Népszabadság, 1977. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-04 / 130. szám

1977. június 4., szombat NÉPSZABADSÁG Magyar—osztrák tudományos együttműködés Gerald Stroutzh professzor, az Osztrák Tudományos Akadémia tagja, aki a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként tartózko­dott hazánkban, pénteken Mátrai László akadémikussal, az MTA filozófia- és történettudományok osztályának elnökével tárgyalt a két tudományos akadémia együtt­működéseként létrehozandó tör­ténész vegyes bizottságról. Könyvhét a munkásszállásokon (Tudósítónktól.) Az ünnepi könyvhét program­ja évről évre színesedik, gazda­godik, újabb és újabb olvasóréte­gekhez jutva el, s felébresztve bennük a könyvek megbecsülését, az olvasás iránti igényt. Ilyen új kezdeményezéssel gaz­dagodott az idei ünnepi könyv­hét eseménysorozata. Az Állami Könyvterjesztő Vállalat és a Szakszervezetek Budapesti Taná­csa között a munkahelyi könyv­terjesztés színvonalának fejlesz­tésére megkötött együttműködési megállapodás keretében Kőbá­nyán, Angyalföldön,­­Újpalotán, Lágymányoson tartottak a napok­ban író-olvasó találkozókat. ­ Szeretünk játszani, és jól teszi a televízió, ha kedvünkben jár ve­le, s engedi, hogy játsszunk. Mert nemcsak azok játszanak, akik a képernyőre kerültek, játszik a né­ző is, mindig részese a játéknak, ha bele tud feledkezni a látvány­ba. Nehéz is volna elválasztani a szellemi vetélkedést a többi já­téktól. A futballmeccs nézője is játszik, s mi több, a krimi, a tv­­játék, a jó riport látványa is úgy be tud fogni bennünket hatáskö­rébe, mintha magunk is részese volnánk annak, ami látszik, ami látszódik. De az ilyen önkénte­lenség, a magafeledt odaadás ki­szolgáltatottság, szellemi aktivitá­sunk minimálisra csökkenése, amihez képest azok a szellemi játékok, amelyeknek nézőtársunk a drámai hőse, a Játék a betűk­kel, a Lehet egy kérdéssel több? és a Soha jobb kor, a nézők ak­tivitását elevenen tartja, sőt fo­kozza is. Mikor a televízió műsorába osztja a szellemi játékot, a játék kultusza a képernyőn: a néző be­avatása. Sokféle módon kerülhet a néző a képernyőre, de soha oly tisztán önmagaként, mint ha egy játék keretében. A szellemi já­ték önkéntes részvevője, civil a pályán. Úgy látszik, hogy a tele­vízió lényegéhez tartozik az oda­­vissza csere, vagyis annak kinyil­vánítása, hogy a doboz kevülről éppúgy akárkié, ahogy tárgyként is mindenkié lehet. Egy futball­­közvetítés közönségképén a vá­ratlan közelben derűs arc és in­tegető kéz — akármelyikünk le­het, s aki integet, az nekünk in­teget. Ezt az integetőt engedi ját­szani a televízió, s csak annál jobb, ha próbára is teszi. A szel­lemi játékok próbája nagy skála, s az emlegetett játékok közt ket­tő — a Játék a betűkkel és a Soha jobb kor ezen a skálán — a ská­lának értékrendje van! — a java szakaszon áll. Bele lehet unni a játékba, de a közönség máig nem unja a Já­ték a betűkkel vetélkedést, hiszen maga prolongálta. A játék meg­bízható viselkedésmutató is, s a közönség a prolongálással tanú­ságot tett róla, hogy biztos érzék­kel tud választani a játékok kö­zött. A Játék a betűkkel a kom­binációs készség gyakorlásának alkalma. Látszólag semmi más nem kell hozzá, mint az anya­nyelv ismerete. Elemi föltétel, akárki megfelelhet neki, valójá­ban azonban nemcsak a készség, a képesség próbájának alkalma, mert arról is szó van, hogy meny­nyire aktív valakinek a szókincse. Nemcsak betűkkel kell itt kombi­nálni, mert az is számít, hogy a kombinációhoz milyen mértékben szolgál a szókincs. Nemcsak kom­binálunk, hanem asszociálunk is. És az asszociációs bázis, az aktív szókincs műveltségünk, embersé­günk függvénye. A Játék a be­tűkkel tehát nem is annyira egy­szerű (testjellegű), mint ahogy lát­szik. Másik nagyszerű tulajdonsá­ga, hogy a játékhoz mindig nél­külözhetetlen feszültség kizáróla­gos forrása a mérhető idő. Más játékok esetén ez a feszültség ki­számíthatatlan eredetű, a szeren­csejátékok esetén egyenesen ká­ros következményű, itt azonban csak a másfél perc számít. Evvel az idővel gazdálkodik a játékos, s ugyanevvel a másik is. Akik az­tán otthon játszanak a betűkkel, és nincs többé az időnek jelentő­sége benne, már más játékot ját­szanak. Mégis ugyanazt, s főképp, abból merítettek ösztönzést, amit a képernyőn láttak. Teljesítmé­nyüket nem vetik össze a szoros időben játszókéval, de velük van­nak sorsközösségben. Így lesz a konflikus, a szembenállás, az el­lentét a szociális integráció hajtó­ereje; az köt össze bennünket, ami szembeállított. Ezzel szemben a Soha jobb kor az asszociáció próbája. Érthető tehát, ha meghatározzák nekünk az asszociáció bázisát. Lehetne ez a bázis más is, de itt a művelő­déstörténet számít. Egy-egy tör­téneti korszak művelődéstörténeti anyagát kell a versenyzőnek me­móriájában elevenen tartania, ami rendjén is van. Ez azonban nem öncél, csak a játék föltétele, egyik alapszabálya. Most nem az anya­nyelvből élünk, hanem műveltsé­günkből. Most műveltségünk elő­re kiszabott anyagát kell mozgó­sítanunk. Nem csapunk be sen­kit sem. Tudhatják rólunk, akik játszunk, hogy készültünk. Az is nyilvánvaló azonban, hogy kom­binálunk is. Fölkészülhet akárki, de oly mértékben, ahogy a játé­kosok otthonosak a kiszemelt anyagban, csak akkor lehet föl­készülni, ha nem e játék okán ju­tott eszünkbe művelődni. A néző tehát látva láthatja, hogy a mű­velődés nem kampány, mert az al­kalom ugyan összeszedettséget, erőfeszítést kíván, de csak az tud­ja magát összeszedni, aki nem­csak erre a néhány alkalomra készült. Eredetileg egy család játszott, de akkor túlságosan feltűnő volt a tét, a jutalom. Becsülhettük őket a készültségért, de a feszültség forrása csak az volt, hogy vajon hány kilométerig juthatnak el. A várakozó másik család nem volt részese a drámának. Aztán felol­dották az együttjátszók szoros kö­rét is. A művelődés családdá tud szervezni bennünket akkor is, ha eredetileg nem vagyunk egy fé­szekalj, de a fészekaljhoz is­ hoz­zá tud adni valamit, ami eredeti­leg nem szüksége és nem feltéte­le a családnak. A Soha jobb kor játékrendje a szemünk előtt ala­kult ki, s ez is vonzalmassá teszi, mint ahogy ezután is változhatik a rendje, s az meg nem árthat ne­ki. Bonyolult a játék, még bonyo­lultabb a versengés. A játékveze­tő nem hagyatkozhatik a szabály­rendre, mikor a teljesítményt mi­nősíti, szüksége van a szakemberi segítségre is. Nem használt azon­ban a játéknak a túlzott körülte­kintés. Előbb az égből jött a szak­ember hangja, jöttek a hangok fentről, és ítéltek. Szegény játé­kosok! Amit több szakember tud csak minősíteni, nekik kiszolgál­tatottság közepette kell tudni. Most Ungvári Tamás ott ül a ver­senyzőkkel együtt, éppúgy láthat­ni őt is, mint a vetélkedőket és a játékvezetőt, mindenki benne van a játékban, és nincsen ebben az egészben semmi ördögi. Sőt! Van­nak a játéknak pillanatai, amikor a játékosok, a játékvezető és az egyszemélyes — egyébként igen kitűnő — zsűri egyaránt belefe­ledkezik, egyaránt élvezi a játé­kot. Játszani is engedd — ahogy Jó­zsef Attila kérte, s a televízió készségesen enged az óhajtásnak. De játszani tudni kell! É­s ezt csak a gyakorlat hozhatja meg. Játszani nemcsak a játékosnak, hanem a játékvezetőnek, a bíró­nak, a nézőnek is. A Soha jobb kor kedvéért hoztam szóba az egészet, mert ennek sorozatában lehetett észrevenni a gyakorlat je­lentőségét. Ahogy ez a játék ki­alakult, s a legutóbbi drámai al­kalommal kicsengett, azért nem tudtam szó nélkül hagyni a tele­vízió szellemi játékait. Különben — úgy véltem — minek beleszól­ni, minek megzavarná, ha ügyet­lenkedés is. Fontos, hogy játssza­nak! Akárhogy is, de csak hadd játsszanak. Most azonban már jól játszanak, s lehet akár megítélni is. Féltettem a Soha jobb kort a legutóbbi adás kezdetén. Vajon mi lesz a kimenetele? Amit láttam, megnyugtatott. Nem volt kicsiny a tét, s volt pillanat, amikor a já­ték már-már alámerült a küzde­lem haragos hullámaiban, de vé­gül győztek a vesztesek is. Av­val, ahogy az ellenfelek győzel­mét fogadták. Mert a játék lénye­géhez hozzá tartozik, hogy veszte­ni is tudni kell. Bata Imre LÁTSZATRA KEVÉS szabályo­sabb életművet találhatnánk szá­zadunk magyar irodalmában. Illés Endre fél évszázada részt vesz az irodalmi életben: kriti­kusként, esszéistaként, novellista­ként, drámáival, műfordításaival, s végül, de korántsem utolsóren­­dűen: irodalomszervező is. A minőség megszállottja — mondanám róla, ha nem félnék, hogy a megszállottság szenvedélye ellentmondana racionális lényé­nek. És túlságosan sokszor nevez­ték őt — mindenkor kissé lebe­csülve, lefokozva jelentőségét — finomnak, elegánsnak, hűvösnek, semmint hogy erősebb indulatokat té­­­teleznénk fel róla. Igaz, minősítették már életmű­vét kegyetlennek, kö­nyörtelennek is, s ez a jellemzés bizonyos érte­lemben telitalálat. Hi­szen Illés Endre az igaz­ságot keresi szépíróként és értekezőként egy­aránt. Az emberi és mű­vészi igazság nagy talál­kozásait kutatja, s mivel tetten érni e pillanato­kat ugyancsak nehéz, a lényegig kell hatolni. Az emberi jellemek legrej­télyesebb mozgatóerőit kell megtalálni — s az ilyen kutatások közepet­te nincsen helye a kímé­letnek. A mű magvát kell feltárni, tehát me­részen és okosan kell metszetet csinálnia a kritikusnak ■— s ez sem éppen könyörületet tűrő moz­dulat. Illés Endre sokszor hivatkozik arra, hogy orvosnak készült, és sokszor adódott úgy, hogy a be­tegeit a gyógyulásuk érdekében arra is rá kellett bírnia: a titkai­kat adják ki neki, a testi és a lelki gyengeséget. Mégsem mellőz­hetők ezek a jelzők teljesen. Mert ha a lényeget nem is mutatják, a magatartás bizonyos formáira visszautalnak. Bizony, Illés Endre finoman, hűvösen és elegánsan könyörtelen. KIMONDJA AZ IGAZAT, de tudta és tudja, hogy az igazság csak bizonyos formák megtartásá­val segíthet, gyógyíthat. A fiatal kritikus a húszas-harmincas évek­ben sorra-rendre bizonyította a sikerírókról, hogy mily hamis úton járnak. Sőt a valóban nagyokról, a már-már klasszikusokról sem félt igazat mondani. Mindezt ta­pintattal és eleganciával tette, amely annak meggyőződésének a sajátossága, aki tudja: a mű­vet, s nem az alkotóját kell fel­boncolni. Az írót elsősorban a magatartás, a társadalmi és az egyéni magatartás aritmiái — ez is kedvelt szavai közé tartozik — foglalkoztatták, foglalkoztatják. A harmónia felbomlása, a csonka ember, a torzított egyéniség sze­replése. A­­ kor — sajnos — bő­séges anyaggal szolgált. Elsősor­ban az az osztály, ahonnan Illés Endre érkezett. Mondjuk ki: a polgárságról kevesen mondtak oly szigorúan tárgyilagos ítéletet, mint ő. Mint ahogyan a magyar polgárság sohasem volt túlságo­san erős réteg, tehát irodalma is csekély. Illés Endre urbánus író, de nem a szónak pártokat szerve­ző, viszályokat, rossz előítéleteket szülő értelmében, hanem létfor­mája szerint. Ez a világ érdekel­te. Ez a világ érdekelte? Vissza kell kérdeznem önmagamat. Mert rop­pant nehéz meghatározni Illés Endre érdeklődésének körét. Mint írót, valóban elsősorban a városi ember formálódása, az értelmisé­gi lét problémái izgatják. De még sok minden más. Mert mit kezd­jünk akkor a Spanyol Izabellával, ezzel a történelmi játékkal, az inkvizíció rettenetével, lélektaná­val szembenéző döbbenetes erejű drámával? Vagy a Vas Istvánnal közösen írott Trisztánnal, amely a szenvedély természetrajzát ku­tatja? És egyáltalán, vonható-e éles határ az író és az esszéista közé? Elhatárolhatom-e, hogy ed­dig tart a novellista és ettől meg ettől a ponttól a kritikus? Nyil­­­­vánvaló képtelenség lenne ez. Hi­szen esszéiben, portréiban mind­untalan visszakísértenek a novel­lista módszerei: Stendhal vagy Kemény Zsigmond nemcsak mű­vészként jelenik meg előttünk, ha­nem egyéniségüket is feltámaszt­ja. Hogy a kortársakról írott rit­ka remeklésekről ne is történjék itt említés: a Babits-, az Örley-, a Hevesi András-, a Halász Gá­bor-, az Illyés-esszékben termé­szetes gesztus ez a kettős szemé­lyes jelenlét. Illés Endre is jelen van ezekben az esszékben, s bár­ha úgy tesz, mintha még mindig csupán csak régi Páthé-filmvetí­tőjét forgatná, mint egykor Ba­bits kertjében, az esztergomi Elő­hegyen. Mi tehát akkor Illés End­re érdeklődésének köre? Az értel­miségi magatartás? A polgárság elmúlása? A történelem tovább­élése, a mában folytatódó tradí­ció? Az embertelenséggel szem­­beszálló emberség ereje? Külön­­külön mindegyik kérdésre igen­lően válaszolhatunk. Mégis szűkít az egyetlen igen. NAGYON IS SZABÁLYTALAN ez a látszatra szabályos életmű. Kétségtelen, hogy Illés Endre éle­tében aligha találhatunk viharos eseményeket. Orvostanhallgató volt, majd Mikes Lajos szegődtet­­te el Az Est-lapokhoz tárcanovel­lákat írni, a Pandora ifjú, lázadó kritikusa lassan a Nyugat kedvelt és a folyóirat e korszakát kitű­nően reprezentáló esszéistája, kri­tikusa, novellistája lesz. Könyvki­adók vezetője, a felszabadulás utáni magyar irodalmi élet egyik legnagyobb hatású szervezője. Hát nem túlságosan szabályos mind­ez? Sem látványos bukásai nin­csenek, és diadalai is csöndesek. Olyan példákat említhetek, hogy miként sikerült Mikszáth különös házasságának eredeti szövegét a feledésből kimenteni, vagy ho­gyan ravaszkodta ki a horthysta cenzornál Illyés kora tavaszának engedélyezését. Mégis: kiterjedé­se, hatásfoka ennek az életnek nem szorítható a megszokott ke­retek közé. Ha tiltakozik az erőszak ellen, gondoljunk csak olyan novellare­meklésekre, mint a Paradicsomlé vagy A parancs, akkor voltakép­pen az emberi minőség hiányait észleli. A megnyomorított, a meg­­nyomorodott embert ábrázolja. A fiatalok mai világáról ír színmű­vet? Megint a minőség igénye él benne. Ezért lázad, ezért lázít. Szigorú kritikus hírében állt? Né­hány éve közreadta újra azokat a veséző bírálatait, melyek a hú­szas-harmincas évek bestsellerei­ről mondották el, hogy mennyi­re silány eszközökkel készültek, milyen gyatra eredményt érhet­tek el. Irodalomtörténeti doku­mentáció lett volna a cél? Alig­ha, hiszen a bírálatok szerzője tartozik az irodalomtörténet ala­nyai közé, és nem a bírálatok tár­gyai. Azt érezhette aktuálisnak, a mához is szóló intelemnek Illés Endre, hogy a minőségi válogatás és a népszerűség követelményei közötti összhang megteremtésére törekedett hajdanán, s erre kel­lene törekedni ma is. „AZ ARÁNY KÖLTÉSZETÉT, a jó mérték igazolását” szereti a könyvben — így nyilatkozott egy­szer. Ezt keresi, ezt a minőséget óhajtja az életben és a művészet­ben. Nincsen két külön mértéke. Az eszközök különbségét ismeri, de nem téveszti össze a műfajt az erkölccsel. És ahogyan tudja, hogy hamis erkölcsök alapján igaz életrend nem szerveződhet, ugyan­úgy arról is meg van győződve, hogy hamis erkölcsökkel igaz életmű sem hozható tető alá. Fe­kete-fehér eszményekben ter­mészetesen nem hisz. Túlságosan sokat tud az emberi gyarlóságról, az esendő lélek küzdelmeiről. Jel­lemző apróság, hogy íróportréi­ban gyakran felbukkan egy-egy nagyságunk valamely emberi gyengesége. Ke­mény Zsigmond lompos volt, Hevesi András ta­­láltk, és a kacsatojást szerette leginkább. A szándék és az eredmény azonban nem a leleple­zés. Hanem a küzdelem dokumentálása: ezek a gyengeségekkel megvert emberek is hogyan tud­tak a tökéletes kifejezé­sért harcot indítani, mi­ként akartak méltókép­pen élni. Illés Endre a minőségi eredmény mel­lett a szándék minőségét is keresi és értékeli. Hadd térjek vissza az eredetileg kétellyel hasz­nált szóhoz, a megszál­lottsághoz. Mert Illés Endre megszállottan, de nem türelmetlenül ke­resi ezt a minőséget. Megszállot­tan követeli a minőséget, de nem értetlenül a szándék és a megva­lósulás közötti szükségszerű kü­lönbség előtt. Idetartozik az is, hogy ez a mi­nőség igénye tette azt, hogy nem volt érzéke a kizárólagosság iránt. Előfordulhatott, s elő is fordult, hogy nem azonnal vette észre az értékeket, vagy nem eléggé hang­súlyosan tette ezt. Kész volt azon­ban arra, hogy korrigálja önma­gát. De tévedései sohasem az iro­dalmi belháborúk kizárólagossá­gának következményei. Mert e belháborúk bosszantották és fel­háborították, így aztán távolma­radt tőlük. Nem előkelőségből, ám a minőség védelmében. * ILLÉS ENDRE hetvenöt esz­tendős. Szeretettel és tisztelettel köszöntjük úgy is, mint kedves munkatársunkat, úgy is, mint iro­dalmi és szellemi életünk kiemel­kedő képviselőjét. Egy születésna­pi köszöntőben óhatatlanul felme­rül az összegezés igénye is. Mi az a tulajdonsága Illés Endrének, amely leginkább vonz? Az iro­dalomtörténeti összegezés ideje még nem érkezett el, hiszen mű­vének további folytatását várjuk. S voltaképpen nem is egyetlen műre, valamely fejlődési vonalra gondolok. Őt idézem, azokat a so­rait, amelyet egyik kedves írójá­ról, Ambrus Zoltánról írt: „Eről­ködés nélkül áradt belőle az a szinte jellembeli tulajdonság, hogy fel tudta hasítani a homályt. Nem hitt az érzelmek, a rend semmi­féle zavarában, irtózott a dagá­lyosságtól, semmi nem bántotta jobban, mint az üres kongás.” E. Fehér Pál A minőség megszállottja ILLÉS ENDRE HETVENÖT ÉVES ||f§j JÁTSZANI IS ! fp ENGEDD

Next