Népszabadság, 1978. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

16 Dézsava Csak egy kis türelmet kérek a tisztelt Olvasótól, amíg tisztázom magammal, hogy műveltségem fitogtatásán kívül miért is választottam a fent címet. Azzal kezdődött, hogy ültem a televízió előtt, és szórakozottan néztem a Lehet egy kérdéssel több? címet viselő folytatásos vetélkedőt. Ekkor még eszembe se jutott semmiféle dézsava. Néhány perc múlva azonban furcsa érzés hatalmasodott el rajtam. Mintha én már egyszer láttam volna ezt a műsort. Előkerestem a programot, hátha ismétlés, de szó sem volt ilyesmiről. Közben a játékvezető mindenféle kérdéseket tett föl a versenyzőnek, aki erősen törte a fejét, ellentétben velem, aki néző létemre nemcsak a helyes válaszokat, hanem a soron következő rejtvényeket is előre tudtam. Kezdett idegesíteni a dolog. Be kellett ismernem magam előtt, hogy ez bizony alighanem dézsavű, eredeti francia alakjában déja vu, vagyis olyan emlékezeti csalódás, amikor azt hisszük, hogy egyszer már átéltünk valamit, ami valójában sohasem történt meg. Már-már bele is törődtem, elvégre emlékezeti csalódás másokkal is elő szokott fordulni, különben nem találták volna ki rá a dézsavat, amikor egyszerre csak megszakadt a műsor, a képernyőn feltűnt a bemondónő és elnézést kért. Azt mondta, hogy azok a kedves nézők, akik rendszeresen figyelik ezt a vetélkedőt, bizonyára észrevették, miszerint sajnálatos csere folytán a már korábban egyszer leadott Lehet egy kérdéssel több? felvételét sugározták, de mindjárt kezdik az igazit, az újat. És kisvártatva tényleg elkezdték. Mármost erre tulajdonképpen meg kellett volna nyugodnom, hiszen nem nekem volt emlékezeti csalódásom, hanem a televíziónak technikai hibája, mégsem tudtam szabadulni egy kényszerképzettől. Hátha máskor is megesett ilyesmi a tévében, csak nem hívták föl rá külön a figyelmet. A múltkor például ment a Nyaklánc című tévéjáték, magyar írta a forgatókönyvét, magyar színészek szerepeltek benne, mégis úgy éreztem, mintha, egyszer már láttam volna ezt a darabot. Utóbb hallottam valakitől, hogy ugyanez a történet külföldi színészekkel egy éven belül már látható volt ugyanebben a televízióban, de mivel sem a tévéjáték közben, sem utána nem kértek elnézést, mindmáig hajlamos vagyok a dézsavu számlájára írni az esetet. Lehet egy dobással több? Ha már így belemelegedtem a dézsavüzésbe, elmondanám, hogy nemcsak a tévében szerkesztett műsorok kapcsán szoktam úgy érezni, mintha ezt már egyszer átéltem volna. Lapozgatom az újságokat, és akár az őszi nemzetközi vásárról, akár a csúcsforgalomról vagy az ENSZ soros ülésszakáról olvasok, többnyire előre tudom, hogy mi következik. Közlekedési karambolokról értesülve már motyogom magamban, hogy az illető nem az útviszonyoknak megfelelően vezette járművét, és a rendőrség folytatja a baleset körülményeinek kivizsgálását. És ezzel még egyáltalán nem értem a dézsavak végére, mert olykor kisgyűlések és nagygyűlések szónokait hallgatván sem tudok szabadulni a gondolattól, hogy sajátos emlékezeti csalódás incselkedik velem. Meg mernék ugyanis esküdni rá, hogy ezeket a szavakat, mondatokat és fordulatokat, sőt az egész beszédet már végighallgattam egyszer, illetőlegnem is egyszer. Ez persze nyilvánvaló képtelenség, hiszen amennyiben csakugyan így volna, a gyűlés elnöke minden bizonnyal félbeszakítaná a szónokot, és a hallgatóság szíves elnézését kérné, amiért technikai hiba folytán egy korábbi beszéd szövege hangzott el. A hiba tehát bennem lehet, már gondoltam is rá, hogy felkeresek egy pszichiátert, ám közben szerencsére lezajlott a héten a finn— magyar válogatott focimeccs. Néztem a tévében a róla készített összefoglalót, és egyúttal befelé is figyeltem. Nagy kő esett le a szívemről, mert dézsavünek nyoma sem volt bennem. Pillanatig sem képzeltem, hogy ilyen finn— magyart korábban valaha is átéltem volna. Dézsavü helyett inkább egy dézsa víz jutott az eszembe. Nem is akármilyen, hanem jéghideg. fíff/hn .v.iíff# A közlekedés ábécéje A közvélemény a héten tudomást szerezhetett hazánk közúti közlekedésének első félévi öszszesített baleseti adatairól. A tanulságok sokaságából is érdemes kiemelni, hogy a gyalogosok rossz napokat, azaz rossz hónapokat hagytak maguk mögött. Kevés híján háromezer járókelő sérült meg az utakon gázolás következtében. Többen, mint tavaly az első hat hónapban. De az összehasonlítás más tekintetben is elszomorító: 27 százalékkal több volt a gyalogosokat ért halálos kimenetelű szerencsétlenség; januártól júniusig 349-en vesztették életüket a végzetes gázolás, elütés következtében. Az ok vagy a felelősség semmi esetre sem a zsúfolttá váló utakban, a növekvő járműforgalomban keresendő, hanem főként abban, hogy a közlekedés alapfokú követelményeiről, ábécéjéről feledkeznek meg újabban autósok és gyalogosok. Ábécét mondunk, mert olyan szabályokról van szó, amelyek elsajátításához, értéséhez, alkalmazásához végképp nincs szükség szaktudásra, képzettségre, különösebb koncentrálásra. A legteljesebb bizonyosság erre, hogy a sérülések, halálesetek színhelye minden eddiginél többször a kijelölt gyalogátkelőhely volt. Sőt igen gyakran olyan zebra, ahol az autósoknak — beleértve a teherkocsikat és taxikat is — tilosat, a járókelőknek szabadot mutatott a forgalmi lámpa. Ha igaz, hogy jó néhány közlekedési szerencsétlenséget a „véletlenek” összejátszása, a tisztázatlan forgalmi helyzet okozta bizonytalanság, előre nem látott tényező idéz elő, akkor még inkább igaz az, hogy a gyalogátkelőhely, a forgalmi lámpa semmibevétele jószerivel — a szándékossággal határos. Úgy látszik, a közlekedésrendészetre, a közlekedési bíróságokra vár a feladat: visszaszerezni a zebra és a lámpajelzés tekintélyét.Sajnos a szaporodó gyalogosbalesetekben nemcsak a vétkesek, hanem az áldozatok is közrejátszanak. Feltűnően sok szerencsétlenségnél volt azonos a körülmény: álló jármű mögül, figyelmetlenül lépett az úttestre a járókelő. S ez megint csak a közlekedés ábécéjéhez tartozik, egyebek közt olyan értelemben, hogy már az óvodásoknak, kisiskolásoknak is fejébe sulykolják az ebben rejlő veszélyt. Az úttest kétségkívül kicsit „harctér” is, s különösen azzá válik, ha a gyalogosok — a védtelenebb részvevők — is megfeledkeznek a legelemibb óvatosságról Végtére is az a járókelő, aki néhány másodpercnyi előny reményében ugrik ki álló kocsi mögül, akár bekötött szemmel is szaladgálhatna az úttesten. Régi igazság, hogy a közutakon a figyelmetlenség a fegyelmezetlenség is. Mégpedig mind gyakrabban végzetessé váló fegyelmezetlenség. Ezért a statisztikák egyik legfontosabb tanulsága, hogy a gyalogosok védelmében maguknak a gyalogosoknak is meg kell tenniük a magukét. Fekete Gábor NÉPSZABADSÁG 1978. szeptember 24., vasárnap Háromszáz mázsa hal pusztulása Vízszennyezés következményekkel és tanulságokkal Hazánkban évente 1500—2500 mázsa hal pusztul el. Az idén huszonnégy bejelentés érkezett halpusztulásról az Országos Vízügyi Hivatalba. Először január 2-án a Hernádban mérgező anyagok, utoljára szeptember 15-án a Sióban és a Kaposban oxigénhiány miatt hulltak el állatok. A statisztika szerint a 24 esetből ötször mérgezés, egyszer-egyszer nászhalál, halbetegség, gondatlan halászat, tizenötször pedig oxigénhiány okozta a tragédiát A közvélemény leginkább a szeptember 11-én Győrben történtekre, a Mosoni-Duna-ág teljes halállományának elpusztulására figyelt fel. A lezárult vizsgálat szerint háromszáz mázsa keszeget, süllőt, harcsát, csukát és pontyot mérgezett meg a városi szeszgyár és a győri vízművek szennyvize. A győri Előre Halászati Szövetkezet 544 ezer, a Győr-gyárvárosi Horgász Egyesület 40 ezer forint kártérítést, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság százötvenezer forint munkadíjat (az állathulladák összeszedéséért és elszállításáért) kér a „bűnösöktől”. A tragédia helyszínét az Országos Vízügyi Hivatal munkatársaival, Katona Emil osztályvezetővel és Császár József főelőadóval kerestük fel. A Mosoni-Duna-ág szeptember 20-án csak annyira szürke és piszkos, mint az év bármely más napján. A baljós időkre már csak a pusztulásról, a partra vetett döglött halakról készített diaképek és a jegyzőkönyvek emlékeznek. Az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság környezet- és vízminőségi osztályának vezetője, Ábrahám Margit határozottan állítja, hogy szeptember 11-én a csatornákból az átlagos mennyiségű szennyezőanyag került a folyószakaszba. A tanulmányterv már elkészült — Az említett napon hirtelen felmelegedett a levegő — magyarázza Katona Emil. — Nemcsak Győrben, hanem az ország más tájain is. A 30 fokos hőségben csökken a vizek oxigénoldó képessége, a szerves anyagok gyorsabban, az átlagosnál több oxigént fogyasztva bomlanak. Ilyenkor a halak gyakran feljönnek a víz felszínére, mert a mélyben a levegő híján fuldokolnak. Így történt ez szeptember 11-én is. Ezen a napon ugyanis Győrön kívül Esztergomnál is pusztultak a halak. A Mosoni-Duna-ágban ráadásul egy kisebb árhullám kedvezőtlenül változtatta meg az áramlási viszonyokat — veszi át a szót Ábrahám Margit. — A máskor akadálytalanul a mellékágakba folyó víz most nem tudott továbbjutni a saját torkolatánál: szennye felhalmozódott, a szerves anyagok felemésztették az oxigént, a halak elpusztultak. Az Észak-dunátúli Vízügyi Igazgatóság után benézünk a városi tanács épületébe is. Jezsó György építési és közlekedési osztályvezető a halpusztulás előzményeit ismerteti : — Győrnek nincs és soha nem volt szennyvíztisztítója. Pedig a város lakásaiból, gyáraiból naponta hetvenezer köbméter szennyvíz folyik a Dunába. A tisztítómű építését régen eldöntöttük. A Mélyépterv már elkészítette tanulmánytervét, az épület helyét kijelöltük, sőt a tereprendezési munkákon is túlvagyunk. Számításaink szerint a leendő telep naponta 120 ezer köbméter vizet tud megtisztítani. Az építkezés első ütemében 1985-ig elkészülne a mechanikai, második ütemében 1990-ig a biológiai tisztító. Gondot „mindössze” a beruházáshoz szükséges pénz, az 1,2 milliárd forint előteremtése okoz. Csak összehasonlításként: ebben az ötéves tervciklusban 430 millió forintot fordíthatunk vízgazdálkodásra. Ha ezt az 1,2 milliárdot a tanácsi költségvetésből vonnánk el, akkor Győrben tíz évig nem épülhetne új lakás. Ráadásul ez a pénz csak a szennyvíztisztító építési költsége. Az üzemeltetéshez, a csatornahálózathoz, a vízemelőkhöz ugyanekkora összeg kellene. Az Országos Vízügyi Hivatal sokat segített az V. ötéves tervciklusban. Reméljük, most sem feledkezik meg rólunk. — Nem feledkezünk meg—mondja Katona Emil. — Javasoltuk az Országos Tervhivatalnak, hogy támogassa Győr vízgazdálkodását. De öszsze kell fogni a város gyárainak, üzemeinek, tehát a leendő főcsatorna használóinak is. A közműfejlesztési hozzájárulásból és a tanácsi tartalékokból megépülhet a tisztító. Arra kell törekedni, hogy ez a hatalmas beruházás minél hamarabb megvalósuljon. Gondolom, szakaszos tervezéssel és építéssel már 1985-re elkészülhetne egy kisebb, biológiai víztisztításra alkalmas telep. A büntetést elödölték Utunk következő állomása az egyik „bűnös”, a Győr és Környéke Vízmű és Fürdő Vállalat. Déri József főmérnöktől megkérdezzük mi történt volna, ha szeptember 11-én az árhullám levonulásáig elzárják a szennyvízcsatornák nyílásait. A válasz: — Négy óra alatt elborította volna a fekália a várost. Vállalata tavaly hétmillió forint, vízszennyezési bírságot fizetett. Hivatalosan 35 milliót kellett volna, de ekkora összeg elvonása a vízmű létét veszélyeztette, ezért ötödölték a büntetést Császár József. — A bírságok a vízügyi alapot gazdagítják. A befolytösszegeket az OVH osztja szét a vízminőség védelmében tenni akaró, tehát csatornákat, derítőket, tisztítókat építő vállalatok és intézmények között. A Szeszipari Vállalat győri szeszgyárában Tóth János igazgató fogad minket. — Az emberek eddig azt állították, termékeinkkel családokat teszünk tönkre — kesereg. — Most a halpusztulást is a szemünkre vetik. Pedig mi főképp a gyógyászatban és a vegyészetben nélkülözhetetlen ipari szeszt gyártjuk. Ami a szennyezést illeti: amióta szeszgyár létezik, azóta van gyümölcs-, melasz- vagy másfajta hulladék. Hogy a mosléktól megkíméljük a Dunát, 15 éve élesztőüzemet alapítottunk. De ez az akkori százmillió forintos beruházás a szennyező anyagoknak csak egy részét szűrheti ki. Az utóbbi években már évi nyolcmillió forint bírságot fizettünk a Duna piszkításáért. Ezért határoztunk úgy, hogy a ma még kiömlő szerves anyagból is kivonjuk a fehérjét, és átalakítjuk állati takarmánnyá. Kiszámítottuk, hogy így évente hét-nyolc ezer tonna tápot állíthatunk elő. Tehát kevésbé szennyeznénk a folyókat, és csökkentenénk az importgondokat. Megkezdtük a kísérleti gyártást. Jelenleg a megye ezer szarvasmarhája a mi készítményünktől gömbölyödik. Ám hiányoznak a nagyüzemi termeléshez szükséges épületek és gépek. A vízügyi szakemberek elmagyarázzák az igazgatónak: a szenynyezési bírságként befizetett öszszeget a vállalat visszakaphatja, ha víztisztító beruházásba fekteti. Márpedig aszennyező anyagok 90—95 százalékát felhasználó) fehérjetakarmány-gyártó üzem víztisztítónak minősül. Végezetül már csak egy kérdés Tóth Jánoshoz: — Mi történik, ha szeptember 11-én leállítja a gyárban a szesz- és ezzel együtt a szennyvíztermelést? — Másfél milliós kárt okozunk az ágazatnak és az országnak. Császár József számolgat: — Hálátlan dolog a felelősségre vonás. Győrnek a napi 120 ezer köbméter vizet tisztító telep 1,2 milliárd forintjába kerül. Az üzemeltetés költségei nélkül egy köbméter víz tisztításához tízezer forint beruházás kell. A szűk városi vagy vállalati érdekeket nézve a környezetvédelem ráfizetéses üzlet. A szeszgyár például 100—150 millió forintos közműfejlesztési hozzájárulással segítheti a központi szennyvíztisztító építését. Látszólag rosszul jár, hiszen az évi nyolcmilliós bírságokkal sokáig eléldegélhetne. Csakhogy ezek a büntetések évről évre súlyosabbak lesznek. Az értékes folyókat, tavakat szennyezők rákényszerülnek a vízügyi alapra, egy idő után az addig befizetett összeget viszszakérve, mégiscsak megépítik tisztítójukat. A Sajó esete A technika szerepe ellentmondásos. A fejlett tőkésországok iparának-mezőgazdaságának ereje egyszerűen megélte a nagy folyók élővilágát. Most ott tartanak, hogy a minden bajt okozó műszaki színvonalat önmaga megfékezésére használják fel. Hatalmas összegeket költenek szennyvíztisztítókra, új növény- és állatfajok letelepítésére. Nekünk idáig nem szabad eljutnunk. Mire iparunk és mezőgazdaságunk annyira felfut, hogy melléktermékei természetünk létét fenyegetnék, addigra felszereljük a védőeszközöket. Jó példa erre az utóbbi időben már csak fekete folyóként emlegetett Sajó. Amíg hazánk vizeire az a jellemző, hogy szenynyezésük üteme lassul, addig a Sajón viszont már a szennyezettség foka csökken. Hasonló eredményt várunk 1990-től valamenynyi élővizünknél. — Természetesen csak óvatosan lehetünk optimisták— figyelmeztet Katona Emil. — Még sok a gondunk. Az új gyárak és üzemek fejlesztési alapjukból építenek víztisztítókat. Tapasztalatunk: ha kevés a pénzük, itt takarékoskodnak. A vállalatok saját döntésű beruházásaiba még főhatóságuk sem avatkozhat be. Nemrég felmérést végeztünk: megállapítottuk, hogy mintegy 25 milliárd forint várakozik felhasználatlanul arra, hogy víztisztító berendezések építésére fordítsák. Miért? Mert például ha egy gyapjúüzem bírságot fizet, attól egy méter szövet nem lesz drágább. De ha szennyvíztisztítót épít és működtet, akkor a beruházás öszszege megemeli az üzemi költségeket, tehát a szövet előállítási árát is. Jelenleg napi 3,6 millió köbméter szennyvíz kerül folyóinkra, tavainkba. Áramlik a víztisztító nélküli gyárak és az új lakótelepek gyűjtőcsatornáiból. Megfékezése korántsem egyszerű. A mostani halpusztulás — az országos adatokat nézve — nem volt katasztrofális, de nagyon figyelmeztető: vizeinket akkor is védeni kell, ha ma még nincs meg minden lehetőségünk a gyors cselekvésre. Horváth Kálmán Elszomorító látvány a Mosoni-Duna-ág partján.