Népszabadság, 1978. szeptember (36. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-19 / 221. szám

10 m­m MMM is N­É­P­S­Z­A­B­A­D­S­A­G 1978. szeptember 19., kedd ÚTKÖZBEN IS DOLGOZNAK A VÉNUSZ ŰRSZONDÁK A NAPSZÉL A Szovjetunióból szeptember 9-én útnak indították a Vénusz—11, majd a —12 jelzésű űrszondát, amelyek decemberben érnek a célpont­ként szereplő bolygó közelébe. A hosszú világűrbeli utazás azonban korántsem kihasználatlan idő, minthogy a műszerek a Földtől a Vé­nuszig terjedő pályaszakaszon is működnek, és különféle méréseket hajtanak végre. A Nap és a Föld közötti kozmikus kapcsolatok sorá­ban különösen fontos az úgynevezett szoláris szél vagy napszél néven ismert jelenség. Egyebek között ezt a plazmaáramlást tanulmányoz­zák most a Vénusz—11 és —12 egyes, berendezései. A Luna—2 műszerei fedezték fel A napszél létezését a Luna—2 jelzésű szovjet holdrakéta műsze­rei fedezték fel, amelyet 1959. szeptember 12-én indítottak útjá­ra (egy nappal később — 381 213 kilométer megtétele után — érte el a Hold felületét). A Luna—2 után következő harmadik szovjet űrszonda, amely 1959. október 4- én indult, szintén észlelte a szo­láris szelet, és ezzel megerősítette a Luna—2 eredményeit. Továb­bi mérési adatokat köszönhetünk az 1961 márciusában indított ame­rikai Explorer—10 mesterséges égitestnek. E három, ma már klasszikusnak nevezhető kísérlettel kezdődött meg a Napból származó plazma­áramlás rendszeres kutatása. Az első eredmények szerint a kérdé­ses áramlásban mozgó részecskék (protonok, hélium-ionok és sza­bad elektronok) átlagos sebessé­ge erősen változik. Néha csak 200 kilométer másodpercenként, máskor 400 kilométer/másodperc körül ingadozik, de a nagyobb napkitörések után nemegyszer el­éri a 800, sőt az 1000 kilométeres másodpercenkénti sebességet is. A számítások szerint normális körülmények között, azaz napki­­törésmentes időszakokban a Nap másodpercenként egymillió tonná­nyi anyagot sugároz ki magából a világűrbe a szoláris szél for­májában. A mi hétköznapi fogal­maink szerint óriási anyagmeny­­nyiség ez, a Nap tömegéhez viszo­nyítva azonban teljesen jelenték­telen. Spirál alakú pályán haladnak Azt gondolhatnánk, hogy a szo­ Láris szelet alkotó plazmaáramlás (vagyis a nagyon magas hőmér­sékletű, elektromosan töltött gá­zokból álló áramlat) éppúgy egye­nes vonalú pályán halad végig a Naptól a Földig vezető útja­ so­rán, mint ahogyan a fény is terjed. A valóságban azonban ez nem így történik. A részecskék spirál alakú pályákon haladnak, ame­lyeknek síkja többé-kevésbé egy­beesik a Föld Nap körüli pályájá­nak síkjával, az ekliptikával. A Földet elérő részecskék boly­gónkról nézve nem a Nap látszó­lagos, pillanatnyi irányából jön­nek, hanem olyan irányból, amely ezzel mintegy 45 fokos szöget zár be nyugat felé. A spirálist ugyan­is a Nap általános mágneses teré­nek rendkívül nagy távolságokig elnyúló erővonalai határozzák meg, s ez a mágneses mező részt vesz a Nap tengely körüli for­gásában. A Napból ezért a plaz­maáramlást alkotó részecskék úgy távolodnak, mint ahogyan a víz­sugár kifröcsköl a forgó kerti lo­csolóból. A részecskék képtelenek letérni arról a mágneses erővo­nalról, amelyen elindultak, épp­úgy, ahogyan a vasúti kocsi is kénytelen követni a sínpár útját. A földi életre is hatnak Ennek a sajátos mozgásnak a következménye, hogy rendszerint csak azok a napkitörések hatnak közvetlenül a Földre, amelyek a Nap tengely körüli forgása miatt már átjutottak a látható napko­rong középvonalán, és a megfi­gyelhető félgömb nyugati oldalán vannak (A Földről tekintve a Nap keletről nyugat felé forog.) A napkorong keleti oldalán lezaj­ló kitörésekből, az úgynevezett flerekből származó részecskék a spirálpálya miatt többnyire nem érik el a Földet. Ez gyakorlati szempontból is fontos. A plazmaáramlás egy-egy fler fellángolása utáni hirtelen megnövekedése ugyanis különbö­ző hatásokkal van a Földre és az élőlényekre is. A rádióvétel (fő­ként a rövidhullámú tartomány­ban) megromlik, mágneses „viha­rok” lépnek fel, megnő a közleke­dési és üzem­­balesetek száma, a szív- és idegbetegek állapotában rosszabbodás következik be stb. Ha a csillagászok a napkorong keleti féltekéjén észlelnek egy flert, akkor ennek alkalmasint nem lesznek ilyen hatásai, ha azonban a fler a nyugati oldalon jelentkezett, akkor 24—48 órával a kitörés lezajlása után már szá­mítani kell az említett jelensé­gek fellépésére. Az időkülönbség attól függ, hogy mekkora a szo­láris szél sebessége. Nagyobb fler után a napszél sebessége felfo­kozódik, az időkülönbség tehát csökken. Másodpercenként kétezer kilométer A napszélre vonatkozó legfon­tosabb fizikai adatok a követke­zők. Az eddig észlelt legnagyobb sebesség 2000 kilométer/másod­perc volt; az áramlás irányára me­rőlegesen elhelyezett egy négyzet­­centiméternyi felületen másodper­cenként százmillió—egymilliárd elemi részecske halad át (a föld­pálya bármely pontjára értve); egy köbcentiméternyi térfogatban a napszél erősségétől függően 1—20 részecskére számíthatunk, de erős flertevékenység után a sűrűség 30- ra is megnövekedhet köbcentimé­terenként. A szoláris szél nyilvánvalóan nem terjedhet a végtelenségig, ha­nem — mindenesetre igen nagy távolságban a Naptól — valahol gyengülni kezd, és végül lassan „elenyészik”. Ez úgy értendő, hogy beleolvad a csillagok közötti tér­ségek gyenge, de roppant kiterje­désű mágneses mezejébe. Ahol a szoláris plazmaáramlás által lét­rehozott torlónyomás eléggé ala­csony szintre csökken, és összeha­sonlíthatóvá válik a csillagközi térségekből a Nap felé tartó su­gárzások torlónyomásával, ott ta­lálkozási front alakul ki. A számí­tások szerint ez a frontfelület át­lagosan körülbelül 7500 millió ki­lométernyire van a Naptól, tehát még messzebb, mint a legkülső­ként ismert Plútó bolygó pályája. Az említett érték azonban csak a naptevékenység normálisnak nevezhető időszakára vonatkozik, vagyis arra­­ az időre, amikor a Napon nincs túlságosan sok folt, de már túljutottunk a napfoltmi­nimumon. Minimum idején a ta­lálkozási front közelebb kerül a Naphoz, távolsága ekkor „csak” 2500 millió kilométer. Napfoltma­ximumkor viszont, amikor a nap­szél jelentősen felerősödik, a szó­ban forgó front 22 500 millió ki­lométernyire távolodik el a Nap­tól. Bolygónk mágneses csóvája A szoláris szél hozza létre a Föld úgynevezett mágneses csó­váját. Ennek létezését korábban már sejtették ugyan, de ténylege­sen kimutatni csak az 1963. no­vember 27-től 1964. május 30-ig terjedő időszakban sikerült az amerikai Explorer—18 jelzésű mesterséges égitest segítségével. Kiderült, hogy a Föld magneto­­szférája (lásd a rajzot) a napszél hatására erősen deformálódik. (A magnetoszféra a Földet övező tér­ségnek az a része, amelyben boly­gónk mágneses tere a megha­tározó.) A Nappal ellentétes oldalon, vagyis a mindenkori éjszakai fél­gömb fölött a magnetoszféra rend­kívüli mértékben megnyúlik. Ezt nevezzük mágneses csóvának. A magnetoszféra határa a Föld kö­zéppontjától mérve a Nap irányá­ban 64 ezer kilométer távolság­ban van. Az erre merőleges irá­nyokban már 90 ezer kilométer magasságban húzódik, a Nappal átellenes irányban pedig, mint mondottuk, szinte a végtelenbe nyúlik, és határának távolságát nem állapíthatjuk meg pontosan. Nagyon meglepő, de igaz, hogy bi­zonyos értelemben véve a Föld még a Nap légkörében kering. A naplégkör legkülső két rétegét belső és külső korona néven is­merjük. A belső korona teljes napfogyatkozások alkalmával közvetlenül­ is tanulmányozható, de a koronográf nevű különleges műszer segítségével bármikor máskor is megfigyelhető, amikor a Nap a látóhatár fölött tartózko­dik. A nagyon halvány külső ko­rona fokozatosan olvad bele a bolygók közötti térségekbe. Igaz, hogy a szoláris szelet al­kotó részecskék nem magából a külső koronából származnak, ha­nem a naplégkör mélyebben elhe­lyezkedő övezeteiből szabadulnak ki, de a napszél mégis úgy tekint­hető, mint a korona „nyúlványa”, amely messze túlterjed bolygónk pályáján. A Napot elhagyó hidrogénfelhők Néha megtörténik, hogy egy­­egy kivételesen erős fler olyan sebességgel indít útba egy nagy hidrogénfelhőt — úgynevezett protuberanciát —, hogy annak se­bessége már meghaladja a Nap légkörére vonatkozó szökési se­bességet. Vagyis az ilyen, igen nagy sebességgel, robbanásszerűen felszálló protuberancia anyaga végleg elhagyhatja a Napot. A hidrogénfelhő a világűrben lassan szétoszlik, de egyes részecskéi éppúgy elérhetik Földünket, mint ahogyan a napszélben száguldó részecskék is eljutnak hozzánk. A protuberanciák megfigyelése ezért épp annyira fontos, mint a napszél állandó tanulmányozása. A Nemzetközi Csillagászati Unió nemrég létrehozott egy olyan munkacsoportot, amely kifejezet­ten a robbanásos jellegű protube­ranciák vizsgálatával foglalkozik, különös tekintettel azokra, ame­lyek elhagyják a Napot. Tanulmá­nyozni kívánják azt­ is, hogy va­jon az ilyen protuberanciák fel­szállása után is megnövekszik-e a napszéltevékenység. Tekintettel arra, hogy ez idő szerint már a napfoltmaximum felé haladunk — az új maximum­ra a jövő év vége felé kell számí­tanunk —, s ilyenkor a fler- és protuberancia-tevékenység is fel­erősödik, remélhető, hogy a Vé­nusz—dl és —12 ebben a vonatko­zásban is új adatokkal szolgál majd a csillagászoknak és a geo­fizikusoknak. Dr. Hédervári Péter A MAGNI fOSZIÍ­RA 1 HATÁRA A Föld mágneses csóvájának rendkívül leegyszerűsített, de mé­­retarányos vázlata. A­­csóva a Nappal átellenes oldalon, mindig az éjszakai félgömb fölött van, és szinte a végtelenbe húzódik. Ha­tára ebben az irányban nem jelölhető ki élesen. Kísérletek a nagyüzemi módszer kidolgozására Haltermelés meleg vízben A természetes körülmények közt élő ponty évi növekedésének 70 százaléka a két legmelegebb nyá­ri hónapra, júliusra és augusztus­ra esik. Bebizonyosodott, hogy nemcsak a ponty, hanem minden halfaj gyorsabban növekszik me­leg vízben, s a fokozott növekedés folyamatossá is tehető. Ezért gon­doltak arra a Szovjetunióban, hogy a hőerőművek hűtővizét nagyüzemi módon mindenütt fel kellene használni ilyen gyorsított haltermelésre. Az ezzel kapcsolatos kísérletek­hez tett kutatók olyan akváriu­mokat építettek, amelyekben a legkülönfélébb életkörülményeket, környezeti hatásokat lehet megte­­­remteni a halak számára. A pon­tyokat például 22—30 Celsius-fo­­kos vízben tartják, és naponként 6—12 alkalommal adnak nekik különböző összetételű táplálékot. A vilniusi kutatók a halterme­­lésre alkalmas tárolók vízcseré­­lési rendszerének kifejlesztésével, e vizek tisztításának problémáival is foglalkoznak. Kísérleti medencék Vilniusban. RADNÓTI MIKLÓS SZÍNPAD VI., Nagymező u. 11. ÉVADNYITÁS szeptember 26-án este 8 órakorMINDEN MÁSKÉPPEN VAN K­ARI­NTH­Y-EST Jegyek a színház pénztáránál válthatók 13 órától 18 óráig. Telefon: 210-600.

Next