Népszabadság, 1979. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-08 / 210. szám
1919. szeptember 8., szombat NÉPSZABADSÁG „Kézművesség - az anyag megmunkálása” Szakköri foglalkozások a Néprajzi Múzeumban (Tudósítónktól.) A Néprajzi Múzeum a múlt tanévben szakköri foglalkozásokat szervezett Kézművesség — az anyag megmunkálása címmel iskolásgyermekek részére. A nagy sikerre való tekintettel a szakköri foglalkozásokat az 1979/1980-as tanévben is folytatják, s egyúttal újabb sorozatot indítanak a fonás, szövés technikája történetének, módszereinek, anyagainak megismertetésére. A tanulók a foglalkozásokon maguk is készíthetnek tárgyakat gyékényből, vesszőből, kenderből. A szakköri összejöveteleket minden hónap második péntekén 15 órakor tartják. Ez évben a múzeum két kiállításához indít foglalkozást általános iskolák tanulói számára. Első alkalommal a Gyermekélet a régi magyar faluban című kiállításhoz. A három foglalkozásból álló múzeumlátogatási programban első alkalommal megtudhatják a tanulók, hogy milyen körülmények között, hogyan éltek a múlt század végén és a századfordulón a parasztgyermekek, összehasonlítják életüket a mai gyermekek életével. Második alkalommal a hétköznapok és ünnepek, a munka és a munkára nevelés, a tanulás kerül középpontba. Hogyan helyezkedtek el az ünnepi események a hétköznapok sorában, hogyan vették ki ezekből az ünnepekből részüket a gyermekek. Végül egy-egy ünnepi szokást és dalt elevenítenek fel, majd gyékényszövéssel zárul a program. A harmadik foglalkozáson a parasztgyermekek játékaival ismerkedhetnek meg a diákok, elsősorban azokkal a játékokkal, melyeket a gyermekek maguk készítettek. Ugyancsak három részből áll a Népviseletek 1. A szűz című kiállításhoz tervezett program is. Ennek elsődleges célja, hogy a gyermekek a szűrszabó mesterséget, a szűrfélék használatát, szerepét és egyedülálló motívumkincsét ismerjék meg. Az első foglalkozáson a szűrről mint jellegzetes ruhadarabról lesz szó. A szűr és a szűrfélék divatjának, használatának megismerését néprajzi és irodalmi emlékek bemutatásával és diaképek vetítésével teszik érdekessé. Második alkalommal a már ismert ruhadarabok elkészítési módjairól, az elkészítéshez szükséges szerszámokról, használatukról tájékozódhatnak, a harmadik összejövetelen a szűzviselet kapcsán a paraszti társadalom rétegződéséről hallhatnak a gyerekek. Felidézik a szűrhöz kapcsolódó irodalmi emlékeket, érdekes történeteket, szólásokat. Mindhárom alkalomhoz gyakorlati foglalkozás is kapcsolódik. Szűrmintákat, szűröket rajzolnak. A rajzok alapján posztóból szűrmintákat, mintasort készíthetnek. Végül kis szűröket és a szűrökhöz bábokat csinálnak, az így elkészült bábokkal dramatizált történeteket, meséket játszhatnak el. Az első előadást a Néprajzi Múzeumban — előzetes jelentkezés alapján — szeptember 27-én fél ötkor tartják. Szovjet vendégrendezők színházainkban Színházainkban szovjet vendégrendezők klasszikus orosz és mai szovjet szerzők műveit állítják színpadra ezekben a hetekben. A szovjet dráma november eleji magyarországi fesztiváljára Oleg Jefremov, a moszkvai Akadémiai Művész Színház főrendezője már augusztus 21-én megkezdte Alekszardr Vampirov A vadkacsavadászat című drámájának rendezését a Vígszínházban. Jurij Petrovics Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház művészeti vezetője, főrendezője — aki tavaly a Vígszínházban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi változatát állította színpadra — Jurij Trifonov mai témájú kisregényéből készült, Csere című színművét viszi színre a szolnoki Szigligeti Színházban. Október 1.: zenei világnap A zenei világnapot, amelyet az UNESCO nemzetközi zenei tanácsának határozata alapján tartanak meg, az idén már ötödik alkalommal ünnepli a zeneszerető népek közössége. Október 1-én a világ több mint félszáz országában — közöttük hazánkban is — lesznek ünnepi zenei rendezvények. A Magyar Zeneművészek Szövetsége és a Kórusok Országos Tanácsa közös ünnepi programja már egy nappal előbb — szeptember 30-án, vasárnap — megkezdődik: délelőtt 11 órakor a Zeneakadémián, a váci Vox Humana énekkar koncertje előtt Farkasinszky Lajos, a fővárosi tanács elnökhelyettese mond ünnepi köszöntőt. A Bábszínház vendégszereplése Dániában Nagy sikerrel fejezte be vendégszereplését a Magyar Állami Bábszínház az arhusi fesztiválon. Dánia második legnagyobb városának évenként megrendezett fesztiválján a magyar bábosok négy darabból álló zenei műsorral léptek a nézők elé. A 25 tagú együttes gyermek- és felnőttelőadásokon összesen tízszer játszotta el Bartók Fából faragott királyfi, Beckett Jelenet szöveg nélkül, Ligeti György Kalandok, és Sztravinszkij Petruska című műveinek bábváltozatát. Az együttes hétfőn Koppenhágában folytatja vendégszereplését; további három előadást tartanak a dán főváros szórakoztató központjában, a Tivoli parkban. A televízió gyakran utaztatja nézőit, sőt bizonyos átvitt értelemben minden televíziós műsor valamiféle utazás élményét ígéri, valami olyat mutat, amit a tévé nélkül csakis lakásunkon kívül, helyváltoztatás, utazás árán láthatnánk. Ebben a szélesebb értelemben utazunk térben és időben, utazunk művészetben és tudományban, utazunk a valóság talaján és a képzelet világában. Láthatunk művészi szándékú munkákat a világ bármely részéből és részéről, és láthatunk riportot, dokumentumot ugyancsak bárhonnan és bármiről. A művészi alkotásnak persze nem az a leginkább ható tényezőjük, hogy távoli világokat mutatnak meg, míg a valóságot láttató műfajokban nagyon is fontos, hogy milyen messzire visznek. Ez a messzeség ugyan nem mindig térben értendő, sokkal inkább úgy, hogy mennyire érdekes, mennyire nem közismert az, amit a valóságból feltár egyegy filmriport vagy dokumentumfilm. Ám a valóságot is legalább kétféle szempontból, kétféle szándékkal lehet vizsgálni és megmutatni. Lehet a bemutatás legfőbb célja valamilyen társadalmi, gazdasági, politikai probléma érzékeltetése, körüljárása, amikor nem azért viszik el a nézőt az országnak vagy a világnak valamely távoli zugába, hogy éppen azt a helyet bemutassák, hanem azért, hogy — mondjuk — tudósítsanak az elnéptelenedő települések problémájáról Magyarországon, egy magyar cégek által épített új egyetem nehézségeiről Algírban, az iszlám forradalom következtében létrejött bonyolult helyzetről Iránban, a nemzeti felszabadítási mozgalmak tevékenységéről Afrikában. Nevezhetnénk ezt riporteri szempontnak, szemben a másikkal, az utazó szempontjával, aki nem elsősorban gondokat, problémákat kíván szemlélni és szemléltetni, hanem az utazás élményét kívánja dokumentálni, elsősorban egy területet szeretne bejárni és megismertetni a nézőkkel. A táj és a hétköznapi élet, a helyi kultúra és a szokások, az érdekességek és nevezetességek ugyan a gazdasági, társadalmi politikai riportoknak is fontos színezőelemei, az útifilm viszont éppen ezekre, a turista számára érdekes mozzanatokra figyel elsősorban. Igaz, gyakran igyekszenek az útifilmek alkotói lényegében turisztikai szempontjaikat a tudományos ismeretterjesztés mezébe öltöztetni. Nem kétséges, hogy például Cousteau kapitány, amikor gyönyörű felvételeket mutat be az Antarktisz jéghegyeiről éspingvinjeiről vagy a fűrészes süllők ívásáról, akkor a látványosság és az érdekesség nyilvánvalóan ismeretek közlését is tartalmazza, legfeljebb az a kérdés, hogy mindezt valóban tudományos értékű ismeretnek kell-e tekintenünk. Vagy amikor egy francia házaspár mindenféle egzotikus módokon újra és újra házasságot köt, több-e ez vagy pláne tudományosabb-e, mint amit a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, vagy az Egy francia viszontagságat Kínában, vagy bármely más távoli vidékeken játszódó kalandfilm nyújt? Tulajdonképpen rokonszenvesebb, bár általában kevésbé látványos az olyan útifilm, amelyik vállalja önmagát, amelyik nem kívánja az utazást tudományos expedícióvá átstilizálni, viszont általában az ismertetett terület sokoldalú és higgadt bemutatására törekszik. Ebből a fajtából való volt Karl-Eduard von Schnitzler Gondolatok a vonaton című sorozatának Magyarország keleti részét bemutató darabja, amely Budapesttől Záhonyig a vasútvonalat követve járta be választott területét. A kétszer negyvenperces műsornak különös érdekessége az volt, hogy Magyarországról láthattunk útifilmet. Ez aránylag ritka dolog, hiszen a mi televíziósaink elsősorban problémák nyomában járják be az országot, vagy éppen ünnepi eseményekről adnak hírt. Utazó módjára a magyar televíziósok is inkább külföldre mennek. Ennek a filmnek a másik érdekessége, hogy hazánkat a külföldi utazó szemszögéből láthattuk, s ez akkor is igaz, ha a végeredményt nyilván sokban befolyásolta magyar szerkesztőjének, Rafael Mártának a munkája is. Ez a külföldi persze nem túl messziről, mindössze kétországnyi távolságból, az NDK-ból érkezett, és érzelmei sem az idegené, hanem a baráté Magyarország iránt. Épp ezért munkájának hangulatát elsősorban a rokonszenv derűje, a barátok között járó ember felszabadultsága, no meg természetesen a magát jól érző turista kellemes közérzete határozta meg. Schnitzler tapintatos, de sokfelé figyelő utazó. Kameráját nem kerülte el sem a népművészet Galgamácsán, sem a Kodály Intézet tevékenysége Kecskeméten, sem a szőlőnemesítés, sem a nagy ipari létesítmények, sem a négyes ikrek, sem a hortobágyi csikós, sem az egyszerű köznapi élet és munka, sem a sok évszázados hagyományú debreceni tudományosság, sem az üvegfúvók és a fazekasok, sem a tokaji borpincék. A hagyományos és újabb keletű kuriózumokat jó ízléssel vegyítette a múlt nehézségeinek és a mai gazdasági és társadalmi eredményeknek a szemléltetésével. A magyar néző persze a vendég udvariasságát, a házigazda belső dolgainak tiszteletben tartását is kiérezhette ebből az útifilmből. Nem tagadható azonban, hogy Karl-Eduard von Schnitzler társaságában kellemes nyolcvan percet tölthettünk Magyarországon. Zappe László UTAZIK SZAPUDI ANDRÁS: ÓNOS IDŐ Az emlékmű eltűnt. A szavalatok, beszédek köddé váltak, odafenn foszladoznak a csupasz ágakon. Valószínű, álmodtam az egészet. De hát ez mégis lehetetlen! Az imént virágillatot éreztem, és nedves-zölden ragyogott a vízpart. Most meg itt van ez a pocsolyás országút szürke árokkal, megőszült fákkal szegélyezve. Szekérzörgés. Bakancscsattogás. „Az anyátok istenit!” A felhők között Pannonhalma kupolája. „Hajtson, papa!” „Rossz gebék ezek, vitéz úr.” „Azért csak csördítsen a nyakuk közé!” „Őrmester úr, így sohasem érünk Magyaróvárra.” Köd hullámzik a rideg szántókon, élőlény sehol. Micsoda ősz! Micsoda táj ez! Még a bányák is kipusztultak errefelé? Belemosódnak a szántókról áradó szürkeségbe, aztán az országút zavaros pocsolyaszemei is eltűnnek a ködben. Csak a lovak feje látszik. Mint egy régi történelmi képen Lajos király lováé a Csele-patakban. (Krétapor, számológép, papírzizegés, tízórais csomag. A hetes kinyitja az ablakot, senki sem maradhat a teremben. Csak a Csele-patak és Lajos király. A lófej az égre röhög.) A férfi ruhája a köd színénél egy árnyalattal sötétebb. A homlokán Véres csík, mintha piros zsinórral volna átkötve a koponyája. „Miklós, mi bajod?” Az aggodalmas hang egy pillanatig a szekér fölött lebeg, aztán meredt szárnyakkal zuhan az útra. Belepi a köd. „Őrmester úr, sohasem érünk Magyaróvárra!” A katonák övig látszanak, derekuknál örvénylik a köd. „Vigyázzatok — mondom —, most még jókor van. Vigyázzatok, katonák!” Senki sem fordul felém. Sem a lovak, sem a kocsisok, sem a foglyok, sem a katonák. Hallanak ezek egyáltalán?! „Őrmester úr, magának errefelé van a faluja, örülne az aszszony, ha benézne hozzá. Jó meleg vízben megmosakodhatna, megenné az ünnepi vacsorát, meginná az ünnepi bort, aztán be az ágyba. A jó puha dunyha alá, a jó puha asszonnyal.” „Kuss! Szökésre biztatsz, barom?! Holnap hajnalban Magyaróváron kell lennünk az egész bandával! Ez a parancs!” „Ezekkel holnapután sem leszünk Magyaróváron.” Ónos eső esik. „Ez a rohadt idő.” • „Meleg víz, tea, szalonna, aszszony.” „Melyik a faluja, őrmester úr?” A kocsisok mozognak. Attól tartanak, nekik is el kell menniük Magyaróvárra. Féltik a lovaikat, az idejüket. „Pofa be, papa! Maga két nap múlva otthon lesz, mi meg az isten tudja, hol leszünk két nap múlva.” A férfi, aki a szekér végén ül, egykedvűen néz maga elé. A lábát mintha szögekkel verték volna tele, de most már nem érez fájdalmat. Fölemeli a kezét. Nézi. „Miklós, mi bajod?” Az aggodalmas hang egy pillanatig a szekér fölött lebeg, aztán meredt szárnyakkal zuhan az útra. Belepi a köd. „Egy nagy dézsa meleg víz. Az kellene. Kiáztatnánk magunkból ezt az időt.” „Messze van az én tűzhelyem, őrmester úr, Szeged környékén, Tanyán. Arrafelé már oroszok vannak, és az a hír járja, kegyetlenkednek a mieinkkel.” „Mi meg szekéren vitetjük ezeket a koszosokat__Hé, az anyátok szentségit, meddig bajlódjunk még veletek?!” Az isten szerelmére, katonák — szólok közbe, szeretnék higgadtan, okosan beszélni —, még semmi sincs veszve, még minden jóra fordulhat. A költő ott ül a szekéren. El! A zsebében versek. Szedjétek össze magatokat, gondoljatok az otthoni gyalogösvényekre, a tavaszi sárga libákra, anyátok vasárnapi fejkendőjére, a lakodalmasmenetekre, a porból fölszedett perecre, kalácsra! A penészszagú iskolára, gondoljatok a Csele patakos képre... „Ki pofázik itt?! őrmester úr, valaki azt mondta, hogy lakodalmas kalácsot dobálnak.” A szekereken mozdulatlanok a foglyok. A pillájuk sem mozdul. Mint a halottak. Szoros testi közelségben, de egymástól igen-igen távol. Terükbe jövök. Nekirontok az őrmesternek, leütöm a sapkáját, belemarkolok a hajába. „Barom! Nem érted ?! Van még néhány órád, hogy magadba szállj, és meggátold a jóvátehetetlent. Próbáld meg! Gyerünk. Mert ha ma nem is, de egyszer hazamegy a faludba. Kiáztatod magadból ezt a novembert, megiszod a teát, megeszed a szalonnát és gyereket csinálsz az asszonynak. Földed lesz. Házad. Jómódú leszel. A gyerekeket gimnáziumba járatod és libákat hizlalsz, hogy városi lakása, autója legyen. És egyszer majd a gyerek a diáktársaival egy költőről beszélget és te a szomszéd szobában hallgatod. Vagy szavalni fog a gyerek langyos ünnepélyen és te pocakos elégedettséggel fülelsz. Egyszer csak tuskó fejedben valami derengeni kezd... Ez az út, ez a köd, ezek a rideg szántóföldek az árkok mentén ... És akkor, őrmester, te azt is bánni fogod, hogy a világra jöttél. De most még van néhány órád. Embereid meg magad, tégy valamit. Ha mást nem, öld meg magad! Ott a pisztolyod. Gyerünk. A fegyver csövét a halántékodhoz. Tűz!” „Megvadult a szél.. „Rohadt idő.” „Meleg víz, tea, asszony.” „Kuss!” Széles, macskaköves út. Házak, vacogó kertek. Győr. A szekerek lefordulnak a főútról, s megállnak a kórház előtt. »Úgy, úgy, őrmester, még semmi sincs veszve . ..” Sárga falak, tejfehér ablakok, kopasz hársak. „Nincs hely ... Nem fogadják be ezeket a rohadtakat.. A szekerek megindulnak, s egy idő után megállnak. Kórháznak átalakított iskola. Talán itt is megvan a kép a Csele-patakkal. „Itt se kellenek ... Azt a keserves ...” Szólok: „őrmester, vigyázz . ..” „Sohasem érünk Magyaróvárra ...” „Még ránk fogják, szökni akartunk ...” „Felkoncolnak...” „Mi legyen, őrmester úr?” Rábca-híd. Tocsogós ártér, foszladozó akácos. Az ég fásult. Nem dördül, mint a bibliai ég a koponyák hegye fölött. Nem támad ítéletidő, baljós jel. Nem szalad össze a nép, és senki sem mondja: „bizony, Isten fia volt...” Csak a jó öreg füzek gyászmenete sötétlik a folyóparton. A kocsmáros arca hamuszínű. Élelmet, bort szolgál fel a katonáknak, majd megtisztítja a ragacsos földtől a szerszámokat. „Egészségükre !’*’■■ „Sokáig éljen, őrmester úr!” „Most mit keseregsz?!” Hiszen tudtad előre... Harminc éve tudod, hogy mi történt, hogy nem történhetett másként. Mire való a sorsot tetemre hívni... Emlékezz, Csokonai mentésébe is belekapaszkodtál, hogy ne menjen el arra a temetésre... Petőfit meg arra akartad rábírni, hogy legalább lovat szerezzen magának, mielőtt Segesvárra indul... Mire való ez?” Aml ilyen idegen a táj. Mintha nem is itt születtem volna. Az üres szekér mellett egy férfi üldögél. Könyöke a térdén, fél arca a tenyerében. Viharkabátjának gallérja mögül bimbós, szegfű nő ki, s lassan, puhán kibontja szirmait. 7