Népszabadság, 1977. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-01 / 127. szám

4 Az angolai puccskísérlet — a szomszédból nézve Munkatársunk lusakai riportja Mire a világ tudomást szer­zett a puccsról, már le is verték. Az első gyorshírt, amelyet Dar es-Salaamban, a Kilimanjaro Szálló halljában kifüggesztett hírügynökségi telexjelentéseken láttam még, perceken belül kö­vette a Tanjug luandai tudósító­jának rövid beszámolója arról, hogy az angolai rádióadó mind­össze 50 percen át volt a szaka­­dárok kezében, majd rövid hall­gatás után a hivatalos bemondó már ismét a törvényes kormány nevében beszélt. — A lázadást levertük — hangzott a kormány­­közlemény, amely Luanda népét az elnöki palota elé szólította, hogy demonstrálja a nép egysé­gét és a forradalmi rendszer iránti hűségét. A telexjelentések előtt csopor­tosuló, egymást izgatottan taszi­­gáló emberek között megmutat­ták nekem Angola tanzániai ügy­vivőjét. Tőle kaptam az első ma­gyarázatot : Kalandorok vállalkozása — A nevek mindent elárulnak. Vandunem, Alves és a többiek közönséges kalandoroknak bizo­nyultak. Korábban benne voltak a vezetésben, de meg kellett sza­badulnunk tőlük. Úgy látszik, most mindent egy lapra tettek fel: dupla vagy semmi. Megpró­bálták az egész hatalmat maguk­nak megszerezni. Sohasem vol­tak tömegeik, a hadseregben sincs bázisuk, puccskísérletüket csak a vesztesek kétségbeesése diktálhatta... A telexgépek persze tovább on­tották — most már dél-afrikai, angol és más forrásokból — az egymásnak is ellentmondó felté­telezéseket. Több más újságíró­val, akik a zimbabwei Hazafias Front és az AESZ felszabadítási bizottságának közös értekezlete miatt voltak Tanzániában, meg­próbáltuk a lehetetlent: azonnal Luandába jutni. A szerencsések között voltam, akik először a „várakozólistára”, majd a zam­biai légitársaság Lusakába induló gépére kerültek. Onnan már — afrikai mértékkel — csak egy ug­rás Luanba, ahová hetenként egyszer átmegy a Rómából érke­ző Alitalia járat. Boldogan fedeztem fel a gépen a ZAPU főtitkárát, a szálfater­metű Benjámin Sikát és a kül­ügyi titkárt, Dániel Ngobót. Egy nappal azelőtt hosszasan beszél­gettek velem a felszabadító moz­galom ügyeiről. Elvtársnak szólí­tották és úgy is kezeltek, ők csak Lusakáig utaztak, pillanatnyilag ott a bizottságuk központja. A repülőtér forgatagában — mivel vízumom nem volt — a rájuk várakozó képviselőjük segítségé­vel átmenekítettek a formaságo­kon és a kocsijukon elvittek az MPLA zambiai képviseletére. A két szobából álló irodahelyi­ségben alig hallottuk egymás szavát a szüntelenül kopogó te­lexgép és a rádió zajától. Nagy tetőantennájuk segítségével kitű­­nően vették a luandai adást. Ajánlólevelem a magyar állam­­polgárság és a ZAPU-vezetők ba­rátsága volt. Lefordították Neto elnök kiáltványát és néhányat a friss táviratok közül. — Reméljük, eljut Luandába. Kivisszük a géphez, közülünk is utazik egy elvtárs. Igen, az éjsza­kai kijárási tilalom még érvény­ben van Luandában, de a repülő­tér reggel 6 órától — úgy tudjuk — már üzemben lesz. És egy gyors áttekintés a hely­zetről: Mit mondanak az MPLA képviselői ? — A vita azokkal, akik most megpróbálták a hatalom meg­szerzését, elég régi keletű. Ezek az emberek frakciót próbáltak szervezni az MPLA vezetésében és olyan eszközökkel keres­tek tá­mogatást a káderek között, olyan demagóg nézetekkel dolgoztak, amelyek teljesen idegenek moz­galmunktól. Megpróbálták pél­dául felhasználni és a saját sze­kerük elé fogni azt a sok jogos keserűséget, ami a volt portugál gyarmatosítók ellen gyűlt fel az emberekben. Volt egy képtelen javaslatuk, hogy állítsuk válasz­út elé a nálunk maradt európaia­kat: vagy felveszik az angolai ál­lampolgárságot, vagy azonnal tá­voznak. Túl azon, hogy szükségünk van minden dolgos kézre, minden szakképzett emberre, aki hajlandó együttműködni az új Angola épí­tésében, mi elvi okokból sem te­hetünk ilyen lépéseket. Mozgal­munk mindig is azt hirdette, hogy az embereket nem a bőrük színe, nem a származásuk, hanem a tet­teik, az állásfoglalásuk szerint kell megítélni. Most már ismerjük a puccs­kísérletben részt vett emberek névsorát. Néhányat közülük már régebben le kellett tartóztatni kü­lönféle gyanús kapcsolataik miatt. Az akció viszonylagos szervezett­sége azt bizonyítja, hogy külföldi kezeket kell mögötte keresni, hi­szen ezeknek a kalandoroknak igazi belső bázisuk sohasem volt. A szakadár UNITA és az FNLA mögött ott áll az amerikai CIA, a pretoriaiak és más imperialista erők. A módszerek, a technika, amellyel a kísérletet véghezvitték — a rádió csellel való megszerzé­se és ezzel egyidőben a társaik és mindenféle más bűnöző elemek kiszabadítása a börtönből —, gya­korlott külföldi ügynökök észjárá­sára vall. Országunkra nagy és ál­landó nyomás nehezedik. Tudjuk, hogy még további megpróbáltatá­sok várnak ránk. De ennek a puccsnak a kudarca valamire mégiscsak jó: megmutatja ellen­ségeinknek, hogy velünk nem le­het egykönnyen elbánni. Növeli a nép bizalmát Neto elnökben és az MPLA erejében. Fokozza az éber­séget, amire nagy szükségünk van. Nehézség, amit át kell vészelni ... Kirobogunk a repülőtérre a kihalt, kertes, egyenes lusakai ut­cákon. A forró Dar es-Salaam után jólesik a magasan fekvő vá­ros hűvösebb levegője. A gép ké­sik. A zambiai hatóságok megle­pően rugalmasak, simán megy a jegyem érvényesítése is. Azután jön a hideg zuhany. A gép meg­érkezik, de nem hajlandó Luandá­ba repülni. S ez az egyetlen járat, egyszer egy héten! Az Alitalia képviselője valósággal elmenekül az ostromló luandai utasok elől. Hátrahagyja fekete bőrű zambiai helyettesét, aki csak azt mondhat­ja, hogy Luanda repülőtere pilla­natnyilag nem fogad, s várakozás­ra int: a főnöke Rómával telepe­­zik, hogy mi történjék a DC—8-as óriás géppel. Azután a hangosbe­szélő bemondja, hogy az olasz gép másfél órán belül visszatér Rómá­ba. Az utasokon a döntés sora, itt maradnak-e vagy visszamennek. Vonat nincs, országutakon több napos vállalkozás Luandába jut­ni. Talán egy hét múlva már át­megy a következő járat Óriási a pánik. Az angolaiak nem tudnak angolul, a zambiaiak nem tudnak portugálul. Az MPLA kocsija visszamegy a városba ta­karókért a nem a hideg hajnalhoz öltözött emberek számára és ma­gával visz egy kisgyerekes anyát, hogy elhelyezze a képviseleten. Egy óra múlva menekülttáborhoz hasonló a váróterem. Azután is­mét megszólal a hangosbeszélő: kérjük római utasainkat útlevél- és vámvizsgálatra. Ekkor már az MPLA-képviselők gyűlést tarta­nak ottragadt honfitársaiknak. Látszik rajtuk, hogy lassanként megnyugszanak. Hiszen jó kezek­ben vannak és otthon sincs vég­zetes baj. Csak komoly nehézség, amit majd átvészelnek. Szabó L. István 1977. június 1., szerda NÉPSZABADSÁG A készülő vállalati törvényről és a kohászat fejlesztéséről tanácskozott az országgyűlés ipari bizottsága (Tudósítónktól.) Az állami vállalatokról szóló törvénytervezetről és a vaskohá­szat fejlesztési koncepciójáról ta­nácskozott tegnap az országgyűlés ipari bizottsága. A Gorjanc Ignác elnökletével megtartott ülésen részt vett Inokai János, az or­szággyűlés alelnöke, Trethon Fe­renc pénzügyminiszter-helyettes, Drecin József, a Országos Tervhi­vatal elnökhelyettese és Csernok Attila, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese. Elsőként Szilbereky Jenő igaz­ságügyi miniszterhelyettes tájé­koztatta a képviselőket az állami vállalatokról készülő törvény­ről. Az állami vállalatok szervezetét, gazdálkodását és irányítását je­lenleg egy 1967-ben kiadott kor­mányrendelet szabályozza. Az az­óta eltelt tíz év időszerűvé teszi az új törvény megalkotását, s ele­gendő tapasztalatot is ad ehhez. A képviselők elé került tervezet elő­írja a vállalat alapításának mód­ját, meghatározza az állami vál­lalatok felépítését, tevékenységi körét, gazdálkodását, irányítását és részletesen leírja a vállalati igazgatók feladatait és így to­vább. A vitában felszólaló képviselők többsége az ágazati irányításról szóló fejezethez fűzött megjegyzé­seket, a központi irányítás és a vállalati önállóság kérdését ele­mezve. Javasolták, hogy a tör­vény pontosabban határolja kö­rül a vállalatok jogait és köteles­ségeit, s félreérthetetlenül fogal­mazza meg egyebek között a tröszt és a tröszti vállalatok vi­szonyát. A képviselők elégedet­ten vették tudomásul, hogy a ter­vezetet előzőleg több vállalatnál megvitatják, s az ott elhangzott javaslatokat figyelembe véve, a végrehajtási utasítással együtt terjesztik az országgyűlés elé. Az ülés másik előadója Csépá­­nyi Sándor kohó- és gépipari mi­niszterhelyettes volt, aki a vas­kohászat közeli és távlati terveit ismertette. Elöljáróban elmondta, hogy a gyártott acél mennyiségét tekintve a világ országai között hazánk a huszonötödik, s így a középmezőnyben foglal helyet. Jóval kedvezőtlenebb a kép, ha azt viz­sgáljuk, hogy milyen tech­nológiával állítják elő az egyes országok az acélt. 1974-ben pél­dául a világ 708 millió tonnás acéltermelésének több mint a fe­lét konverteres eljárással gyártot­ták. (Ez 8—10-szer termeléke­nyebb a Siemens-Martin-acél­­gyártásnál.) Nálunk viszont ta­valy egyetlen tonna acél sem ke­rült ki konverterből. A IV. ötéves tervben a feldol­gozó technológiák fejlesztésére — főképp a hengerművekre — köl­töttük a pénzt, a kohászati beru­házási­­összegeknek mintegy 70— 75 százalékát. Most, ebben a terv­­periódusban az acélgyártás fej­lesztése a fő feladat. A minisz­terhelyettes bejelentette, hogy az Állami Tervbizottság május 4-i ülésén elfogadta a Dunai Vasmű konverteres acélművének beruhá­zási tervét, s azt később a kor­mány elé terjeszti. A mintegy tíz­­milliiárd forintba kerülő új léte­sítmény évenként 1,2 millió ton­na acél előállítására lesz képes. (Tavaly az ország acéltermelése 3,6 millió tonna volt.) 1978-ra be­fejeződik az Ózdi Kohászati Üze­mek Siemens-Martin-acélművének oxigénes intenzifikálása, így Ózd acéltermelése háromszázezer ton­nával növekszik, s eléri az évi 1,4 millió tonnát. Új acélgyártó kom­binát építését tervezik a Lenin Kohászati Művekben is, ahol rész­ben konverteres, részben elektro­­acélgyártásra rendezkednek be. Itt évenként egymillió tonna acélt gyártanak majd, s 1983-tól a régi Siemens-Martin-kemencéket fokozatosan felszámolják. Az V. ötéves terv nagyobb be­ruházásai közé tartozik ezenkívül a Dunai Vasműben építendő kok­szolómű és az ugyanitt létesítendő ércelőkészítő mű. Ugyancsak eb­ben az időszakban kerül sor Cse­pelen az acélcsőgyártás rekonst­rukciójára, amelynek legfőbb cél­ja a munkafeltételek javítása. Csépányi Sándor hangoztatta, hogy a magyar acélművek ma a maximumot nyújtják, az új beru­házások elkészülte előtt nem szá­míthatunk a termelés növekedé­sére. A továbbiakban a távlati el­képzeléseket ismertette. Többek között elmondta, hogy 1990-ig a tervezett fejlesztések eredménye­ként 4,7—4,8 millió tonnára nö­vekszik az ország acéltermelése,, ennél azonban többre lesz szük­ség A hengerelt- és a készáru­gyártás többet igényel. Ezért a Szovjetunióval előzetes megálla­podást kötöttünk, s eszerint a Szovjetunióban közösen felépíten­dő acélkombináttól 1985-től kezd­ve évenként több százezer tonna acél félterméket vásárolunk. A miniszterhelyettes előadásá­ban és a képviselők felszólalásá­ban is sok szó esett a kohászok munkafeltételeinek javításáról. Többen kérték, hogy számoljanak jobban a kemencék mellett dol­gozók teherbíró képességével. So­kan érdeklődtek a Dunai Vasmű beruházásának előkészítettségéről, szervezéséről, megtérüléséről. Fel­hívták a figyelmet arra is, hogy az eladásra termelő — tehát nem egy-egy gépipari vállalathoz tar­tozó — öntödék súlyos pénzügyi nehézségekkel küszködnek. A vitában felszólalt Méhes La­jos, Jazbinsek Vilmos, Novák Bé­la, Vida Miklós, Kangyalka An­tal, Karkus Sándor, Bálint István­né, Bodnár Ferenc, Csapó János­né, Szigethy Dezső és Nics János országgyűlési képviselő. SZÓLÍTOTT AZ ALMA MATER Az Ikva partján, a Gulyás csár­-----------------------da kerthelyisé­gében sörös korsókat emelget a tízfőnyi társaság. Mértékkel. Nem az ital, hanem a beszélgetés, a ta­lálkozás kedvéért jöttek, mint ezen a hétvégén oly sokan. A várossá nyilvánításának 700 évfordulóját ünneplő Sopron hívta meg egyko­ri diákjait. A kertben sörözők nyugdíjas korú férfiak a háború előtti város szórakozóhelyeit sorolják. Cigány­­prímások, zongoristák nevét em­legetik az alkalomhoz illő nosztal­giával. Végtére is vagyunk itt, azért jöttünk mi a fiatalabb évjá­ratúnk is —, hogy elérzékenyülve álldogáljunk az iskola udvarán. S hogy a művelődési ház előcsar­nokában az iskolánk nevével el­látott táblácska útmutatása révén rácsodálkozzunk egymásra, hogy megkíséreljük a lehetetlent: az is­kolatársak emlékezetünkben meg­őrzött képével azonosítsuk egy­mást. Jelenlétünk bizonyítja, hogy örökre emlékezetes az a négy-öt esztendő, hogy lekötelezett egy életre az itt szerzett szellemi pogy­­gyász. Ami kegyes csalással akár igaznak is látszik. Valójában per­sze az azóta eltelt évek, évtizedek sokszorosát adták az iskolától ka­pottnak. Talán éppen az a magya­rázat a sokaság érkezésére vagy arra, hogy a fővárosban „harci riadót” fújt a soproni öregdiákok köre, talán éppen az a magyarázat, hogy az iskolaváros semmit sem kért cserébe diákjaitól. Csak sze­­retetet. Könnyedén találgathatok. Köny­­nyedén, mint afféle renegát, aki eddigi életének pontosan a felét, az első felét töltötte itt, s miután érettnek nyilvánították, lett szün­idei, hétvégi látogató. Elég gyako­ri vendég ahhoz, hogy a fejlődés ne érje váratlanul, ne döbbentse meg, s elég ritka ahhoz, hogy lo­kálpatrióta elfogultsága megkop­jék. Csakhogy lehet-e elfogultság nélkül szeretni? Mert hiszen sze­retem Sopront, büszkélkedem ve­le. De nem tartok mindent tökéle­tesnek, csak mert onnan szárma­zik, ott található. Az ünneplés kö­zepette zavar ez a se nem kívül, se nem belül, ez a küszöbönállás. Vajon nem ellenérzést keltően ün­neprontó az, aki egykori iskolájá­ról józanul megállapítja, hogy leg­feljebb közepes színvonalon ada­golta a tudást? Engem ugyan nem zavar a jó ízű emlékezésben, is­kolám szeretetében sem a közép­­szerűsége — de leírhatom-e a ki­tagadás veszélye nélkül? Sopronért lehet rajongani, és ------------------------Sopron elvárja, hogy rajongjanak érte. A műem­lékekért, a Lővérekért, a „civitas fidelissima”, a leghűségesebb vá­ros titulusáért. A hétszázéves szü­letésnapra oly lelkesedéssel ké­szültek, oly hírveréssel, mintha az ünnepségsorozattól a város jövője függne. A „Hűség városa” címké­vel jelzett bort kínált a minap egészen más vidéken egy pincér, mondván, hogy a kékfrankos ja­vított változata. A helyi járatú autóbuszokon is felirat. Prospek­tusok készültek, a városból elszár­mazott alkotókat megkeresték, műveikkel tegyék emlékezetessé az ünnepet. Nem tudom, akadt-e, aki ellenállt a szíves hívásnak? Ámulatot kelt a szervezők túl­csorduló energiája. A buzgalom, hogy ország-világ figyeljen a vá­ros értékeire. Legendákat teremt a városért fellobbant szeretet. Köztük meghökkentő, s nem min­dig szeretnivaló képzelgéseket is. A hétszáz év eszerint megmoso­lyogtató tévedés. Tősgyökeres sop­roni magyarázata — nehogy rosz­­szul tudjam —, hogy a város kö­­lyökkorában idősebb volt hétszáz­ évesnél, hiszen már a rómaiak idejében egyfajta központja volt a kultúrának Scarbantia, az akko­ri Sopron. Bizonyítja a Tűztorony tövében a római út maradványa, a Fabricius-ház pincéjében látható számos sírkő és istenszobor. Ez így igaz — bólogattam. S a hét­száz év, ugyan már — folytatta. Magyar városként is kilencszáz év dukálna, csak hát Győr esze­rint később kapta volna a városi rangot, s ugye, a megyeszékhelyet semmiben sem lehet megelőzni. Kiderül majd az igazság, nem le­het mindig háttérbe szorítani a kisebbet. Tréfa? Ha tréfa is, ben­ne rejlik a rivalizálás szelleme, ami rossz sejtéseket ébreszt. So­roljam őket? Szólított az alma mater, szólí­tott iskolám, mentem, igaz, hogy pontatlanul, de nem készületlenül a találkozásra. Még valamiféle el­számolásra is készen. Ha kell ön­kritikusan bevallva, hogy rosszul sáfárkodtam az itt szerzett szelle­mi javakkal. Most meg kibeszél­jem azt, amit csak azért tudhatok, mert ott születtem, mert még a „mi kölykünk” vagyok? Eljátsz­­szam a bizalmat pletykálkodással? Remélem, hogy nem. Régi és új, valódi és vélt sérel­--------------- mek keverednék ele­gyes masszává a megye második városa állapot jellemzésekor. A felpanaszolt esetekből az igazak az ötvenes évek elején történtek, a határszéli várost sújtották. Több mint negyedszázada, s nem Győr, nem a megye hibájából. Nem a második város szükség­­szerű visszaszorulása, visszaszorí­tása volt ez sem, s nem egyedül Sopront érték hasonló megpró­báltatások. Vesztek intézmények, mentek el kényszerűségből szak­emberek. Negyedszázada s még egy ideig. Azóta Sopron lélekszá­mának, hagyományainak megfe-

Next