Népszabadság, 1979. február (37. évfolyam, 26-49. szám)
1979-02-01 / 26. szám
4 RHODESIA Menekülő tőke Ian Smith és fehértelepes kormánya a nemzetközi tiltakozásnak fittyet hányva, a hét elején megrendezte a fehér kisebbség népszavazásnak kikiáltott választási komédiáját. A kedden leadott voksok 85 százalékával elfogadták az ország új alkotmányát. A szóban forgó alkotmány, mint ismeretes, a „demokratikus hatalomátadás” látszatát keltve, valójában arról intézkedik, hogy a 94 ezer főnyi fehér kisebbség miként gyakorolja hatalmát az ország hatmilliónyi fekete bőrű őslakossága fölött. A várható fejlemények még a fehér telepes lakosságot is nyugtalanítják. Erre lehet következtetni egyebek között abból is, hogy a keddi „népszavazáson” a fehér telepes választóknak mindössze 70 százaléka jelent meg, továbbá abból is, hogy menekül a tőke Rhodesiából. Többen csodálkoztak, mások gyanakodtak, amikor egy jónevű salisburyi kereskedő nemrég csaknem minden készpénzéért, azaz félmillió dollárért dohányt vásárolt, majd feladta azt egyik külföldi érdekeltsége címére. Az egyébként szokásos csomagolású szállítmány megérkezte után maga is repülőgépre szállt, s „elfelejtett” visszatérni: a dohánnyal együtt ő is füstté vált. A rhodesiai hatóságok bottal üthetik a kisíbolt pénz nyomát, s mint utóbb kiderült, vagyonának jó részét hasonló módszerrel már korábban kimentette. Szimat és furfang Egyszer valaki olyan teremtményhez hasonlította a tőkét, amelynek ravaszsága felér a rókáéval, kifinomult szaglása pedig vetekszik a vizsláéval. Nos, ez a hibrid állat mostanában szimatot fogott Rhodesiában, és menti az irháját, ő ugyanis a nyugalmat kedveli, amikor zavartalanul végezheti önhizlaló életfunkcióját, a profittermelést. Ebben az afrikai országban pedig éppen ezt a nyugalmat nem leli manapság. Amegperzselődés kockázata egyre több pénzember szemében halványítja el a rendkívül olcsó munkaerő nyújtotta busás haszon csábító lehetőségét. Ám a veszély megszimatolása még kevés, a tőkének minden furfangját elő kell vennie, hogy bőrét mentse. A salisburyi hatóságok ugyanis árgus szemmel ügyelnek minden üzleti tevékenységre és pénzügyi tranzakcióra. A szigorú büntetések, a növekvő kockázat ellenére hatalmas mértékben megnőtt a vagyonok, ingóságok kimentése, a csempészet. Ezek túlnyomó részét persze homály fedi, s ha napfényre kerül is egyegy sikeres manőver, a dolog természeténél fogva legfeljebb nevek említése nélkül forog közszájon. Az ilyesfajta akciókra vállalkozók egyébként is igyekszenek minél jobban összekuszálni a szálakat, hogy megnehezítsék a kisíbolt pénz vagy a csempészett áruk útját követni próbáló hivatalnokok dolgát. Mi több, jó néhány külföldi vállalat és bank is — attól tartva, hogy nem látja viszont a Rhodesiában befektetett pénzét — erősen érdekelt az illegális tőkemenekítésben. Az a délafrikai bankház például, amely futva a rhodesiai dohánytermelőknek kölcsönzött 10 millió dollárja után, megállapodott egy pretoriai vállalattal, hogy az szervezze meg a dohány kicsempészését. Nem ültek még el annak a tavalyi botránynak a hullámai sem, amely során hat vezető üzletembert és kormányhivatalnokot tartóztattak le. A vád: titkos katonai pénzügyi alapról több mint egymillió dollárt utaltak át külföldi bankszámláikra. Hármójukra már rábizonyították, hogy sárosak a dologban, a többiek — köztük egy magas rangú vámtiszt, Timothy Pittard és a hadügyminisztérium egyik főmunkatársa, Norman Brandt ügyét pedig még vizsgálják. Egyébként az utóbbi időben kivándorolt tőke nagyságára vonatkozólag legfeljebb becslésekre szorítkozhatunk. Londoni bankkörökben úgy vélik, hogy az utóbbi egy-két év alatt 2,3 milliárd dollár szivárgott ki az országból. Minthogy az ENSZ által kimondott gazdasági szankciók folytán Rhodesia tulajdonképpen titokban kereskedik jó néhány állammal, a feketekereskedelemben igencsak járatosak az ottani üzletemberek. Most jószerével éppen ezt a tapasztalatot használják fel a pénzek kisíbolására. Lakat a bányán A politikai tényezőkön túl, de szoros összefüggésben velük, nagy szerepet játszik a tőkemenekítésben az egyre hűvösebbre forduló gazdasági klíma. Az utóbbi 16 hónapban kétszer is leértékelték a rhodesiai dollárt (egy rhodesiai dollár körülbelül másfél amerikai dollárnak felel meg), s az egyéb mutatók is a gazdaság további romlását jelzik. Hivatalos adatok szerint a társadalmi össztermék tavaly hét százalékkal csökkent, az ipari termelés pedig hat százalékkal maradt el az egy évvel korábbi értéktől. Az infláció üteme viszont a legmagasabbra kúszott negyedszázad óta. Az export egyre zsugorodik, a behozatal ugyanakkor — kiváltképp az olajé és a fegyvereké — felszökött. A Smith-kormány az 1978—1979-es pénzügyi évben 400 millió dolláros költségvetési deficittel számol. A gyáripar és bányászat gondjai a legsúlyosabbak. A politikai és gazdasági bizonytalanság miatt például az Anglo—American Corp. nevű bányakonszern 12 telepén szüntette be a termelést. A katonai kiadások viszont emelkednek, az állami költségvetésnek majdnem a harmadát emésztik fel. A hadsereg fenntartása, a hazafiak ellen folytatott háború napi 1—1,5 millió dollárjába kerül a fehértelepes-rendszernek. Mindezek után nem csoda, hogy rohamosan nő a kivándorlók száma. Hivatalos adatok alapján tavaly 13 ezren, az AP amerikai hírügynökség becslése szerint viszont húszezren hagyták el az országot. De már 1977-ben is majdnem ennyien fordítottak hátat Rhodesiának. Ha a kivándorlás üteme nem csökken, néhány hónapon belül 200 ezer alá esik a fehérek száma. A repülőjáratokra hónapokkal előre kell jegyet foglalni, s a központi pénzintézet, a Reserve Bank alig győzi a valutaengedélyek kiadását. Jelenleg is mintegy húszezer kérelem fekszik a bank asztalán. Pedig a kormány egyre keményebb pénzügyi intézkedéseket hoz a kivándorlók megfékezésére. Egy-egy család számára legfeljebb 1450 dollárnak megfelelő valuta és 8700 dollár értékű ingóság kivitelét engedélyezi.. Dollárok a kofferban Persze a kivándorlók mindent megpróbálnak, hogy többet vihessenek magukkal. Minthogy minden család kivihet egy gépkocsit is, fantasztikus pénzeket költenek egy-egy speciális autócsodára. Egyesek külföldön jó áron eladható antik bútorokat vásárolnak, mások ékszereket és amerikai százdollároskat rejtenek el a legálisan kivihető útipoggyászban. A százdolláros bankók feketepiaci ára kétszeresére szökött a hivatalosénak. A fehér telepesek elvándorlása, a tőke kiszivárgása érzékenyen érinti az amúgy is gyöngélkedő gazdasági életet. Kiterjedt mezőgazdasági vidékek úgyszólván elnéptelenednek. Miközben az ipar is fokozódó szakmunkáshiánynyal küzd, a feketék körében nagyarányú a munkanélküliség, mivel a faji megkülönböztetés miatt túlnyomó részük szakképzetlen. Egyes szolgáltatások is akadoznak. Nem változtat a bizonytalanságon a Smith-féle új alkotmány elfogadtatására megrendezett népszavazási komédia sem, amelyet a Hazafias Front és jogaitól megfosztott, hatmillió fekete bőrű eleve elutasított. Laczik Zoltán NÉPSZABADSÁG 1979. február 1., csütörtök Üzembe helyezték az ország első ipari elektrgyorsítóját Üzentasalás a Villamosszigetelő és Műanyaggyárban (Tudósítónktól.) Szerda délelőtt Budapesten, a Villamosszigetelő és Műanyaggyárban bekapcsolták az ország első ipari méretű elektrongyorsító berendezését, amelyet a leningrádi D. F. Jefremov Intézetben dolgoztak ki és készítettek el. A besugárzóüzem előcsarnokában üvegfalak mögött számítógépközpontra emlékeztető vezérlőpultok sorakoznak ; odébb csévélő berendezés, amelyre a sugárkezelt műanyag fonalak majd feltekerednek. A bejárat felett a Sugárveszély! feliratú lámpa egyelőre nem világít. Itt avatta fel az új üzemet tegnap Müller István kohó- és gépipari miniszterhelyettes. A beruházás tervezésében és kivitelezésében a szovjet szerelőkön kívül 18 vállalat vett részt. A LUE—8—5V típusú lineáris elektrongyorsítóval nyolcmillió elektronvoltig gyorsíthatók fel a részecskék, s ha a sugárnyalábbal kezelik a polietilént, annak térfogata, szilárdsága, hőállósága kedvezően alakul. Így, a Műanyagipari Kutató Intézet sugárkémiai laboratóriumában kidolgozott eljárással olyan hőre zsugorodó telefon- és erőátviteli kábel- csatlakozók, végelzárók gyárthatók, amelyeket eddig kizárólag tőkés importból tudtunk beszerezni. A polietilén az elektronsugárzás hatására kitágul, hő hatására viszont visszanyeri eredeti alakját Ezt a tulajdonságát használják fel a kábelek szerelésénél. Az elektronsugárzással kezelt kitágult csövet ráhúzzák a csatlakozás helyére, majd felmelegítik, mire az összezsugorodva rászorul a kábelra és hermetikusan szigeteli a kívánt helyet. A vállalat évente ötvenmillió forint értékű terméket állít majd elő az új berendezés segítségével, kapacitásának 30 százalékát pedig kutatási célokra fordítja. Az avatást megelőző sajtótájékoztatón a leningrádi kutatóintézet főmérnöke egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy intézetük a világ egyik legnagyobb kutató központja, az ipari hátteret azonban — ha a szocialista országok igényeit ki akarják elégíteni — akár közös összefogással is erősíteni kell a jövőben. A Szovjetunióban a nálunk most felállított elektrongyorsítónál nagyobb teljesítményű berendezéseket is készítenek, ezeket a hibák helyének kiderítésére használják; segítségükkel 600 milliméter vastag fémet is át tudnak vizsgálni. Kisebb teljesítményű elektrongyorsítók többek között alkalmasak az üvegházi fóliák hőállóságának, szilárdságának megnövelésére, a bútoripari lakkok kezelésére és gumiipari termékek előállítására. De használják a gyorsító berendezéseket a gyógyászati segédeszközök sterilezésére, a kibányászott ércek ásványtartalmának meghatározására stb. is. Budapestre az elektrongyorsítót a szovjet Techsnabexport külkereskedelmi vállalat szállította, amely hasonló berendezéseket exportált már Csehszlovákiába, az NDK-ba, Finnországba és Japánba is. A tegnap bekapcsolt elektrongyorsítóval az év második felében kezdik meg az üzemszerű termelést. Az üzem ünnepélyes átadása után a magyar és a szovjet partnerek hosszú távú együttműködési szerződést írtak alá, amely kiterjed a közös kutatásra, fejlesztésre is. Előkészítik az elektrongyorsító bekapcsolását. (Mikó László felvétele.) BELSŐ IGÉNY - KÜLSŐ SZABÁLY Ki az, aki elmondhatja magáról. -------------- hogy a hivatása, foglalkozása, szakmája gyakorlásához nincs szüksége további elméleti vagy gyakorlati, tapasztalati és szakirodalmi tanulmányozásra, mert eleget tud? Senki, hacsak nem borította el a mindentudás dölyfössége. Az ismeretek fejlődésében és gyarapodásában egyetlen szakterületen sincs megállás; manapság kiváltképpen nincs, hiszen nem múlik el nap (hét hónap vagy esztendő), hogy egy-egy tudományos vagy gyakorlati pálya művelői ne értesülnének szakterületükön új gondolatokról, felfedezésekről, megállapításokról, eljárásokról. És ki az, aki elmondhatja, hogy megfelelő alapképzettsége van ahhoz, hogy szervezett kereteken kívül, eddigi tapasztalataira, tanulási rutinjára, jártasságára és belső igényére építve képes követni szakmája fejlődését? Ilyenek már többen vannak; az ő problémáikról szeretnék az alábbiakban néhány gondolatot elmondani, a közelmúltban történt — igaz, nem hivatalos — tapasztalatok és tájékozódások alapján. Példát említek, hogy szemléletesebbé tegyem a dolgot. Tudományos pályán működő, negyven év felé közelgő asszony mondta el: — Egyetemet végeztem, kitűnő eredménnyel. Utána, már a szakma gyakorlása közben eltelt három év, s láttam, hogy szükséges, beiratkoztam tehát egy igen hasznos továbbképző tanfolyamra. Ezt is kitűnő eredménnyel végeztem el. A marxizmus— leninizmus esti egyeteme következett, hasonló végeredménnyel. Utána a szakosító, filozófiából Ekkor már harmincötéves voltam. Mögöttem sok-sok elméleti publikáció, néhány önállóan írt szakkönyv is. .És a munkahelyemen most előírták, hogy be kell iratkoznom kétéves továbbképző tanfolyamra, minden hétfő este két óra... A legjobb lelkiismerettel állítom, hogy nincs rá szükségem, a tananyagát ismerem, vizsgáztam is már belőle. De minden hiába, kedvem ellenére kénytelen vagyok ... És egy következő példa: jogvégzett telekkönyvi hivatalvezető gondterhelt sóhaja: — 1973-ban végeztem el az egyetemet. A diplomám több és magasabb rendű, mint amire a jelenlegi munkámhoz szükség van, ámbár az ismereteknek nagy hasznát veszem Részt vettem elméleti, politikai továbbképzésén is, két alkalommal, kiemelkedő eredménnyel. S most egy megyei hatóság állásfoglalása szerint (nem országosan kötelező előírás vagy rendelet, ezt hangsúlyozták is) mégis kénytelen vagyok újabb kétéves tanfolyamra beiratkozni Azaz: nem vagyok kénytelen, mert megtagadhatnám, hiszen ..rendeleti alapja” nincs. De tudjuk, hogy van ez: behívtak, rábeszéltek, hogy más jelentkező híján, javítandó a statisztikát, tegyem meg . .. Megteszem, ámbár az igazat megvallva ezeken az estéken inkább jogi és közigazgatási szakkönyveket tanulmányoznék szívesebben, azt, ami mindennapi munkámhoz elengedhetetlen. Kényes és komplikált dolog ez. -------------------------------- nagyon jól tudom. Az állandóan ébren tartott, tágított, frissített és fejlesztett ismeretek nélkül ma már egyetlen szakma művelői sem mutathatnak fel értékes eredményeket. Ijesztő példák vannak arra, hogy diplomás szakemberek a diplomájuk megszerzése óta kezükbe sem vettek szakmai könyvet, lapot, folyóiratot, mert úgy érzik, hogy a képzettségük lezárt, befejezett, további elméleti tájékozódásra nincs szükségük. Ezen a magatartáson igyekeznek változtatni központielőírások, rendeletek, ágazati, kormányzati és egyéb előírások, amelyek meghatározzák, hogy bizonyos munkakörben kötelező a korábban megszerzett tudásanyag gyarapítása a megfelelő szervezeti keretek között. De vannak e téren túlbuzgóságok, vadhajtások, szelídebben szólva árnyalatlanságok is, ezért e néhány szó. A példákból — és más hely------------------szűke miatt itt nem részletezhető példákból — érzékelhető, hogy akadnak munkahelyi vezetők, testületek, hatóságok, amelyek a központi előírásokat és rendelkezéseket igyekeznek megtoldani. Sok esetben feltehetően okuk is van rá: bizonyos képzettség- és felkészültségbeli hiányosságokat valószínűleg jól érzékelnek, s ezen igyekeznek változtatni. De olykor túlságosan mechanikusan, árnyalatlanul, általánosságban teszik ezt, s ez szülheti az ellentmondásokat. A „szórásba” olyanok is belekerülnek, akiknek nem lenne szükségük rá, hogy továbbképző tanfolyamra írassák be őket, gyakran kedvük, hajlandóságuk ellenére. S olykor már az eredményesen gyakorolt tevékenység rovására. Miként a példáinkban említett esetekben is történt. Roppant nehéz dolog persze elbírálni, hogy ki az, aki a saját maga belső igényétől és lelkiismeretétől — vagy mondjuk, szakmai becsvágytól — ösztönözve a szabad óráit önképzésre fordítja, s ki az, akinek ebben, bizonyos rábeszéléssel, esetleg pártmegbízatással segíteni kell. Emberismeretet, szakismeretet, tapintatot és érzékenységet követelő dolog ezt megítélni. Hiszen — mint minden felelős döntésnél — fönnáll a tévedés lehetősége is. Sokszoros lelkiismereti tehertétel tehát, mert tekintettel kell lenni a továbbképzendő szakember hivatásbeli és emberi tulajdonságaira, eredményeire — vagy eredménytelenségeire — és a központi előírás