Népszabadság, 1977. október (35. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-02 / 232. szám

1977. október 2., vasárnap NÉPSZABADSÁG SZERELEM '71 (I.) TÉTOVÁN A harmincévesek korosztályá­hoz tartozom. Hogy múlik az idő! Kamaszkorom küszöbét még té­tova, reménytelenül vágyak­ozó fiúként léptem át, majd lettem cinikus legényke és esztendőkig tántorogtam az érzelem és a vágy végletei között, összeveszések és kibékülések, könnyek és mosolyok, kalandok és tartós kapcsolatok útvesztőiben bukdácsolva keres­tem a szerelmet. Sokáig nem ér­tettem, hogy miért jár ennyi gond­dal, belső szorongással ez az érzés, hiszen olvasmányaimban an­­yi örömet ígért. Ám a szerelem meg­foghatatlan maradt. S milyen nehéz erről a láthatat­lan, a jelenlétével vagy hiányá­val oly kínzó-boldogító, a hangu­latunkat, életünket befolyásoló lelki állapotról szólni és másokat erről faggatni. A most kezdődő há­romrészes sorozatban mégis meg­próbáltam körüljárni — a teljes­ség igénye nélkül — azt, hogy mit jelent a szerelem 1977-ben azok­nak a fiataloknak, akik átélik, át­élték vagy épp hiányolják. Azt mondják, a mai kamaszok sem szerelmesek már. Állítólag azért, mert nincsenek tilalomfák, tabuk — a természetesség, a kö­tetlenség megszünteti az érzel­meket. Lehet? A közelmúltban a balatonfüre­di kertészeti szakközépiskola igazgatóhelyettese — Ozvald Lász­­lóné — segítségének köszönhetően tíz negyedikes fiú és lány írásban vallott arról, hogy nekik ez ideig mi a legmaradandóbb emlékük. íme, néhány részlet a vallomá­sokból : „Tavaly májusban egyedül vol­tam kirándulni, de nem a jelzett úton mentem, hanem amerre a kedvem tartotta. Az erdőben ta­lálkoztam egy eltévedt csapattal. Észrevettem közöttük egy hozzám hasonló korú lányt. Később mel­lém került és sok mindenről be­szélgettünk. Közben a célhoz ér­tünk, és meghívtak szalonnasütés­re, amely sötétedésig tartott. Utá­na sétálni indultunk kettesben és bejártuk a környéket. Gyorsan föloldódtak közöttünk a gátlások és szinte természetesnek éreztük mindazt, amit teszünk. Visszafelé aztán hallgattunk és útközben meg sem szólaltunk. Később, a búcsú­zásnál mondta, hogy ő nem ide­valósi és másnap utazik tovább. Kaptam tőle egy képet emlékül, de hiába írtam a megadott címre, nem válaszolt. Nem tudom miért, erre is számítottam. Ennek elle­nére jobban tetszett minden eddi­gi ismerősömnél.” „Amikor ő felkért táncolni. Las­sú szám volt, szorosan átkaroltuk egymást. Becsuktam a szemem és a fejem a vállára hajtottam. Még soha nem szédültem zene közben, de akkor igen. Szinte elbódultam a karjaiban.” „Ó, a megismerkedésünk! A tengerparttól nem messze nyaral­tam és gyakran láttuk egymást, de nem gondoltunk semmire. A strandon is csak nézegettük egy­mást, de visszafelé menet már beszélgettünk. Este a discóban mindig vele táncoltam. Másnap és utána is sokat sétálgattunk, amíg el nem jött a válás pil­lanata. Az nagyon fájt mind­kettőnknek, mert két határ van közöttünk, ám a távolság csak nö­velte szerelmünket. A levelek áradata után félévenként találko­zunk, sajnos, mindig gyorsan le­jár az az idő, amit együtt tölthe­tünk.” „Vele egy ODOT-táborban is­merkedtem össze. Éjszaka hideg volt és én a tűz mellett aludtam. Hajnalban Zs. kibújt a velem szemben levő sátorból, de csupán felületes pillantást vetett rám, aztán elment valahová. Amikor felkeltem, megkerestem és a töb­bi már olyan egyszerű volt, mint a karikacsapás. A reggelije az én reggelim, meg a többi, szóval jól összehaverkodtunk. Azóta gyak­ran találkozunk és úgy érzem, szeretem őt.” „Itt az iskolában volt egy bál, és négy srác hozta a szerelést. (Magnó, lemezjátszó, erősítők.) Az egyik felkért táncolni, de nem nagyon tetszett, mert hosszú haja volt. Nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget az egésznek. Másnap vasárnap volt és délután hívattak le a koleszból. ő keresett. Később is gyakran találkoztunk, sokat szö­vegeltünk, de a barátait továbbra sem szerettem. Ezt észrevette és elvált a haverjaitól, mert belát­ta, hogy nincs szüksége erre a bandára. Szeret engem és ezért megváltozott.” „Hát nekem mindegyik jelent valami szép emléket, de nem hi­szem, hogy érdemes lenne túl so­kat várni a diákszerelemtől. Az nem tart örökké. Tele vagyunk ösztönös rafináltsággal, a fiúk a gyors sikerekre törekednek, a lá­nyok pedig a tartózkodásukkal provokálják, hogy a srácok izzad­janak értük. Elnézést azért, mert nem a kérdésre válaszolok, de véleményem szerint ebben a kor­ban még nem lehet nagy különb­ségeket tenni a kapcsolatok kö­zött. Ebből következik, hogy a csa­lódásainkat sem vesszük komo­lyan Nekünk még sem a szere­lem, sem a szakítás nem olyan világra szóló esemény. Ez az ál­modozások kora.” A többség, eszerint, nincs más­képp a szerelemmel, mint a ko­rábbi generációk, legfeljebb ke­vésbé feszélyezik a régi normák. De hiteles ez a kép? „Leginkább a discóban...” Katit régóta ismerem. Csinos, értelmes lány. Most elsőéves a jo­gi egyetemen. Gyakran találkozom vele a lépcsőházban, s olyankor beszélgetünk. Nemrégiben arról, hogy miért látni őt hetenként má­sik sráccal — Ne gondolj rólam semmi rosszat — válaszolja —, de ez a mentalitás jellemző a mi korosz­tályunkra. Amilyen gyorsan és feltételek nélkül ismerkedünk, éppen olyan gyorsan szakítunk is. — Honnét „szerzed be” az újabb és újabb fiúkat? — Az nem ügy. Csak lemegyek a discóba, még inkább onnét. Sok srác jár oda, aztán, ha szerencsé­jük van, velem találkoznak — ne­vet rám. — Mondd, csak kalandok, vagy komolyabb érzelmek is szövődnek ott? — A szerencsétől függ. Van, amelyik fél évig is eltart, néha to­vább. Menj le nézelődni, ha tény­leg érdekel, hogyan is történik az egész. Tartozni valakihez? Fülrepesztő zaj, parányi asztal­kák, színek kavalkádját szórja a fényorgona. A lemezlovas humor­­talanul darálja unalomig ismert szövegét, a kristálytűk dörömbö­lő zenét marnak ki a barázdák­ból. Párok fonódnak össze és tá­volodnak el a ritmus szerint. A bársonnyal borított szélső boxban ütemesen ringatja magát egy lány. Ülve és magára hagyatot­­tan. A bejáratnál új vendég pász­tázza végig tekintetével a helyi­séget, majd lassú léptekkel az asz­tal felé indul és ott dudorászva letelepszik. — Zöld a petrezselyem, nem sár... — Mi van? — villantja rá sze­mét a lány. — Nincs különösebb, de téged itt felejtettek! — hajol közelebb a fiú. — Ki vagy te, lelkibog? Nincs szükségem vigaszra. Ha akarod tudni, nekem volt elegem az egészből. Semmi sem tarthat örökké. — Frankón ilyen félvállról ve­szed mindig, ha elhagynak?­­— Tudsz jobbat? Hozzászok­tam. Az elején még bőgtem, az­tán rájöttem, a szerelem olyan, mint a villamos. A csengetés után nem érdemes kapaszkodni. Majd jön a másik. — Melyik volt a te fiúd? — kérdezi a srác. — Az ni. Tudod, mivel szólított le három hónapja? — mutat a tömegben vonaglók egyikére. — De látom, untat téged ez a téma. — Valóban. Nincs kedved el­jönni velem valami csöndesebb helyre, ahol beszélgethetünk? A lány szó nélkül feláll és az ajtóból még visszapillant, de köz­ben már új partnere kezét fog­ja. Hiába no, tartozni kell valaki­hez. De bárkihez? Ha nem jön levél A postás komótosan ballag a kollégium felé. Menet közben szortírozza a leveleket és düny­­nyögve számolgatja. A kapuügyeletesek­hez érve puszira tart­ja frissen borotvált arcát. — Rajta bogárkáim, huszonhat cuppanó­­sat. Ma ennyi kuper­­ta érkezett. Lassan úgyis vége a szép életnek, mert ezek a fránya legények úgy lustulnak, ahogy mú­lik az idő a vakáció után. A csibészek rontják a posta for­galmát, pedig így szeptember elején el lehetne készíteni Ma­gyarország térképét a föladók lakóhelye sze­rint. Hogy merre nem kujtorogtok ti nya­ranként ... ? — Atyás jóindulattal csóvál­­gatja a fejét és a kialkudott „ho­noráriumból” egyet-egyet kapva kétoldalt, elindul kifelé. A lányok izgatottan keresgélik a nekik szóló levelet, de nincs szerencséjük. Idegesen pörgetik át ismét a küldeményeket, siker­telenül. A sassonfrizurás szőke az ablakhoz lép és háttal a másik­nak némán bámul ki az üvegen. Az asztalnál ülő találomra felüti a könyvet és monoton hangon ol­vassa a sorokat. Zavarukat leple­ző percek ezek. — Már három hete semmi, ér­ted te ezt? — fordul az ácsorgó felé. — Nekem se­m néz vissza a szőke. — Szerintem kár rágódni ezen, így egy szót sem tudunk ta­nulni. Tekintsük az egészet ka­landnak, pillanatnyi föllángolás­­nak. Fölösleges lenne válaszért zaklatni a srácokat. Minden hap­si link és kész. — Igazad van, de én olyan szerencsétlen vagyok. Soha nem válik valóra, amit elképzelek. Persze lehet, hogy bennem van a hiba, mert túlságosan hiszékeny és romantikus vagyok. Eddig mindenki átvert, pedig én min­dig igyekeztem alkalmazkodni és soha nem én voltam a hibás. — Fütyülj az egészre, az ilyen srácokért nem érdemes könnyet hullatni! — legyint vígasztalban a másik és hangosabbra állítja a rádió gombját. „A csalódások kora...” Az idézett szakközépiskolások írásos „vallomásainak” további sorai között tallózva arra a kö­vetkeztetésre jutottam, hogy eb­ben a­ korban a fiatalok csalódá­sainak legfőbb oka, hogy nehe­zen jönnek rá: a másik féltől nemcsak várni kell valamit, ha­nem azért adni ugyanannyit. A számukra lényegesnek tartott dolgokban engedményeket alig tesznek, mert azt egyéniségük csorbításának vélik. Keresik az ideális partnert, de miután — emberismeret híján — főként a külsőségekből ítélnek, a lelki és a szellemi harmónia iránti igényü­ket nehezen körvonalazzák. Sok vitával, veszekedéssel próbálnak dűlőre jutni — kevés sikerrel. Persze ezeknek az összekapások­­nak a tétje sem nagy. Pár hetes vagy hónapos ismeretségekről van szó, gyorsan futnak még át raj­tuk az élmények, a megrázkód­tatások is. Kérdez: Ké­kesi Katalin új­ságíró. Válaszol: Friss István akadémikus. — Ön fiatal­emberként ott volt az első kom­munista párttagok között. Azóta immár három nemzedékváltásnak lett tanúja, látta a fiatalok egyéni gondjait, mozgalmuk útkereséseit. Mik a tapasztalatai, hogyan ala­­­kul a párbeszéd a generációk kö­zött? — Gyerekfejjel kerültem a mozgalomba, s velem egyívású fiatalokkal voltam együtt. Hogy ez mennyire így volt, arra csak emlékeimet fölidézve később jöt­tem rá. Huszonkilencben, amikor a Pestvidéki folyosóján sétál­tam ... (nem tudja mi volt az a Pestvidéki? Fogház, mi csak így emlegettük, ide gyűjtötték be a kommunistákat), azt láttam az egyik magánzárka ajtaján kiírva, hogy született 1898-ban, s azt gon­doltam, ez már egy idős ember. Pedig mindössze harmincegy éves volt, csak öt évvel idősebb ná­lam! Egyszóval nagyon fiata­lok voltunk, a mozgalom is az volt, mégis, amikor nem sokkal fogságom előtt a budai téglagyá­rak munkásait szerveztem, szót értettem velük, pedig zömmel harminc-negyven évesek voltak. De a célunk világos volt, ezt te­kintet nélkül az életkorra meg le­hetett értetni. A világgazdasági válság éve volt ez, rendkívül rossz életkörülmények között, egy fel­háborítóan igazságtalan rendszer­ben, kiszolgáltatottan éltünk. Az én gyermekeim gyakran épp erre hivatkoznak: könnyű volt nektek, ott volt az orrotok előtt, ami ellen harcolnotok kellett. Er­re én — többnyire kevés sikerrel — azt szoktam válaszolni: van nektek is bőven miért és mi ellen küzdeni. Sorolom a korrupciót, a hajbókolást, a karrierizmust, a megalkuvást, a bürokráciát mint ami ellen harcolni kell. És so­rolom vívmányainkat, törekvé­seinket, amelyeket védeni, előbb­re vinni kell. ők meg konkrét De azért idővel csak rájönnek, hogy az e­nzés a szerelmet, ezt a legkisebb közösséget is szétbom­lasztja. „Én gyűlölöm, ha valaki szem­telen és tolakodó. Ne erőszakos­kodjon, legyen tekintettel rám is. A srácok többsége azonban ilyen akaratos. Ez a szakításaim oka.” „Törekszem a stabilitásra, de aki minduntalan a nyakamba csimpaszkodik, az dühít. A leg­utóbbi lány is néhány nap után már követelőzött, a hangja olyan volt, mint egy számító kisiparo­sé. Szerintem még a szerelmesek sem zsarolhatják egymást. Ott­hagytam.” „Minden lényegtelen apróságon összevesztünk. Nem akarta meg­hagyni az önállóságom. Miért sze­retné minden nő azonnal mássá formálni a srácát? Nekem az ilyesmi nem frankó.” „Mert az összes krapek önző és makacs. Semmi figyelmesség. Az elején szivárványos szöveg, aztán kiderül, hogy amit magáról mon­dott, az nagy blabla. Olyan szín­ben próbálják feltüntetni a sze­mélyiségüket, ami éppen az alka­esetekkel vágnak vissza. A lá­nyom, aki a középiskolában igen lelkesen szervezte a KISZ külön­böző szolidaritási akcióit, egyik nap azzal jött haza, hogy a fel­sőbb KISZ-bizottság leintette őket. Most mit csináljon? — kér­dezte. Mondtam, ne hagyják ma­gukat — vitatkozzanak. Jó, vála­szolta, de az iskolai KISZ-szerve­­zetet a tanára vezeti, akinek van alkalma megrendszabályozni a rebelliseket. — Mit gondol, hol a hiba? — Igaz, szűk körűek a tapaszta­lataim, családom s munkahelyem (az MTA Közgazdasági Intézete) fiataljait ismerem csak közelebb­ről, de úgy találom, náluk nincs minden rendben a KISZ-szel. Ezek a tanuló, vagy értelmiségi fiatalok nem igénylik a túlgyám­­kodást. S maguk az itteni KISZ- szervezetek sem tekinthetik ezt céljuknak. Hiszen a mi világné­zetünk aktivitást követel, mi meg akarjuk váltani a világot. Énelőt­­tem mindig ez lebeg, bármit is csinálok. De mintha nem e sze­rint nevelnénk. Gyakran hallom idősebb párttagoktól: sikerült megélnünk annak győzelmét, amiért küzdöttünk. Ezt soha nem tudtam elfogadni. A legalapve­tőbb dolgokban valóban megvaló­sult, amit akartunk, de csak eny­­nyit álmodtunk, terveztünk vol­na? S ilyenkor eszembe jut az a prágai ifjúsági találkozó nem sok­kal a felszabadulás után, ahol ar­ról folyt a szó, milyen rossz leve­gőjű, zsúfolt, kopár városokat örököltünk a kapitalizmustól, ■ egy fiatal elvtársam lelkesen be­szélt arról, ez a szocializmusban elképzelhetetlen, majd mi meg­mutatjuk ... És tessék most kö­rülnézni lakótelepeinken, milyen sivárak. Túl lassan válnak ottho­nosakká. A vágyaink és a va­lóság koránt sincs még összhang­ban. Ezért is szimpatizálok azok­kal a fiatalokkal, akik elégedet­lenek, kételkednek a nagy szavak­ban, harcolnak a visszásságok el­len, s készek a jobbításra, tesznek is érte. Ebben a harcban osztozom velük, s ha e visszásságok jelen­tőségét eltúlozzák, akkor sem le­inteni kell őket, hanem érvek­kel meggyőzni. Nem ez fiatalsá­gunk legrosszabb része, s én szót értek velük. Nemrégen egy kisebb települé­sen jártam, voltam több fiatal munkáscsaládnál, tsz-ben dolgo­zóknál. Szép, új házakat épí­tettek maguknak, többszintesét, van benne új bútor, tévé, néme­lyikben színes is. Úgy találtam, hogy amilyen óriási a különbség szüleik és az ő anyagi körülmé­nyeik között, oly kevéssé tér el tőlük gondolkodásuk. Igaz, már természetesnek veszik egyenjogú­ságukat, szabadságukat, nincs meg bennük a szüleik levett kala­­pos alázata. De szellemi igényeik nem túl nagyok, s nem is elég differenciáltak. S ha ez nemcsak náluk van így, hanem szélesebb körben, akkor van mit tenni, ne­künk s az ifjúsági mozgalom­nak is á lomhoz illő, vagy amilyenek len­ni szeretnének.” „Az egész általában úgy kezdő­dik, hogy fölfigyelünk valakire, aki vonzó és összeismerkedünk. Aztán kiderül, hogy az a másik nem őszinte, taktikázik. A jópo­­faság a sablonokra épül, s egy-két óra múlva már nincs közös té­mánk. Szerintem klassz érzés a diákszerelem, szükség is van rá, de ha nincsenek közös témáink, és csak a tanulás rovására paza­roljuk az időt, hasznosabb abba­hagyni. Én egyelőre barátot ke­resek a fiúkban, sajnos ezt min­dig félreértik. Darabig próbálkoz­nak, aztán lelépnek.” „Én úgy látom, hogy rosszul ér­telmezzük az emberi kapcsolatok lényegét. Nem az érzést, hanem a sikerélményt tartjuk fontosnak. Nincs kitartásunk, türelmünk, ép­pen ezért ez a pár év a "csalódá­sok kora«. Különben is fölösleges addig komolyan tervezgetni eb­ből a szempontból a jövőnket, amíg a szüleink kenyerét esszük. Jó, ha van kivel járni, de az el­lenkezője sem tragédia.” Hajnal László Gábor­­ (Folytatjuk.) A KOROSZTÁLYOK KÖZÖTT Egymást váltva 17

Next