Népszabadság, 1980. február (38. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-26 / 47. szám
6 AMÍG NINCS TETTES, NINCS LEZÁRT AKTA Befejeződött a rendőrgyilkosság nyomozása A múlt év nyarán, 1979. július 14-én reggel igen súlyos bűnügy híre fogadta az újságolvasókat, rádióhallgatókat: július 10-én hajnalban Budapesten, a Ferihegyi repülőtér közelében, a 4-es főút mentén, a Steinmetz-szobor melletti szolgálati helyéről eltűnt a 45 éves Gyulai Károly rendőr főtörzsőrmester. A harmadik napon tíz kilométerrel távolabb, egy kukoricásban elásva, megtalálták a rendőr holttestét. Három hónappal később, 1979. október 3-án őrizetbe vették Soós Lajos ötször büntetett, 36 éves budapesti gépkocsivezetőt, György József ötször büntetett, 33 éves ugyancsak budapesti gépkocsikísérőt, Németh István 20 éves budapesti gépkocsivezetőt és Varga László 38 éves, négyszer büntetett budapesti szállítómunkást. Soós, György és Németh alaposan gyanúsíthatók azzal, hogy megölték Gyulai Károly rendőr főtörzsőrmestert. Varga egy másik bűncselekmény elkövetésében vett részt. Soós és társai ügyét — vádemelési javaslattal — átadták az ügyészségnek. A bűnügy felderítéséről, a bűneset részleteiről a Budapesti Rendőr-főkapitányságon tegnap adtak tájékoztatást. A klasszikus szabályok szerint Ha egy bonyolult bűnügy felderítéséről valaha is azt lehetett mondani, hogy az a nyomozás klasszikus szabályai szerint történt, akkor a rendőrgyilkosok kilétének megállapítására ez igazán áll. A három hónapig tartó nyomozás során 180 ezer emberrel beszéltek, több ezer gyanúba jöhető személyt sokoldalúan ellenőrizték, és szűkítették a kört, majdnem egymillió gépkocsi nyilvántartását rostálták át, 14 ezer autót közvetlenül is megvizsgáltak, több száz, a lakosságtól érkező igen fontos bejelentést végignyomoztak, a szóba jöhető büntetett előéletűek több ezres tömegét szűrték át. S történt mindez nagy-nagy türelemmel; az esetleg gyors eredménnyel kecsegtető szálak miatt sem hanyagolták el a nyomozás látómezejében feltűnt rengeteg egyéb vonalat. Sok olvasó emlékezetéből talán még nem estek ki azok a részletek, amelyeket a televízió tavaly augusztus végén mutatott be a rendőrgyilkosságról, az ismeretlen tettesekre utaló nyomokról és a rendőrség kéréséről, arról, hogy miben segíthet a lakosság a veszedelmes tettesek elfogásában. Gyulai Károly 1979. július 9-én este 10 órakor állt szolgálatba. Cegléden Lakott, már öt éve onnan járt őrhelyére, a 4-es út fővárosi kijáratánál levő szolgálati posztjára. Gyulait szívélyes, a munkáját pontosan végző embernek ismerték. A kérdéses éjszakán hajnali fél 5-kor fedezték fel, hogy eltűnt őrhelyéről. Mivel valószínűtlennek látszott, hogy önszántából távozott, nyomban egy bűnügyi bizottság szállt ki a helyszínre. Legfontosabb megállapításai: az őrbódétól 35 méternyire vérnyomok a betonon, a főtörzsőrmester géppisztolya az őrbódéban maradt, az ülés alatt, egy aktatáskával leborítva, a pisztoly eltűnt. Mikor történt? Már július 10-én délelőtt hozzákezdtek a földi és légi kutatáshoz, hogy felleljék Gyulai Károlyt. („Igen gyorsan elkészült a 30—10 négyzetkilométert átfogó kutatási terv.”) Több ezer rendőr, katona, munkásőr méterről métere haladva vizsgálta a mezőt, az utakat, a környékbeli helyiségeket. Helikopterek is részt vettek a kutatásban. A negyvenhatodik órában a kutatók Ecser mellett, egy kukoricatábla szélén vértócsát, vonszolási nyomokat találtak. A helyszínen előkerült egy olajos-véres rongydarab, egy 900-as vagy 1000-es Wartburgból származó féltengely, majd később — a föld alól — Gyulai Károly holtteste. („Az áldozat ruházatán autófestéktől származó mikromaradványokat találtak.”) A lábnyomok három férfiról árulkodtak, 18—40 év közöttiek lehettek. A bűncselekmény éjszakáján esett az eső. („A vérnyomok más alakot vettek volna fel, ha nedves úttestre csöpög; a száraz beton felszívta a vért és csak ezután kezdett esni.”) A Meteorológiai Intézet tájékoztatása szerint az eső hajnali 2 óra 9 perckor kezdődött. Gyulai Károlyt egy vecsési férfi hajnali egy óra után még látta, amint az úttesten egy piros vagy bordó személyautó felé haladt, és ahol három férfi állt. Tehát a gyilkosság fél kettő és két óra között történt. Hat nappal később, a XVIII. kerületben, a szakorvosi rendelő egyik női mosdójában megtalálták a rendőr pisztolyát. („Ebből feltételezni lehetett, hogy nő is tartozik a bandához. De félrevezetésre is gondolni kellett. S utólag ez igazolódott.”) Folyt a nyomozás, a sziszifuszi munka. Rengeteg jelentés érkezett a lakosságtól is. („Sorra kellett vennünk és minden oldalról ellenőriztük azokat az egykori bűnelkövetőket, akikkel valaha is dolga lehetett Gyulai főtörzsőrmesternek. A véletlenek is munkát adtak.”) Soós Lajos vecsési lakost már a nyomozás elején számon tartották a száz és száz hasonszőrű között; többszörösen büntetett, erőszakos, durva férfi. De hát ez vajmi kevés volt a gyanúhoz, ilyenek ezrével vannak. Mindenesetre egy nyomozócsoport — a nyomozásvezető utasításai szerint — vele is „foglalkozott”, még ha Soós erről nem is tudott. („Megállapítottuk még a nyomozás első heteiben, hogy Soós, noha máskor gyakran késett munkahelyéről, július 10-én egy órával korábban bement, majd betegállományba íratta magát.”) Megnézték azt is, van-e alibije a kérdéses éjszakára; erre csak az anyja tudott igazolást adni. („Később beigazolódott: hamis volt az alibiigazolás.”) Soós, mint vecsési lakos, tudta, hogy ő is az ellenőrizendők között van, hiszen Vecsésen és környékén a nyomozók újra meg újra beszéltek az emberekkel, mit tudnak esetleg mondani. Eközben derült ki, hogy Soós többször átfestette a kocsiját, és a rendőrgyilkosság idején ez az autó bordó volt; a csomagtartót — belül — szintén átmázolta, sőt ki is öntött benne egy csomó festéket. („Később, egy hosszadalmas eljárás alkalmazásával a szakértők megállapították, hogy a rendőr ruháján talált mikronyomok és a gépkocsi csomagtartójának a festéke azonosak.”) A rendőr segíteni akart Taktikai okokból először Soós bűntársait vették őrizetbe, majd tíz nappal később Soós Lajost is letartóztatták. A bizonyítási eljárás során összeállt a kép. Soós régóta tervezte, hogy egy nagyszabású postarabláshoz fegyvert — géppisztolyt — szerez, mégpedig rendőrtől. „Azzal már lehet kezdeni valamit!” — mondta. 1979 májusában tárgyalt is erről Némethtel, majd megbeszélték az előkészítenivalókat: a kiválasztást, a megfigyelést, az eszközök beszerzését, azután különféle lehetőségek után Gyulai Károlyt szemelték ki, akit Soós látásból ismert, néhányszor meg is állt kocsijával az őrbódé mellett, és váltottak néhány szót. Heteken át figyelték Gyulai mozgását. Soós július 9-én éjjel elhívta a „kivitelezéshez” egyik bűntársát, a gyilkosságban már kipróbált György Józsefet is. Nem sokkal hajnali 1 óra után, világítás nélkül megálltak az őrbódétól 35 méternyire, és kiszálltak a kocsiból, mintha a motorral történt volna valami. Gyulai észrevette őket, és odament hozzájuk, hogy mi történt. „Felforrt a vizem. Nincs egy zseblámpája?” „De van, csak nincs benne égő.” „Nekem van égőm.” „Na, jó, hozom a lámpát!” A rendőr segíteni akart, amikor visszaérkezett, Soós kezében már ott lapult a féltengely. A rendőr mögé került, és hátulról többször fejbe ütötte a nehéz vassal. Gyulai összeesett. Pisztolyát és a tölténytárat nyomban elvették. Soós a bódéhoz zavarta Némethet, hogy hozza a géppisztolyt is. Amíg távol volt, Györgygyel begyömöszölték az agysérüléstől hangosan hörgő embert a kocsi csomagtartójába. Németh azonban a géppisztoly nélkül jött vissza, nagyon ideges volt, félt, hogy valaki meghallja a rendőr hörgését, és sietségében nem találta a veszedelmes fegyvert. Soós dühösen elindult a kocsival Vecsés felé. Egy elágazásnál letértek a főútról, majd egy dűlőútra fordultak, végül megálltak. Ásni kezdtek. A rendőr életjelt adott. Soós egy bicskával elvágta a nyakát. A holttestet elföldelték, a kiszedett kukoricát visszaültették, hogy a nyomokat eltüntessék. Az eszközöket szétdobálták, majd elhajtottak. „A pisztolyt azért tettem az SZTK női mosdójába, hogy félrevezessem a nyomozást, s nem a pisztolyért tettük” — vallotta Soós. Három másik gyilkosság is A széles körű vizsgálat megállapította, hogy Soós és Varga László régi bűntársak. 1968. május 15-én kicsalták Vecsésre a 24 éves Pataki Károly budapesti (XIII., Kádár u. 6. szám alatti) lakost, aki — mint sportoló — a Pénzügyőrségnél teljesített szolgálatot, őrmesteri rangban. Soósék Patakit megölték, kifosztották és pisztolyát is megszerezték. Patakit akkor eltűntként tartották számon. („Pataki eltűnését a hozzátartozók jelentették be; évente több ezer ilyen bejelentés érkezik a rendőrséghez, de egy idő után szinte majd’ mindenki előkerül. Évente több tucat dunai áldozatot is kiemelnek, akiket nem lehet azonosítani. Patakiról megállapították, hogy többször utalt disszidálási szándékára. Semmi érdemleges nyomra nem lehetett jutni. Pataki külföldről sem adott életjelt magáról. A család holttá nyilváníttatta”) 1979 októberében Soós Lajos családi házának udvarán a rendőrség exhumáltatta és azonosította Pataki Károly holttestét. A tettesek a pisztolyt — állításuk szerint — nem sokkal a gyilkosság után, félve a leleplezéstől, a Tiszába dobták. Felszínre kerültek a törökbálinti bűnügy részletei is. Soós Lajos és György József 1972. október 31-én megölték özv. Farkas Józsefné 65 éves törökbálinti lakost. „Úgy gondoltuk, van pénze, 520 forintot és egy kis táskarádiót hoztunk el.” Annak idején az újságok és a tv is közölték az esetet, és kérték a lakosság segítségét. Hét év múltán erre a gyilkosságra is fény derült! Tizenhét nappal a rendőrgyilkosság előtt, június 23-án, szombaton éjjel Soós és Németh betért Vecsésen a Halásztanyára. Egy fiatalember, Borai Lajos asztalához ültek, aki Üllőről jött át, hogy néhány korsó sörrel „ünnepelje” kisfia születését. Megismerkedtek, majd Soós felajánlotta a 29 éves Borainak, hogy hazaviszi Üllőre. „Láttuk, van pénze, intettünk egymásnak, és már tudtuk, mi a teendő” — vallotta Németh. A 4-es úton indultak el. Útközben megálltak, kirángatták Borait a kocsiból. Soós késsel elvágta utasa nyakát, Németh pedig többször a mellébe szúrt. Elvették az iratait, néhány száz forintját, a holttestét egy bokorban rejtették el. De hajnalban visszamentek érte. Berakták a kocsi csomagtartójába, és 120 kilométerrel távolabb, Tiszapüspöki határában, egy száraz patak medrében elásták. Most kihantolták. Soós a bűnügy után kocsijának csomagtartójában kiöntött egy doboz hordó festéket, és szétmázolta. Hasonlóan tett a rendőrgyilkosság után is. Soós Lajos egykori zárkatársainak már tíz évvel ezelőtt kijelentette: „Egyszer megcsinálom az igazi, nagy balhét, aranyrudakat szerzek, kijutok Nyugatra.” Az oly nagy visszhangot kiváltott rendőrgyilkosság vizsgálata lezárult. Szabó László 1980. február 26., kedd NÉPSZABADSÁG MINDEN HARMADIK KOCSI SE NSÜLT Megrongált vagonok a — Ez itt, a földön ? Egy vagonajtó. Valahol találták, és beküldték hozzánk, hátha tudjuk használni. Hogy hol a kocsi, amelyikhez tartozik? Nyilván keresi az ajtaját. Ki tudja, találkoznak-e valaha? Vagy tessék, egy másik vagon, két ajtaja begörbülve, oldalról nekiment valami. És alig fél esztendeje vásárolta a magyar állam — mutatják a MÁV Miskolci Járműjavító Üzemben. Ember így nem rongál A bontóvágányokon sorakozó kocsikat nézegetjük. Beteg és nyomorék vagonokat. Vannak köztük olyanok is, amelyeken csak kisebb, a természetes elhasználódásból eredő javításokat kell elvégezni. De vannak olyanok is, amelyeket — egyáltalán nem természetes módon — megnyomorítottak, brutálisan megrongáltak. — Évente több ezer vasúti kocsit javítunk — mondja Szabó Zoltán termelési vezető. — Az a tapasztalatunk, hogy a vagonoknak harmada olyan sérüléseket szenved, amelyeket képtelenség emberi erővel okozni. A szétszaggatott, elgörbült zárszerkezetek például arra vallanak, hogy az ajtót nem kézzel nyitották, hanem kötél segítségével valamilyen géppel húzatták. A törött padlók pedig azt mondják nekünk: a gépkezelők gyakran figyelmetlenek, engedik, hogy a markolókanál belezuhanjon a vagonba. És még jó, ha ilyenkor csak a padló törik, mert arra is van példa, hogy az alvázszerkezet sem ússza meg sérülés nélkül. A gondatlanság, a nemtörődömség nyomait viseli tehát minden harmadik vagon. Szomorú látvány? Több annál: felháborító. Hiszen olyan károsodásokról van szó, amelyeket csekély jóakarattal, kis figyelemmel el lehetett volna kerülni. Annak híján viszont a járműjavítóban értelmetlenül szaporodik a munka: évről évre több időt és több anyagot kell egy-egy vagon helyreállítására fordítani. Miskolcon az idén 25—30 ezer munkaórát emészt fel csak a sérülések nyomainak eltüntetése. Ennyi idő alatt pedig több mint száz — nem rongálódott — vasúti kocsit lehetne felújítani. Kidobott milliók — A józan ész azt diktálja, hogy a vagonokkal úgy bánjanak mindenütt, ahogy a hasznos termelőberendezésekkel illik — folytatja Szabó Zoltán. — De mit mondjon az ember akkor, amikor látja, hogy a lehajtható homlokfalak hiányzanak a kocsikról? Érthetetlen, miért és hogyan szedik le róluk ezeket az erős, súlyos darabokat. Tavaly harminc homlokfalat kellett készítenünk az eltűntek pótlására. És ez csak egyetlen példa. Kiszámoltuk: az elveszett tartozékok, szerkezeti elemek újragyártása évente másfél-kétmillió forintba kerül. Ez is kidobott pénz. A bontóvágányról a javítócsarnokba kerülnek a vagonok. A tolatás, rakodás közben sérült kocsikat egy másik vágányon veszik kezelésbe. Gaál Rudolf lakatos csoportvezető 28 esztendeje dolgozik itt. Töpreng: — A kocsik volnának gyengék, azért rongálódnak? Úgy gondolom, más ennek az oka. A múltkor olyan vagont javítottam, amelyen a beépített homlokfalat kellett cserélni, mert olyan nyomás érte belülről, hogy épp le nem szakadt. Nyilván nem rögzítették jól a rakományt, vagy kíméletlenül tolatták, tény, hogy a kocsi használhatatlanná vált. Egy másik javítósoron az úgynevezett idegen — tehát nem a MÁV tulajdonában levő — kocsikat hozzák helyre. Bodnár Ferenc alvázlakatos csoportvezető éppen a DIGÉP egyik kohászkocsiját szemrevételezi. — Bárhogy erőltetem a fantáziámat, nem tudom elképzelni, mit csinálnak Diósgyőrben — mondja. — Ez a kocsi a gyár belső szállításában dolgozik. Hagyták úgy tönkremenni, hogy a közepe kis híján a földet súrolja És nem ez az egyetlen vagon, amelyik összerogyva, agyonnyúzva érkezik a műhelybe, hanem szinte mindegyik. Aztán tőlünk várják a csodát, azt, hogy a roncsokból új kocsit csináljunk. Mi mást tehetnénk, javítunk és javítunk, de hogy milyen munka ez, arra csak azt mondhatom: már a műszak elején borsódzik tőle az ember háta. Megszokhattam volna? Harmincegy éve dolgozom itt, de ez még nem sikerült. Az ember csak nem lehet ennyire közömbös. Szabad préda marad? Nem lehet? A végtelenségig kizsigerelt vagonok, a nemtörődömség és a felelőtlenség iskolapéldáját tanúsító nyomorék kocsik mutatják: sajnos, még lehet. A napnál világosabb, hogy a gondatlanul végzett munkát nem követi megfelelő felelősségre vonás. Olyan büntetés, amelyet a maga zsebében érez a figyelmetlen szállítómunkás, a rakodógép-kezelő, a targoncavezető vagy akár a rendező pályaudvaron dolgozó vasutas. Igaz, ehhez az is kellene, hogy a vagonokat az azzal megbízott vasutasok gondosan vegyék át a szállíttatóktól, meggyőződve arról: ép-e vagy sérült a kocsi. Ennek híján viszont csupán a szomorú tény marad: a vagonok mindjobban rongálódnak. Úgy mint ha filléres apróságokról volna szó, holott egy-egy vasúti kocsi értéke meghaladja az egymillió forintot. Kár, hogy szabad prédaként lehet velük bánni. . Medve Piroska RÁNK DEZSŐ zongorázik .