mi világunkban többnyire természetszerűleg egybeesik. Valamint felszólítottam, hogy haladéktalanul mutassa meg a takarékbetétkönyvünket. Mire ő csak kacagott, és azt felelte, hogy az nekünk nincs, ne tegyek úgy, mintha nem tudnám. Nem kívántam családi perpatvarral elrontani a takarékossági világnap ünnepi hangulatát, ezért udvariasan, de határozottan leszögeztem, hogy ebben az országban becslésem szerint legfeljebb hárommillió család él, ezzel szemben ötmillió takarékbetétkönyv van forgalomban. Következésképpen családonként legalább másfél betétkönyvvel lehet számolni, üsse ki, én megelégszem eggyel is, de azt most már tényleg adja elő. A választ nem részletezem, csak a lényegét, amely úgy hangzott, hogy a takarékossági világnap a jelek szerint az agyamra ment. Ezek után meddő keresgélésbe kezdtem, mert a lelkem mélyén magam is tudtam, hogy a mi lakásunkban rendszerint mást se lehet könnyen megtalálni, hát még egy olyan takarékbetétkönyvet, amelynek statisztikai átlag okából kell léteznie. Mindenesetre közben gépiesen számolgattam, hogy ha ötmillió betétkönyvben pihen az a nyolcvannyolcmilliárd, akkor egyre minimum tizenhatezerhatszáz forintnak kell jutnia, ez újabb lendületet adott a kutatásnak, de mindhiába. Nem akartam elkésni, kénytelen voltam üres kézzel távozni hazulról. Azért napközben, helyesebben világnapközben sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hol lehet a mi takarékbetétkönyvünk. Főként az bosszantott, hogy világosan emlékeztem egy másik adatra, miszerint a lakosság minden száz forint jövedelméből négy forintot takarékbetétben helyez el. Mármost bármennyire is erőltettem az agyamat, sehogyan sem jutott az eszembe, hogy mi hova raktuk azokat a bizonyos négy forintokat. Valószínűleg egyszerűen megfeledkeztünk róluk, és a százforintosokkal együtt kiadtuk a többi kilencvenhattal, ami bűnös könnyelműség. Mindegy, az a fő, hogy rájöttem a tervszerű takarékosság titkára, most már tudom, amit tudok, rám még egyszer nem virrad takarékossági világnap takarékbetétkönyv nélkül, fogadkoztam hazafelé menet. És amikor a feleségem szóba hozta, hogy vásárolni kellene egyet s mást, előhúztam egy százforintost. Meglobogtattam és nyomatékosan kijelentettem, hogy ez mostantól fogva csak 96 forint. Mert négy megy belőle a takarékba. Mi azonban előbb bementünk a Batthyány téri vásárcsarnokba. Példás önfegyelemmel nem néztünk se jobbra, se balra, ellenálltunk a luxuscikkek csábításának, pedig volt ott alma is, meg körte is, krumplit szerencsére nem kaptunk, viszont vettünk hús helyett tonhalat, meg étolajast, mert az egészségesebb, ám otthon kifogyott, csakúgy, mint a liszt, a paprika, miegymás. A pénztárnál kilencvenöt forintot blokkoltak, így kell ezt csinálni, mondtam büszkén, amikor rádöbbentem, hogy tejet elfelejtettünk venni. Sebaj, nem minden sikerülhet elsőre. Még másodszorra se mindig, mert szombaton három százast adtunk ki és egyikből se maradt meg a négy forint, vagyisfeszesen tizenkettő, ezzel szemben hozzá kellett tenni hatvanat. A holnap miatt már előre drukkolok, mert átkozottul rossz érzés kilógni a sorból. A iüfityiszih nurklálna (Rátarti humorista azért takarékoskodik a csattanókkal, mert csak a sajátjait használja.) Nem orvosi tanács, mellette könnyebben lehet lélegzethez jutni csukott szájjal. * A sikeres szerző rettegett attól, hogy a műveit hirtelen irodalomnak tekintik majd. * Sokszor más cipője szorít a legjobban ... Kitűnő érzéke van ahhoz, hogy egy dologból kiragadja a jelentéktelent, s azt megírja. # Tapasztalatból. Az a zsűri dolgozik a legjobban, amelynek két tagja van, s az egyik nem tudott megjelenni. Azt mondja, hetven felé közeledik. Jó, de melyik irányból? Nincsen mondanivalója, de úgy csinál, mintha elhallgatni valója lenne. # ‘ Egy slágerénekes sóhaja: „Menynyivel előbbre lennék, ha nem tartanának fel minduntalan szerepeltetésekkel !” Öt Rosszmájú müncheni humorista megfigyelése: a nyugdíjas felesége egyszerre csak rájön, hogy kétszer annyi férje, és feleannyi háztartási pénze van.* Jó riporternek azt tartják, aki kitérő kérdéseket tud adni kitérő válaszokhoz.* „Sportolás révén jut előre. Felettese vesszőparipáján lovagol.” (R. L.) Érdemekkel, sajnos, több ellenséget lehet szerezni, mint hibákkal. Vannak folytatásos tv-játékok, amelyeknek annyi közük van az élethez, hogy egyszer szintén véget érnek.* Még a felfedezések korát éljük. Mindig akad új közhely. Kevesen veszik figyelembe az évek számát olyan embereknél, akiknél pedig már csak ezt lehet figyelembe venni. Törpe ne kapaszkodjon túl magasra, mert még jobban meglátszik, milyen törpe. A tétovázáshoz is elhatározás kell. „Ügyes kapitány el tudja érni, hogy a hajó megmenekül, csak a mentőcsónakok süllyednek el.” (L. S.) V. J. NÉPSZABADSÁG 1976. október 31., vasárnap TUDOMÁNY? ÁLTUDOMÁNY! Űrhajós istenektől származik-e az „A jövő emlékei” írójának beismerése. Néhány évvel ezelőtt a magyar mozikban is nagy sikerrel vetítettek egy filmet, amelynek paradox címe ez volt: „A jövő emlékei”. A sikernek két titka volt: a remek színes technikával készült csodálatos felvételek a világ minden táján levő kultúrtörténeti emlékekről (piramisokról, épületekről, szobrokról, sziklarajzokról), ám még inkább az a merész elmélet, amelyet a szöveg a gondosan válogatott képekkel bizonyítani kívánt: eszerint régen istenek jártak űrhajósokként Földünkön, és sok mindent ők csináltak, illetve ők tanították meg rá az embereket. Ez az elmélet azóta is sok nehézséget okoz a tudományos és világnézeti ismeretterjesztésben, mert — különösen, mivel már nem emlékeznek rá pontosan — megvilágítása, megcáfolása, és így a helyes, tudományos világnézet terjesztése nem könnyű, olykor lehetetlen. „A jövő emlékei”-t másként „Daniken-film”-nek is nevezik, mert egy ilyen nevű svájci szerző könyveiből készült. Erich von Daniken a film alapjául szolgáló két könyvön kívül még kettőt írt: ezek tucatnyi nyelven, összesen vagy 25 millió példányban jelentek meg és — sajnos — nem kevés ember szemében minden szavuk igazságnak tetszik. Éppen ezért — bár Dänikennek magyarul nem jelent meg könyve — érdeklődésre tarthatnak számot egy interjú részletei, amelyet Timothy Ferris amerikai író és újságíró készített Danikennel, Zürich közelében fekvő házában. Az interjú alig rövidített teljes szövege magyarul az Interpress Magazinban, a Nemzetközi Újságíró Szövetség folyóirata magyar nyelvű változatának idei 5. számában látott napvilágot. „Könyveiben Erich von Daniken azt hirdeti — foglalja öszsze az amerikai író bevezetőül —, hogy Földünket a történelem előtti időkben legalább kétszer fölfedezték más világokból érkezett értelmes lények. Ezek biológiai kapcsolatot is létesítettek az emberekkel, megajándékozták őket az értelem adományával, segítettek nekik fölépíteni olyan hatalmas építményeket, mint a piramisok. Máskor azonban haragosak voltak és ilyenkor kevésbé nyájasan viselkedtek: atombombát dobtak Szodomára és Gomorrára, vagy árvizet támasztottak, amelyet csak Noé élt túl. Danikon véleménye szerint látogatásaik bizonyítékai megtalálhatók a mitológiában, a bibliában, máig is fennmaradt nagy kő- és földépítményekben és azokban a barlangfestményekben, amelyeken buzával fedett fejű emberek láthatók.” — Úgy tetszik — hangzott az első kérdés —, hogy az ön elméletei az idők folyamán némileg változtak. Megmondaná nekünk, hogy most miben hisz? Darwini ugyan nem tagadja... — Nemcsak azt mondom könyveimben — felelte Danikén, akinek szavait az amerikai magnetofonszalagra rögzítette —, hogy a régi időkben a világűrből meglátogattak bennünket, hanem azt is, hogy ezeknek a látogatóknak nemi kapcsolataik voltak elődeinkkel. A tudósok szerint ez őrültség, de szerintem e kapcsolat következtében mesterséges mutációk jöttek létre, megváltozott intelligenciánk, vagyis mi az ő teremtményeik vagyunk. Ezzel én nem tagadom sem Darwint, sem elméletét, elismerem, hogy a majmoktól származunk. A kérdés, amit fölteszek, csak az, hogy miért és hogyan lettünk értelmes lények. Erre a kérdésre minden mitológia, minden régi vallás ugyanazt a feleletet adja: az istenek teremtették az embert a saját képmásukra. — „Vissza a csillagokhoz” című könyvében — kérdezte a riporter — említ egy kínai barlangot, amelyet 1538-ban fedeztek föl. Azt írja, hogy egy régész vékony csontú csontvázakat talált ott, kőkorongokkal, amelyeken föliratok voltak. Az ön leírása szerint ezeket a föliratokat 1962-ben fejtették meg, s eszerint űrhajósok kényszerleszállást hajtottak végre a Földön, de a földi emberek hajszolták és megölték őket. Amikor a könyv megjelent, dr. Kvangcsi Csang, a Yale Egyetem (USA) munkatársa megvizsgálta a történetet. Ő — mint az ázsiai régészet szakembere — minden kínai ásatást ismer, amelyet 1938-ban vagy az idő tájt végeztek, mégpedig saját tapasztalatból. Azt állítja, sohasem élt Csi Pu-tej nevű kínai régész, aki ön szerint fölfedezte a csontokat, és Csum Um-nun nevű pekingi professzor sem, akit ön a feliratok megfejtőjeként megnevez. Egyáltalán nem is létezik a kínaiban olyan név, mint Tei vagy Nun; dr. Csang szerint ezek olyan szavak, amelyeket nyugati ember talált ki, akinek kínálásán hangzanak. — Amikor ezt a történetet írtam — ismerte be Danikén —, nem volt elég anyagom hozzá. Csak egy moszkvai barátommal folytatott beszélgetésre támaszkodtam, és két vagy három publikációra. Azóta egy osztrák újságíró, Peter Krassa tovább vizsgálódott ebben az irányban. Többször járt a Szovjetunióban és Kínában. Határozottan úgy találta, hogy a dolog igaz. A kövek léteznek, a csontvázak is, de néhány év és adat valóban hibás. Krassa könyvet is írt erről, és van egy levele egy kínai minisztertől is, amely igazolja, hogy ez az igazság. Baj a barlangokkal ? És mi van azokkal a történelem előtti üzbegisztáni barlangfestményekkel, amelyek A jövő emlékeiben szerepeltek? Az egyiken valóban jól látni egy mai űrhajóst és egy repülő csészealjat. Ha a történelem előtti korból származik, mint a film szövege mondja, akkor ez nagyon meggyőző bizonyíték az ön elméletére — Amiről írok — mondta Danikén —, annak 95 százalékát a saját szememmel láttam. Van azonban néhány dolog, különösen a Szovjetunióban és Kínában, amelyet nem láthattam. Ez a festmény is ilyen. Soha nem láttam a festményt és nem is jártam a barlangban. Dr. Zajcev közölte ezt a festményt a Szputnyik című folyóirat 1968. áprilisi számában, onnan vettem a történetet. A film forgatócsoportja azután elment Moszkvába és meginterjúvolta dr. Zajcevet. Ő megmutatta nekik a képet és elmondta ugyanazt a történetet, hogy tudniillik a skép régi. Én nem voltam ott a forgatócsoporttal. Peter Krassa viszont levelet írt dr. Zajcevnek, és ő azt válaszolta neki, hogy a kép mai, nem történelem előtti korból való. — Világszerte milliók látták a filmet — feszegetett tovább az amerikai újságíró. — Nekik nem mondták meg, hogy a képek eredete kétséges, és hogy talán kacsa az egész. Meg kellett volna mondani nekik őszintén. Nem felelőtlenség ez? — A film kérdésekkel kezdődik, és kérdésekkel — nem feleletekkel — ér véget — mondta Danikén. — A filmen láthatjuk dr. Zajcevet, láthatjuk, amint odaadja a képet a forgatócsoportnak. Sajnálom, de az interjú: tény. És a szöveg egyszerűen annyit mond: „Dr. Zajcev megmutatta nekünk ezt...” — A film forgatókönyvében ezt olvasom — vetette ellene a jól felkészült riporter —: „Újra és újra rá kell néznünk, hogy felfogjuk ennek a prehistorikus rajznak a jelentőségét. Egy teremtmény, amely a fején az űrhajósok viseletét hordja.” És így tovább. — Szeretném itt megmondani — felelte Danikén —, hogy A jövő emlékei című film szövegét nem én írtam. Vannak is benne dolgok, amelyeket én soha nem mondtam volna így. Például az, amit Nazcáról hallanak a nézők. Ezen a perui fennsíkon nagy vonalak vannak egy sivatagban és a film azt mondja: „Kétségtelen, hogy ennek repülőtérnek kellett lennie.” Én ilyesmit soha nem állítottam. Azt mondtam: „Úgy fest, mint egy repülőtér.” Ez különbség. Az amerikai újságíró kérdései egész sor állításának visszavonására kényszerítették Daniként, másutt annak beismerésére, hogy „színpadias hatásokat” alkalmaz, ami — szerinte — megengedhető, ha egy író nem egzakt tudományos munkát írt. Hely hiányában idézünk még egy részt: — Könyveiben ön ír a tachionokcról, azokról az elméletileg föltételezett, azonban még föl nem fedezett részecskékről, amelyek gyorsabban haladnak, mint a fény. Azt írja: „A tudósok tudják, hogy a tachionoknak létezniük kell.” Meg tudna nevezni egy tudóst, aki ezt mondja? — Hogyne — felelte magabiztosan Danikén. — Többet is. — Kit? — kérdezett rá az amerikai. — Nos, olyant, aki azt mondta, hogy „kell”, nem tudok mondani — ismerte be Danikén. — I. Sz. Sklovszkij és Cari Sagan csillagász valóban azon a véleményen van — tért más témára a riporter —, hogy a Mars holdjai mesterséges holdak, amint ön írja? — „Értelmes élet a világegyetemben” című könyvükben ilyen vizsgálatokat közölnek — hangzott a határozott válasz. „A fordító a hibás” — Nincs különbség vizsgálatok közlése — és aközött, ahogyan ön ezt az álláspontot védelmezi? — hangzott a keresztkérdés. — De igen, van —– ismerte be Danikén. — Azt kellett volna írnom, hogy „föltételezik”. A német kiadásban az áll, hogy „igent mondanak” erre az elméletre. — Ezek szerint fordítási problémáról van szó? — Igen. Olykor a fordítók nem tudják, mit fordítanak. — Sajnos, az angol nyelvű olvasók millióinak ön azt mondta, hogy ez a két csillagász hisz abban, hogy a Marsnak mesterséges holdjai vannak — állapította meg az amerikai újságíró. — Ez így teljesen helytelen — jelentette ki Danikén. — Másik tárgyról szólva: ön azt írja, hogy „rádiócsillagászaink jeleket küldenek a világegyetembe, hogy kapcsolatot teremtsenek ismeretlen értelmes lényekkel”. De ilyen kísérletet nem folytattak soha. — De igen — erősködött Danikén. — Sagannak ezt tudnia kell. — Megkérdeztük Cari Sagant — felelte az amerikai — és ő azt mondta, ez teljes félreértés. Egyébként hozzátette, mi a véleménye az ön munkájáról: „A legenyhébb, amit von Danikenről mondhatok, az, hogy semmibe veszi a régészet tudományát. Valahányszor nem ért meg valamit, azt a Földön kívüli értelmes lényeknek tulajdonítja, mindenütt, egész Földünkön.” A hosszú beszélgetésből itt közölt jellemző részek — úgy gondoljuk — sok mindent érthetővé tesznek a gondolkodó olvasó számára, mégpedig legfőképp Danikén saját szavai, beismerései.