Népszabadság, 1980. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-21 / 68. szám
6 NEPSZABADSAG 1980. március 21., péntek 1919 A szocializmus építésének első hazai kísérlete A visszapillantás 1919 embert és történelmet formáló százharminchárom napjára mindenekelőtt a politikai-katonai események rohanó sodrását, hősiességét idézi emlékezetünkbe, s talán kevésbé azokat a tetteket, amelyek az új társadalmi-gazdasági berendezkedés alapjait próbálták megvetni. Olykor a gondolat is merésznek tűnik: alapok után kutatni ott, ahol a változás a lényeg, a régi lerombolása a cél, s napokban mérhető csupán az új teremtésének korszaka? Pedig a szocialista társadalmi rend alapjainak építése a tanácskormány első megnyilatkozásával kezdődött. A Mindenkihez! kezdetű, valóban mindenkihez szóló felhívás kinyilvánította, hogy a Kormányzótanács „haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására”. A cél kettős volt: a szocialista társadalmi-gazdasági alapok azonnali létrehozása a honvédelmi feladatokkal összhangban. A gazdaság átalakítása ezért mind a szocialista, mind a hadigazdaság jegyeit magán viselte. A proletárforradalom győzelmekor számos bel- és külpolitikai tényező egyaránt segítette az új kormányt. A pillanatnyi fegyvernyugvás, a belső és nemzetközi burzsoázia meglepetése elhárította az államosítások gyors végrehajtásának útjából az akadályokat. Lenin is felfigyelt erre: „Míg mi a munkásellenőrzéssel kezdtük, és csak fokozatosan tértünk át az ipar szocializálására — írta —, Kun Béla a maga tekintélyével, abban a biztos tudatban, hogy óriási tömegek állnak mögötte, egyszerre életbe tudott léptetni egy olyan törvényt, amely szerint Magyarország minden kapitalista ipari vállalata társadalmi tulajdonba megy át.” Nem szabad elfeledni: a kezdeti kedvező körülmények megváltoztak, a Tanácsköztársaságra kényszerített háború kényszerintézkedéseket követelt. Négy békés hét sem állt a rendelkezésre — Móricz Zsigmond szavaival — „az igazi boldog és emberi élet”, a kizsákmányolástól mentes társadalmi rend alapjai lerakásának megkezdéséhez. A szocialista átalakulás természetesen hosszú folyamat, s nem néhány rendelet eredménye. Éppen a magyar proletárdiktatúra tapasztalatai tették lehetővé számos kérdés — például a társadalmi tulajdonba vétel mértékéről, az egyszerű árutermelésből és a kizsákmányolásból eredő magántulajdon különbözőségének jelentőségéről, az egyéni paraszti gazdaságoknak a szocialista termelésbe való fokozatos bevonásáról, a hadikommunizmus alkalmazásáról vallott nézetek — alaposabb elméleti elemzését. A visszapillantó Kun Béla szavaival: „Megtanultuk, hogy a szocializmus építése nem történik a haladéktalan szocializmus szellemében, mint ahogy akkoriban gondoltuk, hanem a hatalmon levő proletáriátus vezette szocialista gazdaság és a kapitalista maradványok hosszú harcának formájában.” A tőkés tulajdon felszámolása, a pénzügyi és az iparvállalatok, valamint a nagybirtokok társadalmi tulajdonba vétele az osztályviszonyok megváltoztatásának kiemelkedő fontosságú eseménye. A forradalmi kormányzótanács első ilyen intézkedése a pénzintézetek kisajátítása volt, amelyet követett az ipari, a bánya- és közlekedési üzemek, a lakóházak, majd az üzletek köztulajdonba vétele. A kisajátítás azonban a szocialista termelésnek csupán előfeltétele, amely önmagában sem több termeléshez, sem jóléthez nem vezet. A gazdasági élet gyökeres átszervezése bonyolult problémák sorát vetette fel: egyebek között a munkaerő-gazdálkodás, a pénzgazdálkodás, az ár- és bérkérdések, a termelékenység, a munkafegyelem gondjait, amelyeknek megoldásához gyakorlati tapasztalatok nem álltak rendelkezésre. Mégis: az úttörő kezdeményezések sok tekintetben kiállják a történelem ítéletét, a doktriner és utópisztikus vonások nem homályosítják el a hősies erőfeszítést és az eredményeket. A május végén létrehozott Népgazdasági Tanács a gazdasági kérdésekkel foglalkozó népbiztosságokat tömörítette, s alkalmasnak bizonyult az egységes irányítás, vezetés és ellenőrzés ellátására. Az ipar legnagyobb gondjának, a fűtő- és nyersanyagellátás megoldására anyaghivatalokat szerveztek. A tervgazdálkodás irányába tett lépések a munkásosztály és a műszaki értelmiség aktív közreműködésével valósultak meg. Bár a munkafegyelmet és munkateljesítményt biztosító kapitalista eszközöket a proletárhatalom megszüntette, de máról holnapra nem alakulhattak ki, és főleg nem szilárdulhattak meg a szocialista normák. Még az olyan szociális vívmány, mint a nyolcórás munkanap is fékezte a termelés fellendítését, ez pedig óhatatlanul kihatott az életszínvonalra. Az átmeneti visszaesés elkerülhetetlenségét — majd néhány hónap után a pozitív tendenciák jelentkezését — törvényszerűségként értékeli Varga Jenő, a Népgazdasági Tanács elnöke: „Természetes, hogy a munkástömegeknek bizonyos időre van szükségük, amíg belátják ..., hogy a régi osztály jellegű kényszerfegyelem helyébe egy új, önkéntes munkafegyelemnek kell lépnie, hogy a többtermelés lehetségessé váljék.” Ehhez hozzáfűzi, hogy az emiatt jelentkező zavarok később csökkenőben voltak: „Maga a munkásság volt az, amelynek kezdeményezéséből a javulás beállt ..., a munkásság maga követelte az akkordrendszert, vagy a munkateljesítmény arányában való díjazás visszaállítását.” Gazdasági csodában reménykedni a négyéves világháború és a polgári demokratikus forradalom zilált gazdasági viszonyai után, az antant szoros blokádja mellett illúzió lett volna. Ezért is volt különös jelentősége azoknak a szociális vívmányoknak, amelyek közvetlenül is változtattak a dolgozók, mindenekelőtt a legelesettebb rétegek helyzetén. Az áprilisi általános bérrendezés a korábbi eredményekre épült, és számottevően javította a munkásság bérét. A háború végéhez képest a Tanácsköztársaság idején a vasmunkások bére legalább 100—110 százalékkal volt magasabb, s ugrásszerűen javult a tisztviselők, még inkább a tanítók fizetése. A reálbér 1918 vége és 1919 júliusa között 24 százalékkal nőtt, és például egy öttagú munkáscsalád életszínvonala már elérte a háború előttit. A társadalmi vívmányok és juttatások adatszerű felsorolása is lehetetlen: felölelik a munkásmozgalom sok évtizedes követeléseit, áthatják a mindennapi élet valamennyi területét. Gondoljunk bele: az imperialista érdekekért háborúba küldött katonák eltartó nélkül maradt hozzátartozóit a megelőző kormányok megalázó, a megélhetéshez messze nem elegendő segélyben részesítették. Ezt az összeget a tanácskormány háromszorosára emelte. A lakbérek leszállítása, a lakhatatlan odúk lakóinak egészséges lakásokba költöztetése épp úgy része volt a szociálpolitikának, mint a minden munkásra és földművesre kiterjedő betegségi és baleseti biztosítás kiépítésének a megkezdése. Ugyancsak a szocializmus megvalósításának kísérlete jellemezte a kormány agrárpolitikáját is. Joggal bírált elméleti kiindulópont alapján hozták meg a földbirtokok szocializálásának rendeletét, s maradt el a falusi szegénység által remélt földosztás. A földosztásban nem milliós paraszti tömegek vágyának — egyben a fejlődés egy fokának — a megvalósulását, a munkás-paraszt szövetség megerősítésének tényét, hanem a mezőgazdasági nagyüzemek szétforgácsolódását látták csupán. Jóllehet a proletárállam emiatt is kevésbé tudta magával ragadni a parasztságot, mint a munkásosztályt, jelentős eredményeket ért el a mezőgazdasági termelés növelésében, és sikerült elkerülni az éhínséget. Tán semmiben sem volt annyira előkészítve a szocialista átalakulás talaja, nem voltak annyira megérlelve a tenni vágyás és a forradalmi változás gondolatai, mint a kultúrában. A tudomány, a kultúra, a művészet munkásai tág és kedvükre való teret találtak a szocialista forradalom nyújtotta lehetőségekben. Voltak évszázados kövültségbe dermedt elmaradások — melyeknek megváltoztathatatlanságán korábban gondosan őrködött a konzervatív társadalom —, s voltak kész programok, melyek megvalósításának útját már a demokratikus forradalom is egyengette. Ezeket formálta tovább s terelte a megvalósulás útjára a szocialista forradalom, amely sajátosan forradalmi kultúrát is életre keltett. A tanácskormány kimondta az állam és az egyház szétválasztását és az iskolák államosítását, amelyeknek túlnyomó többsége felett korábban az egyház rendelkezett — de nem tiltotta meg a hitoktatást, és biztosította a szabad vallásgyakorlatot. Az alap- és középfokú oktatás szervezetének mindmáig tanulságos reformját a szocialista pedagógusok már a megelőző hónapokban kidolgozták. Hasonló változások mentek végbe az egyetemi oktatásban. A tanárképzés például kibővült a múzeumi, a könyvtári, a levéltári szakemberek képzésével, létrehozva ezzel a korszerű közművelődés lehetőségének egyik legfontosabb feltételét. A konzervatív és arisztokratikus művészetpolitika béklyóit lerázva először nyertek polgárjogot és állami támogatást modern irányzatok képviselői, akiknek legjelentősebb rétege nemcsak alkotásokkal, hanem politikai egyetértéssel is támogatta a forradalmat. S ez több volt, mint kísérlet, amely a munkásállam megdöntése után is tovább hatott, mert tovább élt eredményekben, alkotásokban még akkor is, ha huszonöt évre száműzték hazájából. Nem a magyar munkásosztályon és szövetségesein múlt, hogy a szocialista forradalom tüzében lerakott alapok — és még inkább a kidolgozott tervek, elképzelések, gondolatok — külső erőszak nyomán egy időre elhamvadtak. Keles Tibor TIZENKILENC SZELLEME A Tanácsköztársaság roppant gazdag hírlapirodalmából ízelítésképpen alább kettőt közlünk — Krúdy Gyula írását némileg rövidítve —; ezekkel is megmutatva, hogy az új társadalom építésének varázsa mennyire magával ragadta irodalmunk különböző indíttatású és a proletárállam megdöntése után is elváló pályája nagyságait. Kosztolányi Dezső: Csúnya Mariska... Szép Mariska... Pár hónappal ezelőtt egy gyermekkórházban jártam. Az ágyon, a fal mellett feküdt egy szomorú, nyöszörgő kis testecske, csak akkora, mint egy batyu. Kétéves gyermeknek gondoltam, de kiderült, hogy már elmúlt hat is. Mariskának hívták és elmondták, hogy már vagy tíz hónapja fekszik a kórházban, egy munkásnak a lánya, aki tavaly valamikor marólúgot ivott, mely felpörkölte a nyelőcsövét, úgyhogy még most is csak egy kis ezüstcsövön táplálják szegénykét. Majd egy éve nem érezte az étel ízét és a nyugalom örömét. Az arcába néztem. Olyan volt, mint egy csüggedt vénasszony, a bőre szürke és gyűrött, a szeme pedig homályos és zöld. Kedvetlenül, aléltan tekintett rám. Mariska, hozzak neked játékot? Nem felelt. Mariska cukrot akarsz? Elfordította a fejét. Mariska, aranyos, mit kívánsz? Lehunyta szemét és a falnak fordult. Az ápolók úgy beszélték, hogy állandóan így viselkedik, a játszó gyerekekre közönyösen néz, semmivel se törődik. Csak arra figyel fel, ha azt mondják neki, hogy szép. „Szép vagy”, szóltam, reszketve és szomorúan, és ekkor láttam, hogy a kis vértanú hetvenéves arcán valami mosolyféle dereng, mint egy fátyolszerű világosság, mint a női hiúságnak és az életvágynak csökevény kísérlete. Álszent olvasó, kérlek, ne keresd a zsebkendődet és ne morzsolj szét semmiféle könnyet a szemedben, mert tudnod kell, hogy a régi társadalom ezeket a marólúgos kislánykákat és kisfiúkat királyi lelki nyugalommal könyvelte el, statisztikába szedte és úgy számított rájuk, mint a villamos balesetekre, vagy a vasúti szerencsétlenségekre. A munkás elment a gyárba, a felesége sorba állt szénért, húsért és otthon a kisgyerek, aki éhes volt és nem állt mellette a Freulein, a bonne vagy a miss, felkapaszkodott a székre és kiitta a marólúgos bögrét, mely pokolvarral kérgezte a torkát, a gégéjét, a gyomrát. Aztán a többi a „törvényes formák” közt pergett le, megjelentek a mentők a helyszínen, jegyzőkönyvet vettek fel, a gyermekroncsot elvitték egy kórházba, hogy egy-két évi legendás senyvedés után elpusztuljon és „különben minden rendben volt”. Ma azonban rád gondoltam Csúnya Mariska. Véletlenül az Andrássy úti proletár-gyermekek napközi otthona előtt mentem el, ahol a palota lépcsőjén boldog gyermekek ültek, piros ruhában, piros köténykével, s a kislányok piros labdákat dobáltak a kékmájusi levegőbe. Az állam három hét alatt tíz mázsa szappant, háromezer fésűt és ezerötszáz kefét osztott szét a proletár gyermekek közt. Hogy úgy fejezzem ki magam, ez a tíz mázsa szappan érzékletesen meglátszott minden egyes gyermeken. Mindnyájan tiszták, gömbölyűek, gondozottak voltak és a fák között szelíd gonddal jártak az óvónők. A kis emberkék ékszerként viselték magukon az életet. Sokáig bámultam őket, szomorúan-vígan, a rács előtt, amint a kavicsos és nyírt kertben, gond nélkül, cikáztak. Csúnya Mariskára gondoltam, aki nem tudja többé a cukor és a mosoly örömét, s arra, hogy ezek többé már nem isznak marólúgot és szépek maradnak mindörökké. Szép Mariskák, ti mind, hajítsátok fel ujjongva — egész az égig — a piros labdákat. (Pesti Napló, 1919. május 11.) Krúdy Gyula: A gyalogúton Mit sajnáljak a tegnapi életemből ? Sajnáljam tán az ékszereket, amelyek másoké voltak? Hideg köveket meleg fülekben, fehér fényeket piros húsokon, hold ezüstjét, Urál-hegység havát, afrikai mezők kígyószemét, folyamok halálos medrében, bányák síri, süket csendjében, véres ujjnyomú vasládák vak éjszakájában rejtezkedő, éjjel és lappal, kísértet-lépésű, titokzatos országúti aranyat, színesen fénylő, hegyek mélyének szivárványából való kavicsokat, amelyekért néptörzseket pusztítottak el, amiért a pálinkát főzték szegény vadembereknek, régi vallások papjait vándorló hajósok az oltáruknál leölték, királynék és örömlányok csókot osztogattak, fekete vitorla hasította a tengert, kaftános bolygózsidó menekült villám fényénél, pápa egyházi átkot mondott, ravaszdi alkimista szőke, pi-