Népszabadság, 1979. július (37. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-22 / 170. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1979. július 22., vasárnap Az újjászületett Varsó Megszokott, mindennapi kép: hófehér hattyúk úsznak méltóságteljesen a vízi kastélyt körülvevő tavon; tarka vadkacsák csapnak hangos csetepatét, s időnként a parthoz közelítve, jólesően kapják be a nekik dobott finom falatokat, amelyekből soha sincs hiány. Mint ahogyan nem fogy ki a varsóiak zsebéből a Lazienkipark szelíd mókusainak szánt rágcsálnivaló sem. „Basia, basia, basia” — (magyarul Boris) — hívogatják e kedves állatkákat gyerekek és felnőttek egyaránt, s a mókus máris ugrik, szalad feléjük, felkapaszkodik szoknyájukra, nadrágjukra, akár egy fára, s a világ legtermészetesebb módján veszi el kezükből a magot. A Lazienki csupán egyike a lengyel főváros 65 parkjának, mégis mind közül a legszebb, a varsóiak szívének legkedvesebb. Ősi fái alatt sétálva romantikát lelnek a szerelmesek, csendes padjain megpihenve felüdülést, nyugalmat az idősebbek, a gyermekeiket sétáltató apák, anyák, a vizsgáikra készülő egyetemisták. A gyermekek és a pihenni vágyó felnőttek birodalma ez. őket védi a park bejáratánál elhelyezett tábla, amely arra figyelmeztet, hogy kutyával, kerékpárral nem szabad bejönni. Csak az idősebb generációk emlékeznek ama másik, az emberi méltóságot megcsúfoló táblára, amely a náci megszállás éveiben hirdette: „Lengyeleknek belépni tilos!” A varsói felkelés bukása után a németek benzinnel öntözték végig a vízi kastély belsejét, és fel akarták robbantani. Szerencsére nem sikerült. Halálra ítélt város Sikerült azonban ördögi tervük Varsó szinte teljes megsemmisítésére. A felkelés bukása után, 1944 októberében a hitleristák megsemmisítő osztagokat, kommandókat alakítottak, amelyek utcáról utcára haladva felégették a házakat, dinamittal levegőbe röpítették a közműveket, tankokkal döntötték ki a távíróoszlopokat, tépték fel a villamossíneket. S egyúttal halálfejes szakértők osztaga igyekezett kiválogatni és megkaparintani a Harmadik Birodalom számára legértékesebb műkincseket, vagy ha ez nem sikerült, megsemmisíteni őket. De halálra ítélték a fákat is: a kommandók szisztematikusan kivágták őket, amerre csak elhaladtak. A varsói fák 60 százaléka esett áldozatul e modern barbarizmusnak. Hitler döntése értelmében már 1939-ben kidolgozták annak a kis településnek a terveit, amelynek az elpusztított Varsó helyén kellett volna felépülnie ... 1945. január 17-én — ezen a napon szabadult fel a lengyel főváros — romokban hevert valamenynyi Visztula-híd, megsemmisült az ipari, egészségügyi és műemléki épületek 90, az iskolák és lakások 75, a színházak és mozik 95 százaléka. A háború előtt 800 ezer ember lakott Varsó belvárosában. Azon a fagyos, januári reggelen egyetlen élő lelket sem lehetett találni e városrészben, összehasonlítva az ország más városaival, Varsóban volt a legnagyobb az emberveszteség. A felszabadulás napjaiban a lengyel fővárosban 162 ezer ember élt, közülük 140 ezren a jobb parti Prágában, 22 ezren pedig a távoli, bal parti elővárosokban. De Varsó élt és élni akart. 1945. február 1-én, amikor a Lublinban székelő ideiglenes kormány határozatot hozott a lengyel főváros újjáépítéséről, már javában tartott a munka. Húszmillió köbméternyi romhalmaz várt eltakarításra ... És jöttek az egész országból romot eltakarítani, építeni. 1945. május 9-én, a háború befejeződésének napján már 336 ezer, az év végén pedig 467 ezer lakosa volt Varsónak. 1946 utolsó hónapjában 1015 fővárosi üzemben kezdődhetett meg újra a termelés, és 30 ezren dolgozhattak az iparban. Súlyos és nagy áldozatokat követelő esztendők voltak ezek és a következők is. Az élet újbóli megindítása, alapvető feltételeinek megteremtése után két feladatot kellett párhuzamosan megoldani: a lengyel főváros újjáépítésének — bár találóbb azt mondani: felépítésének — és korszerűsítésének hatalmas feladatát. A várostervezők nem akarták a háború előtti szűk és levegőtlen Varsót visszaállítani ; modern, tágas, széles utakkal, sok zöld szigettel tarkított nagyvárosról álmodtak, amelyben az emberek kényelmesebben és egészségesebben élhetnek, mint az egykori bérkaszárnyákban. Csupán egy dologban nem volt semmiféle vita. Abban ugyanis, hogy Varsó legrégibb, s a lengyelek szívének oly kedves városnegyedeit — az Ó- és Újvárost —, valamint a történelmi értékű műemlék épületeket — eredeti formájukban kell rekonstruálni. De a hogyanra akkor még alig tudott volna választ adni bárki. Az eredmény azonban világszerte ismert, mi több, elismerést és csodálatot keltő. A rekonstrukció oly tökéletesen sikerült, hogy az, aki csak ma ismeri meg Varsó patinás óvárosát hangulatos kis kávézóival, teraszaival, galériáival, a párizsi Montmartre-ot idéző egész atmoszférájával, hajlamos kételkedni abban, hogy amit lát — nem az eredeti, hanem annak csupán „másolata”, az eredeti újjáalkotása a romok helyén. De éppígy csodálatot kelt a többi műemlék helyreállítása is, aminek legújabb látványos példája éppen a királyi palota. Újjáépítéséről még 1949-ben hoztak határozatot, a megvalósításra azonban csak később kerülhetett sor. Ma a palota eredeti pompájában áll, ám belső berendezése előreláthatólag még egy-két évet igénybe vesz. A műemlékek e nagy gonddal — és tegyük hozzá, ihletett hozzáértéssel — végrehajtott rekonstrukciója csak úgy volt lehetséges, hogy archívumokban, irattárakban stb. megkeresték az eredeti dokumentumokat, rajzokat, sok helyütt egyegy épületrész vagy berendezési tárgy megmentett darabkáit , és ezek alapján dolgozták ki szinte emberfeletti munkával a rekonstrukció, az újjáalkotás terveit. Millióan — új otthonban A lengyel főváros mai arculata az elmúlt harminc év alatt alakult ki. A várostervezők merész álmai nagyvonalúan újjáépített és modern fővárosban öltöttek testet. A mai Varsóban — jóllehet Katowice után ez az ország második legnagyobb ipari központja — jó a levegő, szélesek az utak, rengeteg a park, a zöldterület (egy lakosra 13 négyzetméternyi jut), az emberek kényelmesebb, egészségesebb otthonokban élnek, mint a háború előtt. S ez akkor is igaz, ha a lengyel ■fővárosban ma még az egyik legnagyobb társadalmi gond a lakáskérdés, ha sokáig kell is várni a lakásra, és százezres nagyságrendben mérhető a lakásra várók száma. Mert a lengyel főváros több mint másfél millió lakosa közül 1,2 millióan élnek új — tehát távfűtéses, minden komforttal ellátott — lakásban! Varsó olyannyira támadt fel hamvaiból, hogy 542 ezer lakásból csaknem 400 ezret a háború után építettek, s a fennmaradt 145 ezret is újjáépítették vagy korszerűsítették. Varsó látványosan rohamos fejlődésének új szakasza a hetvenes években kezdődött, és nemcsak a lakásépítésben. Modern üzletházak, toronyszállók, új központi pályaudvar épült a belvárosban föld alá süllyeszett vasúti pályákkal , magával ragadóan fejlődött az infrastruktúra. Újabb híd íveli át a Visztulát, a hozzá tartozó gyorsforgalmú úttal, s közvetlenül a folyó mellett már korábban megépült az észak—déli irányú, négysávos sztráda. Ezek nemcsak a városból való ki- vagy éppen bejutást teszik könnyűvé az autósok számára, de nagy jelentőségűek a Varsó peremén egymás után kiépülő és benépesülő új lakónegyedekben élők közlekedése szempontjából is. Mint az az újabb gyorsforgalmú útszakasz is, amelyet éppen a napokban adtak át az ünnep tiszteletére. A Modlinska-sztráda kilenc kilométeres szakaszát 14 hónappal a tervezett határidő előtt vehették birtokukba a varsóiak. A korábbi átadást 54 ezer fővárosi lakos önkéntes társadalmi munkája tette lehetővé. Hit a jövőben A varsóiak áldozatkészége, fővárosuk iránti szeretete, s hadd tegyem hozzá: felelősségérzete, a lengyel főváros sok-sok új s a tervezett határidőnél előbb elkészült alkotásában öltött már testet. Varsóiak ezrei vettek részt a gyorsforgalmú utak és Visztulahidak építésében, a parkok kialakításában, de ha kellett — mint legutóbb az idei, kegyetlenül hideg télben —, a főváros hó alóli kiszabadításában is. Kétszázezer varsói lapátolta, csákányozta váltott műszakban egy februári hétvégén a fagyos havat. Nélkülük béna maradt volna a főváros tömegközlekedése, nem juthattak volna munkahelyükre a dolgozók, s mindez súlyosbította volna azokat a gondokat, amelyeket e rendkívüli tél amúgy is okozott az országnak. Varsóban — éppúgy, mint egész Lengyelországban — ma jogos büszkeséggel ünnepelnek az emberek. Az, amit e történelmi mércével mérve röpke 35 esztendő alatt elértek, amit szó szerint a romokból építettek, teremtettek — valóban az övék, a lengyel népé. Mindannyian hordták a téglát — és nemcsak jelképesen — a történelmi műhöz, amely, jól tudják, még korántsem tökéletes. Vannak gondok, van jócskán tennivaló. A sors groteszk fricskája talán, hogy éppen ebben a jubileumi esztendőben különösen sok és váratlan gond szakadt a varsóiak, az ország lakosságának nyakába: a zord tél után az árvíz és végül az aszály tetézte az amúgy sem könnyű helyzetet, amelyben manapság országainknak — Lengyelországnak is — gazdálkodniuk kell. Mindezek ellenére, a lengyel nép, s köztük a varsóiak bíznak erejükben, jövőjükben, nem utolsósorban azért, mert tudják: nincsenek egyedül. Varsó, 1979. július 21. Terényi Éva A lengyel főváros egyik új negyede. A GYERMEKEKÉRT A Népszabadság pályázatának nyertesei A nemzetközi gyermekév alkalmából meghirdetett A gyermekekért pályázatunkra csaknem háromszáz pályamunka érkezett. A legjobban sikerültek közül huszonhetet közöltünk. A pályaművek elbírálására alakult bizottság a következő pályamunkáknak ítéli oda a díjakat: I. díjat (3000 forintot) nyert: VERES ISTVÁN tv-adásrendező (Budapest), Velük egy kenyéren, ANKA JÓZSEF lakatos (Budapest), A Láng gépgyári munkásközösségben című munkája. II. díjat (2000 forintot) nyert: DR. KATONA IMRE tanácsi dolgozó (Debrecen), Tudományos konferencián a putrik világáról, ZSIGMOND IMRÉNÉ fonónő (Budapest), Három tavaszunk, DR. KÁLMÁN MÁRIA gimnáziumi tanár (Budapest), A csepeli javítások, DR. KERÉKGYÁRTÓ IMRÉNÉ tanár (Budapest), Megtalálta élete értelmét című írása. III. díjat (1000 forintot) nyert: DR. BÓC IMRE közgazdász (Budapest), Hogyan edződött felnőtté Panni? FEKETE JÓZSEF nevelőotthonigazgató-helyettes (Balatonberény), Sanyi bácsi, BÁLI JÁNOSNÉ (Szolnok) Az iskolatej, SOMORJAI TIBOR (Tatabánya) A csillebérci öreg tölgyek alatt, DR. MATICS ERZSÉBET tanár (Budapest), A „nehéz” fiú, KISS JÓZSEF ny. ált. iskolai igazgató (Pécs), Így kezdődött nálunk a tanítás, DAJKA JÓZSEFNÉ tisztviselő (Budapest), Amíg igazi szakmunkásokká váltak, VALLÓ EMIL ny. tisztviselő (Balassagyarmat), Ebéd Kormospusztán, JELES SÁNDORNÉ tisztviselő (Debrecen), Unokáinknak már könnyebb, DR. TÓTH LÁSZLÓ ált. iskolai igazgató (Veszprém), Az első izgalmas repülőút című pályamunkája. Szerkesztőségünk a nemzetközi gyermekév alkalmából március végén hirdette meg A gyermekekért pályázatot. Alig valamivel több, mint két hónap alatt — a pályamunkák beküldési határidejének lejártáig — csaknem 300 írás érkezett a szerkesztőségbe. Szinte kivétel nélkül valamennyi személyes élmények alapján, megkapóan szép történeteket, emlékeket elevenített fel. Az írások meggyőzően érzékeltették azokat a mélyreható változásokat, amelyek hazánkban, a gyermekek, a gyermekközösségek életkörülményeiben, sorsuk alakulásában végbementek. Felelősséggel szóltak az írások a még sok helyütt felfedezhető hiányosságokról, a további tennivalókról is. Ezek az állásfoglalások jól tükröződnek abban a huszonhét pályamunkában, amelyet a beérkezők közül folyamatosan közöltünk. Kiválasztásuk nem volt egyszerű. Azok a pályamunkák is, amelyeknek közlésére nem kerülhetett sor, többé-kevésbé szintén bepillantást nyújtottak gyermeksorsok alakulásába, helyi példák, személyes tapasztalatok alapján érzékeltették, hogy társadalmunk miként igyekszik támogatni azt az áldozatos munkát, amely gyermekeink intézményes neveléséért, egyéniségük kibontakoztatásáért, alkotó emberré formálásukért folyik. Országunkban a dolgozó emberek gyermekei összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között élnek, mint egykor, vagy mint ma is a világ sok részén élő fiatalok. Persze ahogy erről a pályamunkák is hírt adnak, nálunk sem mindenütt kedvezőek a körülmények. Vannak olyan rétegek, amelyeknek még több figyelemre, gondoskodásra, tanácsra van szükségük. Nekünk ma már nem a gyermekek táplálkozása, ruházkodása, egészségügyi ellátása okoz gondot, a mi gyermekeink ebben nem szenvednek hiányt. De például a mostaninál jóval több bölcsőde és óvoda is kellene. Vannak azután lelkiismeretlen szülők, akik magatartásukkal lelki sérüléseket okoznak gyermekeiknek. Nem túl ritka a felelőtlen kapcsolat, gyakori a válás, és ezek következményeként sérülést szenvedő vagy éppen az elhagyott, szülők nélkül nevelkedő gyermek. A legodaadóbb államitársadalmi gondoskodás sem tudja az ilyen gyermekek számára a családi otthont, a szeretetet teljesen pótolni. Pályázatunk sikere mindemellett a nevelőknek, a pedagógusoknak köszönhető, akik nagy kedvvel és hozzáértéssel vetették papírra azokat a történeteket, amelyek igazul, szépen, megrázóan vagy örvendeztetőn mutatták be egy-egy gyermek vagy gyermekközösség életútját, sorsának alakulását, buktatóit és jobbra fordulását. Csak elismeréssel szólhatunk azokról a tanárokról, falusi, tanyai tanítókról, nevelőkről, gondozókról, pártmunkásokról, ifjúsági vezetőkről, akik megragadták az alkalmat, hogy gondjaikról, sikereikről, nehézségeikről és örömeikről szóljanak. Pályamunkájukban hivatástudatukról, mélységes gyermekszeretetükről tettek tanúbizonyságot. Szavaikból egyértelműen a segítő szándék csendül ki, az őszinte törekvés arra, hogy olvasóink előtt felvillantsák pályájuk, hivatásuk hétköznapjainak sok-sok gondját, élményét, kudarcát és győzelmét. Emlékezetesek maradnak számunkra is azok az írások, amelyekben a pályázók önmaguk életéről, gyerekkori hányattatásaikról, megpróbáltatásaikról vallottak. Voltak, akik megható őszinteséggel szóltak arról, hogy soha nem érezték az anyai kéz simogatását, mert szüleik eldobták őket maguktól, s csak a társadalmi intézményeknek, szervezeteknek, egy-egy közösség vagy patrónusuk figyelmének köszönhetik, hogy a társadalom dolgos, megbecsült tagjává válhattak. Csak elismeréssel szólhatunk azokról a pályázókról, akik egyáltalán nem tollforgató emberek, jó néhányuk keze nehéz szerszámhoz szokott, mégis hitelesen, megjelenítő erővel ábrázolták életük, ifjúságuk egy-egy epizódját, pályafutásuk sorsfordulóit, örülünk anak, hogy jó néhány olyan írást is kaptunk, amely szocialista brigádok, munkásközösségek áldozatkészségéről, önzetlen társadalmi munkájáról, iskolák és különféle gyermekintézmények patronálásáról, segítségre szoruló gyermekek iránt érzett felelősségéről szól. Említést érdemel, hogy írással hivatásszerűen foglalkozó, tudományos munkát publikáló szerzők is érdemesnek tartották elmondani egy-egy régi emléküktet, a gyermekek mai életéről szóló tapasztalataikat. Köszönjük valamennyi pályázó közreműködését, amellyel a nemzetközi gyermekév hazai programjának színesebbé, sokoldalúbbá tételéhez, gazdagításához is hozzájárultak.