Népszabadság, 1979. július (37. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-01 / 152. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1979. július 1., vasárnap A T© 11NYOS ISKOLA Húsz éven át megannyi alkalommal átutaztam a Répce menti Vasegerszegen, s egyszer sem sejlesdt föl bennem a hiányérzet: állj meg, vándor, ez a falu rejteget számodra valami érdekeset. Pedig rögzítődött emlékezetemben a kisded, masszív torony, amely szinte az útpadkára épült, de azt hittem róla, hogy templomot jelező protestáns gyülekezet imaházát, kellő távolságot tartva díszességben, rokonságban a katolikusok nagy barokk templomától. Félig-meddig találtam el az igazságot, mint mindig, ha feltételezésekre hagyatkozik az ember. A torony valóban hitbéli készség, harangláb az evangélikusoknak, de a hozzánövesztett épület a tanítás hajléka, s e házasítás révén nevezik Vasegerszegen együtt a kettőt tornyos iskolának. A benne való félnapos diákoskodásom tenyérnyi fényfolt marad emlékeimben. A nagyapától az unokáig Mint afféle pudvásodó nebuló, nehezen fértem el a liliputi padban, miközben hálásan figyeltem Németh Jenő Árpádra, a tornyos iskola utolsó tanítójára. Hálám már csak azért is indokolt volt, mert okító mesterem szent szokást odázott el a kedvemért. Rengeteg dús falusi virágot láttam udvarán, verandáján, megannyit évzáróra kapta a kisdiákoktól. E virágokat minden alkalommal a temetőbe szokta vinni, rokon elődeinek sírjára. Azon a napon, amikor kirajzik vakációra a boldog gyermekcsapat, néhány síron felizzik a koranyár virágpompája. Akik alant pihennek a vasi táj humuszában, mind itt éltek, a tornyos iskolában. Apák, anyák, nagyapák, nagyanyák. Hantjuk egyetlen gondviselője a mai tanító, az utolsó leszármazott a száz esztendőnél korábban eltökélt hivatásban. Az első, amit megtanultam a kopott, szűk padocskában, hogy egy évszázad szívszorítóan rövid idő. Úgy tetszett, szinte láttam is idejövet a répcelaki út mentén ballagni paszomántos fekete ruhájában Németh Mártont, a nagyapát, aki sort nyitott itt Vasegerszegen a katedra áldozatos koptatásában. S mivel a garat is eltömítődik, ha bőven zúdul rá a búza , az élet, Németh Jenő Árpád csapong az időben, meg-megtorpan a tények sűrűjében. Bevár, ha eltévedek, siettet, ahol nem érdemes sokáig ólálkodni. Röviden vázolom ide az utat, melyen végigvezetett. Ódonabb ősei kézművesek voltak, építő-készítő tudományukkal szereztek tekintélyt, kenyeret maguknak itt Sárvár közelében mint felvidéki jövevények. Mártont, a mai mester nagyapját már elküldhették a soproni evangélikus tanítóképzőbe, ahol is oklevelet szerzett 1867-ben, a kiegyezés esztendejében. Még ugyanazon év őszén állást kapott a répcelaki felekezeti iskolában, majd a következő szeptembertől a szülőfalujában folytathatta hivatását. Ugyanabban a tanteremben, ahol mindezt felidézi az unoka. Takaros, gyarapító-szaporító ember lett Márton oskolamester úr. Miután feleségül vette Sümegi Zsuzsannát, öt szép gyermeket nevelt. Négy fiát tanítónak, egy lányát tanító mellé hitvesnek. Ugyanis így hangzott a családi határozmány: a fiúk ne csak tanítók legyenek, de egyszersmind tanító lányát vegyék feleségül, a leánygyermek pedig tanítóhoz menjen nőül. Ügy is történt. Szétszóródtak a testvérek Észak-Dunántúl lutheránus vidékein, csak Jenő, a legidősebb fiú került itthoni katedrára. S midőn Márton nagyapa 35 évi szolgálat után, 1903-ban elköltözött virágfedelű humuszhajlékába, Jenő fia vette kezébe a mogyorópálcát — nem éppen a fenyítés szándékával, hanem hogy pontosabban mutassa, amit tanítani akar, ámbár igaz, hogy nevezett mogyorópálca jóvoltából akkoriban kevesebb volt a por a vásott fiúk nadrágjában, mint manapság. Az apa-tanító 1903 és 1934 között viselte tisztét a tornyos iskolában, megbízói teljes elégedettségére. A fiú-tanító, Jenő Árpád neve léphetett közvetlenül a nyomába, mert édesapja halálakor még csupán 13 éves volt. Mire megszerezte az oklevelet abban a soproni tanítóképzőben, amelynek folyosófaláról ünnepélyes biztatással nézett le rá apja és nagyapja tablóképe, már javában lángolt a második világháború. Iskola helyett kaszárnyába kellett bevonulnia és 1947 lett, mire hazavergődött a hadifogságból. Akkoriban még a presbiterekből álló iskolaszék választott tanítót, a nagy tekintélyű ágh. ev. hitvallású esperes úr elnökletével. Reá szavaztak. 1948. január 15-én történt a voksolás,majdan szánra erősített táblával járták be a gyermekek a falut: „Éljen Németh Jenő tanító úr!” Így jutott hozzá a folytatás kötelezettségéhez a hét testvér legifjabbja, aki egyedül maradt a családból a pedagógusi pályán. Még megválasztása esztendejében bekövetkezett az iskolák államosítása, amikor is meghagyták állásában próbaidős tanítónak. Egy év múlva véglegesítették. Annak immár három évtizede, és Németh Jenő Árpád kétlépésnyire jutott a nyugdíjhoz. Őszintén szólva, már elhangzott a végső ámen a tornyos iskola bezárására a körzetesítés miatt. Hegyfaluba járnak majdan okításra a vasegerszegi gyermekek, de a szép múltú tanítódinasztiára való tekintettel Németh Jenő Árpádra bízzák, meddig kíván őrhelyén maradni. Mihelyt elfogadja az obsitot, átkerül a múltak tárába a tornyos iskola. Se folytatás, se folytató. Az unokának nincsen gyermeke. A kuruc generális leszármazottja Ez utóbbi állításomat késedelem nélkül visszavonom. Hét és negyvenöt év között gyermeke az egész falu. E padokat koptatták, melyek közt most én diákoskodom néhány órára, a tanévzárás délutánján. Könnyeztetően mulatságos dolog a tanító számára a néhai padkoptatók sarjait pallérozni. Szipogna is, kacagna is, ahogy magyarázza: — Valósággal elkápráztat a hasonlóság, annyira visszahozzák elém az apróságok szüleik egykori mivoltát. Nemcsak a mozgásuk, a szemük állása hasonló, nemcsak a lábbeli sarkát koptatják ugyanúgy, de még a kedélyük, a humoruk, a nehézkességük, a huncutságuk is lejátszódott már előttem 25—30 évvel korábban. Ha már idáig jutottunk, szükséges szóba hozni Némethné Béri Balogh Erzsébetet, a hajdanvolt kuruc generális atyafiságából származó asszonyt, az utolsó vasegerszegi tanító feleségét. Erzsi asszony nem termett magzatot, de azért édesgyermeke valamennyi kisiskolás. Annál inkább azzá lettek, minél inkább hiányzott a sajátja. Valódi édesanyaként adott otthonosságot a tornyos iskolának, hasznossá téve magát ezer dologban, pihenést nem ismerő férje mellett. Melyiket említsük az ezer közül? Orvosi rendelő kellett, de pénz nem volt a berendezésre. A tanítók vezette színjátszó csoport buzgón járta a környéket, szereplési díjakból kaparták össze a költséget. Erzsi asszony segédrendezett, kosztümöket tervezett és varrt, csepűszakállt ragasztott, királynőket sminkelt, fűtött az öltözőben, ráncigálta a színpadfüggönyt, kuporgott a súgólyukban. Aztán megfestették, takarították a rendelőnek való épületet, amely mindmáig kitűnően szuperál, a színjátszók vette vizsgálóeszközökkel, fogorvosi fölszereléssel együtt. Ó, mennyi kalandosság, romantika, móka és mulatság termett a parasztszoknyát viselő Thália körül! A színpadon szerepet játszadozó csizmás legények, keszkenős leányok valódi szerelmesekké lettek valódi szerepükben, és íme, jönnek a szerelmi házasságban született gyerekek, elkápráztatva a tanítót meg a feleségét azzal a könnyeztetően mulatságos hasonlósággal. Mivel elgémberedtem a szűk diákpadban, kikászálódtam belőle deréknyújtogató járkálásra, így találkoztam a régi falusi iskolák jellegzetes darabjával, a törpe harmóniámmal. De a vasegerszegi harmóniám több holmi típusdarabnál. Messziről simogatta meg tekintetével Németh Jenő Árpád. — Szintén idősebb százévesnél, Kis Mária úrnő, Markusovszky Lajos felesége ajándékozta az iskolának nagyapám idejében. Ha nem ötlik figyelmembe a harmónium, talán meg sem tudom, hogy Vasegerszegre nősült, s itt pihen az 1893-ban elhunyt Markusovszky Lajos, a szabadságharc tábori főorvosa, a magyar orvostudomány halhatatlan jelese. Azon nyomban indultunk a ligetes mezőbe, a Répce egykori hullámterének partos oldalába, ahol szálfenyők között, borostyánnal és tobozzal borított kőlap alatt pihen a honi gyógyászat forradalmára. Mellette a méltó hitves, aki házat vásárolt, óvodát rendezett be a zsellérgyermekeknek, s ugyanabban a házban délutánonként varrni, hímezni s más asszonyi ügyességekre tanította a serdülő parasztlányokat. Az egyszerű apotheózis helyét, a kegyeletben élő házaspár kettős sírja körüli mezőt gondosan lekaszálták. Németh Jenő Árpád és felesége megilletődött bizalmassággal nézett össze: jól van, él a hűség, melyre a gyermekeket nevelik. Itt járt valamely névtelen kertész, minden bizonnyal egy az egykori tanítványok közül. Szívós természetbúvár Berekben járva, mező mélyeibe fürkészve, kényelmes röptű madarak útját kísérve térült arra a szó, hogy tanítóm elképesztően szívós természetbúvár, rendíthetetlen gyűjtő, negyvennél több tárgy- és témakörben. Kevesen vannak, akik jobban ismerik nálánál Magyarország rovar- és madárvilágát. Éppúgy vadászik lámpával éjszaka lepkékre a közeli kertek alatt, mint ahogy becserkész messze tájakat egy-egy tojásritkaságárt. Azt hiszem, rajta kívül nincs ember e hazában, aki rétisas fészkében aludt volna. Hosszan jellemezhetném kilétét, de célszerűbb, ha ide másolom a következő bekezdést számos följegyzésének egyikéből. „Diákkorom óta sok madárfiókát neveltem fel. 1937-ben például nagy szélvihar verte le a sárgarigó fészkét. Öt kis tollasodó fiókát vettem magamhoz, a kertben levő szőlőlugas drótján, a levelek közt tartottam őket, nehogy hozzájuk férjen a macska. A rétről hordtam nekik a rengeteg sáskát és amennyire örültem, annyira bánkódtam is, amikor szárnyra keltek. Jégverés után mindig a határt jártam, hogy öszszeszedjem a jégtől sérült madarakat. Egy alkatommal vérző fejű, tehetetlen gólyát találtam. Hazahoztam, ápoltam, etettem. Hordtam neki a házaktól a tyúkbelet. Szépen rendbe jött, egészen megszelídült, peckesen lépdelt az udvarunkon a tyúkok között Mivel kicsi volt az udvarunk, onnan nem indulhatott az őszi költözéskor, ezért kivittem a tágas rétre, hogy elrepülhessen.” Talán visszatért az a gólya. Talán el sem repült. Csupán annyi bizonyos, hogy a tornyos iskola utolsó tanítója bocsátotta szárnyra, miként a hozzá méltó embereket Gerencsér Miklós ÜNNEP ÉS ERŐGYŰJTÉS K Köztudomású, hogy a javak termelésének, forgalmazásának és a fogyasztásnak megannyi ágazatában fontos — a mezőgazdaságban pedig uralkodó — szerepet töltenek be nálunk a szövetkezetek. Történelmünk legutóbbi három évtizedében a társadalmi és a gazdasági viszonyok szocialista fejlődése egyebek között azt az eredményt szülte, hogy a különféle rendeltetésű szövetkezetek életünk szerves részeivé váltak, tagjaik és egész népünk javára sok mindent kibontakoztattak a bennük rejlő jó lehetőségekből, előnyökből. A mai nap azzal ad okot mindennek a felidézésére és hangsúlyozására, hogy a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének a húszas évek elején hozott határozata értelmében július első vasárnapját világszerte a haladó szövetkezeti gondolat és törekvések megünneplésének szentelik. Több mint hatvan országban együttvéve csaknem 400 millió szövetkezeti tag üli meg az idén ezt a hagyományos ünnepet. Egyidejűleg ünnepelnek tehát a magyar szövetkezeti emberek a többi szocialista országbeliekkel és azokkal is, akik tőkés rendszerű vagy úgynevezett fejlődő országokban élnek, dolgoznak, nyilvánvalóan más-más politikai és gazdasági körülmények között s nem azonos világnézettel, még a szövetkezeti összefogás közelebbi vagy távolabbi céljait, lehetőségeit tekintve sem teljesen egységes szellemben. Összefűzi azonban őket világszervezetük programja, amely a társadalmi haladás szolgálatát, a teljes leszerelést, a tartós béke megteremtését hirdeti. Mindezzel és a világszervezet, programjának jó néhány más pontjában foglaltakkal is egyetért a szocialista magyar szövetkezeti mozgalom több milliós tagsága. Tisztában van viszont azzal is, hogy nem elég a világméretekben érvényesítendő, az általános emberi haladás érdekeit helyesen kifejező célok támogatásának ünnepélyes kinyilvánítása. Ezzel együtt arra is szükség van, hogy minden szövetkezet valamennyi dolgozója tudásának és erejének a legjavát adja szűkebb közösségének és az egész társadalomnak a boldogulásáért. Aki ismeri a mi szövetkezeteink helyzetét és szerepét, az jól tudja, hogy rendszerünk teret ad minden, egészséges szövetkezeti kezdeményezésnek. Világosan látják és elismerik ezt a nem szocialista országokból itt járt szövetkezeti vezetők, szakemberek is. Sok év meggyőző eredményei tanúskodnak róla, hogy mind a hagyományos, mind pedig a változó világ követelményeiből fakadó, új szövetkezeti elvek a szocializmusban érvényesíthetők igazán. Hatalmas erőforrása ez a szövetkezeteknek, s egyúttal megtisztelő felelősséget is ró rájuk. Azt, hogy a sajátjuknak tekintsék társadalmunk, gazdaságunk minden örömét, gondját, közös feladatát, most mindenekelőtt az idei esztendő tennivalóinak s mostani ötéves tervünk előirányzatainak a lehető legsikeresebb teljesítését. S egyúttal lelkiismeretes felkészülést a következő tervidőszakra, amely további nagy feladatok elé állítja a szövetkezeteket is, így válik a nemzetközi szövetkezeti nap nem csupán az ügyhöz méltó, ünneppé, jó alkalmat kínál az erőgyűjtésre is, hogy mind a mezőgazdasági, mind az ipari, a fogyasztási, a takarék- és lakásszövetkezetek még jobban megfeleljenek hivatásuknak. CSONGRÁD MEGYE A tervezettnél több munkáslakás épül (Tudósítónktól.) A tervezettnél több lakást adnak át az ötödik ötéves tervben Csongrád megyében. A remélt 23— 25 ezer helyett várhatóan 26—28 ezer család költözik új otthonba 1980-ig. A lakások többsége többszintes épületben, korszerű technológiával készül. A megyei tanács a tervidőszakban kétezer munkáslakás kivitelezését szorgalmazta: ebből 1978 decemberéig a tervezett 1385 helyett 1732-t adtak át. A számok már sejtetik, hogy a megye lakásgondjai, ha alig észrevehetően is, de enyhülnek, s a vállalatok 1980-ig újabb 1170 családot szeretnének munkáslakáshoz juttatni. Az igénylők aktáiból a városi tanácsok az idén és jövőre 1084-at tudnak teljesítettként lezárni. Persze ha minden az elképzelések szerint alakul, Hódmezővásárhelyen és Szegeden akkor is maradnak kielégítetlen lakásigénylések. Bár például a megyeközpontban több munkáslakásra lenne szükség, a nagyüzemek, intézmények vezetői gazdasági nehézségekre hivatkozva ma már nem bánnak olyan bőkezűen a hozzájárulással, mint egy-két éve. 1977-ban például 60 vállalattól 1596 dolgozó kapott összesen 75,7 millió forint lakásépítési kölcsönt vagy segélyt, 1978-ban csupán 55,2 millió forinton osztozkodhatott 1378 dolgozó. Nemrég Szegeden a városi tanács üres, de közművesített telkeket ajánlott fel a város nagyvállalatainak: építkezzenek közösen! Egyik üzem adná a darukat, a másik a kőműveseket, a harmadik a szállítást végezhetné — az elképzelések szerint. Az ötlet iránt egyelőre azonban csak a helyi Volán és a MÁV érdeklődik. SZŐNYEG VEGYISZÁLBÓL A Soproni Szőnyeggyárban márciustól dolgozik a vegyiszálat készítő új berendezés. A Tiszai Vegyi Kombinát polipropilén-granulátumából készülő vegyiszálból szőnyegpadlót állítanak elő. (Hadas János felvétele / MTI Fotó.)