Népszabadság, 1977. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-01 / 127. szám
4 Az angolai puccskísérlet — a szomszédból nézve Munkatársunk lusakai riportja Mire a világ tudomást szerzett a puccsról, már le is verték. Az első gyorshírt, amelyet Dar es-Salaamban, a Kilimanjaro Szálló halljában kifüggesztett hírügynökségi telexjelentéseken láttam még, perceken belül követte a Tanjug luandai tudósítójának rövid beszámolója arról, hogy az angolai rádióadó mindössze 50 percen át volt a szakadárok kezében, majd rövid hallgatás után a hivatalos bemondó már ismét a törvényes kormány nevében beszélt. — A lázadást levertük — hangzott a kormányközlemény, amely Luanda népét az elnöki palota elé szólította, hogy demonstrálja a nép egységét és a forradalmi rendszer iránti hűségét. A telexjelentések előtt csoportosuló, egymást izgatottan taszigáló emberek között megmutatták nekem Angola tanzániai ügyvivőjét. Tőle kaptam az első magyarázatot : Kalandorok vállalkozása — A nevek mindent elárulnak. Vandunem, Alves és a többiek közönséges kalandoroknak bizonyultak. Korábban benne voltak a vezetésben, de meg kellett szabadulnunk tőlük. Úgy látszik, most mindent egy lapra tettek fel: dupla vagy semmi. Megpróbálták az egész hatalmat maguknak megszerezni. Sohasem voltak tömegeik, a hadseregben sincs bázisuk, puccskísérletüket csak a vesztesek kétségbeesése diktálhatta... A telexgépek persze tovább ontották — most már dél-afrikai, angol és más forrásokból — az egymásnak is ellentmondó feltételezéseket. Több más újságíróval, akik a zimbabwei Hazafias Front és az AESZ felszabadítási bizottságának közös értekezlete miatt voltak Tanzániában, megpróbáltuk a lehetetlent: azonnal Luandába jutni. A szerencsések között voltam, akik először a „várakozólistára”, majd a zambiai légitársaság Lusakába induló gépére kerültek. Onnan már — afrikai mértékkel — csak egy ugrás Luanba, ahová hetenként egyszer átmegy a Rómából érkező Alitalia járat. Boldogan fedeztem fel a gépen a ZAPU főtitkárát, a szálfatermetű Benjámin Sikát és a külügyi titkárt, Dániel Ngobót. Egy nappal azelőtt hosszasan beszélgettek velem a felszabadító mozgalom ügyeiről. Elvtársnak szólították és úgy is kezeltek, ők csak Lusakáig utaztak, pillanatnyilag ott a bizottságuk központja. A repülőtér forgatagában — mivel vízumom nem volt — a rájuk várakozó képviselőjük segítségével átmenekítettek a formaságokon és a kocsijukon elvittek az MPLA zambiai képviseletére. A két szobából álló irodahelyiségben alig hallottuk egymás szavát a szüntelenül kopogó telexgép és a rádió zajától. Nagy tetőantennájuk segítségével kitűnően vették a luandai adást. Ajánlólevelem a magyar állampolgárság és a ZAPU-vezetők barátsága volt. Lefordították Neto elnök kiáltványát és néhányat a friss táviratok közül. — Reméljük, eljut Luandába. Kivisszük a géphez, közülünk is utazik egy elvtárs. Igen, az éjszakai kijárási tilalom még érvényben van Luandában, de a repülőtér reggel 6 órától — úgy tudjuk — már üzemben lesz. És egy gyors áttekintés a helyzetről: Mit mondanak az MPLA képviselői ? — A vita azokkal, akik most megpróbálták a hatalom megszerzését, elég régi keletű. Ezek az emberek frakciót próbáltak szervezni az MPLA vezetésében és olyan eszközökkel kerestek támogatást a káderek között, olyan demagóg nézetekkel dolgoztak, amelyek teljesen idegenek mozgalmunktól. Megpróbálták például felhasználni és a saját szekerük elé fogni azt a sok jogos keserűséget, ami a volt portugál gyarmatosítók ellen gyűlt fel az emberekben. Volt egy képtelen javaslatuk, hogy állítsuk válaszút elé a nálunk maradt európaiakat: vagy felveszik az angolai állampolgárságot, vagy azonnal távoznak. Túl azon, hogy szükségünk van minden dolgos kézre, minden szakképzett emberre, aki hajlandó együttműködni az új Angola építésében, mi elvi okokból sem tehetünk ilyen lépéseket. Mozgalmunk mindig is azt hirdette, hogy az embereket nem a bőrük színe, nem a származásuk, hanem a tetteik, az állásfoglalásuk szerint kell megítélni. Most már ismerjük a puccskísérletben részt vett emberek névsorát. Néhányat közülük már régebben le kellett tartóztatni különféle gyanús kapcsolataik miatt. Az akció viszonylagos szervezettsége azt bizonyítja, hogy külföldi kezeket kell mögötte keresni, hiszen ezeknek a kalandoroknak igazi belső bázisuk sohasem volt. A szakadár UNITA és az FNLA mögött ott áll az amerikai CIA, a pretoriaiak és más imperialista erők. A módszerek, a technika, amellyel a kísérletet véghezvitték — a rádió csellel való megszerzése és ezzel egyidőben a társaik és mindenféle más bűnöző elemek kiszabadítása a börtönből —, gyakorlott külföldi ügynökök észjárására vall. Országunkra nagy és állandó nyomás nehezedik. Tudjuk, hogy még további megpróbáltatások várnak ránk. De ennek a puccsnak a kudarca valamire mégiscsak jó: megmutatja ellenségeinknek, hogy velünk nem lehet egykönnyen elbánni. Növeli a nép bizalmát Neto elnökben és az MPLA erejében. Fokozza az éberséget, amire nagy szükségünk van. Nehézség, amit át kell vészelni ... Kirobogunk a repülőtérre a kihalt, kertes, egyenes lusakai utcákon. A forró Dar es-Salaam után jólesik a magasan fekvő város hűvösebb levegője. A gép késik. A zambiai hatóságok meglepően rugalmasak, simán megy a jegyem érvényesítése is. Azután jön a hideg zuhany. A gép megérkezik, de nem hajlandó Luandába repülni. S ez az egyetlen járat, egyszer egy héten! Az Alitalia képviselője valósággal elmenekül az ostromló luandai utasok elől. Hátrahagyja fekete bőrű zambiai helyettesét, aki csak azt mondhatja, hogy Luanda repülőtere pillanatnyilag nem fogad, s várakozásra int: a főnöke Rómával telepezik, hogy mi történjék a DC—8-as óriás géppel. Azután a hangosbeszélő bemondja, hogy az olasz gép másfél órán belül visszatér Rómába. Az utasokon a döntés sora, itt maradnak-e vagy visszamennek. Vonat nincs, országutakon több napos vállalkozás Luandába jutni. Talán egy hét múlva már átmegy a következő járat Óriási a pánik. Az angolaiak nem tudnak angolul, a zambiaiak nem tudnak portugálul. Az MPLA kocsija visszamegy a városba takarókért a nem a hideg hajnalhoz öltözött emberek számára és magával visz egy kisgyerekes anyát, hogy elhelyezze a képviseleten. Egy óra múlva menekülttáborhoz hasonló a váróterem. Azután ismét megszólal a hangosbeszélő: kérjük római utasainkat útlevél- és vámvizsgálatra. Ekkor már az MPLA-képviselők gyűlést tartanak ottragadt honfitársaiknak. Látszik rajtuk, hogy lassanként megnyugszanak. Hiszen jó kezekben vannak és otthon sincs végzetes baj. Csak komoly nehézség, amit majd átvészelnek. Szabó L. István 1977. június 1., szerda NÉPSZABADSÁG A készülő vállalati törvényről és a kohászat fejlesztéséről tanácskozott az országgyűlés ipari bizottsága (Tudósítónktól.) Az állami vállalatokról szóló törvénytervezetről és a vaskohászat fejlesztési koncepciójáról tanácskozott tegnap az országgyűlés ipari bizottsága. A Gorjanc Ignác elnökletével megtartott ülésen részt vett Inokai János, az országgyűlés alelnöke, Trethon Ferenc pénzügyminiszter-helyettes, Drecin József, a Országos Tervhivatal elnökhelyettese és Csernok Attila, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese. Elsőként Szilbereky Jenő igazságügyi miniszterhelyettes tájékoztatta a képviselőket az állami vállalatokról készülő törvényről. Az állami vállalatok szervezetét, gazdálkodását és irányítását jelenleg egy 1967-ben kiadott kormányrendelet szabályozza. Az azóta eltelt tíz év időszerűvé teszi az új törvény megalkotását, s elegendő tapasztalatot is ad ehhez. A képviselők elé került tervezet előírja a vállalat alapításának módját, meghatározza az állami vállalatok felépítését, tevékenységi körét, gazdálkodását, irányítását és részletesen leírja a vállalati igazgatók feladatait és így tovább. A vitában felszólaló képviselők többsége az ágazati irányításról szóló fejezethez fűzött megjegyzéseket, a központi irányítás és a vállalati önállóság kérdését elemezve. Javasolták, hogy a törvény pontosabban határolja körül a vállalatok jogait és kötelességeit, s félreérthetetlenül fogalmazza meg egyebek között a tröszt és a tröszti vállalatok viszonyát. A képviselők elégedetten vették tudomásul, hogy a tervezetet előzőleg több vállalatnál megvitatják, s az ott elhangzott javaslatokat figyelembe véve, a végrehajtási utasítással együtt terjesztik az országgyűlés elé. Az ülés másik előadója Csépányi Sándor kohó- és gépipari miniszterhelyettes volt, aki a vaskohászat közeli és távlati terveit ismertette. Elöljáróban elmondta, hogy a gyártott acél mennyiségét tekintve a világ országai között hazánk a huszonötödik, s így a középmezőnyben foglal helyet. Jóval kedvezőtlenebb a kép, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen technológiával állítják elő az egyes országok az acélt. 1974-ben például a világ 708 millió tonnás acéltermelésének több mint a felét konverteres eljárással gyártották. (Ez 8—10-szer termelékenyebb a Siemens-Martin-acélgyártásnál.) Nálunk viszont tavaly egyetlen tonna acél sem került ki konverterből. A IV. ötéves tervben a feldolgozó technológiák fejlesztésére — főképp a hengerművekre — költöttük a pénzt, a kohászati beruházásiösszegeknek mintegy 70— 75 százalékát. Most, ebben a tervperiódusban az acélgyártás fejlesztése a fő feladat. A miniszterhelyettes bejelentette, hogy az Állami Tervbizottság május 4-i ülésén elfogadta a Dunai Vasmű konverteres acélművének beruházási tervét, s azt később a kormány elé terjeszti. A mintegy tízmilliiárd forintba kerülő új létesítmény évenként 1,2 millió tonna acél előállítására lesz képes. (Tavaly az ország acéltermelése 3,6 millió tonna volt.) 1978-ra befejeződik az Ózdi Kohászati Üzemek Siemens-Martin-acélművének oxigénes intenzifikálása, így Ózd acéltermelése háromszázezer tonnával növekszik, s eléri az évi 1,4 millió tonnát. Új acélgyártó kombinát építését tervezik a Lenin Kohászati Művekben is, ahol részben konverteres, részben elektroacélgyártásra rendezkednek be. Itt évenként egymillió tonna acélt gyártanak majd, s 1983-tól a régi Siemens-Martin-kemencéket fokozatosan felszámolják. Az V. ötéves terv nagyobb beruházásai közé tartozik ezenkívül a Dunai Vasműben építendő kokszolómű és az ugyanitt létesítendő ércelőkészítő mű. Ugyancsak ebben az időszakban kerül sor Csepelen az acélcsőgyártás rekonstrukciójára, amelynek legfőbb célja a munkafeltételek javítása. Csépányi Sándor hangoztatta, hogy a magyar acélművek ma a maximumot nyújtják, az új beruházások elkészülte előtt nem számíthatunk a termelés növekedésére. A továbbiakban a távlati elképzeléseket ismertette. Többek között elmondta, hogy 1990-ig a tervezett fejlesztések eredményeként 4,7—4,8 millió tonnára növekszik az ország acéltermelése,, ennél azonban többre lesz szükség A hengerelt- és a készárugyártás többet igényel. Ezért a Szovjetunióval előzetes megállapodást kötöttünk, s eszerint a Szovjetunióban közösen felépítendő acélkombináttól 1985-től kezdve évenként több százezer tonna acél félterméket vásárolunk. A miniszterhelyettes előadásában és a képviselők felszólalásában is sok szó esett a kohászok munkafeltételeinek javításáról. Többen kérték, hogy számoljanak jobban a kemencék mellett dolgozók teherbíró képességével. Sokan érdeklődtek a Dunai Vasmű beruházásának előkészítettségéről, szervezéséről, megtérüléséről. Felhívták a figyelmet arra is, hogy az eladásra termelő — tehát nem egy-egy gépipari vállalathoz tartozó — öntödék súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködnek. A vitában felszólalt Méhes Lajos, Jazbinsek Vilmos, Novák Béla, Vida Miklós, Kangyalka Antal, Karkus Sándor, Bálint Istvánné, Bodnár Ferenc, Csapó Jánosné, Szigethy Dezső és Nics János országgyűlési képviselő. SZÓLÍTOTT AZ ALMA MATER Az Ikva partján, a Gulyás csár-----------------------da kerthelyiségében sörös korsókat emelget a tízfőnyi társaság. Mértékkel. Nem az ital, hanem a beszélgetés, a találkozás kedvéért jöttek, mint ezen a hétvégén oly sokan. A várossá nyilvánításának 700 évfordulóját ünneplő Sopron hívta meg egykori diákjait. A kertben sörözők nyugdíjas korú férfiak a háború előtti város szórakozóhelyeit sorolják. Cigányprímások, zongoristák nevét emlegetik az alkalomhoz illő nosztalgiával. Végtére is vagyunk itt, azért jöttünk mi a fiatalabb évjáratúnk is —, hogy elérzékenyülve álldogáljunk az iskola udvarán. S hogy a művelődési ház előcsarnokában az iskolánk nevével ellátott táblácska útmutatása révén rácsodálkozzunk egymásra, hogy megkíséreljük a lehetetlent: az iskolatársak emlékezetünkben megőrzött képével azonosítsuk egymást. Jelenlétünk bizonyítja, hogy örökre emlékezetes az a négy-öt esztendő, hogy lekötelezett egy életre az itt szerzett szellemi pogygyász. Ami kegyes csalással akár igaznak is látszik. Valójában persze az azóta eltelt évek, évtizedek sokszorosát adták az iskolától kapottnak. Talán éppen az a magyarázat a sokaság érkezésére vagy arra, hogy a fővárosban „harci riadót” fújt a soproni öregdiákok köre, talán éppen az a magyarázat, hogy az iskolaváros semmit sem kért cserébe diákjaitól. Csak szeretetet. Könnyedén találgathatok. Könynyedén, mint afféle renegát, aki eddigi életének pontosan a felét, az első felét töltötte itt, s miután érettnek nyilvánították, lett szünidei, hétvégi látogató. Elég gyakori vendég ahhoz, hogy a fejlődés ne érje váratlanul, ne döbbentse meg, s elég ritka ahhoz, hogy lokálpatrióta elfogultsága megkopjék. Csakhogy lehet-e elfogultság nélkül szeretni? Mert hiszen szeretem Sopront, büszkélkedem vele. De nem tartok mindent tökéletesnek, csak mert onnan származik, ott található. Az ünneplés közepette zavar ez a se nem kívül, se nem belül, ez a küszöbönállás. Vajon nem ellenérzést keltően ünneprontó az, aki egykori iskolájáról józanul megállapítja, hogy legfeljebb közepes színvonalon adagolta a tudást? Engem ugyan nem zavar a jó ízű emlékezésben, iskolám szeretetében sem a középszerűsége — de leírhatom-e a kitagadás veszélye nélkül? Sopronért lehet rajongani, és ------------------------Sopron elvárja, hogy rajongjanak érte. A műemlékekért, a Lővérekért, a „civitas fidelissima”, a leghűségesebb város titulusáért. A hétszázéves születésnapra oly lelkesedéssel készültek, oly hírveréssel, mintha az ünnepségsorozattól a város jövője függne. A „Hűség városa” címkével jelzett bort kínált a minap egészen más vidéken egy pincér, mondván, hogy a kékfrankos javított változata. A helyi járatú autóbuszokon is felirat. Prospektusok készültek, a városból elszármazott alkotókat megkeresték, műveikkel tegyék emlékezetessé az ünnepet. Nem tudom, akadt-e, aki ellenállt a szíves hívásnak? Ámulatot kelt a szervezők túlcsorduló energiája. A buzgalom, hogy ország-világ figyeljen a város értékeire. Legendákat teremt a városért fellobbant szeretet. Köztük meghökkentő, s nem mindig szeretnivaló képzelgéseket is. A hétszáz év eszerint megmosolyogtató tévedés. Tősgyökeres soproni magyarázata — nehogy roszszul tudjam —, hogy a város kölyökkorában idősebb volt hétszáz évesnél, hiszen már a rómaiak idejében egyfajta központja volt a kultúrának Scarbantia, az akkori Sopron. Bizonyítja a Tűztorony tövében a római út maradványa, a Fabricius-ház pincéjében látható számos sírkő és istenszobor. Ez így igaz — bólogattam. S a hétszáz év, ugyan már — folytatta. Magyar városként is kilencszáz év dukálna, csak hát Győr eszerint később kapta volna a városi rangot, s ugye, a megyeszékhelyet semmiben sem lehet megelőzni. Kiderül majd az igazság, nem lehet mindig háttérbe szorítani a kisebbet. Tréfa? Ha tréfa is, benne rejlik a rivalizálás szelleme, ami rossz sejtéseket ébreszt. Soroljam őket? Szólított az alma mater, szólított iskolám, mentem, igaz, hogy pontatlanul, de nem készületlenül a találkozásra. Még valamiféle elszámolásra is készen. Ha kell önkritikusan bevallva, hogy rosszul sáfárkodtam az itt szerzett szellemi javakkal. Most meg kibeszéljem azt, amit csak azért tudhatok, mert ott születtem, mert még a „mi kölykünk” vagyok? Eljátszszam a bizalmat pletykálkodással? Remélem, hogy nem. Régi és új, valódi és vélt sérel--------------- mek keverednék elegyes masszává a megye második városa állapot jellemzésekor. A felpanaszolt esetekből az igazak az ötvenes évek elején történtek, a határszéli várost sújtották. Több mint negyedszázada, s nem Győr, nem a megye hibájából. Nem a második város szükségszerű visszaszorulása, visszaszorítása volt ez sem, s nem egyedül Sopront érték hasonló megpróbáltatások. Vesztek intézmények, mentek el kényszerűségből szakemberek. Negyedszázada s még egy ideig. Azóta Sopron lélekszámának, hagyományainak megfe-