Népszabadság, 1977. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-17 / 89. szám
1977. április 17., vasárnap NÉPSZABADSÁG Jacques Prévert • MASÍROZZ VAGY DÖGÖLJ MEG! A hétfőn este elhunyt francia költő egyik híres verse. Gyomrom korog, véres a lábam... bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb ... — vidáman... Fejadagunk már csak egy negyed, kulacsodban a szél fütyörész. — de pleesni veri a melledet! Délben, a zászlók árnyékában de jó... alig érzed, hogy forró nyár van! ’S aki mégis napszúrást kapna... annak bajosan árt már télen a szövődményes influenza Masírozz, vagy dögölj meg! Masírozz, vagy dögölj meg ... Hová megyünk? Észak felé! Ott van szükség ránk. Mi déliek vagyunk! Mért tartunk arra hát? Észak felé masírozunk — mert ott tört ki a sztrájk! Masírozz, vagy dögölj meg ... Masírozz, vagy dögölj meg... Masírozz, vagy dögölj meg ... Te délen vagy vincellér. A sztrájk — északon tört ki! Ha lenn hagynak hazádban téged és ott tüzet vezényelnének — ugye hogy nem lőnél... — apádra?! Én meg halász vagyok Provence-ban. Magyarázd meg, hogy miért lőjjek egy Pas-de-Calais-i bányászra? Ma minden munkás testvérünk lett! Nem ejtenek már át bennünket. Hová megyünk? Masírozz, vagy dögölj meg ... Masírozz, vagy dögölj meg ... Nincs más, mit tenni, ha testvéreinkre lőni kell — a tűzparancsot majd kijátsszuk, célozni rájuk nem fogunk a puskánk csöve bedugul rozsda bénítja ravaszunk és nyirkos lesz a patronunk... Nincs más, mit tenni Nincs más, mit tenni Nincs más, mit tenni semmi! TAMKO SIRATÓ KÁROLY fordítása pirost, amelyre talán számított is: a válóperi ítéletet, amely szerint Kende Ferenc elvált szül. Holczer Erzsébettől. — Erzsébet — mondta hangosan Somos. Előkotorta a fényképalbumot, és nem is csodálkozott, hogy üres lapokra akadt benne, némelyiken még ott virított a kitépett fénykép egy-egy darabja. Tehát — nyilvánvaló — Kende eltüntette a házassága nyomait, a közös fényképeket a szemétbe dobta vagy apró darabokra tépte, és valamilyen elérhetetlen helyen őrzi: lehetséges, hogy magánál hordja, nyakba akasztható zacskóban, mint egy összetört amulettet. Másnap Somos felhívta a vaksi öregasszonyt. — Szeretnék beszélni Kende Ferenccel — mondta a telefonba. — Nem adta meg a címét. — És ... Mikor találkoznak legközelebb? — kérdezte Somos. — Nem tudom — mondta az asszony. ESTÉK A lakásbérlet június elsejéig szólt, és Somos abban reménykedett, hogy kulcs visszaadásánál (vagy a bérlet meghosszabbításánál) mégiscsak jelen lesz Kende Ferenc, és akkor feltétlenül el kell majd beszélgetniük a válás és más életbukfencek okairól, hiszen Kende már három és fél éve vált el Holczer Erzsébettől, Somos viszont alig egyhónapos elvált, tehát Kende már birtokában van a következtetéseknek, amelyeket álmatlan éjszakákon és hasonló hülyeségeken át vont le, s ha ezeket az igazságokat elmondja Somosnak, úgy (vagy így) megmenti Somost a lelki körömrágástól, a „ki-a-hibás” és a „hol-rontottukel” című fejtörősditől —, s ily módon Somos rengeteg időt és energy-t nyer, amelyet értel (hasznos)mes dolgokra fordíthat, például erős emberré neveli magát, új ruhákat vásárol, szépül, okosodik, egyszóval felkészül az új házasságra, amely — ez biztos — csodálatos és a legkülönb lesz. Esténként Somos kedvenc fejtörési helyén, a fotelban üldögélt, s képzeletben Kendével beszélgetett. Megidézték Holczer Erzsébetet is, aki eleinte konokul hallgatott, aztán megeredt a szava, s lám, Kende többnyire igazat adott neki. De... — Lehet, hogy mi vagyunk alkalmatlanok arra, amit vállaltunk — mondta Somosnak Kende. — Az is lehetséges, hogy Erzsébet és Mária alkalmatlan arra, amire egyedül alkalmasnak hiszi magát. Még tovább, lehet, hogy mindenki alkalmatlan arra, amire alkalmasnak kellene lennie, sőt mindenki mindenféle együttélésre alkalmatlan... De hát ha ez igaz, kedves Somos, semmi sem marad, csak az esti üldögélés a sötét lakásban. Elérkezett a június elseje, s az öregasszony bejelentette, hogy Kende Ferenc hamarosan visszatér a garzonjába, a bérletet nem hosszabbítják meg. Somos június első vasárnapjáig köteles elköltözni. — Járt magánál Kende? — kérdezte Somos. — Nem — mondta az asszony. Somos a szüleihez költözött, vissza az erzsébetvárosi hodályba, ahol felnőtt, odaszállította két bőröndjét, meg az öt pár cipőt, a hatodik a lábán volt, könnyű nyári papucscipő... Aztán a garzon kulcsát elvitte a fekete öregaszszonynak. — Nincs itt Kende Ferenc? — kérdezte dühösen (az asszony csak félig nyitotta ki az ajtót, akárhogy is nyomakodott befelé Somos). — Nincs — mondta az öregaszszony. — Egy kérésem lenne — mondta Somos. — Tessék. — Ha megjönne Kende, keressen fel, itt a címem, szeretnék beszélni vele. Fontos. Nagyon fontos. — Megmondom. Neki. Ha jön. ... — Jönnie kell — mondta Somos. BEFEJEZÉS: Eltelt egy-két ostoba hónap, s egy reggelen Somos a vaksi öregasszonyba botlott, „jé, jónapot”, örült meg neki az asszony, „itt voltam a piacon, kísérjen már el”. Somos kezébe nyomta a szatyrát, aztán elhadarta, hogy azóta már túladtak a garzonon, és hogy Somos mindig szimpatikus volt neki, de annak idején nagyon megijedt, mert azt hitte, Somos valamiféle „hivatalos ember, hát mi másért érdeklődött volna annyira Kende Ferenc után?...” Hiszen Kende, az öregasszony nevelt fia, és ott lakik nála a kisszobában, „már harmadik éve, hogy nagyon beteg szegénykém, nem hallja, ha szólnak hozzá, nem is igen beszél, csak magában, képzelheti, elég gond ez nekem, etetni meg ápolni, de nem mertem bevitetni a Lipótra, mert akkor elveszett volna a lakása, és hát kellett az a kis pénz, amit a bérletek hoztak .. — Most... Most beszélhetnék vele? — kérdezte Somos. ... De Kende Ferenc nem mondott semmit. Görnyedten ült a vaságy szélén, fújtatva lélegzett, fehér habcsomó repdesett a szája sarkában. Somos maga elé nézett. A cipőjére esett a tekintete... Igen, ez a barna fűzőscipő is a között a hat pár között volt, amelyet mégiscsak elhozott Mária — hát persze, ez volt a neve — Mária tiszta lakásából. 9 BEREND T. IVÁN: Történeti irodalom — történeti publicisztika A Magyar Történelmi Társulat legutóbbi, székesfehérvári vándorgyűlésén Berend T. Iván mondott elnöki megnyitót. Ezt közöljük alább, némi rövidítéssel. A TUDOMÁNY végső és legfőbb feladata, hogy a gyakorlatot segítsen formálni. A marxista társadalomtudomány születésétől ezt szolgálta, s mivel jól magyarázta, meg is változtatta a világot. Csakhogy ez mindennap újra jelentkező igény és feladat. Igen egyértelműen fogalmazták ezt meg az MSZMP tudománypolitikai irányelvei. A gyakorlat alakításához viszont, különösen a társadalomtudományoknak, el kell jutniuk a tömegekhez. A szaktudomány — és ez meglehetősen általános jelenség — eléggé elszakad a mindennapok emberétől. A legjobb kutatók legjobb munkái is általában csak kis példányszámban kiadott szakmonográfiák, szakfolyóiratok hasábjain megjelent tanulmányok. S ezek nagyobbrészt inkább csak a társkutatókhoz, a szakmai közvéleményhez szólnak. Ha ez a téma szóba kerül, nem egy kutató történész készenlétben tartott ellenérve, hogy vannak áttételek, melyeken keresztül a kutatási eredmények tovább gyűrűznek. Ilyenek a tankönyvek, az összefoglaló, népszerűsítő kézikönyvek stb. S az „áttételes” műfajok körül már-már sajátos, önállósuló szakmák alakulnak ki, a tudomány népszerűsítésével foglalkozó nem kutató történészek, még gyakrabban írók, újságírók, film- és televíziós szakemberek köre. A tudomány és a közönség közötti „közvetítő” műfajok a filmtől a szépirodalmi munkákon keresztül a sajtóig, a televízióig, a szakkutatók szempontjából is rendkívül fontosak. Nagy károkat okoz ugyanis, ha a kutató olyan „termelőnek” érzi-hiszi magát, aki csak a „termelésben” érdekelt, termékeinek „fogyasztásában” már nem. E hasonlatnál maradva, a fogyasztóval való közvetlen kapcsolat mindkét fél számára jelentős. E kapcsolatnak egyszerre van tudományos és társadalmi, közéleti fontossága. Sietve előrebocsátom azonban, hogy a közvetlen kapcsolat szükségességéről és jelentőségéről szólva, egy pillanatra sem kérdőjelezem meg a publicisták és telekommunikációs szakemberek illetékességét a történeti publicisztikában. Hibásnak, szűkkeblűnek tartom a szaktörténész-körökben időről időre felbukkanó ilyen álláspontokat Széles értelemben vett történelemmel a publicisták elkerülhetetlenül foglalkoznak. Ettől nem lehet, de nem is szabad elzárni őket. A történettudománynak is érdeke ugyanis az élénk, állandó publicisztikai érdeklődés. A szaktörténészeknek nem valamiféle céhes érdekvédelem a feladatuk, hanem tudatos, intézményesített kapcsolatok kiépítése, s annak segítése, hogy az újságírók, a szépírók, akik a történelemről vagy a történelemmel kapcsolatban népszerű munkákat, cikkeket írnak, és széles tömegeket tájékoztatnak, jobban jussanak el a történettudományhoz is. Sok olyan — néha rossz ízű — vita is volt az utóbbi években, amikor jó szándékú publicisztikai megnyilatkozásokat is súlyos szakmai hibákban vagy csupán tájékozatlanságban lehetett elmarasztalni. Egy-egy ilyen népszerűsítő munkában néha meglepve ismerhetjük fel a kutatás tíz-húsz, de néha negyven évvel ezelőtti eredményeit, mintha közben semmi sem történt volna, holott néha éppen az adott témában nagyon is értékes új kutatási eredmények láttak napvilágot. A szemrehányásnál azonban sokkal fontosabb a kölcsönösség, a kétoldalúság hangsúlyozása. Ezzel mindenekelőtt a történészeknek azt a kötelességét hangsúlyozom, hogy rendszeres intézményes kapcsolatot teremtsenek a kutatók és a publicisták között, hogy időről időre közös szakmai megbeszélésekkel, tájékoztatók tartásával segítsék a jobb eligazodást a kutatás új eredményeiben. A TÖRTÉNELEMKUTATÁS és publicisztika kapcsolatáról szólva hibásnak tartom azonban azt a munkamegosztást, hogy a szaktörténész kutat és a publicista a tömegekhez „továbbít”. A szaktörténész ugyanis száz embernek ír, a publicista százezrekhez is szól. A sokszor bírált, elítélt arisztokratizmus, amit a szakkutatók többsége a „tudomány” nevében tanúsít a népszerűsítő műfaj lebecsülésében vagy megvetésében, még létező valóság. Ez a felfogás pedig a kutatóra is káros, hiszen elzárja a valóságtól, az emberekben felvetődő kérdésektől, s „belterjessé” teszi munkáját. A valóságban ugyanis a publicisztika nem választható el a tudományosságtól. A publicisztika valamilyen formában mindig aktualitásokhoz kapcsolódik, akkor is, ha egy-egy évforduló kapcsán 50 vagy 500 évvel ezelőtti dolgokról elmélkedik. Ezt az aktualitás érzékenységét és igényét továbbítja a történésznek és termékenyíti meg ezzel a kutatást. A kutató tudós számára a valóságos társadalmi problémákhoz való kapcsolódás egyik közvetítője, biztosítéka és talán legfőbb, ösztönzője éppen a publicisztika művelése! A kutató tehát nem „leereszkedik” a műfajhoz, hanem merít, profitál belőle. Arra kell tehát ösztönözni a magyar történésztársadalmat, hogy változtasson a megrögzött magatartáson, és ismerje fel a publicisztikában rejlő lehetőségeket és tudományos értékeket, s jó írásokkal is küzdjön a történeti publicisztika útjában álló akadályok leküzdéséért. A társadalomtudományok — s ez a kérdés másik oldala — nagyon fontos feladata ugyanakkor, hogy minél szélesebb közönség gondolatait segítsék közvetlenül is formálni. Napjainkban, amikor annyi szó esik a demokratizmus fejlesztésének követelményéről, igényéről, közvetlen munkahelyi és szélesebb nemzeti közegben egyaránt, különösen fontos, hogy minden történész is hozzájáruljon e tudatformáló cél megvalósításához. Márpedig ez megkívánja a tömegek állandó informálását, beleértve a tudományos teljesítmények legfontosabb és éppen a gyakorlathoz kapcsolódó új felismeréseinek közvetítését is. Minden társadalomtudománynak és így a történettudománynak is egyik legnemesebb hivatása, hogy segítse a lakosság tudata, műveltsége magasabb színvonalának elérését. Enélkül nem gyomlálhatjuk ki a meggyökeresedett előítéleteket, a megcsontosodott téveszméket, és nem alakíthatjuk ki a felvilágosult, a tudományosan megalapozott társadalomszemléletet. Ha a kutató, a történész maga keresi az olvasók tömegeit, ha megismert igazságait mindenki számára próbálja megfogalmazni, az nemcsak az önmegvalósítás ritka örömét nyújtja, de különleges hitelt is kölcsönöz az igazságnak, és nagyban hozzájárulhat terjedéséhez. S hadd jegyezzem meg, hogy a kutató-publicista típusának kialakulása, terjedése igen gyümölcsöző lenne a történettudomány műfaji fejlődése szempontjából is. A társadalomtudományok ugyanis általában elnehezedtek műfaji szempontból, s ez a történettudományra is igaz. A 19. századi hagyományokra visszanyúló tudományos követelmények, az utóbbi negyedszázadban megerősödött disszertációs szemlélet a nagy, nehéz műfajok felé fordította a kutatók figyelmét. Évtizedek óta még a jó tollú kutatók nagy része sem járatos a nagy tömörséget követelő könnyed, rövidebb lélegzetű műfajokban. A nagy monográfiák, a kézikönyvek, a szintézisek révületében a könynyed, rugalmas, az átütő erejű műfajok, amelyek mindenkihez közvetlenül juthatnak el, kivesztek vagy a perifériára szorultak. A műfaji megújítás bizony rendkívül időszerű és fontos lenne, s ez nemcsak a kutatási eredmények közvetlen terjesztését segítené, de a tudományos eredmények jobb összegezését, célratörőbb kifejtését is. A történetkutatás és a történeti publicisztika összefüggései tehát egyetlen közös pontba futnak össze: a társadalomtudományok s ezen belül a történettudomány közvetlen gyakorlati-társadalmi feladataiban. A kutatás és a publicisztika közötti összhang jobban kapcsolja a kutatást a jelen valóságához, és ezáltal előmozdítja jobb megértését,, feltárását, alakítását. A történelemkutatás, mivel nem valami „múlttudomány”, az utóbbiról sem mondhat le. A társadalomtudományok csakis együttesen alkalmasak a társadalmi problémákra megoldást nyújtó válaszok kidolgozására. Ez nemcsak a közgazdaság vagy a jog, nemcsak a szociológia vagy a pszichológia feladata, mert a társadalmi jelenségek együttesen jelennek meg, mégpedig mindig a történelemben, a történeti folyamat részeként, s ezért csakis együttesen lehet valóságos megoldásokat találni. A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK csak napjainkban kerültek abba a helyzetbe, mint korábban az orvostudomány, mely kitermelte magából a terápiát, vagy a természettudományok, melyek kifejlesztették magukból a technikát. A társadalomtudományi terápia és technika (G. Myrdal kifejezésével élve) valóban csak most van kifejlődőben, a társadalomtudományok csak most kezdenek erre igazán alkalmassá válni. A történészek és az őket tömörítő 110 éves Magyar Történelmi Társulat fontos hivatása, hogy előítéleteket, műfaji akadályokat is leküzdve, lemaradásokat felszámolva, közreműködjön a tömegekhez közvetlenül szóló, jelent formáló tudományos publicisztika fellendítésében.