Népszabadság, 1976. december (34. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-03 / 286. szám

1976. december 3., péntek NÉPSZABADSÁG Emlékezések Rózsa Ferencre Holnap, 1976. december 4.-én lenne 70 éves — ha élne — Rózsa Ferenc, a Szabad Nép első szerkesztője, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom nagyszerű harcosa és vértanúja. Ebből az alkalomból közöljük két egykori harcostársának, Skolnik Józsefnek és Rudolf Wetzelnek a visszaemlékezését. A második Világ­háború időszakában Skolnik József vasmunkás, az illegális kommu­nista párt központi bizottságának tagja, egy ideig titkára volt, s ebben a megbízatásában évekig együtt dolgozott Rózsa Ferenccel. Rudolf Wetzel nyugdíjas szerkesztő, a német munkásmozgalom régi harcosa Berlinben. Mozgalmi múltja során többször is találkozott Rózsa Fe­renccel, bizottság őt bízta meg a „szabad és demokratikus” Magyarországért alakuló népfront szervezésével. Az elnevezést az ő javaslatára egé­szítettük ki a „független” jelző­vel. A népfront szervezése lehe­tőséget adott neki arra, hogy a párt javára gyümölcsöztesse szé­les körű műveltségét, irodalmi, művészeti ismereteit. Rábeszélé­sére magam is kezdtem színház­ba, múzeumba, kiállításra járni. Megismerkedtem olyan művészek alkotásaival, akikkel együtt akar­tunk dolgozni a fasisztaellenes népfrontmozgalomban. Ő persze sok mindent tudott róluk; egyi­­küket-másikukat személyesen is ismerte. Tele volt tervekkel, el­gondolásokkal; cikkeket írt, javí­tott, tájékoztatókat, röpiratokat fogalmazott. — Utolsó találkozásuk? — Az nem jött létre. 1942 má­jus utolsó vasárnapján, a temető­ben volt találkozónk. A Szabad Nép következő számában írnunk kellett volna a májusi letartózta­tásokról. Vártam. Nem jött. Ki­mentem a biztosító találkozásra, ott sem sikerült összejönnünk. Néhány nap múlva hallottam, hogy egy utcai találkozón elfogták, az­után június vége felé apjától ér­tesültem hősi haláláról. Megrázott a hír — elvtársamat, barátomat vesztettem el benne... Máté György SKOLNIK JÓZSEF: A forradalom szenvedélyes harcosa volt — Alig ismertem embert, aki ennyire elmélyülten és sokolda­lúan tudott bonyolult problémák­kal foglalkozni, mint ő — mond­ta Skolnik elvtárs. — A központi bizottság 1941 júniusától elsza­kadt nemzetközi kapcsolataitól, az országot fasiszta haderők szige­telték el a külvilágtól. Ilyen kö­rülmények között magunk vol­tunk kénytelenek eligazodni. Ez növelte nehézségeinket. A párt ve­zetésében többen voltunk, akik korábban Csehszlovákiában dol­goztunk. Mi különösen rászorul­tunk azok segítségére, akik jól is­merték a magyar társadalmat, az itthoni politikai irányzatokat, azok képviselőit, a munkásságot, a pa­raszti rétegeket, az értelmiséget. Rózsa Ferenc a maga hazai ta­pasztalataival sok tévedésünket igazította helyre. — Visszaemlékezik-e Skolnik elvtárs, milyen kérdésekről vi­táztak Rózsa Ferenccel? — A népfrontpolitika magyar­országi sajátosságainak megítélé­sében nem könnyen értettünk egyet. Mi ugyanis Csehszlovákiá­ban két évtizeden át legálisan dolgoztunk, ott a kommunisták­kal való kapcsolatoktól nem fél­tek úgy a demokratikus pártok, mint itt, Magyarországon. A fa­siszta veszély növekedésével ezért tudtuk ott jobban megérteni magunkat a szociáldemokratá­kon kívül a polgári csoportosu­lásokkal is. Itthon, Magyarorszá­gon más volt a helyzet. Itt a kom­munistákat törvényen kívül he­lyezték, a velük való kapcsolat­­felvétel veszélyes volt, bünteten­dő cselekménynek számított. Itt tehát másféle politikára, más munkamódszerre volt szükség. Eleinte alig értettük meg egy­mást. Jó két héten át vettük ■orra a tisztázatlan kérdéseket. Naponként több órán át csaptak össze az érveink. — Milyen rész­letproblémák­ban kellett egységes álláspontra jutniuk? — Mindenekelőtt a munkásegy­­ség magyar vonatkozásairól és a szövetségesek mozgósításáról volt szó. Tudtam én, hogy a magyar kommunisták jól beépültek a szo­ciáldemokrata szervezetekbe, né­hol vezető funkcióba is kerültek. Hasonló volt a helyzet a szak­­szervezetekben. Sok jelentős szer­vezetben, mint a közlekedésiek­nél, a bőrösöknél, a nemesféme­seknél, a sütőiparban, a fásoknál és másutt is, a párttagok befolyá­solni tudták a szakszervezeti ve­zetést. Ez a párt nagy sikere volt. Így hajtották itt végre a Komin­­tern VII. kongresszusának hatá­rozatát a munkásegység helyreál­lításáról. Ebben egyetértettünk. Csak abban voltak nézeteltéré­­seink, hogy miként használjuk fel, hogyan bővítsük ezt a befo­lyást? Hogyan tudjuk aktivizálni a német fasizmusellenes polgári erőket, hogyan tudunk velük szö­vetséget kötni és ugyanakkor a munkásosztály érdekeit képvisel­ni? Azt mondta, minden vonalon tovább kell növelni a párttagok közül a rokonszenvező nem kom­munisták gyűrűjét Akkor nehe­­zebben csaphat le ránk az osz­tályellenség erőszakszerve. — Úgy érti ezt, hogy túl óva­tos embernek ismerte meg? — Egyáltalán nem. Inkább ar­ról volt szó, hogy néhányan alig tudtunk valamit a konspirációs — Fényképem, sajnos, nincs ró­la — a konspiráció miatt nem en­gedte meg, hogy szenvedélyes amatőr fényképész létemre felvé­teleket készítsek találkozásaink­kor. De emléke így is elevenen él bennem — így kezdi emlékezését Rózsa Ferencre Rudolf Wetzel. — Rózsa gondolatait előbb ismer­tem meg, mint őt magát. 1931- ben, Drezdában lettem a szabad szocialista diákszövetség tagja, majd röviddel azután elnöke. Ró­zsa Ferenc, aki kiemelkedő sze­repet játszott ebben a kommu­nista vezetés alatt álló szervezet­ben, akkor fejezte be mérnöki ta­nulmányait, és tért haza Magyar­­országra. A viták, beszélgetések során nagy tekintélyként újra és újra elhangzott Rózsa Ferenc neve. — Hogyan ismerte meg? — Úgy adódott — folytatta Wetzel elvtárs —, hogy 1932 ta­vaszán személyesen is megismer­kedhettem vele. A húgának ud­varoltam, az ügy komolyra for­dult, és ahogy ilyenkor szokás, el­mentem Budapestre bemutatkoz­ni, megismerni a családot. Azon ritka időszakok egyike volt ez, amikor együtt volt a család. Feri bátyja, Richárd nem sok­kal előbb szabadult a börtönből: egy esztendőt töltött csak szabad­lábon, rövidesen újra lefogták és hat esztendőre ítélték. Ferenc­nek aránylag sok ideje volt, mert mint olyan sok százezren akkor Magyarországon és Németország­ban, ő is munka nélkül volt. Megmutatta nekem a várost. Na­pokig sétáltunk mindenfelé. Ezek az „idegenvezetések” egyetemi előadásokkal értek fel. Rózsa Fe­renc megismertette velem a ma­gyarországi politikai helyzetet is. Magyarországon ekkor már több mint egy évtizede a Horthy-fa­­siszták voltak malmon. Rózsa elemezte e szélsőségesen reakciós rendszer kialakulásának okait és következményeit. Ismertette azo­kat a párhuzamosságokat, ame­lyek a német nácikkal hasonlóvá tették, de figyelmeztetett a kü­lönbségekre is. Akkoriban én sem voltam mentes a német munkás­­mozgalomban elterjedt rózsaszínű optimizmustól. A fiatal építész­­mérnök gondos és alapos hely­zetelemzéseivel kissé lehűtötte naivitásomat. Nem volt pesszi­mista, ő is derűlátó volt. De lát­ta és másokkal is meg tudta ér­tetni, hogy a helyzet nagyon bo­nyolult, hogy a forradalom győ­zelme esetleg csak véres, súlyos csaták, nagy történelmi kitérők után következik be. — Illegális kapcsolatuk volt-e? — Az első beszélgetés folytató­dott 1933 decemberében, amikor már a nácik hatalomra jutása után illegálisan jártam Budapes­ten, és újra találkoztam Feri­vel. Akkoriban Rózsa Ferencnek már rendkívül kevés ideje volt. Nagy elfoglaltságát minden bi­zonnyal az általa végzett felelős­ségteljes és veszélyes pártmunka jelentette. Én szintén a földalatti harc útját jártam; úgy emléke­zem az akkori Rózsa Ferencre, mint nagyon higgadt, körültekin­tő kommunistára, a konspiráció mesterére. Utoljára 1937-ben találkoztunk — folytatódott a visszaemléke­zés. — Miután az 1933. decem­beri látogatásról visszatértem ha­zámba, rövidesen a Gestapo ke­zére jutottam. Börtönt szenved­tem, majd koncentrációs táborba zártak. Kiszabadulásom után hí­reket kaptunk arról, hogy ismét le akarnak tartóztatni, ezért elha­tároztuk, hogy Irénnel, Rózsa Fe­renc húgával együtt emigrálunk. Újra hat hetet töltöttünk Buda­pesten, a szülőknél. Ferenc akkor nem Budapesten, hanem Nagykő­rösön dolgozott, és ott is lakott. Egy hétvégén meglátogattuk. Is­mét erőt adott reális forradalmi optimizmusa. Úgy váltunk el, hogy nem tudjuk, mikor látjuk egymást. De hittünk abban, hogy jobb időkben, a munkásosztály győzelme után ismét találkozunk. Ezt az időt azonban ő már nem érhette meg. — Kapcsolatuk végleg megsza­kadt? — Még néhány levelet váltot­tunk azután is egymással. Nagy­kőrösön bizonyos titkos érintkezé­si nyelvet dolgoztunk ki, amelyen mindent tudtul adhattunk egy­másnak, anélkül, hogy avatatlan megfejthette volna, vagy éppen rájöhetett volna, hogy nem egy­szerű, ártalmatlan családi levelet, hanem illegalitásban élő és har­coló kommunisták tájékoztató so­rait tartja a kezében. Az ilyen Rózsa-féle levelek mindig örömet keltettek Svédországban, ha a tar­talmuk nem is mindig volt ör­vendetes, hiszen nemegyszer a párt harcosainak elvesztéséről, vagy mások veszélybe kerülésé­ről adtak hírt. Rózsa Ferenc em­léke számomra egy olyan magyar internacionalista kommunista em­léke, akinek korai mártírhalála nemcsak a magyar elvtársak, ha­nem a nemzetközi munkásmoz­galom számára is érzékeny, fáj­dalmas veszteség volt Pintér István szabályokról, amelyeket a magyar párt 1919 augusztusa óta szerzett tapasztalataira épített. Rózsa Fe­renc tudatában volt a súlyos ve­szélynek és bevezetett bennün­ket e nehéz tudomány alap­jaiba. Tanácsai alapján működ­tek tovább a kommunisták a munkásszervezetekben, azonban nem mindenki értett úgy a szer­vezetek elrejtéséhez, mint ő. Ez a fogyatékosság később súlyos kö­vetkezményekkel járt. — Megismert­e a forradalmi szenvedélyességen kívül valami mást is Rózsa elvtárs személyes tulajdonságaiból? — Fájdalom, keveset. Összejö­veteleink időtartamát igyekez­tünk rövidre szabni. Sok dolgunk volt, és egymásra is hozhattunk veszélyt. 1941 közepén a központi RUDOLF WETZEL:„ Úgy emlékszem rá, mint a konspiráció mesterére 1980-hoz igazítják órájukat Nehéz körülmények között is jól dolgoznak a paksi atomerő­mű-építkezés kommunistái A paksi atomerőmű-beruházás­nál egy évvel ezelőtt alakult meg a pártszervezet, öt alapszervezet­tel. Ma már hét alapszervezet mű­ködik. A maga módján ez is jelzi a munkák előrehaladását. — Közeledik a csúcsidőszak, megkezdődik a visszaszámlálás 1930-tól, az első energiatermelő egység átadásának évétől nap­jainkig — mondják Pakson. A beruházáson dolgozó kommunis­ták — szám szerint százharminc­négyen — ehhez tartják magukat, ehhez igazítják órájukat. Mint már eddig is bebizonyoso­dott, a beruházások sikeres meg­valósítása sok tekintetben attól függ, hogyan dolgoznak ott a kom­munisták. Ezért foglalkoztak is­mételten felsőbb pártszervek is az atomerőmű-beruházás pártszerve­zetének munkájával, s tűzte na­pirendre a feladatok kijelölését legutóbb a paksi járási pártbizott­ság végrehajtó bizottsága is. Kevesen, szétszórtan A beruházáson dolgozóknak je­lenleg mindössze 5,5 százaléka párttag, s ők is hét vállalatnál és még több munkahelyen, szétszór­tan dolgoznak. A beruházások kezdeti idősza­kában, amikor jóformán egyetlen barakkból irányították a munkát, elegendő volt, hogy a Tolna me­gyei pártbizottság egy pártszerve­­zőt küldjön a politikai munka se­gítésére. De ma, amikor már a vállalatok három nagy irodaház­ban koncentrálták a vezérkarokat, bonyolult szervezetek épültek ki és megnőtt a térség is, amely jó­formán a Duna vonalától az új paksi lakótelepig terjed — a párt­munka szervezeti feltételei is alapvetően mások, jóval bonyo­lultabbak lettek. Viszonylag kevés például a Pakson munkásszállásokon lakó ember, a többség bejáró, akiket menetrendszerű autóbuszok szál­lítanak. Az erőmű autóbuszpálya­udvarának nagy a forgalma, az emberek sietnek, munkaidő után hamar elnéptelenedik minden, nehéz szervezni, rendezvényeket, megbeszéléseket tartani. Jellemző erre az is, hogy a mindössze há­romszáz személyre épített modern fürdőt is alig néhányan veszik igénybe, mert az emberek sietnek haza, sok a kétlaki, az otthon gazdálkodó építőmunkás. De a paksi pártszervezet mégis él, ha szerényebben is. Szervezni a munkásokat A beruházások fiatal pártszer­vezője (a vezetőségválasztó tag­gyűlés még hátra van), Hegedűs György elmondja, hogy legfőbb segítői a szervezésben azok a kommunisták, akik a különböző kivitelezővállalatoknál a törzs­gárda tagjai, és már sok nagybe­ruházásnál kijárták a pártépítés és -szervezés bonyolult iskoláját. — Szerencsénkre — mondja — itt a beruházásnál olyan kipróbált kommunisták dolgoznak, akik ké­­pesek magukkal ragadni sok fia­tal KISZ-est és szakszervezeti ak­tivistát. Olyan emberekről van szó, akik nemigen akadnak fenn a nagybe­ruházásoknál szükségszerűen bo­nyolult szervezeti problémákon. Nem azt nézik, hogy ez vagy az az ember területi elven szerve­zett párttag, amaz pedig a válla­lati szervezethez tartozó szakszer­vezeti főbizalmi, s emiatt nehéz a fogaskerekek összeillesztése, a pártvezetőség, az alapszervezet határozatainak végrehajtása és el­lenőrzése. Figyelmüket a nagy közös alkotás, és ezzel kapcsolat­ban a közös feladat köti le. Ez főként a kibontakozó mun­kaversenyben lényeges, és az eredmények a fő tennivalók vég­rehajtásában már meg is mutat­koznak. Csak egyet, az építőanya­gokkal való okos takarékosságot említve a sok közül, jelentős meg­takarítást hozott a zsaluzóanya­­goknak az ismételt felhasználása a nagymérvű betonozásoknál. Ezt a módszert a kommunisták kez­deményezték. A paksi kommunisták feladata persze nemcsak az új technika tá­mogatása, hanem általában az emberek szervezése, képességeik kiteljesítésének segítése is. Igaz ugyan, hogy „megy a busz”, és az emberek, a brigádtagok gyorsan szedelőzködnek, de a kommunis­ták a brigádokban munka közben is szervezik, iskolázzák és neve­lik az ipari kollektív tevékeny­ségben még járatlan, tapasztalat­lan bejáró dolgozók zömét. Bru­­zsin István ács­brigádjában pél­dául jól megfigyelhető az a küz­delem és sokszor nehezen érvény­re jutó törekvés, hogy ne csak a munkásszálláson elérhető embe­rekkel foglalkozzanak, hanem azokkal is, akik egyelőre főleg a fizetséget nézik, de különben mindegy nekik, hogy éppen kubi­­kolnak vagy síneket fektetnek, s ma még nem is törekszenek sem­mi többre, „ha egyszer megvan a pénz”. Előtérben az alapszervezetek Amíg csak arról volt szó, hogy az atomerőmű vállalat pártveze­tőségében kell egyeztetni a sok­féle politikai és gazdaságpolitikai tevékenységet, a vezetőket beszá­moltatni, szervezni az oktatást, a nevelést stb., addig viszonylag könnyű volt az áttekintés, a terv­szerű politikai tevékenység. Most a szervezeti építőmunka kerül előtérbe. Azzal párhuzamo­san ugyanis, ahogyan az épít­kezések, a szerelések a mind fon­tosabb létesítményekre, a beruhá­zás fő objektumaira koncentrálód­nak, növekszik az alapszervezetek munkájának jelentősége és fontos­sága is, hiszen az ő tevékenységük áll a legközelebb a munkahelyek­hez. Most már nem engedhetik meg, hogy az alapszervezetek munkatervében — ahogyan mond­ják: cselekvési programjában — ne a legfontosabb célra irányított feladatok szerepeljenek. Nem en­gedhető meg az sem, hogy a hét közül csak egy-kettő dolgozzék a feladat nagyságához mérhető szín­vonalon és aktivitással. S nagyobb figyelmet kell fordítani arra is, hogy az egyes vállalatok szakszer­vezeti és KISZ-munkája is össze­hangoltabb legyen. Minden párttagnak­ munkát adni Az atomerőmű pártszervezeté­nek fő feladata — amint azt a já­rási pártbizottság végreható bi­zottsága is hangsúlyozta — a szer­vezeti szabályzat adta lehetőségek jobb kihasználása. Ez a gyakorlat­ban például azt jelenti, hogy konkrét pártfeladatokat adnak mindenkinek, rendszeressé teszik a beszámoltatásokat a pártmun­ka minden területén és szintjén, de elsősorban a munkához leg­közelebb, vagyis az alapszerveze­tekben. Az atomerőmű majdani pártvezetőségének munkája is elsősorban azon lesz mérhető, hogy milyen eredményeket érnek el az alapszervezetek. Vagyis pontosan arról van szó, amiről Hegedűs György párt­szervező beszélt: gondoskodni kell a paksi kommunisták munkájá­nak a legfőbb feladatokra kon­centrálásáról a pártépítésben és a gazdasági munkában egyaránt. Ehhez pedig — mint minden te­vékenységhez — meg kell találni a legjobb munkafeltételeket, szer­vezési módszereket. Ez pedig a beruházás szervezésének bonyo­lultsága folytán, nem kevés talá­lékonyságot, kezdeményezőkész­séget kíván. , Szluka Emil

Next