Népszabadság, 1979. július (37. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-01 / 152. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1979. július 1., vasárnap A T© 11NYOS IS­KO­LA Húsz éven át m­egannyi alka­lommal átutaztam a Répce menti Vasegerszegen, s egyszer sem sej­­lesdt föl bennem a hiányérzet: állj meg, vándor, ez a falu rejte­get számodra­ valami érdekeset. Pedig rögzítődött emlékezetem­ben a kisded, masszív torony, amely szinte az útpadkára épült, de azt hittem róla, hogy templo­mot jelez­ő protestáns gyüleke­zet imaházát, kellő távolságot tartva díszességben, rokonságban a katolikusok nagy barokk temp­lomától. Félig-meddig találtam el az igazságot, mint mindig, ha fel­­tételezésekre hagyatkozik az em­ber. A torony valóban hitbéli készség, harangláb az evangéli­kusoknak, de a hozzánövesztett épület a tanítás hajléka, s e há­­zasítás révén nevezik Vasegersze­gen együtt a kettőt tornyos isko­lának. A benne való félnapos diákos­­kodásom tenyérnyi fényfolt ma­rad emlékeimben. A nagyapától az unokáig Mint afféle pudvásodó nebuló, nehezen fértem el a liliputi pad­ban, miközben hálásan figyeltem Németh Jenő Árpádra, a tornyos iskola utolsó tanítójára. Hálám már csak azért is indokolt volt, mert okító mesterem szent szo­kást odázott el a kedvemért. Ren­geteg dús falusi virágot láttam udvarán, verandáján, megannyit évzáróra kapta a kisdiákoktól. E virágokat minden alkalommal a temetőbe szokta vinni, rokon elő­deinek sírjára. Azon a napon, amikor kirajzik vakációra a bol­dog gyermekcsapat, néhány síron felizzik a koranyár virágpompá­ja. Akik alant pihennek a vasi táj humuszában, mind itt éltek, a tornyos iskolában. Apák, anyák, nagyapák, nagyanyák. Hantjuk egyetlen gondviselője a mai taní­tó, az utolsó leszármazott a száz esztendőnél korábban eltökélt hi­vatásban. Az első, amit megtanultam a kopott, szűk padocskában, hogy egy évszázad szívszorítóan rövid idő. Úgy tetszett, szinte láttam is idejövet a répcelaki út mentén ballagni paszomántos fekete ru­hájában Németh Mártont, a nagy­apát, aki sort nyitott itt Vaseger­szegen a katedra áldozatos kop­tatásában. S mivel a garat is el­­tömítődik, ha bőven zúdul rá a búza , az élet, Németh Jenő Ár­pád csapong az időben, meg-meg­­torpan a tények sűrűjében. Be­vár, ha eltévedek, siettet, ahol nem érdemes sokáig ólálkodni. Röviden vázolom ide az utat, me­lyen végigvezetett. Ódonabb ősei kézművesek vol­tak, építő-készítő tudományukkal szereztek tekintélyt, kenyeret ma­guknak itt Sárvár közelében mint felvidéki jövevények. Már­tont, a mai mester nagyapját már elküldhették a soproni evangéli­kus tanítóképzőbe, ahol is okle­velet szerzett 1867-ben, a kiegye­zés esztendejében. Még ugyan­azon év őszén állást kapott a rép­celaki felekezeti iskolában, majd a következő szeptembertől a szü­lőfalujában folytathatta hivatá­sát. Ugyanabban a tanteremben, ahol mindezt felidézi az unoka. Takaros, gyarapító-szaporító em­ber lett Márton oskolamester úr. Miután feleségül vette Sümegi Zsuzsannát, öt szép gyermeket nevelt. Négy fiát tanítónak, egy lányát tanító mellé hitvesnek. Ugyanis így hangzott a családi határozmány: a fiúk ne csak ta­nítók legyenek, de egyszersmind tanító lányát vegyék feleségül, a leánygyermek pedig tanítóhoz menjen nőül. Ügy is történt. Szét­szóródtak a testvérek Észak-Du­­nántúl lutheránus vidékein, csak Jenő, a legidősebb fiú került itt­honi katedrára. S midőn Márton nagyapa 35 évi szolgálat után, 1903-ban elköltözött virágfedelű humuszhajlékába, Jenő fia vette kezébe a mogyorópálcát — nem éppen a fenyítés szándékával, ha­nem hogy pontosabban mutassa, amit tanítani akar, ámbár igaz, hogy nevezett mogyorópálca jó­voltából akkoriban kevesebb volt a por a vásott fiúk nadrágjában, mint manapság. Az apa-tanító 1903 és 1934 kö­zött viselte tisztét a tornyos isko­lában, megbízói teljes elégedett­ségére. A fiú-tanító, Jenő Árpád neve léphetett közvetlenül a nyo­mába, mert édesapja halálakor még csupán 13 éves volt. Mire megszerezte az oklevelet abban a soproni tanítóképzőben, amely­nek folyosófaláról ünnepélyes biz­tatással nézett le rá apja és nagy­apja tablóképe, már javában lán­golt a második világháború. Isko­la helyett kaszárnyába kellett be­vonulnia és 1947 lett, mire haza­vergődött a hadifogságból. Akko­riban még a presbiterekből álló iskolaszék választott tanítót, a nagy tekintélyű ágh. ev. hitvallá­sú esperes úr elnökletével. Reá szavaztak. 1948. január 15-én tör­tént a voksolás,­majdan szánra erősített táblával járták be a gyermekek a falut: „Éljen Né­meth Jenő tanító úr!” Így jutott hozzá a folytatás kötelezettségé­hez a hét testvér legifjabbja, aki egyedül maradt a családból a pe­dagógusi pályán. Még megválasz­tása esztendejében bekövetkezett az iskolák államosítása, amikor is meghagyták állásában próbaidős tanítónak. Egy év múlva végle­gesítették. Annak immár három évtizede, és Németh Jenő Árpád kétlépésnyire jutott a nyugdíj­hoz. Őszintén szólva, már elhang­zott a végső ámen a tornyos is­kola bezárására a körzetesítés miatt. Hegyfaluba járnak majdan okításra a vasegerszegi gyerme­kek, de a szép múltú tanítódi­nasztiára való tekintettel Németh Jenő Árpádra bízzák, meddig kí­ván őrhelyén maradni. Mihelyt elfogadja az obsitot, átkerül a múltak tárába a tornyos iskola. Se folytatás, se folytató. Az uno­kának nincsen gyermeke. A kuruc generális leszármazot­tja Ez utóbbi állításomat késede­lem nélkül visszavonom. Hét és negyvenöt év között gyermeke az egész falu. E padokat koptatták, melyek közt most én diákosko­­dom néhány órára, a tanévzárás délutánján. Könnyeztetően mu­latságos dolog a tanító számára a néhai padkoptatók sarjait pallé­rozni. Szipogna is, kacagna is, ahogy magyarázza: — Valósággal elkápráztat a ha­sonlóság, annyira visszahozzák elém az apróságok szüleik egy­kori mivoltát. Nemcsak a mozgá­suk, a szemük állása hasonló, nemcsak a lábbeli sarkát koptat­ják ugyanúgy, de még a kedélyük, a humoruk, a nehézkességük, a huncutságuk is lejátszódott már előttem 25—30 évvel korábban. Ha már idáig jutottunk, szük­séges szóba hozni Némethné Béri Balogh Erzsébetet, a hajdanvolt kuruc generális atyafiságából származó asszonyt, az utolsó vas­­egerszegi tanító feleségét. Erzsi asszony nem termett magzatot, de azért édesgyermeke vala­mennyi kisiskolás. Annál inkább azzá lettek, minél inkább hiány­zott a sajátja. Valódi édesanya­ként adott otthonosságot a tor­nyos iskolának, hasznossá téve magát ezer dologban, pihenést nem ismerő férje mellett. Melyi­ket említsük az ezer közül? Or­vosi rendelő kellett, de pénz nem volt a berendezésre. A tanító­k vezette színjátszó csoport buzgón járta a környéket, szereplési dí­jakból kaparták össze a költsé­get. Erzsi asszony segédrendezett, kosztümöket tervezett és varrt, csepűszakállt ragasztott, király­nőket sminkelt, fűtött az öltöző­ben, ráncigálta a színpadfüggönyt, kuporgott a súgólyukban. Aztán meg­festették, takarították a ren­delőnek való épületet, amely mindmáig kitűnően szuperál, a színjátszók vette vizsgálóeszkö­zökkel, fogorvosi fölszereléssel együtt. Ó, mennyi kalandosság, romantika, móka és mulatság ter­mett a parasztszoknyát viselő Thália körül! A színpadon szere­pet játszadozó csizmás legények, keszkenős leányok valódi szerel­mesekké lettek valódi szerepük­ben, és íme, jönnek a szerelmi házasságban született gyerekek, elkápráztatva a tanítót meg a fe­leségét azzal a könnyeztetően mu­latságos hasonlósággal. Mivel elgémberedtem a szűk diákpadban, kikászálódtam belő­le deréknyújtogató járkálásra, így találkoztam a régi falusi is­kolák jellegzetes darabjával, a törpe harmóniámmal. De a vas­egerszegi harmóniám több holmi típusdarabnál. Messziről simogat­ta meg tekintetével Németh Jenő Árpád. — Szintén idősebb százévesnél, Kis Mária úrnő, Markusovszky Lajos felesége ajándékozta az is­kolának nagyapám idejében. Ha nem ötlik figyelmembe a harmónium, talán meg sem tu­dom, hogy Vasegerszegre nősült, s itt pihen az 1893-ban elhunyt Markusovs­zky Lajos, a szabad­ságharc tábori főorvosa, a magyar orvostudomány halhatatlan jele­se. Azon nyomban indultunk a ligetes mezőbe, a Répce egykori hullámterének partos oldalába, ahol szálfenyők között, boros­tyánnal és tobozzal borított kő­lap alatt pihen a honi gyógyá­szat forradalmára. Mellette a méltó hitves, aki házat vásárolt, óvodát rendezett be a zsellér­gyermekeknek, s ugyanabban a házban délutánonként varrni, hí­mezni s más asszonyi ügyességek­re tanította a serdülő parasztlá­nyokat. Az egyszerű apotheózis helyét, a kegyeletben élő házas­pár kettős sírja körüli mezőt gondosan lekaszálták. Németh Je­nő Árpád és felesége megillető­­dött bizalmassággal nézett össze: jól van, él a hűség, melyre a gyer­mekeket nevelik. Itt járt vala­mely névtelen kertész, minden bi­zonnyal egy az egykori tanítvá­nyok közül. Szívós természetbúvár Berekben járva, mező mélyeibe fürkészve, kényelmes röptű ma­darak útját kísérve térült arra a szó, hogy tanítóm elképesztően szívós természetbúvár, rendíthe­tetlen gyűjtő, negyvennél több tárgy- és témakörben. Kevesen vannak, akik jobban ismerik ná­lánál Magyarország rovar- és madárvilágát. Éppúgy vadászik lámpával éjszaka lepkékre a kö­zeli kertek alatt, mint ahogy be­cserkész messze tájakat egy-egy tojásritkaságárt. Azt hiszem, raj­ta kívül nincs ember e hazában, aki rétisas fészkében aludt vol­na. Hosszan jellemezhetném ki­létét, de célszerűbb, ha ide má­solom a következő bekezdést szá­mos följegyzésének egyikéből. „Diákkorom óta sok madárfió­kát neveltem fel. 1937-ben példá­ul nagy szélvihar verte le a sár­garigó fészkét. Öt kis tollasodó fiókát vettem magamhoz, a kert­ben levő szőlőlugas drótján, a le­velek közt tartottam őket, nehogy hozzájuk férjen a macska. A rét­ről hordtam nekik a rengeteg sáskát és amennyire örültem, an­­­nyira bánkódtam is, amikor szárnyra keltek. Jégverés után mindig a határt jártam, hogy ösz­­szeszedjem a jégtől sérült mada­rakat. Egy alkatommal vérző fe­jű, tehetetlen gólyát találtam. Ha­zahoztam, ápoltam, etettem. Hordtam neki a házaktól a tyúk­­belet. Szépen rendbe jött, egé­szen megszelídült, peckesen lép­delt az udvarunkon a tyúkok kö­zött Mivel kicsi volt az udva­runk, onnan nem indulhatott az őszi költözéskor, ezért kivittem a tágas rétre, hogy elrepülhessen.” Talán visszatért az a gólya. Ta­lán el sem repült. Csupán annyi bizonyos, hogy a tornyos iskola utolsó tanítója bocsátotta szárny­ra, miként a hozzá méltó embe­reket Gerencsér Miklós ÜNNEP ÉS ERŐGYŰJTÉS K K­öztudomású, hogy a javak ter­­melésének, forgalmazásának és a fogyasztásnak megannyi ága­zatában fontos — a mezőgazda­ságban pedig uralkodó — szerepet töltenek be nálunk a szövetkeze­tek. Történelmünk legutóbbi há­rom évtizedében a társadalmi és a gazdasági viszonyok szocialista fejlődése egyebek között azt az eredményt szülte, hogy a különfé­le rendeltetésű szövetkezetek éle­tünk szerves részeivé váltak, tag­jaik és egész népünk javára sok mindent kibontakoztattak a ben­nük rejlő jó lehetőségekből, elő­nyökből. A mai nap azzal ad okot min­dennek a felidézésére és hangsú­lyozására, hogy a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének a hú­szas évek elején hozott határoza­ta értelmében július első vasár­napját világszerte a haladó szö­vetkezeti gondolat és törekvések megünneplésének szentelik. Több mint hatvan országban együttvé­ve csaknem 400 millió szövetkeze­ti tag üli meg az idén ezt a ha­gyományos ünnepet. Egyidejűleg ünnepelnek tehát a magyar szövetkezeti emberek a többi szocialista országbeliekkel és azokkal is, akik tőkés rendszerű vagy úgynevezett fejlődő orszá­gokban élnek, dolgoznak, nyilván­valóan más-más politikai és gaz­­dasági körülmények között s nem azonos világnézettel, még a szö­vetkezeti összefogás közelebbi vagy távolabbi céljait, lehetősé­geit tekintve sem teljesen egysé­ges szellemben. Összefűzi azonban őket világszervezetük programja, amely a társadalmi haladás szol­gálatát, a teljes leszerelést,­ a tar­tós béke megteremtését hirdeti. Mindezzel és a világszervezet, programjának jó néhány más pontjában foglaltakkal is egyetért a szocialista magyar szövetkezeti mozgalom több milliós tagsága. Tisztában van viszont azzal is, hogy nem elég a világméretekben érvényesítendő, az általános em­beri haladás érdekeit helyesen ki­fejező célok támogatásának ünne­pélyes kinyilvánítása. Ezzel együtt arra is szükség van, hogy minden szövetkezet valamennyi dolgozó­ja tudásának és erejének a legja­vát adja szűkebb közösségének és az egész társadalomnak a boldo­gulásáért. Aki ismeri a mi szövetkezeteink helyzetét és szerepét, az jól tudja, hogy rendszerünk teret ad minden, egészséges szövetkezeti kezdemé­nyezésnek. Világosan látják és el­ismerik ezt a nem szocialista or­szágokból itt járt szövetkezeti ve­zetők, szakemberek is. Sok év meggyőző eredményei tanúskod­nak róla, hogy mind a hagyomá­nyos, mind pedig a változó világ követelményeiből fakadó, új szö­vetkezeti elvek a szocializmusban érvényesíthetők igazán. Hatalmas erőforrása ez a szö­vetkezeteknek, s egyúttal megtisz­telő felelősséget is ró rájuk. Azt, hogy a sajátjuknak tekintsék tár­sadalmunk, gazdaságunk minden örömét, gondját, közös feladatát, most mindenekelőtt az idei esz­tendő tennivalóinak s mostani ötéves tervünk előirányzatainak a lehető legsikeresebb teljesítését. S egyúttal lelkiismeretes felkészülést a következő tervidőszakra, amely további nagy feladatok elé állít­ja a szövetkezeteket is, így válik a nemzetközi szövet­kezeti nap nem csupán az ügyhöz méltó, ünneppé, jó alkalmat kínál az erőgyűjtésre is, hogy mind a mezőgazdasági, mind az ipari, a fogyasztási, a takarék- és lakás­­szövetkezetek még jobban megfe­leljenek hivatásuknak. CSONGRÁD MEGYE A tervezettnél több munkáslakás épül (Tudósítónktól.) A tervezettnél több lakást ad­nak át az ötödik ötéves tervben Csongrád megyében. A remélt 23— 25 ezer helyett várhatóan 26—28 ezer család költözik új otthonba 1980-ig. A lakások többsége többszintes épületben, korszerű technológiá­val készül. A megyei tanács a tervidőszakban kétezer munkásla­kás kivitelezését szorgalmazta: ebből 1978 decemberéig a terve­zett 1385 helyett 1732-t adtak át. A számok már sejtetik, hogy a megye lakásgondjai, ha alig ész­revehetően is, de enyhülnek, s a vállalatok 1980-ig újabb 1170 csa­ládot szeretnének munkáslakáshoz juttatni. Az igénylők aktáiból a városi tanácsok az idén és jövő­re 1084-at tudnak teljesítettként lezárni. Persze ha minden az el­képzelések szerint alakul, Hódme­zővásárhelyen és Szegeden akkor is maradnak kielégítetlen lakás­igénylések. Bár például a megye­­központban több munkáslakásra lenne szükség, a nagyüzemek, in­tézmények vezetői gazdasági ne­hézségekre hivatkozva ma már nem bánnak olyan bőkezűen a hozzájárulással, mint egy-két éve. 1977-ban például 60 vállalattól 1596 dolgozó kapott összesen 75,7 millió forint lakásépítési kölcsönt vagy segélyt, 1978-ban csupán 55,2 millió forinton osztozkodhatott 1378 dolgozó. Nemrég Szegeden a városi ta­nács üres, de közművesített telke­ket ajánlott fel a város nagyválla­latainak: építkezzenek közösen! Egyik üzem adná a darukat, a másik a kőműveseket, a harmadik a szállítást végezhetné — az el­képzelések szerint. Az ötlet iránt egyelőre azonban csak a helyi Vo­lán és a MÁV érdeklődik. SZŐNYEG VEGYISZÁLBÓL A Soproni Szőnyeggyárban márciustól dolgozik a vegyiszálat ké­szítő új berendezés. A Tiszai Vegyi Kombinát polipropilén-gra­nulátumából készülő vegyiszálból szőnyegpadlót állítanak elő. (Hadas János felvétele / MTI Fotó.)

Next