Népszabadság, 1977. február (35. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-18 / 41. szám
1977. február 18., péntek NÉPSZABADSÁG Elhunnyt Péter Rózsa akadémikus Hosszú betegség után csütörtökön 72 éves korában elhunyt Péter Rózsa Kossuth-díjas és állami díjas matematikus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Munka Érdemrend arany sokozatának és a Magyar Népköztársaság Zászlórendje II. fokozaának tulajdonosa, nyugalmazott egyetemi tanár, a Bolyai János Matematikai Társulat tiszteletbeli elnöke. Péter Rózsát a Magyar Tudományos Akadémia, az Eötvös Loránd Tudományegyetem saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek. Péter Rózsa a matematikusi logika úttörői közé tartozott. A rekurzív függvények elméletének egyik megalapozója volt, erről a tárgykörről 1951-ben írt monográfiáját minden világnyelvre lefordították. Haláláig töretlen maradt szellemi frissesége, az új iránti érdeklődése. 1976-ban jelent meg második monográfiája, melyet a rekurzív függvényeknek a számítógépek elméletében való alkalmazásáról írt. Tudott szólni a nem szakemberekhez is. Nagy sikert aratott Játék a végtelennel c. könyve, melyet azzal a céllal írt, hogy humán érdeklődésüeknek is elmagyarázza a matematika szépségeit. Ez a könyv 1945 óta 21 kiadást ért meg 12 nyelven. Lapunkba is írt: alig néhány hónapja közöltük Turán Pálról szóló megemlékezését. Nagyon fontos feladatának tekintette a tanítást, a tehetségek felkutatását és támogatását. Gallai Tiborral közösen írt középiskolai tankönyve évtizedekig minta volt és lesz minden modern matematika-tankönyv számára. Haláláig részt vett a jelenlegi középiskolai matematikaoktatási reform kidolgozásában és mindvégig szellemi irányítója maradt. Energiájából arra is telt, hogy mint a Bolyai János Matematikai Társulat díszelnöke irányítsa a társulat munkáját, s hogy az Akadémia oktatási bizottságában és osztályülésein szenvedélyesen támogatott minden jó kezdeményezést. Halálával súlyos veszteség érte a magyar tudományos közéletet, a nemzetközi és a magyar matematikát. Számos barátja, tanítványa, munkatársa és tisztelője gyászolja. A 25. Színház sikere Berlinben Bravúrral mutatkozott be szerdán az NDK-ban megrendezett VII. nemzetközi politikai dalfesztiválon részt vevő budapesti 25. Színház művészgárdája Berlinben. A magyar gárda eleve bátor tettre vállalkozott, amikor külföldi együttes létére egy rendkívül népszerű NDK-beli zenés játékot tűzött e napon műsorára: Kurt Bartsch A has című darabját. A 25. Színház igazi gondjai azonban abból adódtak, hogy kiderült: a darab kellékei, a hangszerekkel együtt, valahol elkeveredtek. A magyar színház mégis vállalta a fellépést , hiszen telt ház várta őket —, ha van mivel fellépni. A házigazdák szinte pillanatok alatt szereztek díszleteket és jelmezeket, a hangszereket pedig a színház bocsátotta a pestiek rendelkezésére. A magyar művészgárda idegen színpadon, idegen jelmezekben, először látott díszletek között ismeretlen hangszerekkel — meghódította a berlini közönséget. Egy plakátpályázat tanulságai A pályázatot még az ősz elején hirdették meg, a zsűri decemberben ítélte oda a díjakat, de az eredményeket és a tanulságokat még mára, februárra sem sikerült megnyugtatóan összefoglalni. Pontosabban: legalább két, nehezen békíthető tanulságot közvetítettek a szerkesztőségünkbe érkezett panaszok és a szerkesztőségünk kérdéseire érkezett válaszok. A pályázat a körülményekhez képest eredményes volt, mert egyebek közt több, eddig ismeretlen fiatalt sikerült megnyerni a plakátszakmának — ez az egyik vélemény, az akciót lebonyolító intézmény és a zsűri véleménye. A pályázat eredménytelen volt, nem is lehetett egyéb, mert lebonyolítása szervezetlen, zsűrizési gyakorlata összeférhetetlen és antidemokratikus volt — ez a másik vélemény, a szakmabeliek, a részvevők és a részt nem vevők véleménye. Az utóbbiak sincsenek kevesen, összesen hatszáz jeligés munka érkezett be a politikai-társadalmi plakátok tavalyi pályázatára; az igazi válasz azonban — tágabban — egész képzőművészeti életünket ingerli, s minthogy zsűrizésre, pályázati eljárásokra kínál tanulságokat, közvetve mindenkit érdekel, aki szobrot, falképet, emlékművet, plakátot néz — valamennyiünket. Íme, tehát a tények vázlata, amelyben körülbelül mindkét fél megegyezik. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus, a művészeti pályázatok lebonyolításával megbízott állami szervezet szeptemberben jeligés pályázatot hirdetett az 1977. esztendőben szükséges politikai és társadalmi plakátok témakörében. A lapunkban is közzétett felhívás szerint bárki, céhen kívüliek is, a képző- és az iparművészeti főiskola hallgatói is indulhatnak meghatározott méretű jeligés munkáikkal; beküldési határidő 1976. november 15. A határidőt — első hiba — túlságosan rövidre szabták. Olyan rövidre, hogy a képzőművész-szövetség grafikus tagjainak követelésére a felkészülési időt a kiírók egy hónappal meghosszabbították, anélkül azonban, hogy — második hiba — a szövetségi tagokon kívül a többi pályázót erről a döntésről értesítették volna. Magyarán: aki szövetségi tag és értesült a dátummódosításról, egy hónapot nyert a versengésben, aki nem szövetségi tag, netán főiskolás, egy hónap hátránynyal érkezett a zsűri elé. Amely zsűrinek — harmadik hiba — a lektorátus vezetőjén kívül csak öt szakavatott és beavatott plakátművész tagja volt. A testületben ugyan képviseltették magukat azok a társadalmi szervezetek is, amelyek a politikai-társadalmi plakátokat az év folyamán kibocsátják, de — negyedik hiba — egybehangzó vélemények szerint a majdani plakátmegrendelők képviselői nem akartak, vagy nem tudtak színvonalkérdésekben állást foglalni. Elképzelhető, hogy az ilyen határozott zsűri objektivitását mennyire fogadta el a szakmai közvélemény, miután megtudta, hogy a beérkezett jeligés pályamunkák a bírálat helyszínén sem indultak azonos esélylyel. A hatszáz pályamunkát ugyanis — ötödik hiba — olyan kis teremben gyűjtötték a zsűri elé, amelyben nem hatszáz, hanem csak száznegyvennyolc plakátterv fért fel a falra. Azt a falra került száznegyvennyolcat pedig — hatodik hiba — egy úgynevezett előzsűri, valójában két vagy három művész-zsűritag választotta ki a teljes zsűri munkáját megelőzve. Igaz, hogy a falra nem került négyszázötvenkét pályaművet kettesével, közben felmutatták a teljes bíráló bizottság előtt, de nem kell képzőművészeti szakembernek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a falra került, jól és állandóan látható művek mégiscsak előnyösebb pozícióból versenyeztek, mint a földről néhány percre fölemeltek. Mindez olyannyira nyilvánvaló volt, hogy a zsűridöntés után a szövetségi tag pályázók, a nem nyert pályázók, a zsűrivel elégedetlen pályázók kivonultak a zsűrizés színhelyére, a Műcsarnok egyik termébe, és nem tetszésük jeléül, a zsűri illetékességének kétségbevonása jeléül néptribuni indulattal — hetedik hiba — maguk tettek ki a falra a halomban álló pályaművekből, az „utózsűrizés” sajátos formáját alkalmazva. Tehették pedig mindezt arra hivatkozva, hogy — nyolcadik hiba — a zsűri a díjak odaítélése után sem fedte fel a nyertesek nevét, mi több, a napilapokban, országosan meghirdetett pályázat végeredményét máig, február végéig sem tette közhírré a pályázatot kiíró szervezet, a kilencedik hiba. A pályázatról tehát legendák és híresztelések, gyanúsítások és gyanús szóbeszédek terjednek. Az elégedetlenkedők szerint azok között a földön maradt, falra ki nem rakott művek között jobbak is voltak, mint a falakon (bizonyíthatatlan), a zsűri és a lektorátus szerint csak gyengébb, dilettáns próbálkozások maradtak a földön (ma már ugyancsak bizonyíthatatlan). Ami bizonyítható és a szóbeszédet igazolja, hogy az egyértelmű méretelőírásokat meg nem tartó pályamű is kapott díjat ezen a pályázaton (tizedik hiba), és hogy a zsűri művésztagjainak tevékenysége összeférhetetlen, mert maguk is pályázói, sőt végül nyertesei voltak az akciónak. Ez, a tizenegyedik, a legsúlyosabb hiba. A lebonyolító, a lektorátus ugyanis készséggel elismeri, hogy az öt művész-zsűritag közül három maga is részt vett és díjat nyert a jeligés pályázaton. Hogy miként történhetett mindez, azt csak a kívülálló kérdezheti teljes megdöbbenéssel. Mai zsűrizési rendszerünket ismerve ugyanis a beavatottak már régen sem döbbennek meg azon, hogy a kiállításainkon, pályázatainkon szavazatképes zsűritagok általában maguk is beküldők, ítéletre várók és bírálók egy személyben. Ezt nem jeligés esetekben úgy szokták „megoldani”, hogy amikor a zsűriben ülő művész vagy házastársa munkája sorra kerül, a zsűriző-pályázó szemérmesen kivonul a teremből, amíg a többiek a munkájáról döntenek. Most ne ezen az évtizedes torz gyakorlaton elmélkedjünk. Hanem ezen a plakátpályázaton, amely még az évtizedes torz gyakorlatba belefáradt elméket is megdöbbenti. Ez a pályázat ugyanis jeligés volt. És ha a zsűriben ülő művész munkája sorra kerültével kivonult (úgy hírlik, kivonult), máris komikussá tette az egész jeligésdit, fölöslegessé a demokrácia látszatának a maradványait is. (Akkor is, ha — így a lektorátus — a művész-zsűritagok maguk nem szavaztak a díjak sorsáról.) "Így kissé hosszadalmasra sikerült ez a tényismertetés, de a tényeket tudni érdemes a végső tanulsághoz. Az olvasó kívülállónak még el kell mondanunk azt, amit a lektorátuson hallottunk, s ami az ügyben a legsúlyosabb. Hogy tudniillik a történtek a szocialista demokrácia általános szabályainak, a mindennapok erkölcsi normáinak többszörösen ellentmondanak — de „csak” azoknak. A zsűriszabályzatnak, a pályázatok lebonyolítási rendjének nem; ilyesmi ugyanis nem létezik. A zsűrik rendszerét, tevékenységét csak a szokások rendszabályozzák — ezek a torz szokások, amelyeknek egy részére üdítő pillantást vethet a történtek ismerője —, semmiféle írott rend, hivatali, állami vagy társadalmi rendelkezés nincs, aminek a nevében és a szellemében a hasonló eseteket meg lehetne akadályozni. Ezek után pedig lehet töprengeni azon, miféle erkölcs vezeti a művészt, aki jelentkezik jeligés pályázaton, és elvállalja a zsűritagságot ugyanott, meg lehet kérdezni, hogy a képzőművész-szövetség, amely öt zsűritagot delegálhat, miért öt plakátművészt delegál a bíráló bizottságba, s nem öt plakátművészethez is értő más tagját, furcsállni lehet, hogy egy állami szerv, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus a nyilvánvaló összeférhetetlenséget látva, miért nem utasíthatja vissza a szövetség ajánlott névsorát — mindezt megtehetjük, de az elmélkedéssel utólag nem sokat használhatunk. Nem sokat használunk annak a nyilvánvaló tanulságnak az emlegetésével sem, hogy milyen erkölcsiség felé irányítja az ilyen érdek-összefonódás a fiatalokat, a pályakezdőket, például ebben az esetben a pályázaton részt vevő főiskolai hallgatókat. H Használni csupán azzal használhatunk, ha most, amikor a megtörténteken változtatni már nem lehet, felhívjuk a figyelmet a szakma számára sajnos már-már természetesnek ható torzulásokra. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a hivatalból érintettek maguk is tisztában vannak a dolog lehetetlenségével, a képzőművészet állami irányításának berkeiben készülnek a változtatásra, és a lektorátus mai, megbízott vezetője (aki a dicstelen plakátakciónak a végére érkezett a hivatali székébe) maga is sürgős rendteremtést, kiváltképp pedig leírt, etikus és támadhatatlan ügyvitelt szeretne. Annál inkább, mert — a lektorátuson hallottuk ezt az érvet — a „művész zsűrit művészt” torz gyakorlata nem csupán a plakátpályázatokon tarthatatlan, ahol „csupán” néhány tízezer forintos díj a versengés tétje, hanem százezres köztéri szobor- és falképpályázatokon is. Ahol a tét százezreken kívül a közösséget szolgáló, jól vagy rosszul szolgáló monumentális alkotás, a tét egész művészeti kultúránk. És ez ennek a furcsa plakátpályázatnak a legfontosabb tanulsága. Rózsa Gyula LÓVÁ TETT LOVAGOK Bemutató a Madách Színházban RÉGEBBI FORDÍTÁSOKBAN Felsült szerelmesek címen ismertük a most az eredeti alliterációt visszaadni igyekvő Lóvá tett lovagokat. A megkapó gyönyörűséget szerző játék annál dicséretesebb, mert Shakespeare-nek ez a komédiája jószerével játszhatatlannak érződött: annyi korabeli utalás, politikai tréfa, ismert személyek álöltözékben parodizálása, egykori nyelvi és költői finomkodások fölötti csúfolódás terhelte. Nem véletlen, hogy nagy shakespeare-i hagyományú színháztörténetünk elkerülte ennek az alkalmi vígjátéknak színpadi próbáját. Csupán zenés vígjátékként kísérelték előbb Veszprémben, utóbb az Operettszínházban játékrendünkre édesgetni. Akár a szöveg — Mészöly Dezső fordítása —, akár Makai Péter teret határoló három függönye és aranyozott bokrai is a színészek érvényesülését szolgálják. Szirtes Tamás rendezése a színészek kedélyén, báján és személyiségén át érvényesíti a vígjátékot és a vígjátékról való nézeteit A játék első kétharmadában kissé megzabolázatlan a kedvtúltengés, a halmozott tréfák. Túlságosan egyértelmű a játék, bár Sztankay István és Schütz Ila Sok hűhó semmiért-ből szalajtott Benedek és Beatrice-szerű szerelmi szópárbajának mélyén keserű magányt, sebzett érzékenységet és bölcsességet találunk. Piros Sándor jelmezei sem lépnek túl azon a meggyökerezett magyar tervezői hagyományon, hogy vígjáték esetében égő színekkél, ruházzák föl a színészeket. Egyszerre azon kapjuk rajta a színpadot, hogy megfakulnak a színei, fáradt köpönyegek kerülnek elő, az orosz maszkokat szerepeltető álarcos közjátékban hidegebbre váltanak a jelmezek és lassan Thomas Mann Doktor Faustusának zeneszerzőjét igazolja az előadás. Adrian Leverkühn „kétségbeesett szerelemnek” látja Bironét, s Rosalineét, másutt „komikus, groteszk, mégis őszinte és mély szépségről” szól. Bánatosan vidám zenéje hivatott lett volna kifejezni a mesének azt a vonását, „hogy a képtelen mesterkéltségből kivezessen a szabadba, a természet és az emberiség világába”. MINDEZ, ami Adrian Leverkühn — vagyis Thomas Mann — értelmezése volt a vígjátékról, most sok megértéssel és értéssel jelenik meg az előadásban. Még a bohócok sem kapnak ellenszenves beállítást, sőt: az okoskodó és citátumokkal dobálózó tanító Holofernes (Körmendi János) a darab méltatóinak véleményével ellentétben nem lesz ellenszenves, intrikus figura. Eljut megrendítő összeomlásáig, fölépített világát szétdúlják és kigúnyolják. (Itt, a Szentivánéji álom mesterembereinek színjátékát előlegező falusi műkedvelő-előadás szóbakerülténél jegyezzük meg, hogy Szirtes sem lép túl a színjátszástörténetünkben meggyökerezett hagyománynál a játéknak ebben a mozzanatában. Minden figyelmét a műkedvelők bájos ügyetlenkedéseire összpontosítja, eközben az udvari nézőket tétlenségre, végszavazásra kárhoztatja. Pedig akárcsak a Szentivánéjiben, a közbeszólásoknak, gúnyolódó megjegyzéseknek itt is drámaian cselekvő szerepük van, erőteljes karikírozással jellemeznek: az udvaroncok henye fecsegésükkel hölgyeiknek kívánnak tetszeni, szellemeskedésükkel azonban önmagukat leplezik le, érzéketlenségüket, részvétlenségüket, fölényeskedésüket.) „MILYEN SZÉP! — mondta a szív, az enyém legalábbis ezt mondta. És — milyen szomorú! Mert amit csodáltunk, szellemes és mélabús remekmű volt, mármár hősiesnek ható intellektuális eredmény, egy üggyel-bajjal megteremtett csoda, amely megjátszotta a bohókás paródiát, s amelyet nem tudok másként jellemezni, mint azzal, hogy a művészet sohasem elernyedő, izgalmas és nyaktörő játék a lehetetlenség határán. És ez elszomorító volt. De csodálat és szomorúság, csodálat és aggodalom — vajon nem közelíti-e meg a szeretet definícióját?” Így Thomas Mann. S nincs hozzátennivalónk. Hacsak nem méltányoljuk Bródy János mélabút is szabatosan fölkeltő kísérőzenéjét és a színészeket: elsőbb a már szóba hozott Sztankayt és Schütz Ilát, Körmendivel, a tékozló clownnal egy sorban. Huszti Péter (Don Armando) kabaréeszközöket sem megvető, nagyszájú kérkedője lecsúszottságát harsogó hazugságokkal igyekszik leplezni. Gyabronka József (Pille) apródja ficánkolós bájt és aggódó szeretetet áraszt magából. Sunyovszky Szilvia külső és belső szépsége egyformán fölragyog most, mind biztonságosabb a játékban, s egyenes arányban önbizalma növekedésével, nyugodt és tiszta szerepformálásra lett alkalmas. E sorok írója megvallja elfogultságát: amint meglátja Tímár Bélát — jelen esetben sárga pincskalapban —, elégedett mosolyra húzódik önkéntelenül a szája, annyi kedvesség és őszinte kedély van ebben a fiatal színészben. Dunai Tamás, Kalocsay Miklós, Paudits Béla és Cs. Németh Lajos némileg kevesebb játsszanivalót adó szerepekben léptek színre. Gyenge Árpád (Náthámér) az alkati humor eszközeivel ér el hatást. Haumann Péter (Boyet) némileg kívülrekeszti magát a drámai helyzeteken, és kívülről hoz általános komikus eszközöket. Hűvösvölgyi Ildikó fiatalos ragyogását főiskoláskorának és gyakorlóidejének szerepeiben szerettük meg. M. G. P. 7