Népszabadság, 1980. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-02 / 52. szám
20 BERNÁTH AURÉL: Kirándulás MÚLHATATLAN GYEREKKOR Néha az egész ház kitódult Keresztúrra, a legközelebb eső balatoni kis településre. S ha az egész család kirándult, a sok kicsiny miatt nem vonatot, hanem kocsit vettünk igénybe, hogy a háztól egyenest a vízig jussunk. » Fogatunk nem volt, csak egy magas ülésű, kemény rugójú négyüléses homokfutónk. Külön fészerben állt. Lovait esetről esetre István gazdától béreltük. Azok láncukat csörgetve, istrángjukat földön vonszolva érkeztek hozzánk. István mögöttük baktatott. Nagy zsivaj kelt ilyenkor a gyerekszoba felől. — Én ülök a bakra! — kiáltott Olga. — Én ülök oda — mondta Elvira, ki lány létére, apámnak valamiféle megmagyarázhatatlan rigolyája folytán, rendszerint hosszú pantallóban járt. — A bakon pedig én ülök — — mondta Géza, ki utánam a legidősebb volt, de akiben korán ébredő katonai hajlamai folytán — már megvolt az erő tekintélye. — Durr — dördült el egy pofon — durr — cserdült a másik. Azonközben anyám fölvette porköpenyét, s a tükör előtt fejére illesztette pillangó-kalapját, melynek kantárjait összekötötte az álla alatt. Apám eközben már az udvaron állt, ugyancsak porköpenyben. Bajusza a vállára ért. Bot volt a kezében, s a veranda alsó lépcsőjén kopogott vele, játékból: — Trinti_ ri, rantari, rantari, ran — énekelte a kopogáshoz —, ami egy, talán régen elfelejtett dalnak a foszlányát jelentette. S ezzel nem is az volt a baj, hogy a dal igazi szövege kiment a fejéből, hanem, hogy a dalból csak olyan részletet tudott, ami a rantari ran után újra meg újra visszakanyarodik a trintiri-hez. Nem tudott hol áttörni a folytatáshoz, így mint sérült gramofonlemez, folyton csak az egyetlen részletét zümmögte a dalnak. — No mi lesz? — riadt fel nyersen, abbahagyva a dúdolást. De anyám közben már megjelent a veranda ajtajában, szoknyája mögött a főleg fehérbe öltözött purdékkal. — Indulás! — adta ki apám a parancsot, s így csöndben mentünk a kocsi felé. Először anyám ült fel, aztán elkezdődött a gyerekek feladogatása: egy, anyám ölébe, egy, István mellé a bakra, egy, anyám és apám közé a hátsó ülésre és végül egy, apám ölébe került. — No, induljunk, István, a Jézus nevében! — se fohász indokoltnak is látszott a nagy terhelés miatt. Csurcsi Caesarral, a választás gyerekkel a karján a kapuban integetett. Mentünk. Porzott az út. Por volt mindenütt. Kocsink faránál, mintha nedves szalmát gyújtottak volna, a kerekek közt szinte füstölögni kezdett. Finom, a legfinomabb por volt ez, a levegő még egy negyedóráig is lebegtetni tudta. Kilométer hosszú uszállyal járt minden kocsi. S ahogy szembejövők porfelhőjébe jutottunk — phe! — mondtuk, s pillanatokig féltünk is, hogy vajon újra fényre kerülünk-e valaha e gomolygó alvilágból. Apám szemöldöke, bajusza még Kéthely előtt megszürkült. Ha gyorsabb járatú lovak néha megelőztek bennünket, mint Kaszáéké például — akik két gyönyörű lipicaival jártak ki a vízre —, még Istvánon is csüggedés vett erőt. — Megállunk egy percre, tekintetes úr, mondta, s megálltunk, s vártuk, míg lassan leszáll a por, és kilátást kapunk a helyes irányba. S mily izgalmas volt az út! Árkok jöttek, s micsoda döccenők! Be nagy, de felemelő érzés volt ez nekünk! Hogy ennyi tennivaló van egy út miatt, s a bak fenséges magassága, ahonnan az út és a két ló feletti uralom leárad! Az izgalmak a porfelhők titka, mélye, majd tisztulása körül, a szembejövő porfelhők kavarodása a mienkkel — ó, mily csodás történelem! Meg azok a zökkenők, amikor anyám — Jaj, Béla! — szólt. Meg aztán a kedélyes átkiabálások a más kocsikba, különösen, ha ismerősöket vittek. — Vagytok-e még többen? — ez volt a megszokott szöveg, ami némi gúnnyal kocsink zsúfoltságára utalt, s mire apám fölénnyel kiálthatta vissza, mint aki büszke is erre, hogy: — Vagyunk! Mentünk, mendegéltünk. Mint valami pompás virág, úgy hatott a kocsi ezekkel a hajladozó fejekkel. Pompás virág, melyet egy kergült óriáskirály most vonszolhat el a szomszéd kastély udvarából. (Részlet a szerző Igy éltünk Pannóniában című könyvéből.) Tavaszt köszöntő bolgár népszokás Bulgáriában március elején régi hagyomány, kedves szokás a tavasz köszöntése, a „mártenicák” kitűzése. A mártenica legrégibb formájában piros és fehér összesodort fonalat jelentett. Később a zsinór végén piros-fehér bojtocskákat vagy pomponokat helyeztek el. A szokás alapja az a régi hiedelem, hogy a piros szín megóv a betegségektől, elűzi a gonosz szellemeket. A nép ma is a piros színben látja a tavasz jelképét. Március elsején kora reggel a falusi asszonyok piros fonalat, kendőt, övet vagy térítőt vetnek a fákra, a háztetőre. A gyerekek csuklójára márteniicát kötnek a következő szavakkal: „Legyetek egészségesek, legyetek vidámak, pirosak és fehérek, szépek és mosolygósak.’’ A mártenicát hajdan addig hordták, amíg az első fecske vagy a gólya megérkezett. Akkor mindenki egy-egy kizöldült fára akasztotta. Napjainkban már csak néhány napig hordják a mártonicát, amely ma is az érkező tavasz hírnöke. NEPSZABADSAG Pákozdy Ferenc: Fehér és fekete Ami fehér, nem fekete, a fekete meg nem fehér — tudja ezt minden csemete, ki már az asztalig felér. Ám egyszer mégis úgy került, hogy a fehér megfeketült, a fekete pedig fehér lett. Hegyezd füled, te is megetted. A pék kéménye eldugult s a pék alulról belebújt, hogy a bajon hamar segítsen. Hát fekete lett rajta minden! Fekete fehér öltözéke, fekete a fehér nyaka, fekete a szeme fehére, fekete krampusz ő maga. A kéményseprő jött sietve és ahogy épp ereszkedett le, a liszt közé pottyant szegény s lett fejebúbjáig fehér. Fehér a fekete ruha, fehér a fekete orra-szája, fehér a fekete bajusza, fehér angyal, a földre szállva. A példából ennyi elég. Csak ennyit: olyan lett a kettő, hogy nem tudták, melyik a pék, és melyik a kéményseprő. Simon Emil: Télutó Hol a hó, hol a jég? Elköszönt, tovalép. Szelekkel, ha támad, erdőnek, madárnak Tél most már nem árthat. Csöndes faluszélig varjak elkísérik, nyújtózkodó nagy fák el is búcsúztatják. Tó fagyos vizében kákádt télvitézek. Páncéljuk vastagját napdárdák szaggatják. Kertünkben, ködös Tél, nem bújhatsz örökké! Viharok hörögték: — Jövök még! Jövök még! Trappoló húsz lova sebesen húz tova. Patkószeg-jégtüskék villognak ezüstként. Fényperc — fényóra — fényév A csillagászati távolságok túlságosan nagyok ahhoz, hogy a mindennapi életben megszokott egységekkel, például a méterrel, vagy a kilométerrel fejezzük ki őket. Helyettük — viszonylag kisebb, rendszerint még a Naprendszer határain belüli távolságai esetén — az úgynevezett csillagászati egységet, nagyobb távolságok alkalmával azonban a fényévet szokás alkalmazni. Ez utóbbit olyankor, ha már a Naprendszeren túli égitestekről van szó. A csillagászati egység a Föld— Nap középtávolsággal azonos, amelyet (kissé kerekítve), 150 millió kilométernek veszünk. A Jupiter távolsága például a Naptól, középértékben számítva, 5,204 csillagászati egység, a Naprendszer jelenleg ismert legtávolabbi bolygója, a Plútó pedig 39,750 csillagászati egységnyi középtávolságban kering a Naptól. Sok szempontból előnyös volt egy olyan távolságegységet bevezetni, amely a fény terjedési sebességén alapul. Ismét csak kerekítve: a fény egyetlen másodperc alatt 300 ezer kilométert fut be. A csillagászati egységnek megfelelő távolságot tehát körülbelül 500 másodperc, vagyis 8,3 perc alatt teszi meg. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a Nap a Földtől 8,3 fénypercnyire van. Ez azt jelenti, hogy a Napot soha nem úgy látjuk, amilyen az a megfigyelés pillanatában, hanem olyannak észleljük, mint amilyen 8,3 fényperccel azelőtt volt. Ilyen értelemben véve, ha egy égitestet nézünk, nemcsak térbelileg látunk messzire, hanem egyúttal időbelileg is. Minél távolabb van tőlünk a kérdéses bolygó vagy csillag, annál régebbi múltra ad hírt számunkra az onnan érkező fény. A Hold esetében ez az időkülönbség egészen csekély, mint hogy erről az égitestről a fény körülbelül 1,28 másodperc alatt ju el hozzánk. Vagyis a Hold távolsága csupán 1,28 fénymásodperc. A Nap fényének azonban már 5,E órára van szüksége ahhoz, hogy a Plútót elérje. Tehát a Plútó távolsága a Naptól 5,5 fényóra. A Naprendszerhez legközelebb levő csillag, az Alfa Centauri olyan messzire van tőlünk, hogy fényének körülbelül négy és fél éven át kell futnia a világűrben, amíg hozzánk megérkezik. A fényév, azaz a fény által egy esztendő alatt megtett út, hozzávetőlegesen 9,5 milliószor millió,9,5 billió kilométer, az Alfa Centauri ezek szerint 9,5X4,5X millió millió= 42,75 billió kilométernyire van. Saját Tejútrendszerünk átmérője legalább százezer fényévre becsülhető; a legközelebbi, a miénkhez hasonló, spirális szerkezetű tejútrendszer, az Androméda-köd pedig kereken hárommillió fényévnyire van. Ha most történne egy szupernova-robbanás (hatalmas arányú csillagrobbanás) az Androméda-ködben, akkor azt késői utódaink csak hárommillió év elteltével látnák! S az Andromédaköd még mindig viszonylag „közel” van hozzánk, szinte a szomszédunk a határtalan világűrben. A földkerekség legnagyobb teleszkópjával, a szovjetunióbeli Zelencsukban levő hat méter átmérőjű távcsővel olyan tejútrendszerek is lefényképezhetők, amelyek , legalább hat-hét milliárd fényévnyire vannak tőlünk! H. P. A HÉT ÜNNEPE VÍZSZINTES: 1. Indulatszó. 3. Nap, melyről 1910 óta a világ valamennyi országában megemlékeznek. 11. Bizalmas hozzátartozói. 13 Játékból kivont kártyák. 14. Mélyedés, melyben a folyó halad. 16. Ásványi anyag. 17. Hangutánzó szó. 18. Fotó közepe. 19. Lakóépület. 21. Folyó Ausztriában. 22. Magyar költőnő, aki versben üdvözölte az 1910-ben ünneppé nyilvánított napot. 26. Nyelvtani fogalom. 27. Pusztít. 28. Vissza í személyes névmás. 29. Galsay Pongrác. 30. Cégér szélei. 32. Női név. 34. Világhírű híradástechnikai gyárunk. 37. Nagy személyiséggel kapcsolatos emléktárgy. 39. Város, ahol 1910-ben elhatározták a vízszintes 3. megünneplését. 40. Hangjelző szócska. FÜGGŐLEGES: 1. Folyó a Szovjetunióban. 2. Égéstermék. 3. Régi magyar főrangú méltóság volt. 4. Táplálni. 5. Sav is, lúg is teszi. 6. Zrínyi Ilona. 7. Azonos mássalhangzók. 8. Kórus. 9. Gyilkol. 10. Lábravaló ruhadarab. 12. Szolmizációs hang. 15. Magas testhőmérséklet. 17. Küzdelmek. 19. Erős meggyőződés. 20. Madzag. 21. Az izmokat köti a csonthoz. 22. Tűvel, cérnával dolgozó. 23. Növényi rész. 24. Fizimiska. 25. Erkölcstan. 29. Világhírű spanyol festőművész volt. 31. Jogtalanul eltulajdonít. 32. Karát közepe. 33. Keleti László. 35. Ipper Pál. 36. Tagadószó. 37. Indulatiszó. 38. Igekötő. Beküldendő a vízszintes 3., 22., 39. és a különálló sorban szereplő személy neve, aki mint a nemzetközi munkásmozgalom harcosa javasolta a vízszintes 3.-ban szereplő nap megünneplését. (A különálló sorba a rejtvény azonos számú kockáinak betűit kell beírni.) Beküldési határidő: március 8. Cím: Népszabadság, Gyermekrovat, Budapest, Blaha Lujza tér 3. 1960. T. D. 1980. március 2„ vasárnap Az istenek sztrájkja Az emberteremtés sumér legendája Amióta ember él a földön, és eszmélkedni kezdett, mindegyre felvetette a kérdést: hogyan, miből keletkezett a világ, amelyben él. Erre az ősi kérdésre a primitív képzelet több ezer teremtéslegendával, válaszolt. Ezek közül csak az egyik, a Bibliában elbeszélt az, amelyet hagyományosan ismerünk. Különös módon úgyszólván egyetlen teremtéslegenda sem veti fel a kérdést: miért volt az Istennek vagy az isteneknek szüksége emberre? Egy újabban felfedezett ékírásos cserép ezt a „hiányosságot” igen érdekesen pótolja. A summerológusok „Enkil és Ninmah eposzának” nevezik a töredéket, amely így szól: Az istenek ételét, italát ki szerzi meg? Mindegyikük dologra kényszerült, a nagy istenek a munkát felügyelték, a kis istenek a kosarat cipelték, az istenek mind csatornát ástak, földet túrtak, az istenek villámként sürögtek, hangosan siratták sorsukat. A valamivel később keletkezett akkád eposz, az „Abrahasis oszlopa” ezt a részt szinte szóról szóra átveszi, de a továbbiakban arról tudósít, hogy a „kisistenek” nem sokáig siratták sorsukat, hanem megdühödvén, a „nagy istenek” lába elé vágták a szerszámaikat, abbahagyták a csatornaásást, és Nippurba, Enkil isten székhelyére vonultak. Enkil félelmében eltorlaszoltatta ágyasháza kapuit, és nagy hirtelenséggel éjnek idején összehívatta a „nagy istenek tanácsát”. Ezen elhatározták, hogy a „kis istenek” mentesítésére megteremtik az embert. Attól kezdve az ő kötelessége lészen annyi bérért ásni a csatornákat, amennyit „a nagy istenek” megállapítanak számára. DÁNÉ TIBOR MEGFEJTÉSEK ~ NYERTESEK A február 24-i rejtvények megfejtése: Keresztrejtvény: „Mérges pulyka, / te szereted / csak a háborút.” — Szabó Lőrinc. Kombinált feladat: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derülj” Felosztás: Február 17-i számunkban megjelent rejtvény helyes megfejtői közül az alábbiak nyertek könyvutalványt : Nagy András, Lajosmizse; Takács Noémi, Zalaegerszeg; ifj. Almás Pál, Makó; Krekó Szilvia, Pusztavári; Makranczi Csaba, Szikszó; Sárkány Zsuzsa, Újszeged; Tihany Timea, Aszód; Rapcsák Erika, Budakeszi; Mészáros Béla, Sopronhorpács; Halász Judit, Igar-Vámszőlőhegy; Varga Bálint, Balatonvilágos; Gólya Erzsébet, Ózd; Döbrössi Zsuzsa, Tompaládony; Holesz Attila, Debrecen; Vizi Csilla, Törökszentmiklós; Molnár József, Bicske; Nagy Anita, Mohács; Reczetár László, Pápa; Bujnóczki Erika, Miskolc; Földesi Katalin, Körösszegapáti; Pallér Ildikó, Budapest; Holló Sándor, Verőci Krisztina, Szabó Andrea, Becze Zoltán, Vohmann Sára, ifj. Fehér László, Mikó Zsuzsa, ifj. Ripka Gábor, Rózsai György, Budapest. ARANY JÁNOS VERSE A rejtvényben Arany János egy közismert versének a címe van elrejtve. Megfejtésül a verseimet kérjük.