Népszabadság, 1980. február (38. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-26 / 47. szám

6 AMÍG NINCS TETTES, NINCS LEZÁRT AKTA Befejeződött a rendőrgyilkosság nyomozása A múlt év nyarán, 1979. július­­ 14-én reggel igen súlyos bűnügy híre fogadta az újságolvasókat, rádióhallgatókat: július 10-én haj­nalban Budapesten, a Ferihegyi repülőtér közelében, a 4-es főút mentén, a Steinmetz-szobor mel­letti szolgálati helyéről eltűnt a 45 éves Gyulai Károly rendőr fő­törzsőrmester. A harmadik napon tíz kilométerrel távolabb, egy ku­koricásban elásva, megtalálták a rendőr holttestét. Három hónappal később, 1979. október 3-án őrizetbe vették Soós Lajos ötször büntetett, 36 éves bu­dapesti gépkocsivezetőt, György József ötször büntetett, 33 éves ugyancsak budapesti gépkocsikí­sérőt, Németh István 20 éves buda­pesti gépkocsivezetőt és Varga László 38 éves, négyszer bünte­tett budapesti szállítómunkást. Soós, György és Németh alaposan gyanúsíthatók azzal, hogy megöl­ték Gyulai Károly rendőr főtörzs­őrmestert. Varga egy másik bűn­­cselekmény elkövetésében vett részt. Soós és társai ügyét — vádeme­lési javaslattal — átadták az ügyészségnek. A bűnügy felderí­téséről, a bűneset részleteiről a Budapesti Rendőr-főkapitánysá­gon tegnap adtak tájékoztatást. A klasszikus szabályok szerint Ha egy bonyolult bűnügy felde­rítéséről valaha is azt lehetett mondani, hogy az a nyomozás klasszikus szabályai szerint tör­tént, akkor a rendőrgyilkosok ki­létének megállapítására ez igazán áll. A három hónapig tartó nyo­mozás során 180 ezer emberrel beszéltek, több ezer gyanúba jö­hető személyt sokoldalúan ellen­őrizték, és szűkítették a kört, majdnem egymillió gépkocsi nyil­vántartását rostálták át, 14 ezer autót közvetlenül is megvizsgál­tak, több száz, a lakosságtól érkező igen fontos bejelentést végignyomoztak, a szóba jöhető büntetett előéletűek több ezres tö­megét szűrték át. S történt mind­ez nagy-nagy türelemmel; az eset­leg gyors eredménnyel kecsegtető szálak miatt sem hanyagolták el a nyomozás látómezejében feltűnt rengeteg egyéb vonalat. Sok olvasó emlékezetéből talán még nem estek ki azok a részle­tek, amelyeket a televízió tavaly augusztus végén mutatott be a rendőrgyilkosságról, az ismeretlen tettesekre utaló nyomokról és a rendőrség kéréséről, arról, hogy miben segíthet a lakosság a ve­szedelmes tettesek elfogásában. Gyulai Károly 1979. július 9-én este 10 órakor állt szolgálatba. Cegléden Lakott, már öt éve onnan járt őrhelyére, a 4-es út fővárosi kijáratánál levő szolgálati poszt­jára. Gyulait szívélyes, a munká­ját pontosan végző embernek is­merték. A kérdéses éjszakán haj­nali fél 5-kor fedezték fel, hogy eltűnt őrhelyéről. Mivel valószí­nűtlennek látszott, hogy önszán­tából távozott, nyomban egy bűn­ügyi bizottság szállt ki a helyszín­re. Legfontosabb megállapításai: az őrbódétól 35 méternyire vér­nyomok a betonon, a főtörzsőr­mester géppisztolya az őrbódéban maradt, az ülés alatt, egy aktatás­kával leborítva, a pisztoly eltűnt. Mikor történt? Már július 10-én délelőtt hozzá­kezdtek a földi és légi kutatáshoz, hogy felleljék Gyulai Károlyt. („Igen gyorsan elkészült a 30—10 négyzetkilométert átfogó kutatási terv.”) Több ezer rendőr, katona, munkásőr méterről métere halad­va vizsgálta a mezőt, az utakat, a környékbeli helyiségeket. Helikop­terek is részt vettek a kutatásban. A negyvenhatodik órában a kuta­tók Ecser mellett, egy kukorica­­tábla szélén vértócsát, vonszolási nyomokat találtak. A helyszínen előkerült egy ola­jos-véres rongydarab, egy 900-as vagy 1000-es Wartburgból szár­mazó féltengely, majd később — a föld alól — Gyulai Károly holt­teste. („Az áldozat ruházatán autófestéktől származó mikroma­­radványokat találtak.”) A lábnyo­mok három férfiról árulkodtak, 18—40 év közöttiek lehettek. A bűncselekmény éjszakáján esett az eső. („A vérnyomok más alakot vettek volna fel, ha nedves úttestre csöpög; a száraz beton felszívta a vért és csak ezután kezdett esni.”) A Meteorológiai Intézet tájékoztatása szerint az eső hajnali 2 óra 9 perckor kezdődött. Gyulai Károlyt egy vecsési férfi hajnali egy óra után még látta, amint az úttesten egy piros vagy bordó személyautó felé haladt, és ahol három férfi állt. Tehát a gyil­kosság fél kettő és két óra között történt. Hat nappal később, a XVIII. kerületben, a szakorvosi rendelő egyik női mosdójában megtalálták a rendőr pisztolyát. („Ebből feltételezni lehetett, hogy nő is tartozik a bandához. De fél­revezetésre is gondolni kellett. S utólag ez igazolódott.”) Folyt a nyomozás, a sziszifuszi munka. Rengeteg jelentés érkezett a lakosságtól is. („Sorra kellett vennünk és minden oldalról ellen­őriztük azokat az egykori bűnel­követőket, akikkel valaha is dolga lehetett Gyulai főtörzsőrmester­nek. A véletlenek is munkát ad­tak.”) Soós Lajos vecsési lakost már a nyomozás elején számon tar­tották a száz és száz hasonszőrű között; többszörösen büntetett, erőszakos, durva férfi. De hát ez vajmi kevés volt a gyanúhoz, ilyenek ezrével vannak. Minden­esetre egy nyomozócsoport — a nyomozásvezető utasításai szerint — vele is „foglalkozott”, még ha Soós erről nem is tudott. („Megál­lapítottuk még a nyomozás első heteiben, hogy Soós, noha más­kor gyakran késett munkahelyé­ről, július 10-én egy órával ko­rábban bement, majd betegállo­mányba íratta magát.”) Megnéz­ték azt is, van-e alibije a kérdé­ses éjszakára; erre csak az anyja tudott igazolást adni. („Később beigazolódott: hamis volt az ali­biigazolás.”) Soós, mint vecsési lakos, tudta, hogy ő is az ellen­­őrizendők között van, hiszen Ve­­csésen és környékén a nyomozók újra meg újra beszéltek az em­berekkel, mit tudnak esetleg mondani. Eközben derült ki, hogy Soós többször átfestette a kocsi­ját, és a rendőrgyilkosság idején ez az autó bordó volt; a csomag­tartót — belül — szintén átmá­zolta, sőt ki is öntött benne egy csomó festéket. („Később, egy hosszadalmas eljárás alkalmazá­sával a szakértők megállapítot­ták, hogy a r­endőr ruháján ta­lált mikronyomok és a gépkocsi csomagtartójának a festéke azo­nosak.”) A rendőr segíteni akart Taktikai okokból először Soós bűntársait vették őrizetbe, majd tíz nappal később Soós Lajost is letartóztatták. A bizonyítási eljá­rás során összeállt a kép. Soós régóta tervezte, hogy egy nagyszabású postarabláshoz fegy­vert — géppisztolyt — szerez, mégpedig rendőrtől. „Azzal már lehet kezdeni valamit!” — mond­ta. 1979 májusában tárgyalt is er­ről Némethtel, majd megbeszél­ték az előkészítenivalókat: a ki­választást, a megfigyelést, az eszközök beszerzését, azután kü­lönféle lehetőségek után Gyulai Károlyt szemelték ki, akit Soós látásból ismert, néhányszor meg is állt kocsijával az őrbódé mel­lett, és váltottak néhány szót. Heteken át figyelték Gyulai mozgását. Soós július 9-én éjjel elhívta a „kivitelezéshez” egyik bűntársát, a gyilkosságban már kipróbált György Józsefet is. Nem sokkal hajnali 1 óra után, világítás nélkül megálltak az őr­bódétól 35 méternyire, és kiszáll­tak a kocsiból, mintha a motor­ral történt volna valami. Gyulai észrevette őket, és odament hoz­zájuk, hogy mi történt. „Felforrt a vizem. Nincs egy zseblámpája?” „De van, csak nincs benne égő.” „Nekem van égőm.” „Na, jó, hozom a lámpát!” A rendőr segíteni akart, ami­kor visszaérkezett, Soós kezében már ott lapult a féltengely. A rendőr mögé került, és hátulról többször fejbe ütötte a nehéz vas­sal. Gyulai összeesett. Pisztolyát és a tölténytárat nyomban el­vették. Soós a bódéhoz zavarta Némethet, hogy hozza a géppisz­tolyt is. Amíg távol volt, György­­gyel begyömöszölték az agysérü­léstől hangosan hörgő embert a kocsi csomagtartójába. Németh azonban a géppiszt­oly nélkül jött vissza, nagyon ideges volt, félt, hogy valaki meghallja a rendőr hörgését, és sietségében nem ta­lálta a veszedelmes fegyvert. Soós dühösen elindult a kocsival Ve­­csés felé. Egy elágazásnál letér­tek a főútról, majd egy dűlőútra fordultak, végül megálltak. Ásni kezdtek. A rendőr életjelt adott. Soós egy bicskával elvágta a nyakát. A holttestet elföldelték, a kiszedett kukoricát visszaültették, hogy a nyomokat eltüntessék. Az eszközöket szétdobálták, majd el­hajtottak. „A pisztolyt azért tet­­­­tem az SZTK női mosdójába,­­ hogy félrevezessem a nyomozást, s nem a pisztolyért tettük” — val­lotta Soós. Három másik gyilkosság is A széles körű vizsgálat meg­állapította, hogy Soós és Varga László régi bűntársak. 1968. má­jus 15-én kicsalták Vecsésre a 24 éves Pataki Károly budapesti (XIII., Kádár u. 6. szám alatti) lakost, aki — mint sportoló — a Pénzügyőrségnél teljesített szol­gálatot, őrmesteri rangban. Soó­­sék Patakit megölték, kifosztották és pisztolyát is megszerezték. Pa­takit akkor eltűntként tartották számon. („Pataki eltűnését a hoz­zátartozók jelentették be; évente több ezer ilyen bejelentés érkezik a rendőrséghez, de egy idő után szinte majd’ mindenki előkerül. Évente több tucat dunai áldozatot is kiemelnek, akiket nem lehet azonosítani. Patakiról megállapí­tották, hogy többször utalt disszi­­dálási szándékára. Semmi érdem­leges nyomra nem lehetett jutni. Pataki külföldről sem adott élet­­jelt magáról. A család holttá nyil­váníttatta”) 1979 októberében Soós Lajos családi házának ud­varán a rendőrség exhumáltatta és azonosította Pataki Károly holttestét. A tettesek a pisztolyt — állításuk szerint — nem sok­kal a gyilkosság után, félve a le­leplezéstől, a Tiszába dobták. Felszínre kerültek a törökbá­linti bűnügy részletei is. Soós La­jos és György József 1972. októ­ber 31-én megölték özv. Farkas Józsefné 65 éves törökbálinti lakost. „Úgy gondoltuk, van pén­ze, 520 forintot és egy kis táska­rádiót hoztunk el.” Annak idején az újságok és a tv is közölték az esetet, és kérték a lakosság segít­ségét. Hét év múltán erre a gyil­kosságra is fény derült! Tizenhét nappal a rendőrgyil­kosság előtt, június 23-án, szom­baton éjjel Soós és Németh be­tért Vecsésen a Halásztanyára. Egy fiatalember, Borai Lajos asz­talához ültek, aki Üllőről jött át, hogy néhány korsó sörrel „ünne­pelje” kisfia születését. Megis­merkedtek, majd Soós felajánlot­ta a 29 éves Borainak, hogy ha­zaviszi Üllőre. „Láttuk, van pén­ze, intettünk egymásnak, és már tudtuk, mi a teendő” — vallotta Németh. A 4-es úton indultak el. Útközben megálltak, kirángatták Borait a kocsiból. Soós késsel el­vágta utasa nyakát, Németh pe­dig többször a mellébe szúrt. El­vették az iratait, néhány száz fo­rintját, a holttestét egy bokorban rejtették el. De hajnalban vissza­mentek érte. Berakták a kocsi csomagtartójába, és 120 kilomé­terrel távolabb, Tiszapüspöki ha­tárában, egy száraz patak medré­ben elásták. Most kihantolták. Soós a bűnügy után kocsijának csomagtartójában kiöntött egy doboz hordó festéket, és szétmá­zolta. Hasonlóan tett a rendőr­gyilkosság után is. Soós Lajos egykori zárkatár­sainak már tíz évvel ezelőtt ki­jelentette: „Egyszer megcsinálom az igazi, nagy balhét, aranyruda­­kat szerzek, kijutok Nyugatra.” Az oly nagy visszhangot kivál­tott rendőrgyilkosság vizsgálata lezárult. Szabó László 1980. február 26., kedd NÉPSZABADSÁG MINDEN HARMADIK KOCSI S­E NSÜ­LT Megrongált vagonok a — Ez itt, a földön ? Egy vagon­ajtó. Valahol találták, és beküld­­ték hozzánk, hátha tudjuk hasz­nálni. Hogy hol a kocsi, amelyik­hez tartozik? Nyilván keresi az ajtaját. Ki tudja, találkoznak-e valaha? Vagy tessék, egy másik vagon, két ajtaja begörbülve, ol­dalról nekiment valami. És alig fél esztendeje vásárolta a magyar állam — mutatják a MÁV Mis­kolci Járműjavító Üzemben. Ember így nem rongál A bontóvágányokon sorakozó kocsikat nézegetj­ük­. Beteg és nyo­morék vagonokat. Vannak köztük olyanok is, amelyeken csak ki­sebb, a természetes elhasználó­dásból eredő javításokat kell el­végezni. De vannak olyanok is, amelyeket — egyáltalán nem ter­mészetes módon — megnyomorí­tottak, brutálisan megrongáltak. — Évente több ezer vasúti ko­csit javítunk — mondja Szabó Zoltán termelési vezető. — Az a tapasztalatunk, hogy a vagonok­nak harmada olyan sérüléseket szenved, amelyeket képtelenség emberi erővel okozni. A szétszag­gatott, elgörbült zárszerkezetek például arra vallanak, hogy az ajtót nem kézzel nyitották, hanem kötél segítségével valamilyen gép­pel húzatták. A törött padlók pe­dig azt mondják nekünk: a gép­kezelők gyakran figyelmetlenek, engedik, hogy a markolókanál be­lezuhanjon a vagonba. És még jó, ha ilyenkor csak a padló törik, mert arra is van példa, hogy az alvázszerkezet sem ússza meg sé­rülés nélkül. A gondatlanság, a nemtörő­dömség nyomait viseli tehát min­den harmadik vagon. Szomorú látvány? Több annál: felháborí­tó. Hiszen olyan károsodásokról van szó, amelyeket csekély jó­akarattal, kis figyelemmel el le­hetett volna kerülni. Annak híján viszont a járműjavítóban értel­metlenül szaporodik a munka: év­ről évre több időt és több anya­got kell egy-egy vagon helyreállí­tására fordítani. Miskolcon az idén 25—30 ezer munkaórát emészt fel csak a sérülések nyo­mainak eltüntetése. Ennyi idő alatt pedig több mint száz — nem rongálódott — vasúti kocsit le­hetne felújítani. Kidobott milliók — A józan ész azt diktálja, hogy a vagonokkal úgy bánjanak mindenütt, ahogy a hasznos ter­melőberendezésekkel illik — foly­tatja Szabó Zoltán. — De mit mondjon az ember akkor, amikor látja, hogy a lehajtható homlok­falak hiányzanak a kocsikról? Érthetetlen, miért és hogyan sze­dik le róluk ezeket az erős, sú­lyos darabokat. Tavaly harminc homlokfalat kellett készítenünk az eltűntek pótlására. És ez csak egyetlen példa. Kiszámoltuk: az elveszett tartozékok, szerkezeti elemek újragyártása évente más­fél-kétmillió forintba kerül. Ez is kidobott pénz. A bontóvágányról a javítócsar­nokba kerülnek a vagonok. A to­latás, rakodás közben sérült ko­csikat egy másik vágányon veszik kezelésbe. Gaál Rudolf lakatos csoportvezető 28 esztendeje dol­gozik itt. Töpreng: — A kocsik volnának gyengék, azért rongálódnak? Úgy gondo­lom, más ennek az oka. A múlt­kor olyan vagont javítottam, ame­lyen a beépített homlokfalat kel­lett cserélni, mert olyan nyomás érte belülről, hogy épp le nem szakadt. Nyilván nem rögzítették jól a rakományt, vagy kíméletle­nül tolatták, tény, hogy a kocsi használhatatlanná vált. Egy másik javítósoron az úgy­nevezett idegen — tehát nem a MÁV tulajdonában levő — kocsi­kat hozzák helyre. Bodnár Ferenc alvázlakatos csoportvezető éppen a DIGÉP egyik kohászkocsiját szemrevételezi. — Bárhogy erőltetem a fantá­ziámat, nem tudom elképzelni, mit csinálnak Diósgyőrben — mondja. — Ez a kocsi a gyár bel­ső szállításában dolgozik. Hagy­ták úgy tönkremenni, hogy a kö­zepe kis híján a földet súrolja És nem ez az egyetlen vagon, amelyik összerogyva, agyonnyúz­va érkezik a műhelybe, hanem szinte mindegyik. Aztán tőlünk várják a csodát, azt, hogy a ron­csokból új kocsit csináljunk. Mi mást tehetnénk, javítunk és ja­vítunk, de hogy milyen munka ez, arra csak azt mondhatom: már a műszak elején borsódzik tőle az ember háta. Megszokhat­tam volna? Harmincegy éve dol­gozom itt, de ez még nem sike­rült. Az ember csak nem lehet ennyire közömbös. Szabad préda marad? Nem lehet? A végtelenségig ki­zsigerelt vagonok, a nemtörődöm­ség és a felelőtlenség iskolapél­dáját tanúsító nyomorék kocsik mutatják: sajnos, még lehet. A napnál világosabb, hogy a gon­datlanul végzett munkát nem kö­veti megfelelő felelősségre vonás. Olyan büntetés, amelyet a maga zsebében érez a figyelmetlen szál­lítómunkás, a rakodógép-kezelő, a targoncavezető vagy akár a ren­dező pályaudvaron dolgozó vas­utas. Igaz, ehhez az is kellene, hogy a vagonokat az azzal meg­bízott vasutasok gondosan vegyék át a szállíttatóktól, meggyőződve arról: ép-e vagy sérült a kocsi. Ennek híján viszont csupán a szomorú tény marad: a vagonok mindjobban rongálódnak. Úgy mint ha filléres apróságokról vol­na szó, holott egy-egy vasúti ko­csi értéke meghaladja az egymil­lió forintot. Kár, hogy szabad pré­daként lehet velük bánni. . Medve Piroska RÁNK­ DEZSŐ zongorázik .

Next