Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-26 / 200. szám
1977. augusztus 26., péntek NÉPSZABADSÁG Meg csalt Kós Károly Kós Károly romániai magyar író, építőművész életének 94. esztendejében elhunyt. * Mély fájdalommal búcsúzunk Kós Károlytól, a legidősebb magyar írótól, a romániai magyar írás és az egyetemes magyar kultúra jeles egyéniségétől. E század magyar szellemi életében jelenléte már oly állandónak tűnt, hogy szinte szinte nem is gondoltunk életkorára. Nemrég még interjút olvashattunk vele, s ez is arról tanúskodott, hogy élete utolsó percéig nyomon követte és alakítani, formálni óhajtotta a magyar kultúrát. Kós Károly 1883. december 16- án született Temesváron. 1907- ben oklevelet szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Tanulmányutakat tett Nyugat- Európában és Konstantinápolyban, de főként a székely népművészetet kutatta és dolgozta föl, s erre építette saját művészi felfogását. Könyvet írt Erdélyország népének művészetéről, A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, A székely nép építészete és A falusi építészet címmel jelentősek műtörténeti és építőművészeti tanulmányai. A két világháború között az Erdélyi Szépmíves Céh igazgatója és az Erdélyi Helikon szerkesztője volt; főiskolai tanárként működött Kolozsvárott, íróként 1909-ben mutatkozott be. A történelem mély ismerője volt, aki a múlt zivataros századait elevenítette meg — élő máig ható tanulságként. Nem illusztrációkat írt a magyar, illetve az erdélyi históriához, hanem megélte és a jelenben ható tudati erővé avatta hőseinek sorsát. És_ micsoda hősei voltak! Attila királyról írt éneket, amelyet maga illusztrált, regényt írt István királyról, s talán legfontosabb alkotása a nagy erdélyi parasztforradalmárról, a huszita mozgalmak magyarországi követőjéről, Budai Nagy Antalról írott műve. A felszabadulás után— hajlott kora ellenére — tevékenyen részt vett a romániai irodalmi életben. Ott találhatjuk Gaál Gábor mellett, az Utunk indításakor, s később is sokat tett az ifjabb írónemzedékek neveléséért. Munkásságát több román kitüntetés koszorúzta. A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa — kilencvenedik születésnapja alkalmából — a Magyar Népköztársaság Zászlórendjének I. fokozatával tüntette ki a magyar irodalmat és építőművészetet, valamint a magyar és a román nép barátságát szolgáló munkásságáért. Életműve örök útitársunk marad. A szlovák nemzeti felkelés a képzőművészetben (Tudósítónktól.) Csütörtökön, a szlovák nemzeti felkelés harmincharmadik évfordulója alkalmából megnyílt A szlovák nemzeti felkelés a képzőművészetben című grafikai kiállítás a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztatási Központban. Ezt megelőzően az intézmény igazgatóhelyettese, Pavol Gombos sajtótájékoztatón méltatta a jelentős internacionalista, antifasiszta történelmi eseményt, szólott az azóta eltelt időszakról, s a tárlat anyagáról. A kiállítást, amelyen a csehszlovákiai és a magyar kulturális élet több ismert képviselője mellett megjelent dr. Václav Moravec, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság budapesti nagykövete, Pavol Gombos bevezetője után Danica Zmetakova pozsonyi művészettörténész nyitotta meg. Víncent Hleznik, Orest Dubay, Ernest Zmeták, Josef Báláz, Vera Gergelová, Julius Szabó, Dusán Kállay, Frantisek Král, Dezider Milly, K. Stanclová-Kállayová alkotásait szeptember 14-ig tekinthetik meg a látogatók. Nyíregyházán megalakult a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Hazai tudományos életünk jelentős eseményére került sor csütörtökön, Nyíregyházán. A Bessenyei György Tanárképző Főiskolán megalakult a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság. Az alakuló ülésen, amelyen Szabolcsi Miklós akadémikus elnökölt, megválasztották a tudományos testület tisztségviselőit. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság elnöke a svéd Bo Wickman nyelvész lett, alelnökének Benkő Loránd és Király István akadémikust, valamint a szovjet Klara Martyinszkaját, a francia Jean Perrot-t, az egyesült államokbeli Dénes Sinort és a jugoszláviai Szeli Istvánt választották. A társaság főtitkára Klaniczay Tibor irodalomtörténész, a főtitkárhelyettes pedig Béládi Miklós irodalomtörténész. A testület végrehajtó bizottságában 30 külföldi és hazai, magyar nyelvészettel, irodalommal és néprajzzal foglalkozó tudós kapott helyet. A 38 külföldi és 57 magyar alapító taggal létrejött tudományos szervezet célja, hogy számon tartsa a magyar nyelvészettel, irodalomtörténettel és etnográfiával kapcsolatos kutatásokat végző szakemberek tevékenységét s annak eredményeit széles körben ismertesse és népszerűsítse. Az alapító okiratban foglaltak szerint a társaság céljainak megvalósítása érdekében tudományos előadásokat, tanácskozásokat, konferenciákat rendez különböző országokban, kapcsolatot teremt azokkal az intézményekkel, amelyekben magyar nyelvészeti, irodalomtörténeti és néprajzi kutatások, tudományos munkák folynak. Emellett közreműködik abban is, hogy a tudományágak képviselői tanulmányutakon ismerkedhessenek meg más országok kutatási és oktatási eredményeivel. A társaság távlati terveinek sorában kezdeményezi majd a magyarságtudományi kutatások bibliográfiájának megtervezését, valamint ennek nyomtatásban való megjelentetését. Ugyancsak aktívan közreműködik a külföldi magyar nyelvi és irodalmi oktatás helyzetének felmérésében. Az ezeket oktató külföldi intézmények számára egy olyan alapkönyvtár címjegyzékének összeállítását is szorgalmazza, amely a legújabb kutatási eredmények figyelembevételével ad segítséget a korszerű oktató-nevelő munkához. (MTI) A NEGYEDIK MESTERVIZSGA Vámos Miklós: Váltás A kiadói fülszöveg 1. pontjá** ban olvashatjuk, hogy a kötet főhőse megállapítja: „— Belőlem nem telne egy regényre... öt sorba belefér az életrajzom.”, majd a 2. pontban hozzáfűzi a kiadó: „Vámos Miklós új kötete valamennyi novellájának Péter és Emília a főhőse. Középiskolás koruktól a felnőtté válásig, a »lázadások« korszakától az első beletörődésekig követjük sorsukat.” Ez az utóbbi fél mondat ugyan csak annyiban állja meg a helyét, hogy az első novellának valóban „Lázadások" a címe, míg az utolsóé „Békekötések” (nyilván ebből lett a beletörődés). De valójában ezekben éppúgy nincs igazi lázadás, tehát békekötés sem, mint a közbülső írásokban. Péter és Emília nagyon rendes, jó tanuló gyerekek, akiknek élete a lehető legnormálisabban, legátlagosabban alakul. Mindkettőjüket felveszik az egyetemre, mindketten végzettségüknek megfelelő állást kapnak, s néhány évi albérlet után kicsi, de önálló lakás is kerül. Sehol egyetlen rendhagyó mozzanat. Emília lázadása annyi, hogy nem ad pénzt szilveszterkor a szemetes embereknek, Péter pedig inkább túlbuzgóságból, mintsem lázadás miatt kerül konfliktusba a katonaságnál. Igaz viszont, hogy Péter és Emília állandóan a kívülállók csendes iróniájával tekint az őket körülvevő társadalomra, ez a kívülállás viszont éppúgy jelen van az utolsó írásban, mint az elsőben. Ebből a szempontból ők is hasonlóak a szerző korosztályába tartozó írók lázongó hőseihez. Vámos Miklós kétségtelen érdeme lenne, ha megmutatná az apró dolgokban rejlő lényeges gondokat, esetleg társadalmi törvényszerűségeket. Hőseiben meg is lenne ehhez egy vonás: elszántan be akarnak illeszkedni a társadalomba. Hiányzik viszont belőlük az erős egyéniség önfeladásra való képtelensége. Kívülállásuk, néha szembefordulásuk bizonyos kiüresedett vagy általuk annak tartott formáknak szól, mint amilyen a halottak napján meggyújtott mécses vagy a tisztelgés az emlékkőnek. Életük tartalmi kérdéseiről nincsen véleményük, így beilleszkedésük tulajdonképpen nem egyéb, mint külsődleges alkalmazkodás. Ebből nem telik ki regény. De a külön-külön kellemes anekdotikus novellák így összefűzve, cselekmény szerinti időrendbe állítva is zavarnak. Legtöbbjüket ugyanis az élteti a főszereplők jellegtelensége ellenére, hogy van bennük még valaki vagy valami, ami valóban novellisztikusan karakteres. Vámos Miklós az olyan elcsépelt anekdotafigurákat is élettel tudja megtölteni, mint Here professzor vagy a főbérlő. Sőt a minisztériumból kitett ezredparancsnok esetében egészen eredetivé sikerült megformálnia a buta, de annál buzgóbb hivatalnok alakját." Ezek a jellegzetes szereplők a maguk képére formálják az egyes írásokat, s ezekben Péter és Emília csak statisztálnak. A kötet más darabjaiban viszont éppen semmi más nincsen, mint egy újabb adalék az ő életükhöz, s ezek az előzmények nélkül aligha lennének érthetőek. Nem egyforma tehát az egyes darabok közötti kohéziós viszony. Hol egy történet folytatását olvassuk, hol egészen más történetet, amelyben két szereplő neve véletlenül megegyezik a többiben is előforduló nevekkel, itt lenne nálunk íróképző főiskola, Vámos Miklós egy-egy novellája jelest érdemlő diplomamunka lehetne ott. Rutinosan, magabiztosan oldja meg az etűdfeladatokat, jól bánik az irodalom eszközeivel, jól tudja variálni azt, amit már mások is megírtak. Ez azonban már negyedik kötete. Ideje lenne a mestervizsgán túl művészetből is bizonyítania. (Magvető) Zappe László Szentendrén felavatták Czóbel Béla szobrát A szentendrei művésztelep szomszédságában álló házában alkotott nyaranként Czóbel Béla Kossuthdíjas festőművész. A tavaly, 93 éves korában elhunyt kiváló művész csaknem négy évtizeddel ezelőtt választotta alkotóhelyéül a barokk kisvárost. A művésznek még életében múzeumot létesítettek a városban, egykori házát pedig lebontották, s helyén fűvel borított halmot létesítettek. E halmon áll most a kedvelt kerti székében ülő művészt ábrázoló bronzszobor, Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész alkotása. Czóbel Béla szobrát csütörtökön leplezték le. Az ünnepségen megjelent Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese, Cservenka Ferencné, a Pest megyei pártbizottság első titkára, valamint művészeti életünk több kimagasló személyisége. A vendégeket Marosvölgyi Lajos, Szentendre városi tanácsának elnöke köszöntötte, majd Vas István Kossuth-díjas költő méltatta a magyar piktúra kiemelkedő alakjának életét, munkásságát. (MTI) Mongol művészeti kiállítás a Műcsarnokban ősi és mai mongol kultúra címmel képző-, ipar- és népművészeti kiállítás nyílt meg csütörtökön a Műcsarnokban. A csaknem 150 alkotást , festményeket, különböző népművészeti és iparművészeti tárgyakat, fafaragásokat, selyem faliképeket, ötvösművészeti remekeket és díszes használati tárgyakat — bemutató vándorkiállítás átfogó képet ad a mongol képző- és iparművészet hagyományos, főleg tibeti és indiai hatásokat tükröző ágáról és a hagyományokat őrző mai mongol művészek alkotásairól. A kiállítást, B. Dügerszürennek, a Mongol Népköztársaság budapesti nagykövetének jelenlétében dr. Kara Tibor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem belső-ázsiai tanszékének vezetője és B. Gürdzsav, az ulánbátori Palota Múzeum igazgatója nyitotta meg. 7 ( könyvekről EMLÉKEK - BOROTVAÉLEN Csoóri Sándor: A látogató emlékei IV éra hiszem, hogy Csoóri Sán■*-' dór látogató volna. Otthon van ő. Otthon az otthontalanságban. Meglehet, túlságosan is. De ez már az ő dolga: baja és szerencséje egyben. Baja az embernek, szerencséje a mindannyiunkért mindannyiunkhoz szóló költőnek. Ahogyan szokás: valamit valamiért. Történetesen az előbbi árán az utóbbit, a saját otthontalansága árán egy, a mindanynyiunkra leselkedő otthontalansággal számot vető költőt. Talán nem is kellene külön indokolni, annyira az előbbiekből fakad: nem hiszek Csoóri írásainak emlék voltában sem. Mint minden valamire való emlék, az ő „látogatójának” emlékei is üzenetek. Csakhogy: üzenetek a jelenből, üzenetek onnan, ahol vagyunk, ahonnan mi is üzenhetnénk. Csoóri (A látogató emlékei) kötete nem vizsgálható magában. Csak ok lehet és alkalom vitatkozni vele, félteni őt és félni tőle. Mert Csoóri önmaga árán tudósít és tudatosít. Ám vállalkozása nemcsak önveszélyes, de közveszélyes is. A szó egy ritkán átgondolt értelmében. Amennyiben veszélyes lehet tudni valamiről, ha nem jól, vagy nem jókor tudunk róla. Hányan haltak már meg a rossz diagnózist követő gyógyító igyekezettől, s hányan a jó kórleírást orvoslandó, még meg nem felelő módszerektől. Még szerencse, hogy csak alig-aligvérre megy a játék és az irodalom is manapság. A tárgyiasság és a logika fegyelmének közös kényszerében a drámai, a tragikus valami érthetetlen módon mindinkább átvándorol a tudományok fennhatósága alá. A líra manapság csak egy halálnemet ismer — a végelgyengülést. Csoóri minderről tud. Tán ezért meri vállalni küldetése veszélyeit. „... élek, mert megszoktam már, hogy éljek." — írja önarckép, párás tükörben című versében. Erről a végelgyengülésről vall, ez ellen ágál, tiltakozik minden porcikája. Nem fogadja el, hogy nincs más teendője, csak bevárni. „Az volt a legnehezebb: a berendezett sírboltból kiszökni, / a megszokott szék, / a megszokott ágy, / a megszokott szó országrészéből l át a seholba”. íme, így születik az otthontalanság törvényszerűen. A cselekvő tiltakozás és az önvédelem törvényei szerint. Az idézet több véletlen találatnál vagy eászólásnál. Sok mindent magyarázó vallomás. Csoórit már-már beskatulyázás veszélyével fenyegették másfél évtizedes sorai: „Lehetséges, hogy ezután az újrakezdés után ismét föl kell ébrednem, hogy ez sem volt az utolsó." Hányszor leírták, elmondták ezt róla, hányszor fejére idézték perdöntő-besoroló szándékkal! A kritika végleg eldönteni látszott: Csoóri Sándor munkamódszerévé tette az előző korszakaitól való kedvtelen elszakadást. Holott már akkor önkényes, csonkító volt ez a kiemelés. Az említett idézet ugyanis így folytatódott: „Szerencsére nem félek a hegymászástól, a szellemi életben is a nyaktörő utakat keresem.” Nyaktörőt a biztosan célba juttató helyett — ez maga az öncélú hősködés. De ahol semmilyen út sincs, találni legalább egyet, még ha nyaktörőt is — az maga a győzelem. Az azóta eltelt tizenöt év munkája ezt a mondatnyi bizonyságot illesztette Csoóri vallomásához. Ha kimondatlanul is. A folytonos elszakadás az ad** dig elérttől, az ő költészetében csak a felszín látszata. Mert aki otthontalan, annak minden birtoka pillanatnyi birtok. S minden lépése, ha úgy tetszik, „első lépés”, valami új kezdete. Ezért mondhatták róla, hogy megrögzött újrakezdő. Ő maga pedig ezért élesztgeti, tartja ébren éltető nosztalgiáit. „A vörös csibeitatót is már csak játékból húzom föl / bokszkesztyűnek — ne féljetek! Mákgubó-jogarral / ki voltam itt gyerek-király földmaszatos: vagyok most / mázos kísértet, / vigasztalónak vigasztalan." (A hazatérő). Emlékek volnának mégis a mozgatók itt? Az elvágyódás és a múlt idő szoros rokoni kapcsolatban vannak, tagadhatatlanul. Ez alól Csoóri sem tudja mentesíteni nosztalgiáit. Ám az ő múltja — sokak múltja — már történelem. Ami maradt belőle: etnográfiai-szociográfiai érdekesség. De Csoórit nem ez érdekli, hanem a hagyaték gondolkodásmódból, reflexekből kimoshatatlan része. Az, ami szokás, előítélet formájában ránk kövesedett. Ami holtan is él, ki tudja, miért, ki tudja, hasznosan-e. Aminek hol halott volta, hol léte kérdőjelezhető meg. Amit sem letenni, sem asszimilálni nem tud már a költő — és feltehetően olvasója sem. Ez a befejezetlen és befejezhetetlen megérkezés otthontalanságának egyik forrása. De éppen úgy értelme és átadandó tartalma is. Másfelől önként vállalt ez a kirekesztettség, akár a virrasztók vagy őrszemek magánya. Az egyén tiltakozása ez, egy mind jobban rutinírozó társadalmi életnorma ellen. De hát az alkotás magányos vállalkozás volt mindig is. Szabványt nem tűrő. Késpenge valójában az a hegy, melyre Csoóri nyaktörő útja vezet. Minden azon áll vagy bukik, mennyire a mi lehetséges otthontalanságunk az övé. Mennyire a mi fenyegető sorsunk is az a végelgyengülés, mely szót emelni kényszerít. Mert, ha téved is vagy hallucinál — van olyan költői megjelenítő ereje, hogy elhitesse velünk: igaza van. Ift kívánhatok? Csoóri Sándor látlelete lett légyen idejében érkező, így a legjobb a költőnek, a költészetnek, s nekünk is. Csoóri önfogyasztó vállalkozása így nem lesz hiábavaló , megmosolyogtató kuriózum. Meglátogatottjai közül meg ki-ki megértheti és elkerülheti azt, amire figyelmünket felhívni sietett. Költészetünk periódusos rendszere pedig egy lehetséges és eddig hiányzó elemmel lesz gazdagabb. (Magvető.) Papp Mária