Népszabadság, 1978. július (36. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-01 / 153. szám
6 Vándormadár a Váci úton II. A CSÁBÍTÁS TRÜKKJEI A Váci úton minden jelentősebb gyárba megpróbáltam munkát kereső segédmunkásnak álcázva bejutni. Több helyen — például a Láng Gépgyárban, a Magyar Hajó- és Darugyár Angyalföldi Gyáregységében, az Egyesült Izzóban — a portások ébersége miatt ez nem sikerült. Voltak viszont olyan üzemek is, ahol semmiféle igazolványt sem kértek tőlem és kíséret nélkül, szabadon barangolhattam a gyárudvaron, az üzemekben. A kutya se kérdezte, hogy mit keresek ott. Csal, udvariasan. Hogy melyik gyárban mekkora a munkaerőhiány, az már a jelentkező fogadtatásán is meglátszik. Gyakorló ügyfél lévén állítom, hogy nincs még egy olyan hivatal az országban, ahol olyan kedvesek lennének az ügyféllel, mint manapság a munkásfelvételi irodák némelyikében. Ez az előzékenység nyilvánvalóan azon alapul, hogy máshol legtöbbször az ügyfél a rászoruló, a felvételi irodákban viszont az ügyfélre szorulnak rá. Az Elzett Zár- és Lakatgyárában a felvételi iroda mindjárt a porta mellett van. Szünidős iskolás gyerekek állnak hosszú sorban az ablak előtt. Beállok a sor végére. Lassan haladunk. Mikor az ablakhoz érek, az eligazító nő összecsapja a kezét: — Jaj, kedves uram, miért nem szólt, hogy ön nem iskolás? Most aztán megvárakoztattuk ugye? Bocsásson meg. Megbocsátok. Azt mondom, keresni szeretnék, bármilyen munkát elvállalok, csak jó nehéz legyen és sokat fizessenek. Tudnak vele szolgálni. Irány a galvanizáló- és cementálóüzem. Az üzemvezető majdnem egy órát szán rám a drága idejéből. Körbevezet a birodalmán. A galvanizáló nem nehéz munkahely, ezért nem jöhet szóba. Az üzem tiszta és világos, a munka könnyű, de az órabér is csak 15 forint. A cementáló, az igen! Nyitott kályhákban, izzó olvadékban Totyognak a záralkatrészek. Meleg van és sötét. A munkások kampóval rángatják ki az olvadékból a záralkatrészeket és nagy ívben egy ládába dobják. Közben szanaszét fröccsen a 900 fokos olvadék. Az ittenieknek igen nagy gyakorlatuk lehet már, mert senkit sem éget össze. Visszatérve az irodába, az üzemvezető egy bonyolult tervrajzot tesz elém: — Ilyen lesz a cementálónk egy év múlva, ha elkészül az üzem — mondja és részletesen elmagyarázza, hogy az ábrán mi mit jelent. Aztán papírt és ceruzát vesz elő, és kiszámolja a kereseti lehetőségeket . Az órabére tizenöt ötven, erre jön a 10 százalék melegüzemi pótlék, öt százalék biztosított prémium, a délutáni műszak 20, az éjszakai műszak 40 százalékos pótlékja. Ez annyi, mint négyezer forint, meg a fele. Nem kell megszakadni... Amikor a kapuig kísér, rábeszél, hogy okvetlenül küldjem be hozzá a feleségemet is — akiről azt füllentem, hogy a Láng gyárban segédmunkás — mert a jelenleginél nyolcvan fillérrel több órabért tud neki fizetni, és különben is akkor szép a család, ha együtt van. Azt a tapasztalataim alapján határozottan állítom, hogy a Váci úti üzemek pontosan betartják a munkaügyi rendelkezéseket. Mindenhol felhívják a figyelmet a kötelező munkaközvetítés szabályaira. Sehol sem ígérnek több fizetést annál, mint amennyit a szakmai bértáblázat megengedne. A legtöbb gyárban persze kapva kapnak a jelentkezőn. És meg is ígérnek mindent, amire erejükből telik, és amennyit a rendelkezések megengednek. De csak annyit, és nem többet. Néhány vállalat — mint például a Gyár- és Gépszerelő — az általánosnál szigorúbb mércét állított fel az alkalmazandó munkásokkal szemben. Nem vesz fel „kilépett" bejegyzésű munkakönyvvel jelentkezőt és olyat, aki egy éven belül háromszor változtatott állást. Nyilvánvalóan a vándormadarak alkalmazásakor szerzett rossz tapasztalatok az okai ennek a szigorúságnak. És volt egy üzem — a VBKM Akkumulátor Gyára —, ahol már a portás kitette a szűrömet. — No, aztán hány helyen dolgoztunk már eddig? — kérdezte kedélyesen, amikor bebocsátást kértem. — Nyolc vagy tíz helyen. — Ügy — mondta a portás megcsappant kedéllyel. — Nézze fiatalember, nálunk, ha keresni akar, kereshet. Még a négy és felet is megkaphatja, bár a munka nem könnyű. — Négy és felet? Ne vicceljen! A Csavargyárban ötezeret is kereshetnék. — Akkor menjen csak a Csavargyárba. Az lesz a legjobb. Itt kemény meló van, ide olyan emberek kellenek, akik szeretnek dolgozni. Szóval nem magának való hely ez. Nem venném a lelkemre, ha belepusztulna a munkába — mondta és elállta a bejáratot járva az üzemeket, nem tapasztaltam mindenhol ilyen őszinteséget a munka jellegével kapcsolatban. Szinte sehol sem hívták fel a figyelmemet a munka nehézségére, inkább a könnyebbik oldalát igyekeztek bemutatni. Aztán nem kell ám itt megszakadni a munkában — mondták, s ezt a kísérő hangsúly alapján így lehetett érteni : egy cseppet sem kell magam megerőltetni a fizetésért. Úgy látszik, itt-ott a fizetés mellett csábítási eszközként ajánlják fel a laza munkafegyelem ígéretét is. Kérdés, hogy ilyen bevezető után miként várhatnak el fegyelmezett munkát az új dolgozótól. Bérek, prémiumok Segédmunkára és egyszerű betanított munkára 12,50 és 18,50 forint közötti órabérajánlatokat kaptam. Az egyszerű anyagmozgatás órabére 14 forint körül van. A melegüzemben — öntödékben, kovácsműhelyekben — az órabér 2—4 forinttal több ennél. Hasonló munkáért általában hasonló béreket ajánlottak a Váci úton, legfeljebb ötven fillérrel magasabb a tarifa az erősebb vállalatoknál. És az is jellemző, hogy az erősebbek általában a fontosabbak, a népgazdaság szempontjából kiemelt jelentőségű vállalatok. Ez elvileg lehetővé tenné, hogy a munkaerő a jelentősebb üzemekbe vándoroljon. Azért csak elvileg, mert ez az ötvenfillérnyi különbség havonta körülbelül 100 forintot jelent a fizetésben. Ezért nemigen érdemes állást változtatni. Már a harmadik vagy a negyedik ütemben próbálkoztam, amikor rájöttem, hogy a felajánlott órabért nem kell szentírásnak venni. Lehet alkudozni. A Magyar Acélárugyárban például 13,50-nel indultunk, de negyed óra múlva már 14,50-nél tartottunk, ha van bennem még egy kis kitartás, talán még többet is kicsikarhattam volna. Általában mindenütt ráígértek legalább ötven fillért az előző órabéremre. Ez jelzi, hogy még mindig vannak olyanok, akik a többletkeresethez nem jobb munkával, hanem sűrű állásváltoztatással jutnak. S még mindig előfordulhat olyan eset, hogy az újonnan jelentkező munkás már az induláskor többet keres, mint sok hasonló munkakört betöltő régi dolgozó. Igaz, hogy a vállalatok a bérek megállapításakor általában igyekeznek betartani a rendelkezéseket, de azért a kiskaput is megtalálják. Mert ugye, nem csak alapbérből él az ember... Fénykor — leáldozóban A különféle pótlékok és prémiumok körül néhol teljes a zűrzavar. Az igaz, hogy a vállalatok a szakmai bértáblázat alapján ajánlják meg az órabért, de majdnem mindenhol találnak valamilyen címet arra, hogy ezt a fizetést még jócskán megtetézzék. Úgy tűnik, hogy a vállalatok között a munkáskezekért való verseny már nem az alapbérek, hanem a pótlékok és prémiumok szintjén folyik. Az győz, aki több és többféle pótlékot tud fizetni. Ilyen például a „biztosított prémium’’, amelynek a neve is jelzi — s ezt kereken meg is mondták —, hogy minden hónapban jár, kivéve akkor, ha valami nagy galibát csinálok. — Mit jelent ez a galiba? — kérdeztem az Elzett cementáló üzemének vezetőjétől. — Azt például — válaszolta —, hogy valaki részegen jön be dolgozni. Arra kényes vagyok ... A Ganz-Mávag Felvonógyárában pedig váltig bizonygatták, hogy az alapórabérre még jár plusz egy forint pótlék, s ezt minden hónapban megkapom. De hogy mi ez a pótlék, és hogy miért jár, azt már nem tudta senki sem megmondani a jelenlevők közül. — Fő az, hogy megkapja. Nem mindegy magának, hogy miért? Inkognitóban megtett utamnak voltak drukkerei is: a fővárosi tanács észak-budapesti munkaerő-gazdálkodási irodájának munkatársai. Ők pozitívan értékelik a tapasztalataimat, s azt mondják, hogy már az is nagy dolog, hogy — ezek szerint — a vállalatok betartják a központi rendelkezéseket. Az összesen tíz vállalatnál szerzett tapasztalatokat természetesen nem lehet általánosítani. Ami igaz a Váci úton, az nem biztos, hogy igaz a Soroksári vagy a Budafoki úton, vagy bárhol az országban. Az azonban lényeges dolog, és valamit azért jelez, hogy a Váci úti üzemek szinte egytől egyig azok közé tartoznak, amelyekben az egyik legfeszítőbb gond a létszámhiány, s amelyekben örülnek minden új jelentkezőnek. Még ma is sok rémtörténet forog közszájon a vállalatok munkaerő-éhségéről, csábításairól, a felajánlott mesés kereseti lehetőségekről. Az én tapasztalataim szerint e történetek ma már nem igazak a Váci úton, s talán másutt sem, vagy ha igen, hát valószínűleg csak egyedi esetek. Persze még ma is élnek a csábítás trükkjei. De ezeket már inkább csak azokkal szemben alkalmazzák, akiktől becsületes munkát lehet elvárni. A vándormadarak ázsiója lényegesen alábbszállt. Nemrégiben még toborzók járták az országot, és lecsaptak mindenkire, akinek a zsebében volt a munkakönyve. A vállalatok egy része „fejpénzeket” fizetett munkásainak, alkalmazottainak az általuk odacsábított munkaerő után. Ez volt a vándormadarak fénykora. Ma már úgy látszik, ez a fénykor leáldozóban van. Karcagi László (Vége.) NÉPSZABADSÁG 1978. július 1., szombat Teljesen gépesítették a lentemelést Kétnapos bemutató Szombathelyen (Tudósítónktól.) Kétnapos lentermelési tanácskozást tartott a Lenfonó- és Szövőipari Vállalat szombathelyi roetlentermesztési kutatóállomása. A tanácskozáson a lentermesztő tsz-ek szakemberei vettek részt. A Nyugat-Dunántúl, kedvező klímája miatt hagyományos termőhelye a fontos ipari növénynek. Az LSZV, amely nemcsak feldolgozza a lent, hanem jelentős anyagi eszközökkel támogatja a lentermesztő gazdaságokat, létrehozta a Budakalászi Roszlentermesztési Rendszert és a kutatóállomást. A tanácskozáson beszámoltak az eddigi eredményekről. A termelőszövetkezetek több száz korszerű vető-, növényápoló és lenbetakarító gépet kaptak az utóbbi három évben, és ezáltal Magyarországon a lentermesztés gépesítettsége elérte a 100 százalékot. A rendszer gondoskodik a vetőmagról, a növényvédő szerekről és a műtrágyáról is. A kutatóállomáson végzett kísérletek alapján a hazai talaj- és éghajlati viszonyoknak legjobban megfelelő fajtákat terjesztik el, a leghatékonyabb vetőmagcsávázó és gyomirtó szereket használják, meghatározzák, mennyi műtrágya szükséges az optimális terméshez. A kutatóállomáson húsz dolgozó gondozza a kísérleti parcellákat és vizsgálja a megtermelt len minőségét, értékeli a nyert adatokat. Az itt folyó kutatások választ adnak azokra a kérdésekre, amelyek a lentermesztés sikerét meghatározzák. A kutatóállomás együttműködik a szövetkezetekkel, és ezáltal lehetővé teszi, hogy a tsz-ek helyes agrotechnikával, megfelelő fajták kiválasztásával jó terméseredményeket érjenek el, az ipar pedig jó minőségű nyersanyagot kapjon. KOCSIS L. MIHÁLY: CSÁRDAREND lefelé indult a lépcsőn, vállát lenyomta a nap súlya, a feje is előrebukott. A cipő... Milyen poros a cipője. Hirtelen úgy érezte, le kéne törölni, de nyomban el is mosolyodott magában. Hát, éppen a cipője most a legfőbb gondja. A megtorpanást azonban félreértette a kísérője. „Valamit elfelejtett, Károly elvtárs?” És készségesen mozdult, ha kell, visszaszalad, esetleg irat vagy üzenet, egy zsebből kicsúszott toll, doboz cigaretta... Ezt a mozdulatot nehezen szokta, szinte ingerülten legyintett, dehogy. Aztán meg is bánta. Egy ilyen gesztus tőle... „Megfogná egy pillanatra?” Átadta a táskáját, lassú, szinte kényelmes mozdulatokkal rágyújtott. Elmosolyodott, ahogy kifújta az első szippantás füstjét. „Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten ...” Csak később jutott eszébe, hátha nem talált célba az idézet. Az arckifejezéséből gondolta. (Pótlólag: a lépcső, amilyennek egy lépcsőnek lennie kell, az épületben már égtek a lámpák, este volt. Ilyenkor minden hivatalos épület megváltozik, van bennük valami sajátos sejtelmesség. A lámpák sárga fénye, a por, amely finoman lerakódik a szögletekben, egyáltalán: a napközbeni élet után az üresség, melyet csak kiemel minden késői távozó. A lépések visszhangja. A mi esetünkben a két férfi, az egyik házigazdái szerepkörben. Már ez így félreérthető. Nem a házigazda! „Lekísérhetjük, Károly elvtárs?” A megkérdezett tagabban intett, de aztán végül a ... kíséretét el kellett fogadnia. Az egyik kanyarban öreg takarítóasszonnyal találkoztak, kezében vödör, a vödörben minden bizonnyal rongy, de ez elkerülte a figyelmüket. Köszöntek egymásnak. Udvariasan és tartózkodóan. A vödör illetlenül csörömpölt, ha tekintettel vagyunk a csöndre. Bár, ha azt vesszük, a lépések is ...)* Nagy úr káromkodott. Meg az összes szentek ... Hogy egy ilyen kocsi is bemondhatja az unalmast!? A jelek szerint: „Károly elvtárs, mese nincs, ehhez alkatrész kell...” Károly egy pillanatra eltűnődött. Bosszús volt Hát, még a legegyszerűbb tervek is? Egykis szundítás a hátsó ülésen. Akkor mégiscsak vendéglátóinak lesz igazuk? De nem, haza kell jutnia mindenképpen, holnap az a délelőtti megbeszélés, el nem halasztható. Alvás egy idegen ágyban, a hajnali kelés tudatában ... Igazán nem vágyik erre. Most örült, hogy mégsem egyedül jött le a garázsba. Igen, kocsi kell.... ez lesz a legjobb megoldás. (Pótlólag: a garázsba menet ki kellett lépni a szabadba, friss, tiszta este volt, jólesett az egész délutáni szobafogság után az első mély lélegzetvétel. Feltehetően fagyott, mégis inkább tavaszias volt az este hangulata, köszönhetően annak a könnyű kis fuvallatnak, mely rögtön megcsapta a kilépők arcát. Az üdvözlés szinte szertartásos volt, ami pedig a gépkocsivezető káromkodását illeti, végül is nem a vaskosabb fajtából való, a fene ingyénél erősebb, a rosseb egyénél gyengébb. Nem keltett megütközést senkiben, de nyomatékosította az érzelmeket. Nagy úr keze olajos volt, egy ronggyal törölgette. Őt kétszeresen is keserítette a dolog, hiszen a hazamenetel csak az egyik gond volt, a másik: mi legyen majd a kocsival. Ahogy hárman álltak körülötte, valóban úgy látszott, mintha az a makacs gép lenne a legfontosabb dolog a világon. Később Nagy úr lecsapta a motorháztetőt, eltette a rongyot, és kivett a kesztyűtartóból néhány holmit, hogy átvigye a bordó Polskiba. A döntéstől a megvalósításig alig egy negyedóra telt el. A garázsról még annyit, hogy eredetileg istállónak tervezték, ha ugyanez fontos. Talán mint kiegészítés az épület korához.) # Nem tudja, mennyit aludhatott, de ahogy lassan tisztult a feje, érezte, hogy bármennyi volt, jólesett. Lábait féloldalt helyezte el az ülések között, így is zsibbadtak kicsit, de még nem mozdította meg. Keserű volt a szája, krákogott egyet „Felébredt, Károly elvtárs? — kérdezte Nagy úr. — .Mindjárt félúton leszünk. Nem tetszik előre ülni, itt talán kényelmesebb.” Bólintott, de aztán azt mondta: „Jó lenne megállni valahol, inni egy kortyot.” Nagy úr helyeselt, tud itt a közelben egy remek csárdát, későig nyitva van, még enni is kaphatnak, ha éppen arra támad kedvük. „Persze, biztos nem vacsorázott” — mondta Károly. „Piszmogtam azzal a vacakkal. Tudja, Károly elvtárs, így van ez. Mennél tökéletesebb egy ilyen gép, annál biztosabb, hogy semmire sem megy vele az ember, ha egyszer bedöglik. Annak idején az öreg Pobedéval nem volt ilyen gond. Mindig megbütyköltem valahogy, egy darab drót, ez az... Belerúgtam, aztán ment.” Károly nem felelt, habár figyelt arra, amit a gépkocsivezető beszélt, s magában igazat adott, de arra is fáradt volt, hogy a száját kinyissa. Csak később gondolt arra, hogy még nem válaszolt csárdaügyben sem. „Hát, akkor majd megállunk, Nagy elvtárs.” (Pótlólag: a Polski persze csak viszonylag kényelmes kocsi. Károly, ha aludni szándékozott, a nagy kocsiban is mindig hátra ült, nem a biztonság végett, hanem mert tudta, hogy az alvó utas álmosítóan hat a vezetőre. Most is, valóban, alighogy elhagyták a vá