Népszabadság, 1977. augusztus (35. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-11 / 188. szám

4 1977. augusztus 11. csütörtök NÉPSZABADSÁG RHODESIA SÜNDISZNÓÁLLÁSBÁN Minden jel — különösen Lon­don és Washington fokozódó nyug­talansága — arra mutat, hogy lan Smith, a rhodesiai fehértele- pes-rendszer miniszterelnöke nö­vekvő politikai nehézségekkel ta­lálja szembe magát. Akik ed­dig nyíltan vagy burkoltan men­tegették Smitht — a vezető nyu­gati polgári lapok —, most szid- ják-bántalmazzák. Egyszerre csak rájöttek, hogy szűklátókörű, kor­látolt, sőt végzetesen felelőtlen emberrel van dolguk. A londoni Economist azt írja, hogy ha Smith megtartja az augusztus 31-re meghirdetett rendkívüli választá­sokat, maid pedig az új parla­menttel elfogadtatja alkotmány- tervezetét, „akkor valóban nem hagy más lehetőséget az afri­kaiaknak, mint a fegyveres har­cot a rendszer ellen”. Természetesen Smith eddig sem adott más lehetőséget az afri­kaiaknak arra, hogy megszaba­duljanak tőle, és a 280 ezerről most már 230 ezerre csökkent fe­hér telepes diktatúrájától; eddig is csupán átlátszó, csalárd ígéreteket tett, hogy majd egykoron többsé­gi uralom lesz Rhodesiában, és a hatmillió jogfosztott fekete bőrű állampolgár is szóhoz juthat. De eddig a rhodesiai miniszterelnök megpróbálta összeegyeztetni el­képzeléseit Londonnal, és az ese­ményekbe nagy késéssel bekap­csolódott Washingtonnal, aláírta a Kissinger-féle rendezési tervet, kereste a kapcsolatot a „mérsé­kelt” afrikai politikusokkal. A fordulat lényege az, hogy július 18-án Smith határozott nemet mondott az új angol—amerikai rendezési tervre is. A rendszer megingott Erre nem csupán belpolitikai okok kényszerítették az egyéb­ként valóban szűklátókörű poli­tikust, hanem azokkal összefüggő külső okok is, elsősorban az, hogy a Kissinger-terv megbukott, és az új angol—amerikai javaslatok sem számíthatnak különösebb sikerre. A végveszélyt sejtő telepe­sek úgy érzik, hogy vagy a saját kezükbe veszik az ügyeik intézé­sét — Smith-szel, vagy Smith nélkül — vagy pedig elhagyják az országot, amíg nem késő. Vég­eredményben megingott az a rendszer, amelyet 12 esztendővel ezelőtt a rhodesiai fehér kisebb­ség a Nagy-Britanniától való egy­oldalú elszakadás deklarálásával létrehozott. Smith-nek döntenie kellett, s döntött is: a végsőkre kész szélsőségesekkel tart, sün­disznóállásba vonul, mindent a fegyverekre bíz, a helikopterekkel és rakétatüzérséggel is felszerelt 50 ezer főnyi hadseregre, amely brit főtisztek vezetése alatt áll. Ehhez a Nyugaton is „kétség- beesés diktálta őrültségnek” mi­nősített elhatározáshoz akar augusztus 31-én felhatalmazást kapni egy új parlamenttől, amely majd megalkotja a dél-afrikainál is „apartheidebb” alkotmányt, és megszavazza a totális hadviselés­hez szükséges anyagi eszközöket. A telepesek most már nem tesz­nek arra sem komoly kísérletet, hogy az angol—amerikai tervet támogató Muzorewa püspökkel és Sithole lelkésszel együttműködje­nek. A rendszer megelégszik az­zal, hogy kooperáljon a ha­gyományosan elkötelezett néger törzsfőnökökkel és azok közvetlen környezetével, valamint a fegyve­res erőknél szolgáló feketékkel. Így azután mindössze nyolcezer afrikainak ad augusztus végére szavazati jogot Mit érnek a „mérsékeltek" ? Tagadhatatlan, hogy Muzorewa és Sithole számára is nyitva volt július 18-án az ajtó, beléphettek volna a paktumba, de ők nem Smith-barát, hanem Nyugat-barát politikusok, akik Londontól és Washingtontól várják azt a több­cégi uralmat, amelyben majd ők, szolgálják ki, miniszteri vagy ta­lán miniszterelnöki bársonyszék ellenében, az angol—amerikai ér­dekeket. így azután nemet mond­tak Smithnek, bár nyilván abban a reményben, hogy a Nyugat az utolsó szót még nem mondta ki, még megállíthatja Smitht a to­tális belháború felé vezető úton. (Muzorewa feltételezhetően épp erről akar tárgyalni Londonban, ahová szerdán érkezett meg.) Amit az idő túlhaladott Muzorewa és Sithole persze szükségképpen megértik, milyen nagy jelentősége van annak, hogy az Afrikai Egységszervezet a Ha­zafias Frontot ismerte el Rhode­sia, avagy Zimbabwe egyedüli törvényes képviselőjének. Azt a Hazafias Frontot, amely a két fel­szabadító szervezetből, a ZAPU- ból és a ZANU-ból áll, s éppen most egyesülő fegyveres ereje a törzsi eredetre visszavezethető belső ellentétek dacára mind ko­molyabb katonai tényezővé nő. A „mérsékeltek” mögött valódi több­ségi uralom esetén csak a nagyon vékony és gyenge fekete közép- osztály tartana ki. Amikor létre­jön a többségi uralom, akkor, feltételezhetően, a Muzorewát és Sithole-t ma még üdvözlők — mert bennük valamiféle szabad­ságjelképet sej tők — többsége a Hazafias Fronthoz pártolna, amely azt hirdeti, hogy az egyenlőség és társadalmi haladás útjára kell ve­zetni az országot. Mindezt Nyugaton is gondosan felmérték, azért dolgozták ki azt az új angol—amerikai tervet, amely bevonná a rendezésbe a Hazafias Frontot is, a „mérsékelt” afrikai politikusokat is, és a te­lepeseknek azokat a józanabb ele­meit, amelyek hajlandók a komp­romisszumra. Csakhogy ez a terv túl keveset kínál azoknak, akik hosszú esztendőket töltöttek kon­centrációs táborokban, akik évek óta a bozótban harcolnak, vagy az emigráció keserű kenyerét eszik, és nagyon jól tudják, hogy milliók hisznek bennük Rhode­siában. S ami a lényeg: a komp­romisszumos tervet túlhaladta az idő, az elfogadhatatlan a politikai­lag ak^ív tömegek számára. Brit felelősség A Hazafias Front nemet mon­dott az angol—amerikai rendezé­si tervre, de nem mondott nemet a Londonnal való érdemi tárgya­lás gondolatára. Joshua Nkomo szerint persze az a kérdés, hogy miről tárgyaljanak? Arról-e, hogy a Hazafias Front olyan engedmé­nyeket tegyen, amilyenekre Smithék fegyveresei sohasem tud­nák kényszeríteni? A Front már csak azért is tárgyaló partnernek fogadja el Nagy-Britanniát, mert ez a hatalom feltétlen felelőssé­get visel a hatmillió rhodesiai fe­kete sorsáért. A tizenkét eszten­dővel ezelőttre tervezett választás, amely a többségi uralmon alapu­ló függetlenséget készítette volna elő, a fehér telepesek lázadásán bukott meg, de az angolok nem vonták felelősségre a lázadókat. Ezt azonban még mindig megte­hetik. Tárgyalni a közös fellépés­ről a Smith-rendszer ellen — erre a Front változatlanul hajlandó. London és szövetségese, Wa­shington azonban változatlanul nem tesz semmit Smithék ellen, csupán szidja a telepeskormányt, amiért nem úgy politizál, ahogy eddigi angol és amerikai pártfo­gói célszerűnek tartják. Smith most mindenki ellen sündisznó­állásba vonul és mérhetetlen vér­ontást kockáztat — ezért jog­gal bírálják nyugati patrónusai. Csakhogy az ő terveik majdnem olyan irreálisak, éppen úgy nem számolnak a valóságos rhodesiai tényezőkkel, mint Smithé. A bí­rálat mellett a Nyugatnak önbí­rálatra is szüksége lenne; olyan politikára, amely immár Zimbab­we realitásaiból indul ki. Szabó L. István Fogadás a bolíviai nemzeti ünnep alkalmából Dr. Júlia XJriona de Olmos, a Bolíviai Köztársaság budapesti nagykövetségének ideiglenes ügy­vivője szerdán hazája nemzeti ünnepe alkalmából fogadást adott a Hilton Szállóban. A fogadáson részt vett Garai Ró bért külügyminiszter-helyettes, valamint a gazdasági és a társa­dalmi élet több ismert személyi­sége; ott volt a Budapesten akk­reditált diplomáciai képviseletek sok vezetője és tagja. Amerikai szenátor budapesti látogatása Joseph Biden szenátor, az Amerikai Egyesült Államok sze­nátusa külügyi bizottságának tag- ^ ja néhány napos látogatásra Bu­dapestre érkezett. A szenátort Jogadta Huszár István, a Minisztertanács elnök- helyettese, Rónai Rudolf, a Kul­turális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Nagy János külügymi­niszter-helyettes és Török István külkereskedelmi miniszterhelyet­tes. Darvasi István, az országgyű­lés külügyi bizottságának tagja ebéden látta vendégül az ameri­kai szenátort. Lenin Kohászati Művek: Ifjabb 3000 tonna nyersvas terven felni (Tudósítónktól.) Már hírül adtuk: a diósgyőri Lenin Kohászati Művek 18 ezer dolgozója az év végéig 7000 ton­na nyersvas elkészítését vállalta terven felül a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 60. évfordu­lója tiszteletére, s e pluszból 6000 tonna az első félévben el is hagy­ta a gyárat. A közelmúltban megtartott műszaki konferencián a jubileu­mi munkaverseny jegyében újabb felajánlások születtek. Elhatá­rozták, hogy egész évre szóló vál­lalásukat újabb 3000 tonnával megtoldják; a tervezettnél tehát összesen tízezer tonnával több nyersvasat készítenek. EDERICSI TANULSÁGOK H etven serdülő leány és fiú másfél órán át alig moc­cant a szivacsfotelekben. Az életkorukkal járó természetes mozgáskényszer egyszerűen el­aludt, s a diadalmas szertelenség boldog tulajdonosai átlényegülve keltek útra képzeletükkel a gon­dolat, a műveltség tájai felé. Előadást hallgattak abban a megszakítatlan másfél órában. In­tellektuálisan csiszolt emberek számára csupa ismerős, talán-ta- lán unalmas fejtegetéseket is hal­lottak olyan köztudott dolgokról, mint haladó világnézet, forradal­mi értékek a kultúrában, az iro­dalom, a művészet elkötelezettsé­ge, a művelődés ember- és társa­dalomjobbító rendeltetése. Csupa szép, egészséges, jól táp­lált fiatal, bár kissé sápadtbőrűek, mert egyhetes táborozásuk elején szűkmarkúan mérte a napsütést a nyár. Sebaj. Vidámak, frissek, fi­gyelmesek. S ma már a nap is me­legen sütött, fürödhettek a Bala­tonban. A délutáni kiadós stran­dolás ellenére még sincs nyoma rajtuk a pilledtségnek, az ilyen­kor magától értetődő bóbiskolási ingernek. Szemük szinte világít, fejüket kíváncsian magasra tart­ják. Félre nem érthetően szom­jaznak a kultúrára. Igen, ez az utóbbi közhely, még­pedig szándékosan leírva. Az ugyanis az igazság, hogy bizonyos esetekben a közhelyek szintjén kell kezdeni, mert ha elmulaszt­juk ezt a teendőt, nincs mire fel­építeni a nem-közhely belső érté­keket. Nincs az a matematikus lángelme, akinek egyszer ne lett volna újdonság a szorzótábla számtani közhelye. Nincs az a ra­fináltén kifinomult szimbolista költő, akit meg ne igézett volna egykoron a szótagütemek varázsa, a nyelvi zenének ez a közhelye, vagy a rímképletek, a poétames­terségnek ez az elemi szerszám- készlete. Amikor tehát — helye­sen — azt mondjuk, hogy túl kell lépni a közhelyeken, ez egyúttal annyit jelent, hogy előzőleg ala­posan tisztába kell jönnünk a magunk mögött hagyandó közhe­lyekkel. A művelődés igen sok­féle tájolási pontján kívül ezt sem hagyhatjuk ki a tudás arányainak és fokozatainak rendjéből. S mi­nél gyanútlanabb — úgy is mond­hatnánk: minél kevésbé felkészült — a befogadó, annál nagyobb fe­lelősséggel kötelező tisztázni az alapfogalmakat. Ezért kell nekünk is kereken fogalmaznunk, és arról is szól­nunk, ami nem tetszett. A bala- tonedericsi táborba azért gyűjtöt­tek össze egy hétre Zala megyé­ből hetven szakmunkástanulót, hogy felszítsák bennük az olvasás, a művelődés iránti igényt. Közben pihenhetnek, nyaralhatnak, de szellemüket, amely nincs kifárad­va, üdvösen pallérozzák. Mármint a pallérozásra alkalmas közműve­lők. Mert bizony olyan is akad a nevelési szándékkal itt tartózko­dók között, akiben nem túl feltű­nő sem a rátermettség, sem a fel- készültség, sem az ügyszeretet. Ehhez kötődően még egy köz­hely: senkinek sincs joga félváll­ról venni hetven fiatal tudásszom­ját. Ha tehát egy hivatásos, veze­tő állású közművelő megígéri, hogy a program szerint az adott napon és órában pontosan a kö­rükbe érkezik, akkor is menjen el, ha időközben egyéb tenniva­lója akadna. Esetleg küldjön ma­ga helyett mást — erre sok lehe­tőséget ad éppen a beosztása. S ha netán erre sincs pillanatnyi mód, legalább telefonáljon vagy táviratozzon, mentse ki magát. Mindent összevetve kissé fele­más benyomás! keltett ez az ede- ricsi táborozás. Nem a hetven fia­tal részéről. De keressünk ment­séget a harmadik közhelyben, hogy tudniillik minden kezdet nehéz. És talán azt sem fogják meg­tenni, hogy az ezután készülő kü­lönböző jelentésekben tündöklő eredményként emlegetik az ede- ricsi táborozást, s a siker minden kritika fölött álló bizonyítékának jelentik azt, ami egyelőre csupán próbálkozás. Legyünk belátóak, de igényesek és őszinték: a kul­túrában sem a statisztikai de­monstráció kedvéért dolgozunk, hanem az agyakért és a szíve­kért. Gerencsér Miklós SZÓRAKOZUNK A lakótelep vadonatúj házai----------------- között a nyári sz ünidőre magára hagyott néhány gyerek unatkozott. Se park, se játszótér nincs még az új tele­pen, a szülők egész nap dolgoz­nak, a felügyelettel megbízott nagymama vagy szomszéd gyak­ran belefárad az ügyelésbe. A gyerekek, amint elmondották, kapva a nagyobbacska vezér jó ötletén, a pincében kerestek va­lami érdekes, romantikus elfog­laltságot. Cseppet sem izgalmas barangolás után kinyitották az egyik pincefülke egyszerű lakat­ját, és kutatni kezdtek a lomok között. A pincét később otthagy­ták s tovább ténferegtek a házak között. Estére azonban kiderült, hogy valami eltűnt a fülkéből. Ál­lítólag egy évek óta nem használt harapófogó. Nagy zenebona lett a dologból. A kárvallott — idősebb, magányos asszony — szigorú fe­lelősségre vonást követelt. Nem elég az egésznapos lárma, a sze­metelés, most már lopnak is. A szülőknek és a gyerekeknek is bűnhődniük kell. A gyerekek ügyében sok fele­más döntés született. Egyik szülő elfenekelte a kalandozásban részt vállaló csemetéjét, a másik na­pokra becsukta a lakásba. Két szülőnek szerencsére eszébe ju­tott, hogy a gyerekek, amint ma­guk is mondták, nem rendetlen­kedni, hanem szórakozni akar­tak. S ez a két szülő a nagy port felvert eset s a méltányos bünte­tés kiszabása után tetszetős in­diánsátort vásárolt unatkozó gye­rekeinek. A sátrakat felverték és azóta már igazi és hevenyészett sátrakból, pokrócokból és lepedők­ből valóságos kis tábor alakult a majdani játszótéren. Csatakiáltá­sok, győzelmi rival gások azóta is gyakran felverik a környék csend­jét, de a felnőttek is elismerik, hogy a gyerekhad rendesen szó­rakozik. A szórakozási válságtünetek a felnőttek egyik-másikánál is fel­lelhetők. Az előbb említett sátor­tábortól alig százméternyire ven­déglő áll. amelyben gyakran ta­lálni hangoskodó, beszeszelt em­bereket. Nem alkoholizmusról van szó, nem olyan emberekről, akik derűre-borúra eregetik le a féldeciket, hanem dolgozó embe­rekről. akik kellemes időtöltésre készülődnek, szépen akarnak szó­rakozni, s végül jobb ötlet híján, elkezdenek mértéktelenül poha- razni. Sokat beszélünk arról, hogy a munkamorált javítani kellene. Sok a felesleges állás, a tengés- lengés. Ezzel együtt is az az igaz­ság. hogy az emberek a mai fel­gyorsult világban sokat dolgoz­nak. Sokat és gyakran kényel­metlenül közlekednek, s otthon is van tennivaló. Egyszóval fárasz­tó az élet, nem csoda, ha a sza­badnapokon, a szabad órákban mindenki regenerálódni, szóra­kozni szeretne. Ahogyan mond­ják, alkalmat találni a kikapcso­lódásra. Miért van az vajon, hogy ebben---------------- a szórakozásra éh es világban az illetékesek még­is arról panaszkodnak, hogy a mozikba „nem jön be a néző”. Vi­ta folyik arról, mi a fővárosi mo­zik elnéptelenedésének az oka, a mozik elhanyagolt állapota vagy a rossz műsorpolitika. Való igaz, hogy a műsorok böngészése köz­ben gyakran úgy érzi az ember, mintha szégyellnénk, rangon alu­linak -tartanánk szórakoztatni. Vagy talán nem értünk ehhez a cseppet sem lebecsülendő mester­séghez? Nem tudjuk benne az igényes és a könnyed arányát úgy eltalálni, hogy abban mindenki­nek öröme teljen, mindig ébren tartsa a figyelmet? Hogy a moró- zus akadémikust is megtanítsuk jóízűen nevetni, és a táncparkett- ről is mind több fiatalt becsábít­sunk a jó színházakba. A fáradt ember tanulni, gyarapodni is úgy szeretne, hogy ez ne rakjon rá újabb gyötrő terheket. Odáig már eljutottunk, hogy ná­lunk a többségnek lehetősége és szabad ideje is volna a hasznos időtöltésre, a társaséletre. De so­kan egyelőre még az igényeiknek, a képességeiknek megfelelő lehe­tőségeket keresik. Sokszor el­mondjuk és leírjuk, hogy a könyv, a színház, a koncertek nálunk mindenki számára hozzáférhe­tőek. Ez nagyjából így igaz, de mi legyen azokkal, akik még nem a Nemzeti Színházat és a Zeneaka­démiát keresik, hanem egyszerűen csak szórakozni akarnak. Van, akinek a jó meccs az éltető eleme, a másikat a parkokban dúló sakk- és kártyacsaták szórakoztatják. Sokan többre becsülik a füstös presszót a jó levegőnél, a fiata­lok tekintélyes hányadát kielégíti a tánc, a könnyűzene. Elidegenedésről beszélünk, az-----------------------atomizálódás­tól féltjük a társadalmat. Attól, hogy ki-ki a maga csigaházában törekszik a maga kis vackát ki­építeni. S eközben aki sokat jár az emberek között, lépten-nyomon rádöbbenhet, hogy a vélt csigahá­zak lakói szüntelenül egymást ke­resik. A színházi estre, a zene- akadémiai koncertre készülők képzeletében az is megfordul, hogy vajon kivel találkoznak, ki­vel vitathatják meg a szünetben az előadást. A stadionba belépő szurkoló először nem kedvenc csapata összeállítására figyel, ha­nem a múltkori szomszédot kere­si, akivel öröm volt végigszurkol­ni a két félidőt. Ki-ki a maga módján szórakozik, a maga igé­nyei szerint gyönyörködik vala­miben, vagy keresi a felüdülést, de a szórakozni vágyó ember el-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék