Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
1977. október 2., vasárnap NÉPSZABADSÁG SZERELEM '71 (I.) TÉTOVÁN A harmincévesek korosztályához tartozom. Hogy múlik az idő! Kamaszkorom küszöbét még tétova, reménytelenül vágyakozó fiúként léptem át, majd lettem cinikus legényke és esztendőkig tántorogtam az érzelem és a vágy végletei között, összeveszések és kibékülések, könnyek és mosolyok, kalandok és tartós kapcsolatok útvesztőiben bukdácsolva kerestem a szerelmet. Sokáig nem értettem, hogy miért jár ennyi gonddal, belső szorongással ez az érzés, hiszen olvasmányaimban anyi örömet ígért. Ám a szerelem megfoghatatlan maradt. S milyen nehéz erről a láthatatlan, a jelenlétével vagy hiányával oly kínzó-boldogító, a hangulatunkat, életünket befolyásoló lelki állapotról szólni és másokat erről faggatni. A most kezdődő háromrészes sorozatban mégis megpróbáltam körüljárni — a teljesség igénye nélkül — azt, hogy mit jelent a szerelem 1977-ben azoknak a fiataloknak, akik átélik, átélték vagy épp hiányolják. Azt mondják, a mai kamaszok sem szerelmesek már. Állítólag azért, mert nincsenek tilalomfák, tabuk — a természetesség, a kötetlenség megszünteti az érzelmeket. Lehet? A közelmúltban a balatonfüredi kertészeti szakközépiskola igazgatóhelyettese — Ozvald Lászlóné — segítségének köszönhetően tíz negyedikes fiú és lány írásban vallott arról, hogy nekik ez ideig mi a legmaradandóbb emlékük. íme, néhány részlet a vallomásokból : „Tavaly májusban egyedül voltam kirándulni, de nem a jelzett úton mentem, hanem amerre a kedvem tartotta. Az erdőben találkoztam egy eltévedt csapattal. Észrevettem közöttük egy hozzám hasonló korú lányt. Később mellém került és sok mindenről beszélgettünk. Közben a célhoz értünk, és meghívtak szalonnasütésre, amely sötétedésig tartott. Utána sétálni indultunk kettesben és bejártuk a környéket. Gyorsan föloldódtak közöttünk a gátlások és szinte természetesnek éreztük mindazt, amit teszünk. Visszafelé aztán hallgattunk és útközben meg sem szólaltunk. Később, a búcsúzásnál mondta, hogy ő nem idevalósi és másnap utazik tovább. Kaptam tőle egy képet emlékül, de hiába írtam a megadott címre, nem válaszolt. Nem tudom miért, erre is számítottam. Ennek ellenére jobban tetszett minden eddigi ismerősömnél.” „Amikor ő felkért táncolni. Lassú szám volt, szorosan átkaroltuk egymást. Becsuktam a szemem és a fejem a vállára hajtottam. Még soha nem szédültem zene közben, de akkor igen. Szinte elbódultam a karjaiban.” „Ó, a megismerkedésünk! A tengerparttól nem messze nyaraltam és gyakran láttuk egymást, de nem gondoltunk semmire. A strandon is csak nézegettük egymást, de visszafelé menet már beszélgettünk. Este a discóban mindig vele táncoltam. Másnap és utána is sokat sétálgattunk, amíg el nem jött a válás pillanata. Az nagyon fájt mindkettőnknek, mert két határ van közöttünk, ám a távolság csak növelte szerelmünket. A levelek áradata után félévenként találkozunk, sajnos, mindig gyorsan lejár az az idő, amit együtt tölthetünk.” „Vele egy ODOT-táborban ismerkedtem össze. Éjszaka hideg volt és én a tűz mellett aludtam. Hajnalban Zs. kibújt a velem szemben levő sátorból, de csupán felületes pillantást vetett rám, aztán elment valahová. Amikor felkeltem, megkerestem és a többi már olyan egyszerű volt, mint a karikacsapás. A reggelije az én reggelim, meg a többi, szóval jól összehaverkodtunk. Azóta gyakran találkozunk és úgy érzem, szeretem őt.” „Itt az iskolában volt egy bál, és négy srác hozta a szerelést. (Magnó, lemezjátszó, erősítők.) Az egyik felkért táncolni, de nem nagyon tetszett, mert hosszú haja volt. Nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget az egésznek. Másnap vasárnap volt és délután hívattak le a koleszból. ő keresett. Később is gyakran találkoztunk, sokat szövegeltünk, de a barátait továbbra sem szerettem. Ezt észrevette és elvált a haverjaitól, mert belátta, hogy nincs szüksége erre a bandára. Szeret engem és ezért megváltozott.” „Hát nekem mindegyik jelent valami szép emléket, de nem hiszem, hogy érdemes lenne túl sokat várni a diákszerelemtől. Az nem tart örökké. Tele vagyunk ösztönös rafináltsággal, a fiúk a gyors sikerekre törekednek, a lányok pedig a tartózkodásukkal provokálják, hogy a srácok izzadjanak értük. Elnézést azért, mert nem a kérdésre válaszolok, de véleményem szerint ebben a korban még nem lehet nagy különbségeket tenni a kapcsolatok között. Ebből következik, hogy a csalódásainkat sem vesszük komolyan Nekünk még sem a szerelem, sem a szakítás nem olyan világra szóló esemény. Ez az álmodozások kora.” A többség, eszerint, nincs másképp a szerelemmel, mint a korábbi generációk, legfeljebb kevésbé feszélyezik a régi normák. De hiteles ez a kép? „Leginkább a discóban...” Katit régóta ismerem. Csinos, értelmes lány. Most elsőéves a jogi egyetemen. Gyakran találkozom vele a lépcsőházban, s olyankor beszélgetünk. Nemrégiben arról, hogy miért látni őt hetenként másik sráccal — Ne gondolj rólam semmi rosszat — válaszolja —, de ez a mentalitás jellemző a mi korosztályunkra. Amilyen gyorsan és feltételek nélkül ismerkedünk, éppen olyan gyorsan szakítunk is. — Honnét „szerzed be” az újabb és újabb fiúkat? — Az nem ügy. Csak lemegyek a discóba, még inkább onnét. Sok srác jár oda, aztán, ha szerencséjük van, velem találkoznak — nevet rám. — Mondd, csak kalandok, vagy komolyabb érzelmek is szövődnek ott? — A szerencsétől függ. Van, amelyik fél évig is eltart, néha tovább. Menj le nézelődni, ha tényleg érdekel, hogyan is történik az egész. Tartozni valakihez? Fülrepesztő zaj, parányi asztalkák, színek kavalkádját szórja a fényorgona. A lemezlovas humortalanul darálja unalomig ismert szövegét, a kristálytűk dörömbölő zenét marnak ki a barázdákból. Párok fonódnak össze és távolodnak el a ritmus szerint. A bársonnyal borított szélső boxban ütemesen ringatja magát egy lány. Ülve és magára hagyatottan. A bejáratnál új vendég pásztázza végig tekintetével a helyiséget, majd lassú léptekkel az asztal felé indul és ott dudorászva letelepszik. — Zöld a petrezselyem, nem sár... — Mi van? — villantja rá szemét a lány. — Nincs különösebb, de téged itt felejtettek! — hajol közelebb a fiú. — Ki vagy te, lelkibog? Nincs szükségem vigaszra. Ha akarod tudni, nekem volt elegem az egészből. Semmi sem tarthat örökké. — Frankón ilyen félvállról veszed mindig, ha elhagynak?— Tudsz jobbat? Hozzászoktam. Az elején még bőgtem, aztán rájöttem, a szerelem olyan, mint a villamos. A csengetés után nem érdemes kapaszkodni. Majd jön a másik. — Melyik volt a te fiúd? — kérdezi a srác. — Az ni. Tudod, mivel szólított le három hónapja? — mutat a tömegben vonaglók egyikére. — De látom, untat téged ez a téma. — Valóban. Nincs kedved eljönni velem valami csöndesebb helyre, ahol beszélgethetünk? A lány szó nélkül feláll és az ajtóból még visszapillant, de közben már új partnere kezét fogja. Hiába no, tartozni kell valakihez. De bárkihez? Ha nem jön levél A postás komótosan ballag a kollégium felé. Menet közben szortírozza a leveleket és dünynyögve számolgatja. A kapuügyeletesekhez érve puszira tartja frissen borotvált arcát. — Rajta bogárkáim, huszonhat cuppanósat. Ma ennyi kuperta érkezett. Lassan úgyis vége a szép életnek, mert ezek a fránya legények úgy lustulnak, ahogy múlik az idő a vakáció után. A csibészek rontják a posta forgalmát, pedig így szeptember elején el lehetne készíteni Magyarország térképét a föladók lakóhelye szerint. Hogy merre nem kujtorogtok ti nyaranként ... ? — Atyás jóindulattal csóválgatja a fejét és a kialkudott „honoráriumból” egyet-egyet kapva kétoldalt, elindul kifelé. A lányok izgatottan keresgélik a nekik szóló levelet, de nincs szerencséjük. Idegesen pörgetik át ismét a küldeményeket, sikertelenül. A sassonfrizurás szőke az ablakhoz lép és háttal a másiknak némán bámul ki az üvegen. Az asztalnál ülő találomra felüti a könyvet és monoton hangon olvassa a sorokat. Zavarukat leplező percek ezek. — Már három hete semmi, érted te ezt? — fordul az ácsorgó felé. — Nekem sem néz vissza a szőke. — Szerintem kár rágódni ezen, így egy szót sem tudunk tanulni. Tekintsük az egészet kalandnak, pillanatnyi föllángolásnak. Fölösleges lenne válaszért zaklatni a srácokat. Minden hapsi link és kész. — Igazad van, de én olyan szerencsétlen vagyok. Soha nem válik valóra, amit elképzelek. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, mert túlságosan hiszékeny és romantikus vagyok. Eddig mindenki átvert, pedig én mindig igyekeztem alkalmazkodni és soha nem én voltam a hibás. — Fütyülj az egészre, az ilyen srácokért nem érdemes könnyet hullatni! — legyint vígasztalban a másik és hangosabbra állítja a rádió gombját. „A csalódások kora...” Az idézett szakközépiskolások írásos „vallomásainak” további sorai között tallózva arra a következtetésre jutottam, hogy ebben a korban a fiatalok csalódásainak legfőbb oka, hogy nehezen jönnek rá: a másik féltől nemcsak várni kell valamit, hanem azért adni ugyanannyit. A számukra lényegesnek tartott dolgokban engedményeket alig tesznek, mert azt egyéniségük csorbításának vélik. Keresik az ideális partnert, de miután — emberismeret híján — főként a külsőségekből ítélnek, a lelki és a szellemi harmónia iránti igényüket nehezen körvonalazzák. Sok vitával, veszekedéssel próbálnak dűlőre jutni — kevés sikerrel. Persze ezeknek az összekapásoknak a tétje sem nagy. Pár hetes vagy hónapos ismeretségekről van szó, gyorsan futnak még át rajtuk az élmények, a megrázkódtatások is. Kérdez: Kékesi Katalin újságíró. Válaszol: Friss István akadémikus. — Ön fiatalemberként ott volt az első kommunista párttagok között. Azóta immár három nemzedékváltásnak lett tanúja, látta a fiatalok egyéni gondjait, mozgalmuk útkereséseit. Mik a tapasztalatai, hogyan alakul a párbeszéd a generációk között? — Gyerekfejjel kerültem a mozgalomba, s velem egyívású fiatalokkal voltam együtt. Hogy ez mennyire így volt, arra csak emlékeimet fölidézve később jöttem rá. Huszonkilencben, amikor a Pestvidéki folyosóján sétáltam ... (nem tudja mi volt az a Pestvidéki? Fogház, mi csak így emlegettük, ide gyűjtötték be a kommunistákat), azt láttam az egyik magánzárka ajtaján kiírva, hogy született 1898-ban, s azt gondoltam, ez már egy idős ember. Pedig mindössze harmincegy éves volt, csak öt évvel idősebb nálam! Egyszóval nagyon fiatalok voltunk, a mozgalom is az volt, mégis, amikor nem sokkal fogságom előtt a budai téglagyárak munkásait szerveztem, szót értettem velük, pedig zömmel harminc-negyven évesek voltak. De a célunk világos volt, ezt tekintet nélkül az életkorra meg lehetett értetni. A világgazdasági válság éve volt ez, rendkívül rossz életkörülmények között, egy felháborítóan igazságtalan rendszerben, kiszolgáltatottan éltünk. Az én gyermekeim gyakran épp erre hivatkoznak: könnyű volt nektek, ott volt az orrotok előtt, ami ellen harcolnotok kellett. Erre én — többnyire kevés sikerrel — azt szoktam válaszolni: van nektek is bőven miért és mi ellen küzdeni. Sorolom a korrupciót, a hajbókolást, a karrierizmust, a megalkuvást, a bürokráciát mint ami ellen harcolni kell. És sorolom vívmányainkat, törekvéseinket, amelyeket védeni, előbbre vinni kell. ők meg konkrét De azért idővel csak rájönnek, hogy az enzés a szerelmet, ezt a legkisebb közösséget is szétbomlasztja. „Én gyűlölöm, ha valaki szemtelen és tolakodó. Ne erőszakoskodjon, legyen tekintettel rám is. A srácok többsége azonban ilyen akaratos. Ez a szakításaim oka.” „Törekszem a stabilitásra, de aki minduntalan a nyakamba csimpaszkodik, az dühít. A legutóbbi lány is néhány nap után már követelőzött, a hangja olyan volt, mint egy számító kisiparosé. Szerintem még a szerelmesek sem zsarolhatják egymást. Otthagytam.” „Minden lényegtelen apróságon összevesztünk. Nem akarta meghagyni az önállóságom. Miért szeretné minden nő azonnal mássá formálni a srácát? Nekem az ilyesmi nem frankó.” „Mert az összes krapek önző és makacs. Semmi figyelmesség. Az elején szivárványos szöveg, aztán kiderül, hogy amit magáról mondott, az nagy blabla. Olyan színben próbálják feltüntetni a személyiségüket, ami éppen az alkaesetekkel vágnak vissza. A lányom, aki a középiskolában igen lelkesen szervezte a KISZ különböző szolidaritási akcióit, egyik nap azzal jött haza, hogy a felsőbb KISZ-bizottság leintette őket. Most mit csináljon? — kérdezte. Mondtam, ne hagyják magukat — vitatkozzanak. Jó, válaszolta, de az iskolai KISZ-szervezetet a tanára vezeti, akinek van alkalma megrendszabályozni a rebelliseket. — Mit gondol, hol a hiba? — Igaz, szűk körűek a tapasztalataim, családom s munkahelyem (az MTA Közgazdasági Intézete) fiataljait ismerem csak közelebbről, de úgy találom, náluk nincs minden rendben a KISZ-szel. Ezek a tanuló, vagy értelmiségi fiatalok nem igénylik a túlgyámkodást. S maguk az itteni KISZ- szervezetek sem tekinthetik ezt céljuknak. Hiszen a mi világnézetünk aktivitást követel, mi meg akarjuk váltani a világot. Énelőttem mindig ez lebeg, bármit is csinálok. De mintha nem e szerint nevelnénk. Gyakran hallom idősebb párttagoktól: sikerült megélnünk annak győzelmét, amiért küzdöttünk. Ezt soha nem tudtam elfogadni. A legalapvetőbb dolgokban valóban megvalósult, amit akartunk, de csak enynyit álmodtunk, terveztünk volna? S ilyenkor eszembe jut az a prágai ifjúsági találkozó nem sokkal a felszabadulás után, ahol arról folyt a szó, milyen rossz levegőjű, zsúfolt, kopár városokat örököltünk a kapitalizmustól, ■ egy fiatal elvtársam lelkesen beszélt arról, ez a szocializmusban elképzelhetetlen, majd mi megmutatjuk ... És tessék most körülnézni lakótelepeinken, milyen sivárak. Túl lassan válnak otthonosakká. A vágyaink és a valóság koránt sincs még összhangban. Ezért is szimpatizálok azokkal a fiatalokkal, akik elégedetlenek, kételkednek a nagy szavakban, harcolnak a visszásságok ellen, s készek a jobbításra, tesznek is érte. Ebben a harcban osztozom velük, s ha e visszásságok jelentőségét eltúlozzák, akkor sem leinteni kell őket, hanem érvekkel meggyőzni. Nem ez fiatalságunk legrosszabb része, s én szót értek velük. Nemrégen egy kisebb településen jártam, voltam több fiatal munkáscsaládnál, tsz-ben dolgozóknál. Szép, új házakat építettek maguknak, többszintesét, van benne új bútor, tévé, némelyikben színes is. Úgy találtam, hogy amilyen óriási a különbség szüleik és az ő anyagi körülményeik között, oly kevéssé tér el tőlük gondolkodásuk. Igaz, már természetesnek veszik egyenjogúságukat, szabadságukat, nincs meg bennük a szüleik levett kalapos alázata. De szellemi igényeik nem túl nagyok, s nem is elég differenciáltak. S ha ez nemcsak náluk van így, hanem szélesebb körben, akkor van mit tenni, nekünk s az ifjúsági mozgalomnak is á lomhoz illő, vagy amilyenek lenni szeretnének.” „Az egész általában úgy kezdődik, hogy fölfigyelünk valakire, aki vonzó és összeismerkedünk. Aztán kiderül, hogy az a másik nem őszinte, taktikázik. A jópofaság a sablonokra épül, s egy-két óra múlva már nincs közös témánk. Szerintem klassz érzés a diákszerelem, szükség is van rá, de ha nincsenek közös témáink, és csak a tanulás rovására pazaroljuk az időt, hasznosabb abbahagyni. Én egyelőre barátot keresek a fiúkban, sajnos ezt mindig félreértik. Darabig próbálkoznak, aztán lelépnek.” „Én úgy látom, hogy rosszul értelmezzük az emberi kapcsolatok lényegét. Nem az érzést, hanem a sikerélményt tartjuk fontosnak. Nincs kitartásunk, türelmünk, éppen ezért ez a pár év a "csalódások kora«. Különben is fölösleges addig komolyan tervezgetni ebből a szempontból a jövőnket, amíg a szüleink kenyerét esszük. Jó, ha van kivel járni, de az ellenkezője sem tragédia.” Hajnal László Gábor (Folytatjuk.) A KOROSZTÁLYOK KÖZÖTT Egymást váltva 17