Népszabadság, 1979. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-08 / 210. szám

1919. szeptember 8., szombat NÉPSZABADSÁG „Kézművesség - az anyag megmunkálása” Szakköri foglalkozások a Néprajzi Múzeumban (Tudósítónktól.) A Néprajzi Múzeum a múlt tan­évben szakköri foglalkozásokat szervezett Kézművesség — az anyag megmunkálása címmel is­kolásgyermekek részére. A nagy sikerre való tekintettel a szakkö­ri foglalkozásokat az 1979/1980-as tanévben is folytatják, s egyúttal újabb sorozatot indítanak a fonás, szövés technikája történetének, módszereinek, anyagainak megis­mertetésére. A tanulók a foglal­kozásokon maguk is készíthetnek tárgyakat gyékényből, vesszőből, kenderből. A szakköri összejöve­teleket minden hónap második péntekén 15 órakor tartják. Ez évben a múzeum két kiállí­tásához indít foglalkozást általá­nos iskolák tanulói számára. Első alkalommal a Gyermekélet a ré­gi magyar faluban című kiállítás­hoz. A három foglalkozásból álló múzeumlátogatási programban első alkalommal megtudhatják a tanulók, hogy milyen körülmé­nyek között, hogyan éltek a múlt század végén és a századfordulón a parasztgyermekek, összehason­lítják életüket a mai gyermekek életével. Második alkalommal a hétköznapok és ünnepek, a mun­ka és a munkára nevelés, a ta­nulás kerül középpontba. Hogyan helyezkedtek el az ünnepi ese­mények a hétköznapok sorában, hogyan vették ki ezekből az ün­nepekből részüket a gyermekek. Végül egy-egy ünnepi szokást és dalt elevenítenek fel, majd gyé­kényszövéssel zárul a program. A harmadik foglalkozáson a pa­rasztgyermekek játékaival ismer­kedhetnek meg a diákok, elsősor­ban azokkal a játékokkal, me­lyeket a gyermekek maguk készí­tettek. Ugyancsak három részből áll a Népviseletek 1. A szűz című ki­állításhoz tervezett program is. Ennek elsődleges célja, hogy a gyermekek a szűrszabó mestersé­get, a szűrfélék használatát, sze­repét és egyedülálló motívumkin­csét ismerjék meg. Az első foglalkozáson a szűrről mint jellegzetes ruhadarabról lesz szó. A szűr és a szűrfélék divat­jának, használatának megismeré­sét néprajzi és irodalmi emlékek bemutatásával és diaképek vetí­tésével teszik érdekessé. Második alkalommal a már ismert ruha­darabok elkészítési módjairól, az elkészítéshez szükséges szerszá­mokról, használatukról tájékozód­hatnak, a harmadik összejövete­len a szűzviselet kapcsán a pa­raszti társadalom rétegződéséről hallhatnak a gyerekek. Felidézik a szűrhöz kapcsolódó irodalmi emlékeket, érdekes történeteket, szólásokat. Mindhárom alkalomhoz gya­korlati foglalkozás is kapcsolódik. Szűrmintákat, szűröket rajzolnak. A rajzok alapján posztóból szűr­mintákat, mintasort készíthetnek. Végül kis szűröket és a szűrök­höz bábokat csinálnak, az így el­készült bábokkal dramatizált tör­téneteket, meséket játszhatnak el. Az első előadást a Néprajzi Mú­zeumban — előzetes jelentkezés alapján — szeptember 27-én fél ötkor tartják. Szovjet vendégrendezők színházainkban Színházainkban szovjet vendég­rendezők klasszikus orosz és mai szovjet szerzők műveit állítják színpadra ezekben a hetekben. A szovjet dráma november eleji magyarországi fesztiváljára Oleg Jefremov, a moszkvai Akadémiai Művész Színház főrendezője már augusztus 21-én megkezdte Alek­­szar­dr Vampirov A vadk­acsava­­dászat című drámájának rendezé­sét a Vígszínházban. Jurij Petrovics Ljubimov, a moszkvai Taganka Színház művé­szeti vezetője, főrendezője — aki tavaly a Vígszínházban Doszto­jevszkij Bűn és bűnhődés című regényének színpadi változatát ál­lította színpadra — Jurij Trifo­­nov mai témájú kisregényéből készült, Csere című színművét viszi színre a szolnoki Szigligeti Színházban. Október 1.: zenei világnap A zenei világnapot, amelyet az UNESCO nemzetközi zenei taná­csának határozata alapján tarta­nak meg, az idén már ötödik al­kalommal ünnepli a zeneszerető népek közössége. Október 1-én a világ több mint félszáz országá­ban — közöttük hazánkban is — lesznek ünnepi zenei rendez­vények. A Magyar Zeneművészek Szö­vetsége és a Kórusok Országos Tanácsa közös ünnepi program­ja már egy nappal előbb — szep­tember 30-án, vasárnap — meg­kezdődik: délelőtt 11 órakor a Zeneakadémián, a váci Vox Hu­mana énekkar koncertje előtt Farkasinszky Lajos, a fővárosi tanács elnökhelyettese mond ün­nepi köszöntőt. A Bábszínház vendégszereplése Dániában Nagy sikerrel fejezte be ven­dégszereplését a Magyar Állami Bábszínház az arhusi fesztivá­lon. Dánia második legnagyobb városának évenként megrende­zett fesztiválján a magyar bábo­sok négy darabból álló zenei mű­sorral léptek a nézők elé. A 25 tagú együttes gyermek- és felnőtt­előadásokon összesen tízszer ját­szotta el Bartók Fából faragott királyfi, Beckett Jelenet szöveg nélkül, Ligeti György Kalandok, és Sztravinszkij Petruska című műveinek bábváltozatát. Az együttes hétfőn Koppenhá­gában folytatja vendégszereplé­sét; további három előadást tar­tanak a dán főváros szórakoztató központjában, a Tivoli parkban. A televízió gyakran utaztatja nézőit, sőt bizonyos átvitt érte­lemben minden televíziós műsor valamiféle utazás élményét ígéri, valami olyat mutat, amit a tévé nélkül csakis lakásunkon kívül, helyváltoztatás, utazás árán lát­hatnánk. Ebben a szélesebb érte­lemben utazunk térben és időben, utazunk művészetben és tudo­mányban, utazunk a valóság tala­ján és a képzelet világában. Lát­hatunk művészi szándékú munká­kat a világ bármely részéből és részéről, és láthatunk riportot, do­kumentumot ugyancsak bárhon­nan és bármiről. A művészi alko­tásnak persze nem az a leginkább ható tényezőjük, hogy távoli vilá­gokat mutatnak meg, míg a való­ságot láttató műfajokban nagyon is fontos, hogy milyen messzire visznek. Ez a messzeség ugyan nem mindig térben értendő, sok­kal inkább úgy, hogy mennyire érdekes, mennyire nem közismert az, amit a valóságból feltár egy­­egy filmriport vagy dokumentum­film. Ám a valóságot is legalább két­féle szempontból, kétféle szándék­kal lehet vizsgálni és megmutatni. Lehet a bemutatás legfőbb célja valamilyen társadalmi, gazdasági, politikai probléma érzékeltetése, körüljárása, amikor nem azért viszik el a nézőt az országnak vagy a világnak valamely távoli zugába, hogy éppen azt a helyet bemutassák, hanem azért, hogy — mondjuk — tudósítsanak az el­néptelenedő települések problé­májáról Magyarországon, egy magyar cégek által épített új egyetem nehézségeiről Algírban, az iszlám forradalom következté­ben létrejött bonyolult helyzetről Iránban, a nemzeti felszabadítási mozgalmak tevékenységéről Afri­kában. Nevezhetnénk ezt riporteri szempontnak, szemben a másik­kal, az utazó szempontjával, aki nem elsősorban gondokat, problé­mákat kíván szemlélni és szem­léltetni, hanem az utazás élményét kívánja dokumentálni, elsősorban egy területet szeretne bejárni és megismertetni a nézőkkel. A táj és a hétköznapi élet, a helyi kul­túra és a szokások, az érdekessé­gek és nevezetességek ugyan a gazdasági, társadalmi politikai ri­portoknak is fontos színezőele­mei, az útifilm viszont éppen ezekre, a turista számára érdekes mozzanatokra figyel elsősorban. Igaz, gyakran igyekszenek az úti­filmek alkotói lényegében turisz­tikai szempontjaikat a tudomá­nyos ismeretterjesztés mezébe öl­töztetni. Nem kétséges, hogy pél­dául Cousteau kapitány, amikor gyönyörű felvételeket mutat be az Antarktisz jéghegyeiről és­­ping­vinjeiről vagy a fűrészes süllők ívásáról, akkor a látványosság és az érdekesség nyilvánvalóan is­meretek közlését is tartalmazza, legfeljebb az a kérdés, hogy mindezt valóban tudományos ér­tékű ismeretnek kell-e tekinte­nünk. Vagy amikor egy francia házaspár mindenféle egzotikus módokon újra és újra házasságot köt, több-e ez vagy pláne tudomá­­nyosabb-e, mint amit a Nyolcvan nap alatt a Föld körül, vagy az Egy francia viszontagságat Kíná­ban, vagy bármely más távoli vi­dékeken játszódó kalan­dfilm nyújt? Tulajdonképpen rokonszenve­sebb, bár általában kevésbé lát­ványos az­ olyan­ útifilm, amelyik vállalja önmagát, amelyik nem kívánja az utazást tudományos expedícióvá átstilizálni, viszont általában az ismertetett terület sokoldalú és higgadt bemutatásá­ra törekszik. Ebből a fajtából való volt Karl-Eduard von Schnitzler Gondolatok a vonaton című soro­zatának Magyarország keleti ré­szét bemutató darabja, amely Budapesttől Záhonyig a vasútvo­nalat követve járta be választott területét. A kétszer negyvenper­ces műsornak különös érdekessé­ge az volt, hogy Magyarországról láthattunk útifilmet. Ez aránylag ritka dolog, hiszen a mi televí­ziósaink elsősorban problémák nyomában járják be az országot, vagy éppen ünnepi eseményekről adnak hírt. Utazó módjára a ma­gyar televíziósok is inkább kül­földre mennek. Ennek a filmnek a másik érde­kessége, hogy hazánkat a külföldi utazó szemszögéből láthattuk, s ez akkor is igaz, ha a végeredményt nyilván sokban befolyásolta ma­gyar szerkesztőjének, Rafael Már­tának a munkája is. Ez a külföldi persze nem túl messziről, mind­össze kétországnyi távolságból, az NDK-ból érkezett, és érzelmei sem az idegené, hanem a baráté Ma­gyarország iránt. Épp ezért mun­­­kájának hangulatát elsősorban a rokonszenv derűje, a barátok kö­zött járó ember felszabadultsága, no meg természetesen a magát jól érző turista kellemes közérzete határozta meg. Schnitzler tapinta­tos, de sokfelé figyelő utazó. Ka­meráját nem kerülte el sem a népművészet Galgamácsán, sem a Kodály Intézet tevékenysége Kecskeméten, sem a szőlőneme­sítés, sem a nagy ipari létesít­mények, sem a négyes ikrek, sem a hortobágyi csikós, sem az egyszerű köznapi élet és mun­ka, sem a sok évszázados hagyo­mányú debreceni tudományosság, sem az üvegfúvók és a fazekasok, sem a tokaji borpincék. A hagyo­mányos és újabb keletű kuriózu­mokat jó ízléssel vegyítette a múlt nehézségeinek és a mai gazdasági és társadalmi eredményeknek a szemléltetésével. A magyar néző persze a vendég udvariasságát, a házigazda belső dolgainak tiszteletben tartását is kiérezhette ebből az útifilmből. Nem tagadható azonban, hogy Karl-Eduard von Schnitzler tár­saságában kellemes nyolcvan per­cet tölthettünk­­ Magyarorszá­gon. Zappe László UTAZIK ­ SZAPUDI ANDRÁS: ÓNOS IDŐ A­z emlékmű eltűnt. A szavala­­tok, beszédek köddé váltak, odafenn foszladoznak a csupasz ágakon. Valószínű, álmodtam az egészet. De hát ez mégis lehetet­len! Az imént virágillatot érez­tem, és nedves-zölden ragyogott a vízpart. Most meg itt van ez a pocsolyás országút szürke árokkal, megőszült fákkal szegélyezve. Szekérzörgés. Bakancscsattogás. „Az anyátok istenit!” A felhők között Pannonhalma kupolája. „Hajtson, papa!” „Rossz gebék ezek, vitéz úr.” „Azért csak csördítsen a nya­kuk közé!” „Őrmester úr, így sohasem érünk Magyaróvárra.” Köd hullámzik a rideg szántó­kon, élőlény sehol. Micsoda ősz! Micsoda táj ez! Még a bányák is­ kipusztultak errefelé? Belemosód­nak a szántókról áradó szürkeség­­be, aztán az országút zavaros po­csolyaszemei is eltűnnek a köd­ben. Csak a lovak feje látszik. Mint egy régi történelmi képen Lajos király lováé a Csele-patak­­ban. (Krétapor, számológép, pa­­pírzizegés, tízórais csomag. A he­tes kinyitja az ablakot, senki sem maradhat a teremben. Csak a Cse­­le-patak és Lajos király. A lófej az égre röhög.) A férfi ruhája a köd színénél egy árnyalattal sötétebb. A hom­lokán Véres csík, mintha piros zsi­nórral volna átkötve a koponyá­ja. „Miklós, mi bajod?” Az aggodalmas hang egy pilla­natig a szekér fölött lebeg, aztán meredt szárnyakkal zuhan az út­ra. Belepi a köd. „Őrmester úr, sohasem érünk M­agyaróvárra!” A katonák övig látszanak, de­rekuknál örvénylik a köd. „Vigyázzatok — mondom —, most még jókor van. Vigyázzatok, katonák!” Senki sem fordul felém. Sem a lovak, sem a kocsisok, sem a fog­­lyok, sem a katonák. Hallanak ezek egyáltalán?! „Őrmester úr, magának errefe­lé van a faluja, örülne az asz­­szony, ha benézne hozzá. Jó meleg vízben megmosakodhatna, meg­enné az ünnepi vacsorát, meginná az ünnepi bort, aztán be az ágy­ba. A jó puha dunyha alá, a jó puha asszonnyal.” „Kuss! Szökésre biztatsz, ba­rom?! Holnap hajnalban Magyar­óváron kell lennünk az egész ban­­­dával! Ez a parancs!” „Ezekkel holnapután sem le­szünk Magyaróváron.” Ónos eső esik. „Ez a rohadt idő.” • „Meleg víz, tea, szalonna, asz­­szony.” „Melyik a faluja, őrmester úr?” A kocsisok mozognak. Attól tar­­tanak, nekik is el kell menniük Magyaróvárra. Féltik a lovaikat, az idejüket. „Pofa be, papa! Maga két nap múlva otthon lesz, mi meg az isten tudja, hol leszünk két nap múlva.” A férfi, aki a szekér végén ül, egykedvűen néz maga elé. A lábát mintha szögekkel verték volna tele, de most már nem érez fájdalmat. Fölemeli a kezét. Nézi. „Miklós, mi bajod?” Az aggodalmas hang egy pilla­natig a szekér fölött lebeg, aztán meredt szárnyakkal zuhan az út­ra. Belepi a köd. „Egy nagy dézsa meleg víz. Az kellene. Kiáztatnánk magunkból ezt az időt.” „Messze van az én tűzhelyem, őrmester úr, Szeged környékén, Tanyán. Arrafelé már oroszok vannak, és az a hír járja, kegyet­­lenkednek a mieinkkel.” „Mi meg szekéren vitetjük eze­ket a koszosokat__Hé, az anyá­tok szentségit, meddig bajlódjunk még veletek?!” Az isten szerelmére, katonák — szólok közbe, szeretnék higgadtan, okosan beszélni —, még semmi sincs veszve, még minden jóra fordulhat. A költő ott ül a szeké­ren. El! A zsebében versek. Szed­jétek össze magatokat, gondolja­tok az otthoni gyalogösvényekre, a tavaszi sárga libákra, anyátok vasárnapi fejkendőjére, a lako­dalmasmenetekre, a porból föl­szedett perecre, kalácsra! A pe­­nészszagú iskolára, gondoljatok a Csele patakos képre... „Ki pofázik itt?! őrmester úr, valaki azt mondta, hogy lakodal­mas kalácsot dobálnak.” A szekereken mozdulatlanok a foglyok. A pillájuk sem mozdul. Mint a halottak. Szoros testi kö­zelségben, de egymástól igen-igen távol. Terükbe jövök. Nekirontok az­­ őrmesternek, leütöm a sap­káját, belemarkolok a hajába. „Barom! Nem érted ?! Van még néhány órád, hogy magadba szállj, és meggátold a jóvátehetetlent. Próbáld meg! Gyerünk. Mert ha ma nem is, de egyszer hazamegy a faludba. Kiáztatod magadból ezt a novembert, megiszod a teát, megeszed a szalonnát és gyereket csinálsz az asszonynak. Földed lesz. Házad. Jómódú leszel. A gye­rekeket gimnáziumba járatod és libákat hizlalsz, hogy városi laká­sa, autója legyen. És egyszer majd a gyerek a diáktársaival egy köl­tőről beszélget és te a szomszéd szobában hallgatod. Vagy szavalni fog a gyerek langyos ünnepélyen és te pocakos elégedettséggel fü­lelsz. Egyszer csak tuskó fejedben valami derengeni kezd... Ez az út, ez a köd, ezek a rideg szántó­földek az árkok mentén ... És ak­kor, őrmester, te azt is bánni fo­god, hogy a világra jöttél. De most még van néhány órád. Em­bereid meg magad, tégy valamit. Ha mást nem, öld meg magad! Ott a pisztolyod. Gyerünk. A fegyver csövét a halántékodhoz. Tűz!” „Megvadult a szél.. „Rohadt idő.” „Meleg víz, tea, asszony.” „Kuss!” Széles, macskaköves út. Házak, vacogó kertek. Győr. A szekerek lefordulnak a főút­­ról, s megállnak a kórház előtt. »Úgy, úgy, őrmester, még sem­mi sincs veszve . ..” Sárga falak, tejfehér ablakok, kopasz hársak. „Nincs hely ... Nem fogadják be ezeket a rohadtakat.. A szekerek megindulnak, s egy idő után megállnak. Kórháznak átalakított iskola. Talán itt is megvan a kép a Csele-patakkal. „Itt se kellenek ... Azt a keser­ves ...” Szólok: „őrmester, vigyázz . ..” „Sohasem érünk Magyaróvár­ra ...” „Még ránk fogják, szökni akar­tunk ...” „Felkoncolnak...” „Mi legyen, őrmester úr?” Rábca-híd. Tocsogós ártér, fosz­ladozó akácos. Az ég fásult. Nem dördül, min­t a bibliai ég a koponyák hegye fölött. Nem támad ítéletidő, bal­jós jel. Nem szalad össze a nép, és senki sem mondja: „bizony, Isten fia volt...” Csak a jó öreg füzek gyászmenete sötétlik a folyópar­ton. A kocsmáros arca hamuszínű.­ Élelmet, bort szolgál fel a kato­náknak, majd megtisztítja a ra­gacsos földtől a szerszámokat. „Egészségükre !’*­’■■ „Sokáig éljen, őrmester úr!” „Most mit keseregsz?!” Hiszen tudtad előre... Harminc éve tu­dod, hogy mi történt, hogy nem történhetett másként. Mire való a sorsot tetemre hívni... Emlékezz, Csokonai mentésébe is belekapasz­kodtál, hogy ne menjen el arra a temetésre... Petőfit meg arra akartad rábírni, hogy legalább lo­vat szerezzen magának, mielőtt Segesvárra indul... Mire való ez?” Aml ilyen idegen a táj. Mintha nem is itt születtem volna. Az üres szekér mellett egy férfi üldögél. Könyöke a térdén, fél ar­ca a tenyerében. Viharkabátjának gallérja mögül bimbós, szegfű nő ki, s lassan, puhán kibontja szir­mait. 7

Next