Népszabadság, 1979. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-16 / 217. szám

16 Túró Hála a közegészségügyi szolgálat erőfeszítésének, minden jel arra mutat, hogy a dunántúli vérhasjárvány nem terjed tovább, a gyógyult betegek sorra elhagyják a kórházat, és ismét megkezdődhetett a tanítás az érintett községek iskoláiban. Megvolna hát az okunk rá, hogy az első ijedtség után most már megnyugodjunk, legalábbis ezt diktálná a józan ész, jelen esetben a hivatalos tájékoztatók megfontolt szövege, ám a dolog, úgy látszik, mégsem olyan egyszerű. Az ebédlő, ahova az üzemi kosztot elkölteni járok, még abban az értelemben sem tekinthető dunántúlinak, hogy a Duna budai oldalán volna. Ennek ellenére a minap ezt a különben napfényes, ételszagú helyiséget a bizalmatlanság komor légköre töltötte be. Ugyanis a pénteki szokásos tésztanapon a halászlé után második fogásként kétfajta étel közül lehetett választani. Az egyik túrós csusza volt, a másik mákos guba. És jóllehet a közfelfogás szerint a halászléhez inkább a túrós csusza passzol, egyszerre mégis mindenki mákos gubát óhajtott enni, illetőleg azért akadt kivétel is. Egyvalaki közülünk fennhangon túrós csuszát kért, mire dermedt csönd támadt, de aztán megértettük a helyzetet. Az illetőről köztudott, hogy nem olvas újságot, és finoman szólva kissé nagyot hall, miáltal a rádiót sem kapcsolja be, a tévét pedig harsányan utálja. Odajutottunk, hogy már a túróban sem bízunk. Amióta a szakértői vizsgálat kiderítette, hogy a járványos fertőzést túrós csusza okozta, azóta ez az aludttejből készülő, darabos-morzsás állományú tejtermék gyanús. Pedig ha belegondolunk, hogy a szóban forgó fertőzést a hivatalos szakvélemény egy Shigella Sonnei nevű baktériumnak tulajdonítja, akkor a túrót igazság szerint fel kellene mentenünk a felelősség alól, mert maga is áldozat, a kórokozó támadásának első célpontja. Mégis mindenki a túrót tartja bűnösnek, és ez aligha lehet véletlen. Nem vagyok közegészségügyi hatóság, ily módon csak homályos elképzeléseim vannak arról, hogy miképpen is folyhat egy felelősséget kutató vizsgálat. Tudatlanságomban úgy képzelem az ilyesmit, hogy sorra járják azokat a helyeket, ahol ételmérgezések fordultak elő, és mindenütt kifaggatják a konyhafőnököket, hogy felelősnek tartják-e magukat a megbetegedésekért. Mire persze mindenki azt feleli, hogy túrót, amely édes anyanyelvünkben argóként nyilvántartott és durvának minősülő szó ugyan, de az egyértelmű ellentmondás kifejezésére szolgál. Az egybehangzó kijelentések nyomán a szálak odavezetnek, ahol ezt a bizonyos túrót készítik. Ezen a ponton azonban meg is reked a nyomozás, új helyzet áll elő, amelyet tanulmányozni kell. A tejüzemi vezetők ugyanis a felelőst firtató kérdésre a világért sem mondanának túrót, lévén művelt és jó modorú emberek, akik valósággal irtóznak a csúnya szavaktól. Ehelyett azt válaszolják, hogy náluk pedig mulasztás nem történt, és felsorolják mindazokat a helyeket, ahova szintén szállítottak túrót, de baj nem történt. Nem tartozik szorosan ide, ám ha már úgyis belekontárkodtam a járványügyiek ügyeibe, tisztelettel felhívnám a figyelmüket egy másik járványra, amely aggasztóan terjed az országnak Hegyeshalomtól Biharkeresztesig és Szobtól Röszkéig tartó részén. Ezen a behatárolható területen újabban minden történt. Amenynyiben ez így nem eléggé érthető, arról van szó, hogy míg korábban például egy közlekedési balesetnél valaki elgázolt valakit, addig mostanában már mindinkább gázolás történt. Azelőtt rendezték az árakat, most az áremelés történt. Mulasztást, hibát már senki sem követ el, ha mégis kiderül valami, akkor a mulasztás, illetőleg a hiba történt. Hovatovább különcöknek számítanak a meteorológusok, amiért jelentéseikben makacsul és idejétmúltan azt köztik, hogy esett az eső, holott nyilvánvalóan esőesés történt Mellesleg a dizentériában sem megbetegedtek, akik megbetegedtek, hanem dizentériás megbetegedések történtek. Feltehetőleg a túró felelősségre vonására is intézkedések történnek. Estkkor majd nem mondhatjuk, hogy túrót se vontak felelősségre. KÖZÚTI IVAPTÖ Előzés és előzékenység Némi felzúdulás kíséretében, de már megérte egyhónapos születésnapját a sebességkorlátozó rendelkezés. A kedélyek lassan megnyugszanak, az intézkedéssel vitatkozó autósok is belátják, hogy az üzemanyag-takarékosság és a balesetelhárítás céljait egyaránt szolgáló „lassító műveletet” nem véletlenül alkalmazzák immár évek óta jószerivel egész Európában. A legfőbb aggály azonban még nem oszlott el teljesen, újra és újra felhangzik: az országúton a személygépkocsiknak előírt 80 kilométeres sebességhatár lehetetlenné teszi a teherautók előzését, következésképpen akár félórákon át, sok-sok kilométeren keresztül poroszkálhat mögöttük az összetorlódó kocsisor, az autósoknak nincs rálátásuk az útra, szívhatják a kipufogógázt. Az aggály indokolt volna, ha az egész előzési problematika megoldása nem emberi tényezőktől függne. De tőlük függ! Pontosabban: a teherautók vezetőitől, akik tisztában vannak vele, hogy a mögöttük haladó személygépkocsik korlátozott sebessége a folyamatos haladáshoz elegendő, de az előzési manőver gyors és biztonságos végrehajtásához — nem. Épp ezért a nagy járművek pilótáinak elsőrendű kötelességük, hogy a számukra előírt 70 kilométeres sebességhatárt ne lépjék túl, s tartsák meg az előírást. „Azoknak a járműveknek, amelyeknek összsúlya a három és fél tonnát, illetve hossza a 10 métert meghaladja, úgy kell tartaniuk a követési távolságot, hogy közéjük legalább egy — előzést biztonságosan végrehajtó — személygépkocsi besorolhasson.” De még ez is kevés az üdvösséghez. Segítőkészség, korrekt közúti partneri viszony nélkül a nagy járművek ettől még föltarthatják a kicsiket, akadályozhatják a forgalom folyamatosságát, és szabálysértésbe kergethetik a türelmük fogytán levő autósokat. A KRESZ kimondja ugyan, hogy lakott területen a nagyméretű, lassan haladó jármű vezetője az úttest szélére húzódva és szükség szerint lassítva segítse más járművek előzését, ez az előírás azonban most már megkülönböztetett jelentőséget kap. A „szükség szerint” jóindulatú elbírálása, nagyvonalú alkalmazása kifejezetten a teherautók vezetőitől függ. Örvendetes, hogy az országutakon mind gyakrabban tapasztalható a lassító, félrehúzódó teherjármű, amelynek vezetője barátságos integetéssel vagy irányjelzéssel ad szabad utat a mögötte haladóknak. Remélhetőleg a szállító-fuvarozó vállalatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a magatartás általánossá váljék, s teljes mértékben érvényesülhessenek a sebességkorlátozó intézkedés előnyei. F. G. NÉPSZABADSÁG 1979. szeptember 16., vasárnap STANDLÉ VOLTAM BUDAPESTEN MINDENT VESZEK! — Óóóószeretes! Pedig már tartottunk próbát, mégsem az igazi. Repedt fazék szól így, ha ütik, nem pedig egy virtigli használtcikk-kereskedő. Lássuk csak még egyszer, de most , aztán úgy, ahogyan tanítottak: hosszan elnyújtott „ó” után ereszkedő hangnemben, évszázados dallam ritmusára a „szeres”-t. — Óóóószeretes! Kísérőm, s egyben tanítómesterem biztatóan hunyorít: fog ez menni! S lám, a második emeleten a nyitott ablakból kikandikál egy női fej. — Jöjjön fel, jóember! Az eladó mindig kedves Hatvannégy lépcső egy szuszra. A kuncsaftot nem illik megváratni, úgyhogy mire a bérlő előbogarássza lakása kulcsát, mi már az ajtaja előtt állunk. — Hát tessék — invitálja előre utánozhatatlan megérzéssel idős „kollégámat” az eladó, aki azonban illedelmesen szabadkozik: „csak a főnök úr után”. Ettől fogva az asszony már csak velem tárgyal, az öreget még hellyel sem kínálja. Sebtiben pakol elő a kombinált szekrényből nagy halom kacatot. Viseltes ruhák, flekkéit cipők, legalább tíz éve, hogy hordta valaki. Az „igazi” főnök észrevétlenül ingatja a fejét, szeme a csipketerítős asztalon árválkodó vázára villan. Három ujjúval vakarja meg az orrát. — A ruha most nem megy, nagyasszony, tele a piac jobbnál jobb cikkekkel. Esetleg ez a váza, bár erre sincs gyakran vevő. — Ember! — csattan a nő hangja —, két éve nem járt ebben az udvarban ószeres, hát mit csináljak ezekkel a drága ruhákkal?! Mi már nem hordjuk, viszont másoknak biztos jó lenne még. A vázáról pedig szó sem lehet. Eredeti kínai darab, több száz éves! Az iparos ismét ingatja a fejét, tehát kézbe veszem a festett porcelánt, ízlése válogatja, bizonyára van, akinek tetszik. Hanem ez a virágtartó valóban akkor látta a Távol-Keletet, amikor egy ma született hortobágyi bárány. — Ez magyar — teszem vissza az asztalra —, ügyes munkát végzett valaki vagy félszáz évvel ezelőtt. De semmi baj, ha meg tetszik gondolni a dolgot — s mondom a telefonszámot... — Várjanak — szólt vissza az asszony az előszobából. Négyért odaadom, de akkor elvisznek mindent ... — Ügyes — dicsér a lépcsőn lefelé a kísérőm —, még vihetné valamire, ha egyszer komolyan venné a szakmánkat. Egyébként közvetítő révén ismerkedtünk meg. Ajánlóm szerint a használtcikk-kereskedés egyik nagy öregje, akinek leckéinél jobb iskolát el sem tud képzelni, becsületes, tisztességes, egyszóval olyan handlé, amilyenből ma már nincs sok. — Kihaló szakma a mienk — tudatja az öreg, miközben a szerzett holmit a kibelezett Lada hátsó ülései helyére gyömöszöljük. — Sokat mondok, ha Pesten négyszáz használtcikk-kereskedő van. Ebből is ugyan mennyi vállalja a házalást? Húsz, talán harminc. Elszoktak az emberek az ószerestől. Gyanakodnak, hogy becsapják őket, pedig ... — Pedig ... ? — Pedig a rizikó az enyém. És ha a nyakamon marad a cucc? Ki fizeti meg a károm, hogy bagóért kell elkótyavetyélnem azt, amit drága pénzen vettem meg? — Azért csak nem lehet ráfizetni erre a boltra ... — Éppenséggel lehet. Van, aki ráfizet, de az hagyjon fel vele — hunyorít rám huncutul. — Tudni kell venni is, eladni is. Alku tárgya minden. És persze a jó fellépés. Az igazi handlé nem pimasz, és nem is alázkodik meg: az üzleti tárgyaláshoz egyéniség kell. — Meginduló tőke ... — Pénz — legyint az öreg —, nem ezen múlik. Tudja, én menynyivel kezdtem? ötszáz forinttal. Igaz, akkor még valamelyest többet ért, de a csillagot az égről akkor se adták érte. Tilos a szajré! — Tessenek már bejönni — invitál bennünket a szomszédos kapuból egy idősebb néni. — Csókolom, Mariska kedves — üdvözli a főnök —, bemutatom az új társamat. — Parolázunk, s közben a handlé szapora szavakkal elmeséli, hogy vendéglátónk állandó kuncsaft. Úgy háromhavonta jönni lehet hozzá. Van egy fia, aki időskorára magára hagyta, s most szülői szeretetének morzsáit csomagokban fejezi ki az óceán másik oldaláról. Most sem érkezünk hiába. A konyhában szemlátomást frissen bontott barna papírdoboz, még a köteleket sem volt érkezése kidobni. Sejtésem fedi a valóságot: egy halom bóvli. Színes női ruhák — még véletlenül sem méretközeliek —, tarka férfiingek, viseltes nadrágok és egy vadonatúj farmer. A nadrágokkal kezdjük a sort. A farmer 400 forint — felértékelése a vámcédula alapján történik —, majd a többi következik, immár alaposabb szemrevételezés után. Először a korcát, majd a hajtókáját: egyik darab sem agyonhordott, legfeljebb viseltes, de még valóban használható. Igaz, nem mind: fenekükkel az ablak felé fordítva úgy átlátni egyiken-másikon, mint egy jobb szitán. Nincs teljes egyezség — a mami maga áll ki majd velük a piacra —, tudatja később a főnök. A nagyját azért elvisszük. Jólöltözött harmincas férfi támaszkodik a Lada mellett. Szemlátomást bennünket vár. Inge kigombolva, fellépése határozott. — Lenne néhány dolog — szólít meg, s már válaszolnék, hogy állok rendelkezésére, de a főnök félretol. Utóbb derül ki, hogy üzleti érzéke — amely nemcsak hivatástudattal, hanem a veszély felismerésével is párosult — most sem hagyta cserben. Ránézésre kiszagolta, hogy illatos árut kínál a férfi. Az eladó úgy kalauzol a kapu alá, mintha valamelyik lakásba indulnánk, de a lépcsőfordulóban lepakol, s válltáskájából egy papírzacskót emel ki. — Tárgytalan — tolja félre a fickót a főnök, s már cibál is maga után. — Talán a rendőrkapitányságon próbálja meg értékesíteni a cuccát — morogja visszafelé bosszúsan, s értetlen arcomat látva, magyarázni kezd. — Tele a város csencselőkkel, különösen a belső kerületek. Az isten tudja, honnan szerzik az ékszert meg a valutát, de nem is érdekel. Tanulja meg, fiatal barátom, hogy az ószeres nem orgazda, s csak azzal üzletel, amivel szabad: ékszerrel, műtárggyal, semmi effélével — nem! Ötvenegyig kereskedő voltam, akkor a nagy szórásban az én iparomat is bevonták, s csak ötvennyolcban kezdhettem újra. Más szaktudás híján addig segédmunkáskodtam. Elég volt belőle, s nem hívom ki magam ellen a sorsot. — Mennyi az a „tisztességes haszon”? — Itt nincs limitálva, hogy az ember mit és mennyiért adhat el. Nézze, ha a tíz forintért vásárolt inget húszért adom tovább, akkor 100 százalék a nyereségem, de az is csak egy tízes. Ritka a vastag cucc. Az emberek már nem a Nagykőrösi útról öltözködnek, még a kevésbé tehetősek is inkább a bizományiban turkálnak. Megváltoztak az idők, aprópénzből kell összerakni az adóravalót. — Sok az adó? — Bevallás szerint megy, de akik kérik, azok előtt nem lehet falazni. Többnyire a valós forgalom után fizet mindenki. De nem ezért hal ki a szakma, hanem azért, mert kockázatos foglalkozás a mienk. Nemcsak a rongyosoké az, akik ruhával meg apróholmival kereskednek, hanem a bútorosoké meg a műszakisoké is az. Még a legjobbnak tetsző üzlet fölött is ott lebeg a csőd veszélye. No de a szövegből nem élünk meg. Lássuk, mi van eladó! Egy bérház udvarán. (Mikó László felvétele) Ósdi trükk Együtt alkudozunk. Most ő tárgyal, én vagyok a segéd. Túl sok beszéd nincs, s bár ahova behívnak, onnan nem dobnak ki, sehol sem marasztalnak szívesen. Mintha szégyellenék, hogy ószeressel üzletelnek. Lassan mégis megtelik a Lada. Van már szőnyeg, avítt viharkabát, férfiruha, gyerekcipő. Üres kézzel csak egyetlen helyről távozunk, akkor sem az eladó hűvös magatartása miatt. Jó állapotban levő öltönyt kínál az ifiasszony, a titulust mindig alaposan meg kell fontolni (a nagyiasszony mind kevésbé megy, a kedveském bizalmaskodó), s miközben gusztáljuk a ruhát, a főnök valamire rátapint a belső zsebben. A tulaj félrefordítja a fejét, mintha észre sem venné, leltünk valamit az eladásra szánt holmiban. Hanem az öreget ilyen ósdi zsiványsággal már nem lehet rászedni. Benyúl, és egy négyrét hajtogatott újságpapírt vesz ki a zsebből. — Asszonyom — dobja a földre az árut —, én ezzel a trükkel legutóbb harminc éve paliztam be egy vevőt, az is rájött. A trükk valóban régi, hátha az ószeres azt hiszi, pénz maradt a zsebben, és jó árat ad a holmiért ... Fájrontot rendel a főnök. — Ma már nem dolgozunk tovább. Az üzlet bezárt. — De hiszen még dél sincs! — Az igaz, de lassan hazaérkeznek a férjek, s velük nem lehet tárgyalni. Ők már inkább a szemétbe hajítják, ami nem kell. Búcsúzkodni kezdünk, amikor megkérdezi: — Nem akar valamit megvenni jutányosan a mai portékákból ? Most én ingatom a fejem, mert ha sokat nem is, annyit megtanultam, hogy a boltban nincs barát, csak társ, és az üzlet — az üzlet... Sáfrán István