Népszabadság, 1978. július (36. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-01 / 153. szám

6 Vándormadár a Váci úton II. A CSÁBÍTÁS TRÜKKJEI A Váci úton minden jelentősebb gyárba megpróbáltam munkát ke­reső segédmunkásnak álcázva be­jutni. Több helyen — például a Láng Gépgyárban, a Magyar Ha­jó- és Darugyár Angyalföldi Gyár­egységében, az Egyesült Izzóban — a portások ébersége miatt ez nem sikerült. Voltak viszont olyan üzemek is, ahol semmiféle igazol­ványt sem kértek tőlem és kíséret nélkül, szabadon barangolhattam a gyárudvaron, az üzemekben. A kutya se kérdezte, hogy mit kere­sek ott. Csal, udvariasan. Hogy melyik gyárban mekkora a munkaerőhiány, az már a je­lentkező fogadtatásán is meglát­szik. Gyakorló ügyfél lévén állí­tom, hogy nincs még egy olyan hivatal az országban, ahol olyan kedvesek lennének az ügyféllel, mint manapság a munkásfelvételi irodák némelyikében. Ez az elő­zékenység nyilvánvalóan azon ala­pul, hogy máshol legtöbbször az ügyfél a rászoruló, a felvételi iro­dákban viszont az ügyfélre szo­rulnak rá. Az Elzett Zár- és Lakatgyárá­ban a felvételi iroda mindjárt a porta mellett van. Szünidős isko­lás gyerekek állnak hosszú sorban az ablak előtt. Beállok a sor végére. Lassan ha­ladunk. Mikor az ablakhoz érek, az eligazító nő összecsapja a ke­zét: — Jaj, kedves uram, miért nem szólt, hogy ön nem iskolás? Most aztán megvárakoztattuk ugye? Bocsásson meg. Megbocsátok. Azt mondom, ke­resni szeretnék, bármilyen mun­kát elvállalok, csak jó nehéz le­gyen és sokat fizessenek. Tudnak vele szolgálni. Irány a galvanizá­ló- és cementálóüzem. Az üzemvezető majdnem egy órát szán rám a drága idejéből. Körbevezet a birodalmán. A galvanizáló nem nehéz mun­kahely, ezért nem jöhet szóba. Az üzem tiszta és világos, a munka könnyű, de az órabér is csak 15 forint. A cementáló, az igen! Nyi­tott kályhákban, izzó olvadékban Totyognak a záralkatrészek. Me­leg van és sötét. A munkások kampóval rángatják ki az olva­dékból a záralkatrészeket és nagy ívben egy ládába dobják. Köz­ben szanaszét fröccsen a 900 fo­kos olvadék. Az ittenieknek igen nagy gyakorlatuk lehet már, mert senkit sem éget össze. Visszatérve az irodába, az üzem­vezető egy bonyolult tervrajzot tesz elém: — Ilyen lesz a cementálónk egy év múlva, ha elkészül az üzem — mondja és részletesen elmagya­rázza, hogy az ábrán mi mit je­lent. Aztán papírt és ceruzát vesz elő, és kiszámolja a kereseti lehe­tőségeket .­­ Az órabére tizenöt ötven, er­re jön a 10 százalék melegüzemi pótlék, öt százalék biztosított pré­mium, a délutáni műszak 20, az éjszakai műszak 40 százalékos pótlékja. Ez annyi, mint négyezer forint, meg a fele. Nem kell megszakadni... Amikor a kapuig kísér, rábe­szél, hogy okvetlenül küldjem be hozzá a feleségemet is — akiről azt füllentem, hogy a Láng gyár­ban segédmunkás — mert a je­lenleginél nyolcvan fillérrel több órabért tud neki fizetni, és külön­ben is akkor szép a család, ha együtt van. Azt a tapasztalataim alapján határozottan állítom, hogy a Vá­ci úti üzemek pontosan betartják a munkaügyi rendelkezéseket. Mindenhol felhívják a figyelmet a kötelező munkaközvetítés sza­bályaira. Sehol sem ígérnek több fizetést annál, mint amennyit a szakmai bértáblázat megengedne. A legtöbb gyárban persze kapva kapnak a jelentkezőn. És meg is ígérnek mindent, amire erejükből telik, és amennyit a rendelkezések megengednek. De csak annyit, és nem többet. Néhány vállalat — mint pél­dául a Gyár- és Gépszerelő — az általánosnál szigorúbb mércét ál­lított fel az alkalmazandó mun­kásokkal szemben. Nem vesz fel „kilépett"­ bejegyzésű munka­könyvvel jelentkezőt és olyat, aki egy éven belül háromszor változ­tatott állást. Nyilvánvalóan a ván­dormadarak alkalmazásakor szer­zett rossz tapasztalatok az okai ennek a szigorúságnak. És volt egy üzem — a VBKM Akkumu­látor Gyára —, ahol már a por­tás kitette a szűrömet. — No, aztán hány helyen dol­goztunk már eddig? — kérdezte kedélyesen, amikor bebocsátást kértem. — Nyolc vagy tíz helyen. — Ügy — mondta a portás meg­csappant kedéllyel. — Nézze fia­talember, nálunk, ha keresni akar, kereshet. Még a négy és felet is megkaphatja, bár a munka nem könnyű. — Négy és felet? Ne vicceljen! A Csavargyárban ötezeret is ke­reshetnék. — Akkor menjen csak a Csa­vargyárba. Az lesz a legjobb. Itt kemény meló van, ide olyan em­berek kellenek, akik szeretnek dolgozni. Szóval nem magának való hely ez. Nem venném a lel­­kemre, ha belepusztulna a mun­kába — mondta és elállta a bejá­ratot járva az üzemeket, nem tapasz­taltam mindenhol ilyen őszintesé­get a munka jellegével kapcsolat­ban. Szinte sehol sem hívták fel a figyelmemet a munka nehézségé­re, inkább a könnyebbik oldalát igyekeztek bemutatni. Aztán nem kell ám itt megszakadni a mun­kában — mondták, s ezt a kísérő hangsúly alapján így lehetett ér­teni : egy cseppet sem kell magam megerőltetni a fizetésért. Úgy látszik, itt-ott a fizetés mel­lett csábítási eszközként ajánlják fel a laza munkafegyelem ígére­tét is. Kérdés, hogy ilyen beveze­tő után miként várhatnak el fe­gyelmezett munkát az új dolgozó­tól. Bérek, prémiumok Segédmunkára és egyszerű be­tanított munkára 12,50 és 18,50 forint közötti órabérajánlatokat kaptam. Az egyszerű anyagmoz­gatás órabére 14 forint körül van. A melegüzemben — öntödékben, kovácsműhelyekben — az órabér 2—4 forinttal több ennél. Hasonló munkáért általában hasonló béreket ajánlottak a Vá­ci úton, legfeljebb ötven fillérrel magasabb a tarifa az erősebb vállalatoknál. És az is jellemző, hogy az erő­sebbek általában a fontosabbak, a népgazdaság szempontjából ki­emelt jelentőségű vállalatok. Ez elvileg lehetővé tenné, hogy a munkaerő a jelentősebb üzemek­be vándoroljon. Azért csak elvi­leg, mert ez az ötvenfillérnyi kü­lönbség havonta körülbelül 100 forintot jelent a fizetésben. Ezért nemigen érdemes állást változ­tatni. Már a harmadik vagy a negye­dik ütemben próbálkoztam, ami­kor rájöttem, hogy a felajánlott órabért nem kell szentírásnak venni. Lehet alkudozni. A Magyar Acélárugyárban például 13,50-nel indultunk, de negyed óra múlva már 14,50-nél tartottunk,­­ ha van bennem még egy kis kitartás, talán még többet is kicsikarhat­tam volna. Általában mindenütt ráígértek legalább ötven fillért az előző óra­béremre. Ez jelzi, hogy még min­dig vannak olyanok, akik a több­letkeresethez nem jobb munkával, hanem sűrű állásváltoztatással jutnak. S még mindig előfordul­hat olyan eset, hogy az újonnan jelentkező munkás már az indu­láskor többet keres, mint sok ha­sonló munkakört betöltő régi dol­gozó. Igaz, hogy a vállalatok a bérek megállapításakor általában igye­keznek betartani a rendelkezése­ket, de azért a kiskaput is meg­találják. Mert ugye, nem csak alapbérből él az ember... Fénykor — leáldozóban A különféle pótlékok és pré­miumok körül néhol teljes a zűr­zavar. Az igaz, hogy a vállalatok a szakmai bértáblázat alapján ajánlják meg az órabért, de majd­nem mindenhol találnak valami­lyen címet arra, hogy ezt a fize­tést még jócskán megtetézzék.­­ Úgy tűnik, hogy a vállalatok kö­­­­zött a munkáskezekért való ver­seny már nem az alapbérek, ha­­­­nem a pótlékok és prémiumok­­ szintjén folyik. Az győz, aki több­­ és többféle pótlékot tud fizetni. Ilyen például a „biztosított pré­mium’’, amelynek a neve is jelzi — s ezt kereken meg is mondták —, hogy minden hónapban jár, kivéve akkor, ha valami nagy ga­libát csinálok. — Mit jelent ez a galiba? — kérdeztem az Elzett cementáló üzemének vezetőjétől. — Azt például — válaszolta —, hogy valaki részegen jön be dol­gozni. Arra kényes vagyok ... A Ganz-Mávag Felvonógyárá­ban pedig váltig bizonygatták, hogy az alapórabérre még jár plusz egy forint pótlék, s ezt min­den hónapban megkapom. De hogy mi ez a pótlék, és hogy miért jár, azt már nem tudta senki sem megmondani a jelenlevők közül. — Fő az, hogy megkapja. Nem mindegy magának, hogy miért? Inkognitóban megtett utamnak voltak drukkerei is: a fővárosi tanács észak-budapesti munka­erő-gazdálkodási irodájának mun­katársai. Ők pozitívan értékelik a tapasztalataimat, s azt mondják, hogy már az is nagy dolog, hogy — ezek szerint — a vállalatok be­tartják a központi rendelkezése­ket. Az összesen tíz vállalatnál szer­zett tapasztalatokat természete­sen nem lehet általánosítani. Ami igaz a Váci úton, az nem biztos, hogy igaz a Soroksári vagy a Bu­dafoki úton, vagy bárhol az or­szágban. Az azonban lényeges dolog, és valamit azért jelez, hogy a Váci úti üzemek szinte egytől egyig azok közé tartoznak, ame­lyekben az egyik legfeszítőbb gond a létszámhiány, s amelyek­ben örülnek minden új jelentke­zőnek. Még ma is sok rémtörténet fo­rog közszájon a vállalatok mun­kaerő-éhségéről, csábításairól, a felajánlott mesés kereseti lehető­ségekről. Az én tapasztalataim szerint e történetek ma már nem igazak a Váci úton, s talán má­sutt sem, vagy ha igen, hát való­színűleg csak egyedi esetek. Persze még ma is élnek a csá­bítás trükkjei. De ezeket már in­kább csak azokkal szemben al­kalmazzák, akiktől becsületes munkát lehet elvárni. A vándor­madarak ázsiója lényegesen alább­száll­t. Nemrégiben még toborzók jár­ták az országot, és lecsaptak min­denkire, akinek a zsebében volt a munkakönyve. A vállalatok egy része „fejpénzeket” fizetett mun­kásainak, alkalmazottainak az ál­taluk odacsábított munkaerő után. Ez volt a vándormadarak fény­kora. Ma már úgy látszik, ez a fény­kor leáldozóban van. Karcagi László (Vége.) NÉPSZABADSÁG 1978. július 1., szombat Teljesen gépesítették a lent­emelést Kétnapos bemutató Szombathelyen (Tudósítónktól.) Kétnapos lentermelési tanács­kozást tartott a Lenfonó- és Szö­vőipari Vállalat szombathelyi roetlentermesztési kutatóállomá­sa. A tanácskozáson a lentermesz­tő tsz-ek szakemberei vettek részt. A Nyugat-Dunántúl, kedvező klí­mája miatt hagyományos termő­helye a fontos ipari növénynek. Az LSZV, amely nemcsak feldol­gozza a lent, hanem jelentős anya­gi eszközökkel támogatja a len­termesztő gazdaságokat, létrehoz­ta a Budakalászi Roszlen­termesz­tési Rendszert és a kutatóállo­mást. A tanácskozáson beszámoltak az eddigi eredményekről. A ter­melőszövetkezetek több száz kor­szerű vető-, növényápoló és len­betakarító gépet kaptak az utób­bi három évben, és ezáltal Ma­gyarországon a lentermesztés gé­pesítettsége elérte a 100 százalé­kot. A rendszer gondoskodik a vetőmagról, a növényvédő szerek­ről és a műtrágyáról is. A kutató­­állomáson végzett kísérletek alapján a hazai talaj- és éghaj­lati viszonyoknak legjobban meg­felelő fajtákat terjesztik el, a leghatékonyabb vetőmagcsávázó és gyomirtó szereket használják, meghatározzák, mennyi műtrágya szükséges az optimális terméshez. A kutatóállomáson húsz dolgo­zó gondozza a kísérleti parcellá­kat és vizsgálja a megtermelt len minőségét, értékeli a nyert adato­kat. Az itt folyó kutatások választ adnak azokra a kérdésekre, ame­lyek a lentermesztés sikerét meg­határozzák. A kutatóállomás együttműködik a szövetkezetekkel, és ezáltal lehetővé teszi, hogy a tsz-ek helyes agrotechnikával, megfelelő fajták kiválasztásával jó terméseredményeket érjenek el, az ipar pedig jó minőségű nyers­anyagot kapjon. KOCSIS L. MIHÁLY: CSÁR­DAREND l­efelé indult a lépcsőn, vállát lenyomta a nap súlya, a feje is előrebukott. A cipő... Milyen poros a cipője. Hirtelen úgy érez­te, le kéne törölni, de nyomban el is mosolyodott magában. Hát, ép­pen a cipője most a legfőbb gond­ja. A megtorpanást azonban félre­értette a kísérője. „Valamit elfe­lejtett, Károly elvtárs?” És kész­ségesen mozdult, ha kell, vissza­szalad, esetleg irat vagy üzenet, egy zsebből kicsúszott toll, doboz cigaretta... Ezt a mozdulatot ne­hezen szokta, szinte ingerülten le­gyintett, dehogy. Aztán meg is bánta. Egy ilyen gesztus tőle... „Megfogná egy pillanatra?” Átad­ta a táskáját, lassú, szinte kényel­mes mozdulatokkal rágyújtott. El­mosolyodott, ahogy kifújta az első szippantás füstjét. „Lássuk, uram­isten, mire megyünk­­ ketten ...” Csak később jutott eszébe, hátha nem talált célba az idézet. Az arc­kifejezéséből gondolta. (Pótlólag: a lépcső, amilyennek egy lépcsőnek lennie kell, az épü­letben már égtek a lámpák, este volt. Ilyenkor minden hivatalos épület megváltozik, van bennük valami sajátos sejtelmesség. A lámpák sárga fénye, a por, amely finoman lerakódik a szögletekben, egyáltalán: a napközbeni élet után az üresség, melyet csak ki­emel minden késői távozó. A lé­pések visszhangja. A mi esetünk­ben a két férfi, az egyik házigaz­dái szerepkörben. Már ez így fél­reérthető. Nem a házigazda! „Le­kísérhetjük, Károly elvtárs?” A megkérdezett tagabban intett, de aztán végül a ... kíséretét el kel­lett fogadnia. Az egyik kanyarban öreg takarítóasszonnyal találkoz­tak, kezében vödör, a vödörben minden bizonnyal rongy, de ez el­kerülte a figyelmüket. Köszöntek egymásnak. Udvariasan és tartóz­kodóan. A vödör illetlenül csö­römpölt, ha tekintettel vagyunk a csöndre. Bár, ha azt vesszük, a lépések is ...)* Nagy úr káromkodott. Meg az összes szentek ... Hogy egy ilyen kocsi is bemondhatja az unal­mast!? A jelek szerint: „Károly elvtárs, mese nincs, ehhez alkat­rész kell...” Károly egy pillanatra eltűnő­dött. Bosszús volt Hát, még a leg­egyszerűbb tervek is? Egy­­kis szundítás a hátsó ülésen. Akkor mégiscsak vendéglátóinak lesz igazuk? De nem, haza kell jutnia mindenképpen, holnap az a dél­előtti megbeszélés, el nem halaszt­ható. Alvás egy idegen ágyban, a hajnali kelés tudatában ... Igazán nem vágyik erre. Most örült, hogy mégsem egyedül jött le a garázs­ba. Igen, kocsi kell.... ez lesz a legjobb megoldás. (Pótlólag: a garázsba menet ki kellett lépni a szabadba, friss, tiszta este volt, jólesett az egész délutáni szobafogság után az első mély lélegzetvétel. Feltehetően fagyott, mégis inkább tavaszias volt az este hangulata, köszönhe­tően annak a könnyű kis fuvallat­nak, mely rögtön megcsapta a ki­lépők arcát. Az üdvözlés szinte szertartásos volt, ami pedig a gépkocsivezető káromkodását ille­ti, végül is nem a vaskosabb faj­tából való, a fene ingyénél erő­sebb, a rosseb egyénél gyengébb. Nem keltett megütközést senki­ben, de nyomatékosította az érzel­meket. Nagy úr keze olajos volt, egy ronggyal törölgette. Őt kétsze­resen is keserítette a dolog, hiszen a hazamenetel csak az egyik gond volt, a másik: mi legyen majd a kocsival. Ahogy hárman álltak körülötte, valóban úgy látszott, mintha az a makacs gép lenne a legfontosabb dolog a világon. Ké­sőbb Nagy úr lecsapta a motor­­háztetőt, eltette a rongyot, és ki­vett a kesztyűtartóból néhány hol­mit, hogy átvigye a bordó Polski­ba. A döntéstől a megvalósításig alig egy negyedóra telt el. A ga­rázsról még annyit, hogy eredeti­leg istállónak tervezték, ha ugyan­ez fontos. Talán mint kiegészítés az épület korához.) # Nem tudja, mennyit aludhatott, de ahogy lassan tisztult a feje, érezte, hogy bármennyi volt, jól­esett. Lábait féloldalt helyezte el az ülések között, így is zsibbadtak kicsit, de még nem mozdította meg. Keserű volt a szája, kráko­­gott egyet „Felébredt, Károly elv­­társ? — kérdezte Nagy úr. — .Mindjárt félúton leszünk. Nem tetszik előre ülni, itt talán kényel­mesebb.” Bólintott, de aztán azt mondta: „Jó lenne megállni vala­hol, inni egy kortyot.” Nagy úr helyeselt, tud itt a közelben egy remek csárdát, későig nyitva van, még enni is kaphatnak, ha éppen arra támad kedvük. „Persze, biz­tos nem vacsorázott” — mondta Károly. „Piszmogtam azzal a va­cakkal. Tudja, Károly elvtárs, így van ez. Mennél tökéletesebb egy ilyen gép, annál biztosabb, hogy semmire sem megy vele az ember, ha egyszer bedöglik. Annak idején az öreg Pobedéval nem volt ilyen­ gond. Mindig megbütyköltem va­lahogy, egy darab drót, ez az... Belerúgtam, aztán ment.” Károly nem felelt, habár figyelt arra, amit a gépkocsivezető be­szélt, s magában igazat adott, de arra is fáradt volt, hogy a száját kinyissa. Csak később gondolt ar­ra, hogy még nem válaszolt csár­daügyben sem. „Hát, akkor majd megállunk, Nagy elvtárs.” (Pótlólag: a Polski persze csak viszonylag kényelmes kocsi. Ká­roly, ha aludni szándékozott, a nagy kocsiban is mindig hátra ült, nem a biztonság végett, hanem mert tudta, hogy az alvó utas ál­mosítóan hat a vezetőre. Most is, valóban, alighogy elhagyták a vá­

Next