Népszabadság, 1979. február (37. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-01 / 26. szám

4 RHODESIA Menekülő tőke Ian Smith és fehértelepes­ kor­­mánya a nemzetközi tiltakozásnak fittyet hányva, a hét elején meg­rendezte a fehér kisebbség nép­szavazásnak kikiáltott választási komédiáját. A kedden leadott voksok 85 százalékával elfogadták az ország új alkotmányát. A szóban forgó alkotmány, mint ismeretes, a „demokratikus ha­talomátadás” látszatát keltve, való­jában arról intézkedik, hogy a 94 ezer főnyi fehér kisebbség miként gyakorolja hatalmát az ország hat­milliónyi fekete bőrű őslakossága fölött. A várható fejlemények még a fehér telepes lakosságot is nyug­talanítják. Erre lehet következ­tetni egyebek között abból is, hogy a keddi „népszavazáson” a fehér telepes választóknak mind­össze 70 százaléka jelent meg, to­vábbá abból is, hogy menekül a­ tőke Rhodesiából. Többen csodálkoztak, mások gyanakodtak, amikor egy jónevű salisburyi kereskedő nemrég csaknem minden készpénzéért, azaz félmillió dollárért dohányt vásárolt, majd feladta azt egyik külföldi érdekeltsége címére. Az egyébként szokásos csomagolású szállítmány megérkezte után ma­ga is repülőgépre szállt, s „elfe­lejtett” visszatérni: a dohánnyal együtt ő is füstté vált. A rhode­­siai hatóságok bottal üthetik a kisíbolt pénz nyomát, s mint utóbb kiderült, vagyonának jó részét hasonló módszerrel már korábban kimentette. Szimat és furfang Egyszer valaki olyan teremt­ményhez hasonlította a tőkét, amelynek ravaszsága felér a ró­káéval, kifinomult szaglása pe­dig vetekszik a vizsláéval. Nos, ez a hibrid állat mostanában szi­matot fogott Rhodesiában, és menti az irháját, ő ugyanis a nyu­galmat kedveli, amikor zavarta­lanul végezheti önhizlaló élet­funkcióját, a profittermelést. Eb­ben az afrikai országban pedig éppen ezt a nyugalmat nem leli manapság. A­­megperzselődés kockázata egyre több pénzember szemében halványítja el a rend­kívül olcsó munkaerő nyújtotta busás haszon csábító lehetőségét. Ám a veszély megszimatolása még kevés, a tőkének minden fur­­fangját elő kell vennie, hogy bő­rét mentse. A salisburyi hatósá­gok ugyanis árgus szemmel ügyel­nek minden üzleti tevékenységre és pénzügyi tranzakcióra. A szi­gorú büntetések, a növekvő koc­kázat ellenére hatalmas mérték­ben megnőtt a vagyonok, ingósá­gok kimentése, a csempészet. Ezek túlnyomó részét persze homály fe­di, s ha napfényre kerül is egy­­egy sikeres manőver, a dolog ter­mészeténél fogva legfeljebb nevek említése nélkül forog közszájon. Az ilyesfajta akciókra vállal­kozók egyébként is igyekszenek minél jobban összekuszálni a szálakat, hogy megnehezítsék a kisíbolt pénz vagy a csempészett áruk útját követni próbáló hiva­talnokok dolgát. Mi több, jó né­hány külföldi vállalat és bank is — attól tartva, hogy nem látja vi­szont a Rhodesiában befektetett pénzét — erősen érdekelt az ille­gális tőkemenekítésben. Az a dél­afrikai bankház például, amely futva a rhodesiai dohányterme­lőknek kölcsönzött 10 millió dol­lárja után, megállapodott egy pre­toriai vállalattal, hogy az szervez­ze meg a dohány kicsempészését. Nem ültek még el annak a ta­valyi botránynak a hullámai sem, amely során hat vezető üzletem­bert és kormányhivatalnokot tar­tóztattak le. A vád: titkos katonai pénzügyi alapról több mint egy­millió dollárt utaltak át külföldi bankszámláikra. Hármójukra már rábizonyították, hogy sárosak a dologban, a többiek — köztük egy magas rangú vámtiszt, Timothy Pittard és a hadügyminisztérium egyik főmunkatársa, Norman Brand­t ügyét pedig még vizs­gálják. Egyébként az utóbbi idő­ben kivándorolt tőke nagyságára vonatkozólag legfeljebb becslé­sekre szorítkozhatunk. Londoni bankkörökben úgy vélik, hogy az utóbbi egy-két év alatt 2,3 mil­liárd dollár szivárgott ki az or­szágból. Minthogy az ENSZ által kimondott gazdasági szankciók folytán Rhodesia tulajdonképpen titokban kereskedik jó néhány ál­lammal, a feketekereskedelemben igencsak járatosak az ottani üz­letemberek. Most jószerével éppen ezt a tapasztalatot használják fel a pénzek kisíbolására. Lakat a bányán A politikai tényezőkön túl, de szoros összefüggésben velük, nagy szerepet játszik a tőkemenekítés­ben az egyre hűvösebbre forduló gazdasági klíma. Az utóbbi 16 hó­napban kétszer is leértékelték a rhodesiai dollárt (egy rhodesiai dollár körülbelül másfél amerikai dollárnak felel meg), s az egyéb mutatók is a gazdaság további romlását jelzik. Hivatalos adatok szerint a társadalmi össztermék tavaly hét százalékkal csökkent, az ipari termelés pedig hat száza­lékkal maradt el az egy évvel ko­rábbi értéktől. Az infláció üteme viszont a legmagasabbra kúszott negyedszázad óta. Az export egy­re zsugorodik, a behozatal ugyan­akkor — kiváltképp az olajé és a fegyvereké — felszökött. A Smith-kormány az 1978—1979-es pénzügyi évben 400 millió dollá­ros költségvetési deficittel szá­mol. A gyáripar és bányászat gond­jai a legsúlyosabbak. A politikai és gazdasági bizonytalanság miatt például az Anglo—American Corp. nevű bányakonszern 12 telepén szüntette be a termelést. A kato­nai kiadások viszont emelkednek, az állami költségvetésnek majd­nem a harmadát emésztik fel. A hadsereg fenntartása, a haza­fiak ellen folytatott háború napi 1—1,5 millió dollárjába kerül a fehértelepes-rendszernek. Mindezek után nem csoda, hogy rohamosan nő a kivándorlók szá­ma. Hivatalos adatok alapján ta­valy 13 ezren, az AP amerikai hírügynökség becslése szerint vi­szont húszezren hagyták el az or­szágot. De már 1977-ben is majd­nem ennyien fordítottak hátat Rhodesiának. Ha a kivándorlás üteme nem csökken, néhány hó­napon belül 200 ezer alá esik a fehérek száma. A repülőjáratokra hónapokkal előre kell jegyet fog­lalni, s a központi pénzintézet, a Reserve Bank alig győzi a valuta­­engedélyek kiadását. Jelenleg is mintegy húszezer kérelem fekszik a bank asztalán. Pedig a kor­mány egyre keményebb pénzügyi intézkedéseket hoz a kivándorlók megfékezésére. Egy-egy család számára legfeljebb 1450 dollárnak megfelelő valuta és 8700 dollár értékű ingóság kivitelét engedé­lyezi.. Dollárok a kofferban Persze a kivándorlók mindent megpróbálnak, hogy többet vihes­senek magukkal. Minthogy min­den család kivihet egy gépkocsit is, fantasztikus pénzeket költenek egy-egy speciális autócsodára. Egyesek külföldön jó áron elad­ható antik bútorokat vásárolnak, mások ékszereket és amerikai százdolláros­­kat rejtenek el a le­gálisan kivihető útipoggyászban. A százdolláros bankók feketepiaci ára kétszeresére szökött a hivata­losénak. A fehér telepesek elvándorlása, a tőke kiszivárgása érzékenyen érinti az amúgy is gyöngélkedő gazdasági életet. Kiterjedt mező­­gazdasági vidékek úgyszólván el­néptelenednek. Miközben az ipar is fokozódó szakmunkáshiány­­nyal küzd, a feketék körében nagyarányú a munkanélküli­ség, mivel a faji megkülönböz­tetés miatt túlnyomó részük szak­képzetlen. Egyes szolgáltatások is akadoznak. Nem változtat a bizonytalansá­gon a Smith-féle új alkotmány el­fogadtatására megrendezett nép­­szavazási komédia sem, amelyet a Hazafias Front és jogaitól meg­fosztott, hatmillió fekete bőrű ele­ve elutasított. Laczik Zoltán NÉPSZABADSÁG 1979. február 1., csütörtök Üzembe helyezték az ország első ipari elektrgyorsítóját Üzentasalás a V­illamosszigetelő és Műanyaggyárban (Tudósítónktól.) Szerda dél­előtt Budapes­ten, a Villa­mosszigetelő és Műanyaggyár­ban bekapcsol­ták az ország első ipari mé­retű elektron­gyorsító beren­dezését, ame­lyet a lenin­­grádi D. F. Jef­­remov Intézet­ben dolgoztak ki és készítet­tek el. A besugárzó­üzem előcsar­nokában üveg­falak mögött számítógépköz­pontra emlé­keztető vezér­lőpultok sora­koznak ; odébb csévélő beren­dezés, amelyre a sugárkezelt műanyag fona­lak majd felte­­kerednek. A bejárat felett a Sugárveszély! feliratú lámpa egyelőre nem világít. Itt avat­ta fel az új üze­met tegnap Müller István kohó- és gépipari miniszterhelyet­tes. A beruházás tervezésében és kivitelezésében a szovjet szerelő­kön kívül 18 vállalat vett részt. A LUE—8—5V típusú lineáris elektrongyorsítóval nyolcmillió elektronvoltig gyorsíthatók fel a részecskék, s ha a sugárnyalábbal kezelik a polietilént, annak tér­fogata, szilárdsága, hőállósága kedvezően alakul. Így, a Mű­anyagipari Kutató Intézet sugár­kémiai laboratóriumában kidolgo­zott eljárással olyan hőre zsugo­­­rodó telefon- és erőátviteli kábel-­­ csatlakozók, végelzárók gyártha­tók, amelyeket eddig kizárólag tőkés importból tudtunk besze­rezni. A polietilén az elektronsugárzás hatására kitágul, hő hatására vi­szont visszanyeri eredeti alakját Ezt a tulajdonságát használják fel a kábelek szerelésénél. Az elektronsugárzással kezelt kitá­gult csövet ráhúzzák a csatlakozás helyére, majd felmelegítik, mire az összezsugorodva rászorul a ká­belra és hermetikusan szigeteli a kívánt helyet. A vállalat évente ötvenmillió forint értékű termé­ket állít majd elő az új berende­zés segítségével, kapacitásának 30 százalékát pedig kutatási célokra fordítja. Az avatást megelőző sajtótájé­koztatón a leningrádi kutatóinté­zet főmérnöke egy kérdésre vála­szolva elmondta, hogy intézetük a világ egyik legnagyobb kutató központja, az ipari hátteret azon­ban — ha a szocialista országok igényeit ki akarják elégíteni — akár közös összefogással is erősí­teni kell a jövőben. A Szovjet­unióban a nálunk most felállított elektrongyorsítónál nagyobb telje­sítményű berendezéseket is készí­tenek, ezeket a hibák helyének ki­derítésére használják; segítségük­kel 600 milliméter vastag fémet is át tudnak vizsgálni. Kisebb tel­jesítményű elektrongyorsítók töb­bek között alkalmasak az üveghá­zi fóliák hőállóságának, szilárdsá­gának megnövelésére, a bútor­ipari lakkok kezelésére és gumi­ipari termékek előállítására. De használják a gyorsító berendezé­seket a gyógyászati segédeszközök sterilezésére, a kibányászott ércek ásványtartalmának meghatározá­sára stb. is. Budapestre az elektron­gyorsítót a szovjet Techsnabexport külkereskedelmi vállalat szállítot­ta, amely hasonló berendezéseket exportált már Csehszlovákiába, az NDK-ba, Finnországba és Ja­pánba is. A tegnap bekapcsolt elektron­gyorsítóval az év második felében kezdik meg az üzemszerű terme­lést. Az üzem ünnepélyes átadása után a magyar és a szovjet part­nerek hosszú távú együttműkö­dési szerződést írtak alá, amely kiterjed a közös kutatásra, fej­lesztésre is. Előkészítik az elektrongyorsító bekapcsolását. (Mikó László felvétele.) BELSŐ IGÉNY - KÜLSŐ SZABÁLY Ki az, aki elmondhatja magáról. -------------- hogy a hivatása, fog­lalkozása, szakmája gyakorlásához nincs szüksége további elméleti vagy gyakorlati, tapasztalati és szakirodalmi tanulmányozásra, mert eleget tud? Senki, hacsak nem borította el a mindentudás dölyfössége. Az ismeretek fejlő­désében és gyarapodásában egyet­len szakterületen sincs megállás; manapság kiváltképpen nincs, hi­szen nem múlik el nap (hét­ hó­nap vagy esztendő), hogy egy-egy tudományos vagy gyakorlati pálya művelői ne értesülnének szakterü­letükön új gondolatokról, felfede­zésekről, megállapításokról, eljá­rásokról. És ki az, aki elmondhatja, hogy megfelelő alapképzettsége van ah­hoz, hogy szervezett kereteken kí­vül, eddigi tapasztalataira, tanu­lási rutinjára, jártasságára és belső igényére építve képes követni szakmája fejlődését? Ilyenek már többen vannak; az ő problémáikról szeretnék az aláb­biakban néhány gondolatot el­mondani, a közelmúltban történt — igaz, nem hivatalos — tapaszta­latok és tájékozódások alapján. Példát említek, hogy szemlélete­sebbé tegyem a dolgot. Tudomá­nyos pályán működő, negyven év felé közelgő asszony mondta el: — Egyetemet végeztem, kitűnő ered­ménnyel. Utána, már a szakma gyakorlása közben eltelt három év, s láttam, hogy szükséges, be­iratkoztam tehát egy igen hasznos továbbképző tanfolyamra. Ezt is kitűnő eredménnyel végeztem el. A marxizmus— leninizmus esti egyeteme következett, hasonló vég­eredménnyel. Utána a szakosító, filozófiából Ekkor már harminc­ötéves voltam. Mögöttem sok-sok elméleti publikáció, néhány ön­állóan írt szakkönyv is. .És a mun­kahelyemen most előírták, hogy be kell iratkoznom kétéves to­vábbképző tanfolyamra, minden hétfő este két óra... A legjobb lelkiismerettel állítom, hogy nincs rá szükségem, a tananyagát isme­rem, vizsgáztam is már belőle. De minden hiába, kedvem ellenére kénytelen vagyok ... És egy következő példa: jogvég­zett telekkönyvi hivatalvezető gondterhelt sóhaja: — 1973-ban végeztem el az egyetemet. A dip­lomám több és magasabb rendű, mint amire a jelenlegi munkám­hoz szükség van, ámbár az isme­reteknek nagy hasznát veszem Részt vettem elméleti, politikai továbbképzésén is, két alkalom­mal, kiemelkedő eredménnyel. S most egy megyei hatóság állásfog­lalása szerint (nem országosan kö­telező előírás vagy rendelet, ezt hangsúlyozták is) mégis kénytelen vagyok újabb kétéves tanfolyamra beiratkozni Azaz: nem vagyok kénytelen, mert megtagadhatnám, hiszen ..rendeleti alapja” nincs. De tudjuk, hogy van ez: behívtak, rá­beszéltek, hogy más jelentkező hí­ján, javítandó a statisztikát, te­gyem meg . .. Megteszem, ámbár az igazat megvallva­ ezeken az es­téken inkább jogi és közigazgatási szakkönyveket tanulmányoznék szívesebben, azt, ami mindennapi munkámhoz elengedhetetlen. Kényes és komplikált dolog ez. -------------------------------- nagyon jól tudom. Az állandóan ébren tar­tott, tágított, frissített és fejlesz­tett ismeretek nélkül ma már egyetlen szakma művelői sem mu­tathatnak fel értékes eredménye­ket. Ijesztő példák vannak arra, hogy diplomás szakemberek a dip­lomájuk megszerzése óta kezükbe sem vettek szakmai könyvet, lapot, folyóiratot, mert úgy érzik, hogy a képzettségük lezárt, befejezett, to­vábbi elméleti tájékozódásra nincs szükségük. Ezen a magatartáson igyekeznek változtatni központi­­előírások, rendeletek, ágazati, kor­mányzati és egyéb előírások, ame­lyek meghatározzák, hogy bizo­nyos munkakörben kötelező a ko­rábban megszerzett tudásanyag gyarapítása a megfelelő szervezeti keretek között. De vannak e téren túlbuzgósá­gok, vadhajtások, szelídebben szól­va árnyalatlanságok is, ezért e né­hány szó. A példákból — és más­ hely­------------------szűke miatt itt nem részletezhető példákból — érzékelhető, hogy akadnak mun­kahelyi vezetők, testületek, ha­tóságok, amelyek a­ központi előírásokat és rendelkezéseket igyekeznek megtoldani. Sok eset­ben feltehetően okuk is van rá: bizonyos képzettség- és felké­szültségbeli hiányosságokat való­színűleg jól érzékelnek, s ezen igyekeznek változtatni. De olykor túlságosan mechanikusan, árnya­­latlanul, általánosságban teszik ezt, s ez szülheti az­ ellentmondá­sokat. A „szórásba” olyanok is be­lekerülnek, akiknek nem lenne szükségük rá, hogy továbbképző tanfolyamra írassák be őket, gyak­ran kedvük, hajlandóságuk ellené­re. S olykor már az eredményesen gyakorolt tevékenység rovására. Miként a példáinkban említett esetekben is történt. Roppant nehéz dolog persze el­bírálni, hogy ki az, aki a saját maga belső igényétől és lelkiis­meretétől — vagy mondjuk, szak­mai becsvágytól — ösztönözve a szabad óráit önképzésre fordítja, s ki az, akinek ebben, bizonyos rábeszéléssel, esetleg pártmegbí­zatással segíteni kell. Emberisme­retet, szakismeretet, tapintatot és érzékenységet követelő dolog ezt megítélni. Hiszen — mint minden felelős döntésnél — fönnáll a té­vedés lehetősége is. Sokszoros lel­kiismereti tehertétel tehát, mert tekintettel kell lenni a tovább­­képzendő szakember hivatásbeli és emberi tulajdonságaira, ered­ményeire — vagy eredménytelen­ségeire — és a központi előírás

Next