Népszabadság, 1978. május (36. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-06 / 105. szám
1918. május 6., szombat Magyar muzsikusok külföldön A tavaszi koncertévad végén is több kiváló magyar hangszeres szólista vendégszerepel Európa és a Távol-Kelet hangversenytermeiben. Lehel György karmester már Baselban tartózkodik, ahol négy napon át, majd alig két hét múlva visszatérve újabb három napig a baseli rádió szimfonikus zenekarának előadásában, vezényletével hangszalagra rögzítik Schröder, Boccherini, Händel és Raff egyegy zenekari művét A svájci rádiófelvételek után Moszkvába látogat; május 28-án a Moszkvai Filharmonikusok zenekarát vezényli majd. Farkas Gyöngyi cimbalomművész a jövő hét elején az NSZK- ba utazik. A kölni rádió schützenhofsaali stúdiójában, közreműködésével veszik hangszalagra Patachich Iván Presentazioni című művét. Schiff András a hónap közepén kezdi meg csaknem húsz koncertből és két hanglemezfelvételből álló másfél hónapos japán turnéját. Első fellépése május 18-án lesz Aichiben. Ezután 15 városban, közöttük Tokióban, Sapporóban, Osakában, Kyotóban és Yokohamában lép fel. Falvai Sándor zongoraművész május közepén hat koncertből álló, egyhetes hangversenykörúton vesz részt az Egyesült Államokban. Koncertjein — amelyeken Bartók-, Beethoven-, Haydnes Liszt-műveket ad elő — New Yorkban és környékén lép fel, és szerepel a Carnegie Hall nemzetközi hangversenysorozatában is. Kocsis Zoltán május 22-én a francia fővárosban szerepel. (MTI) Megnyílt a Moszkvai csillagok fesztivál A néhány napja elhunyt, világhírű szovjet-örmény zeneszerző, Aram Hacsaturjan Spartacus című balettjének a Nagy Színházban való előadásával péntek este megnyílt a Moszkvai csillagok művészeti fesztivál. Az idén 15. alkalommal, ezúttal május 5-től 13-ig megtartandó tavaszi kulturális rendezvénysorozatra 40 országból több mint 30 ezer vendég érkezett a szovjet fővárosba. A Nagy Színházban színre kerülő művek: Molcsanov Csendesek a hajnalok című operája és Espar Angara című balettje, valamint Rubinnak a Sztanyiszlavszkij—Nyemirovics- Dancsenko zenés színházban bemutatandó operaoratóriuma. A júliusi vasárnap a szovjet hadsereg, illetve a Lenini Komszomol megalakulása 60. évfordulójának állít emléket. A klasszikus opera és balett kedvelői számára a Nagy Színház új rendezésben állítja színpadra Verdi Otella és Mozart Cosi fan tutte című operáját, Bartók Béla alkotását, A kékszakállús herceg várát és Rameau, Mozart és mások több egyfelvonásos balettjét. A Nagy Színház olyan népszerű klasszikus előadásokat is felújít, mint Borogyin Igor herceg és Verdi Trubadúr című operái. A Sztanyiszlavszkij—Nyemirovics-Dapcsenko zenés színházban XX. századi szovjet zeneszerzők (Sosztakovics, Prokofjev, Hrennyikov és Szigyelnyikov) alkotásait hallhatja a közönség. A művészetek tavaszi fesztiválján külföldi művészek is részt vesznek, köztük a több nemzetközi elismerésben részesült Anton Dikov, a Bolgár Népköztársaság érdemes művésze, aki Bartók 11. zongoraversenyét adja elő a moszkvai szimfonikusok kíséretében. A Moszkvai csillagok fesztivál május 13-án, a Kreml Kongreszszusi Palotájában megtartandó ünnepi hangversennyel zárul. máshoz, ha egy napon a szeszgyáros neje meg nem botlak a roszszul kövezett járdán, és estében ki nem ficamítja a lábát. Hatan rohantak segítségére, becipelték a közel eső cukrászdába és mert nem lelték a községi orvost, rohantak értem. Lám, tudták, hogy a világon vagyok! Amikor helyrerántottam a ficamot, a szeszgyáros neje abbahagyta a jajgatást, letörölte a könnyeit és megkérdezte: — Maga az új községi orvos? — Kivezényelt munkaszolgálatos orvos vagyok. — Óh ... nem látszik izraelitának. — Nem is voltam soha. — Nem értem, hogy kerülhetett ilyen ... megalázó helyzetbe... E pillanatban kanyarodott a bolt elé a szeszgyáros kocsija, ketten felsegítették páciensemet, aki szenvedő arccal megköszönte segítségemet. A cukrász meginvitált egy pohárka szilvóriumra, ahogy mondta — a nagy ijedtségre. Másnap délután üzent értem a szeszgyáros neje. — Sokkal jobban érzem magam, de itt még fáj — a bokájára mutatott . Állottvizes borogatást rendeltem és nyugtatót. Amikor elköszöntem, borítékban húsz pengőt nyomott a markomba. A kertben a szeszgyárosba ütköztem. — Hallom remekelt tegnap — mondta — nem nézne meg engem is? Hetek óta szívdobogás ébreszt hajnalban, Márkus professzor írt fel valamit, de nem használt...Megvizsgáltam és fogyókúrát ajánlottam, diétával, legalább egy óra sétát naponta, és langyos fürdőket. — Megpróbálom — mondta elgondolkozva, a kapuig kísért, és ott jutott eszébe meghívni a másnapi vadászatra. Szabadkoztam, nincs puskám, régen nem vadásztam , ami igaz volt, mert gyermekkori ürgevadászaton kívül nemigen hódoltam Artemis sportjának. De minden ellenvetésem hiábavalónak bizonyult, még aznap küldött az öreg orvoshoz puskát, lábszárvédőt, töltényt és egy üveg konyakot. Kora hajnalban román hajtó jött értem, és üres pipáját szortyogtatva szótlanul kísért az erdei tisztásig, ahol már gyülekeztek a helybeli vadászok. Nagyon elmerültek a beszélgetésben, egyikmásik fejből inlással viszonozta köszönésemet. Az öreg román sűrű, bokros részig kísért. — Ide álljon, pán doktor, erre jön a vadkan. Ördög vigye a vadkanod, gondoltam kedvetlenül, és meghúzódtam egy vén fa odvas törzsében. Tőlem mehet a vadkan, amerre akar, elég széles az erdő, megférünk benne ketten, nem ártott nekem, nem ember — dohogtam magamban, és félig ülő helyzetben, álmosan vártam a vadászat végét. Csak messziről hallottam kutyaugatást, néhány kiáltást, kisvártatva két lövést, aztán megint csend ereszkedett az erdőre. Madár sem rebbent. Az erdő roppant csendjét mozdulatlan fák vigyázták. Az oldalzsákomért nyúltam, amikor jobbról recsegés-ropogás tépte szét a csendet, a következő pillanatban feltűnt a vadkan. Ijedten talpra ugrottam, puskám beleakadt az ágakba, elsült, a vadkan megtorpant, majd eldőlt. Pillanatok alatt kivert a veríték, nem mertem moccanni, nem tudtam, mitévő legyek. Közeledő léptek zaja és a kutyák csaholása térített magamhoz, félszemmel a vadra figyelve, felvettem a puskát, megtöröltem a homlokom, és már meg is érkeztek az első vadászok: a főjegyző, a nyugalmazott őrnagy és a szeszgyáros. — Odanézzetek — kiáltott az őrnagy — ekkora dögöt még nem láttam! Lövésre készen, óvatosan közeledtek a vadkanhoz, puskával megbökdösték. — Így telibe találni — csodálkozott rám az őrnagy —, ezt nevezem hidegvérnek! — Egészen közelre engedte, és pont a szívébe talált! — ámuldozott a szeszgyáros — ennek az embernek nincsenek idegei... Egy csapásra megváltozott minden: még aznap pertut ittam a helybeli előkelőségekkel; egyremásra kaptam a meghívásokat ebédre, vacsorára, kártyapartira, vadászatra... „Embert” csinált belőlem a vadkan! NÉPSZABADSÁG kiáltás az emberiségért Illyés Kinga előadóestje a Népszínházban !Egy gondolatilag nagy ívű, művészi megvalósításban szigorúan igényes sorozatot zárt a Népszínház Illyés Kinga előadóestjével. A Lírai oratórium Szilágyi Domokos verseiből, a marosvásárhelyi színház művésznőjének műsora, vidéki körút után került a népszínházi sarokteremben a budapesti közönség elé. Szilágyi Domokos évtizedeink egyik legkeményebb hangú, legszenvedélyesebben emberségkereső költője. A költő kemény és mindannyiunk mellének szegzett, visszavonhatatlan kérdése: „Tudjátok-e / hogy e pár millió év alatt hányszor fordult elő, / hogy minden becsületes embernek meg kellett volna őrülnie!” A kérdést a „világtörténelem leghosszabb évszázadában” élő kortársaknak teszi fel. E század embereinek, akik egy időben tanúi az emberi alkotóerő és tisztaság legnemesebb megnyilvánulásainak s az emberi gonoszság elképzelhetetlen tetteinek. Szilágyi egész lírája ennek az elviselhetetlen kettősségnek a fájdalmát mondja ki — s a minden szenvedésen túl azt is, „hogy szép a harc és szép ez az emberi lét”. Illyés Kinga válogatása ezt a világtörténelem-tudatot fejezi ki, s a költő szavait választhatná előadói stílusának mottójául: „Én játszom ugyan, ... de ti vegyetek komolyan”. A szigorú keménységű versek mondanivalója másmás szemszögből mutatja ugyanazt a lényeget — s ez nem tartalmi egyhangúságot jelent, hanem a dolgok kapcsolatának, összefüggéseinek új új vonásait, s az öszszefüggések változó tartalmait tárja fel a művek sora. Nemzedékek sorsa elevenedik meg előttünk — csak a szenvedés azonos, a kiváltó ok más —, s ezt a másságot megmutatni, a leírt gondolatokat elsodró erejű drámaisággal életre kelteni, nem egyszerű előadóművészi feladat. Aki ebben a műsorban elénk lép — s ez az előadói estek közös lényege, a műfaj alaptörvénye, s kritikai megközelítésének egyetlen célhoz vezető szempontja —, nem színész, aki egy szerepet vállalva mintegy önmagát újraalkotva egy önmagától idegen jellemet formál meg, hanem alkotó, aki önmagát mondja ki, nemcsak a költőt, akinek sorait önvallomásához kiválasztotta. A zongoraművész, ha egy Beethoven-szonátát játszik, nem csupán a zeneszerző zenei gondolatait „mondja ki” — a sajátjaiét is. Az előadóművésznek saját hangja, arca, keze, ujjai, egész teste a hangszer, amellyel újraalkotja a műveket, hozzájuk téve önmagát. Teszi ezt az eredeti mű iránti teljes alázattal, annak minél teljesebb befogadásával, értelmi, érzelmi azonosulással, érthető és csak megsejthető tartalmainak tudatos és intuitív felszínre hozatalával. Ezt az újraalkotást Illyés Kinga rendkívül gazdag eszköztárral, lenyűgöző szuggesztivitással, néhol megdöbbentő erővel valósította meg. Székely siratóének dallamainak rajongó hangjai évszázadok mélyéből sikoltanak az Öregasszonyhang örök anyafájdalmának elmondásakor; egész teste táncoló, libegő játék a kényszerleszállás előadásakor, e szenvedéssel teli könnyedséggel is kifejezve a lét kényszerét, az elmúlás elkerülhetetlenségét, életünk sok válságát („szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”) s azt az örök emberi vágyat, hogy tisztább kort és életet hagyjunk utódainkra. A Rekviem keménysége teljesen szikár stílusban hangzott fel, s azt kell mondani, hogy a mondanivaló mellett az előadásmód gazdagsága, ereje, stílusának egybeötvözött sokszínűsége volt az est másik maradandó élménye. A Népszínház előadói estjeinek központi gondolata: milyen az ember? Milyen volt eddig? Milyennek kellene lennie? Nehéz súlyú gondolatok fogalmazódtak meg, merész megoldású egyéni alkotások sorozatában, és szükségesnek kell éreznünk ezt a történelmi távlatokat átlátó emberi önvizsgálatot, hogy emberségünk tisztulása megvalósíthassa József Attila álmát. Sarjaink bízóan, csacsogva jó gépen tovább szállanak a művelhető csillagokba. Szabolcsi Gábor Az Abigélről tulajdonképpen nem akartam írni. A forgatókönyvtől a színészi játékig jó mesteremberi munkának éreztem, amit persze nem árt elmondani, ha nincs fontosabb dolgunk. Ám mivel az elmúlt napokban is több dolog késztetett töprengésre, sőt némelyikük felháborodásra, ezúttal is — bár fájó szívvel — lemondtam volna Szabó Magda és Zsurzs Éva már sokszor emlegetett szaktudásának méltánylásáról. Szívesen eltűnődtem volna például a profi bóvli (az. Aki mer, az nyer közvetítése a Vidám Színpadról) és a szinte műkedvelői ügyetlenkedés (Muslicák a liftben) sajátosságain és különbségein, vagy örömmel ünnepeltem volna azt, hogy május 1-re talán évek óta először sikerült a tévének egyenletes színvonalú, s — számomra legalábbis — minden részletében kellemes szórakoztató műsort produkálnia, vagy bizonyos fanyar élvezettel háborogtam volna afelett, ahogyan egy ványadt vígjátékra való szövegből megpróbált a rendező szatírát kipréselni (Franciska). Az Abigél azonban közügy lett, s ha mint műalkotás nem is késztetett olyan megfontolásokra, amelyeket a nyilvánossággal megosztandónak véltem volna, mint közügy, már szinte kötelez a hozzászólásra. De ezen a kötelezettségen felül is érdekel most már a sikerének titka. Nem azok a jól kiszámítottan adagolt hatóanyagok izgatnak persze, amelyeket minden szakszerűen dolgozó művésznek és művészetpótlékot gyártó iparosnak egyaránt ismernie kellene, sokkal inkább a sikernek a befogadás körülményeiben rejlő feltételei. Például az, hogy az adás időpontjainak megválasztása folytán az Abigél nem simult bele a sorozatok megszokott rendjébe. Mert ez a rend, az általában minden csütörtökön, újabban minden kedden menetrendszerű pontossággal jelentkező folytatás mintha az utóbbi időben inkább kikapcsolná a sorozatok iránti érdeklődést, mintsem növelné. Az Abigélt nem kényszerítették bele ebbe a szürke szériaszerűségbe, s nem is tették az ifjúsági műsoroknak fenntartott helyekre, hanem két hét alatt a főműsoridők közül is talán a legfőbbekben, péntek és vasárnap este adták le a négy részt. A kiemelkedő jelentőséget ezáltal tehát maga a televízió is sugallta. S a siker igazolni is látszik ezt. Egyúttal persze felmerül a kérdés, vajon helyes-e, hogy a televízió legfontosabb látnivalójaként egy ifjúsági regény adaptációját kínálja. Nem hiszek ugyanis abban, hogy nem létezik ifjúsági irodalom és az ifjabb nemzedékeknek szóló egyéb művészet, hanem — mint egyik kollégám kifejtette épp az Abigél kapcsán — a tehetségtelen művészkedők menhelye vagy éppen orvvadász területe lenne ez az ágazat. Még akkor is, ha itt az ifjabb korosztályok ártatlan nyitottságára számítva valóban könnyebb elsütni mindenféle alig összetákolt fércművet. (Amilyen például az Árvuska nevű papíroroszlánról szóló mesesorozat.) Ha pedig létezik ifjúsági mű, akkor a helyének is meg kell lennie a játékrendben. Vajon helyes volt-e az Abigélt innen kiemelni ? A siker erre a kérdésre aligha elegendő válasz, hisz láttunk már olyan lelkesedést, ami inkább a közízlés fejletlenségéről tanúskodott, mintsem a lelkesedés tárgyának minőségéről. Az Abigéllel azonban más a helyzet. Fogadtatása, ha nem is áll arányban valóságos értékeivel, mégis legfeljebb egy jó mű túlbecsülése. S az sem elhanyagolható, hogy bár az ifjúsági jellegből következő naivitással, de kétségtelenül pozitív, tiszta eszméket hirdet, terjeszt. Az eszmei mondandó tehát indokolná a kiemelt helyet. Az ifjúsági naivitás azonban éppen ellentmond ennek. Hisz a történetnek — ha felnőtteknek szólna — ott kellene kezdődnie, ahol végződött. 1944 március végén megmenekülni egy csapdából, a valóságban még semmiféle megoldást, végeredményt nem jelenthet. Sőt csaknem bizonyosra vehető, hogy a filmben szereplő járőr jelentése alapján Ginát, König tanár urat, Horn Micit és Zsuzsanna nővért egy héten belül elfogják. Az ifjúsági regények jól bevált trükkje vesztes háborúk győztes csatáinak bemutatása. Itt is valami hasonló történt. Azzal, hogy az alkotók Abigél kilétét állították az érdeklődés középpontjába, dramaturgiai kibúvót találtak maguknak a történelmi teljesség bemutatása alól. Egy pillanatnyi győzelem alkalmával kiderül a titok, s ezzel be lehet fejezni a történetet. Felnőttek számára ez kissé olcsó megoldás. Ez nem indokolja Abigél történetének a közfigyelem középpontjába állítását. Mégsem tudom egészen elítélni a tévé műsorszerkesztőit azért, mert kiemelték a maga keretei közül ezt az ifjúsági munkát. A megbízható szakmai színvonalnak ugyanis megnőtt az értéke. Már nem alap, aminek leírása feltétele annak, hogy egyáltalán kamera közelébe kerülhessen valaki, hanem csúcsnak, a legnagyobb eredménynek számít Ez persze bizonyára csak a felszín. Nem hiszem, hogy valóban szakképzetlen műkedvelőktől származna a sok gyenge produkció. Inkább mintha kétféle véglet között bukdácsolnának a televíziós játékok és filmek alkotói. Az egyik véglet a profi bóvli, amikor cinikus mesteremberek hülyének nézik a közönséget, akivel mindent meg lehet etetni. Jól bevált szabványokkal dolgoznak, méghozzá igénytelenül. Olyan közönségre számítanak, amelyik úgysem becsülné meg a kivitel finomságait. A másik véglet a mindenáron kísérletező, művészi eredetiségre törekvő magatartás. Ennek a következménye szokott azután lenni az, hogy a végeredmény csetlő-botló amatőr munkának mutatkozik. Mert hisz valószínűleg Gábor Pál rendezése (Muslicák a liftben) sem azért hatott számomra műkedvelői ügyetlenkedésnek, mert a rendező nem ismeri a szakmáját, hanem azért, mert Vészi Endre novelláját egy attól teljesen elütő hangulati közegbe akarta áthelyezni. Így a szöveg, a játék, a képi megjelenítés mind-mind elütött egymástól, s még a tetejébe mindez olyan szándékosan vontatott tempóval, amelyben még külön hangsúlyt is kaptak az össze nem illő stíluselemek. E két véglet között valóban üdítően hatott Szabó Magda jól felépített, ötletekben és fordulatokban sem szegény története és Zsurzs Éva biztos kézzel végzett rendezői munkája, az, hogy itt minden részlet stiláris összhangban volt a többivel és az egésszel, hogy a színhelyek, a színészek, az öltözetek mind egységes hangulatot keltettek, hogy a játszók (színészek és statiszták egyaránt) gondosan, kidolgozottan formálták meg szerepeiket, hogy a sztárok ezúttal nem manírjaikkal tűntek ki. S még sorolhatnám az ilyenféle erényeket. Mind csak azt szemléltetné, hogy az Abigél sikere megérdemelt, de túlméretezett. Kiemelt műsoridőben való adása pedig, ha elvben nem is helyeselhető, alighanem kényszerűség szülte. Jobb nem volt Zappe László wWmhL AB,TML | r|j| MEDITÁLVA