Népszabadság, 1980. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-02 / 52. szám

20 BERN­ÁT­H AURÉL: Kirándulás MÚLHATATLAN GYEREKKOR Néha az egész ház kitódult Ke­resztúrra, a legközelebb eső bala­toni kis településre. S ha az egész család kirándult, a sok kicsiny miatt nem vonatot, hanem kocsit vettünk igénybe, hogy a háztól egyenest a vízig jus­­sunk. » Fogatunk nem volt, csak egy magas ülésű, kemény rugójú négyüléses homokfutónk. Külön fészerben állt. Lovait esetről eset­re István gazdától­ béreltük. Azok láncukat csörgetve, istrángjukat földön vonszolva érkeztek hoz­­zánk. István mögöttük baktatott. Nagy zsivaj kelt ilyenkor a gye­rekszoba felől. — Én ülök a bakra! — kiáltott Olga. — Én ülök oda — mondta Elvi­­ra, ki lány létére, apámnak vala­miféle megmagyarázhatatlan ri­golyája folytán, rendszerint hos­­­­­szú pantallóban járt. — A bakon pedig én ülök — — mondta Géza, ki utánam a leg­­idősebb volt, de akiben korán éb­redő katonai hajlamai folytán — már megvolt az erő tekintélye. — Durr — dördült el egy pofon — durr — cserdült a másik. Azonközben anyám fölvette porköpenyét, s a tükör előtt fejé­re illesztette pillangó-kalapját, melynek kantárjait összekötötte az­­ álla alatt. Apám eközben már az udvaron állt, ugyancsak porköpenyben. Ba­­jusza a vállára ért. Bot volt a ke­zében, s a veranda alsó lépcsőjén kopogott vele, játékból: — Trinti_ ri, rantari, rantari, ran — énekel­te a kopogáshoz —, ami egy, talán régen elfelejtett dalnak a foszlá­nyát jelentette. S ezzel nem is az volt a baj, hogy a dal igazi szöve­ge kiment a fejéből, hanem, hogy a dalból csak olyan részletet tu­dott, ami a rantari ran után újra meg újra visszakanyarodik a trin­­tiri-hez. Nem tudott hol áttörni a folytatáshoz, így mint sérült gra­mofonlemez, folyton csak az egyet­len részletét zümmögte a dalnak. — No mi lesz? — riadt fel nyer­­sen, abbahagyva a dúdolást. De anyám közben már megjelent a veranda ajtajában, szoknyája mö­gött a főleg fehérbe öltözött pur­­dékkal. — Indulás! — adta ki apám a parancsot, s így csöndben men­tünk a kocsi felé. Először anyám ült fel, aztán el­­kezdődött a gyerekek feladogatá­sa: egy, anyám ölébe, egy, István mellé a bakra, egy, anyám és apám közé a hátsó ülésre és végül egy, apám ölébe került. — No, induljunk, István, a Jé­zus nevében! — se fohász indo­koltnak is látszott a nagy terhelés miatt. Csurcsi Caesarral, a válasz­­tás gyerekkel a karján a kapuban integetett. Mentünk. Porzott az út. Por volt minde­nütt. Kocsink faránál, mintha ned­ves szalmát gyújtottak volna, a kerekek közt szinte füstölögni kez­­dett. Finom, a legfinomabb por volt ez, a levegő még egy negyed­óráig is lebegtetni tudta. Kilomé­ter hosszú uszállyal járt minden kocsi. S ahogy szembejövők por­felhőjébe jutottunk — phe! — mondtuk, s pillanatokig féltünk is, hogy vajon újra fényre kerü­lünk-e valaha e gomolygó alvilágból. Apám szemöldöke, bajusza még Kéthely előtt megszürkült. Ha gyorsabb járatú lovak néha megelőztek bennünket, mint Ka­­száéké például — akik két gyö­nyörű lipicaival jártak ki a vízre —, még Istvánon is csüggedés vett erőt. — Megállunk egy percre, te­­kintetes úr, mondta, s meg­áll­tunk, s vártuk, míg lassan leszáll a por, és kilátást kapunk a he­lyes irányba. S mily izgalmas volt az út! Ár­kok jöttek, s micsoda döccenők! Be nagy, de felemelő érzés volt ez nekünk! Hogy ennyi tennivaló van egy­ út miatt, s a bak fenséges ma­gassága, ahonnan az út és a két ló feletti uralom leárad! Az izgalmak a porfelhők titka, mélye, majd tisztulása körül, a szembejövő porfelhők kavarodása a mienkkel — ó, mily csodás történelem! Meg azok a zökkenők, amikor anyám — Jaj, Béla! — szólt. Meg aztán a kedélyes átkiabál­ások a más ko­csikba, különösen, ha ismerősöket vittek. — Vagy­tok-e még többen? — ez volt a megszokott szöveg, ami némi gúnnyal kocsink zsúfolt­­ságára utalt, s mire apám fölén­­nyel kiálthatta vissza, mint aki büszke is erre, hogy: — Vagyunk! Mentünk, mendegéltünk. Mint valami pompás virág, úgy hatott a kocsi ezekkel a hajladozó fejekkel. Pompás virág, melyet egy kergült óriáskirály most vonszolhat el a szomszéd kastély udvarából. (Részlet a szerző Igy éltünk Pannó­niában című könyvéből.) Tavaszt köszöntő bolgár népszokás Bulgáriában március elején ré­gi hagyomány, kedves szokás a ta­vasz köszöntése, a „mártenicák” kitűzése. A mártenica legrégibb formájában piros és fehér össze­sodort fonalat jelentett. Később a zsinór végén piros-fehér bojtocs­­kákat vagy pomponokat helyeztek el. A szokás alapja az a régi hiede­lem, hogy a piros szín megóv a betegségektől, elűzi a gonosz szel­lemeket. A nép ma is a piros szín­ben látja a tavasz jelképét. Már­cius elsején kora reggel a falusi asszonyok piros fonalat, kendőt, övet vagy térítőt vetnek a fákra, a háztetőre. A gyerekek csuklójá­ra márteniicát kötnek a következő szavakkal: „Legyetek egészsége­sek, legyetek vidámak, pirosak és fehérek, szépek és mosolygósak.’’ A mártenicát hajdan addig hord­ták, amíg az első fecske vagy a gólya megérkezett. Akkor min­denki egy-egy kizöldült fára akasztotta. Napjainkban már csak néhány napig hordják a mártoni­cát, amely ma is az érkező tavasz hírnöke. NEPSZABADSAG Pákozdy Ferenc: Fehér és fekete Ami fehér, nem fekete, a fekete meg nem fehér — tudja ezt minden csemete, ki már az asztalig felér. Ám egyszer mégis úgy került, hogy a fehér megfeketült, a fekete pedig fehér lett. Hegyezd füled, te is megetted. A pék kéménye eldugult s a pék alulról belebújt, hogy a bajon hamar segítsen. Hát fekete lett rajta minden! Fekete fehér öltözéke, fekete a fehér nyaka, fekete a szeme fehére, fekete krampusz ő maga. A kéményseprő jött sietve és ahogy épp ereszkedett le, a liszt közé pottyant szegény s lett fejebúbjáig fehér. Fehér a fekete ruha, fehér a fekete orra-szája, fehér a fekete bajusza, fehér angyal, a földre szállva. A példából ennyi elég. Csak ennyit: olyan lett a kettő, hogy nem tudták, melyik a pék, és melyik a kéményseprő. Simon Emil: T­élutó Hol a hó, hol a jég? Elköszönt, tovalép. Szelekkel, ha támad, erdőnek, madárnak Tél most már nem árthat. Csöndes faluszélig varjak elkísérik, nyújtózkodó nagy fák el is búcsúztatják. Tó fagyos vizében kákádt télvitézek. Páncéljuk vastagját napdárdák szaggatják. Kertünkben, ködös Tél, nem bújhatsz örökké! Viharok hörögték: — Jövök még! Jövök még! Trappoló húsz lova sebesen húz tova. Patkószeg-jégtüskék villognak ezüstként. Fényperc — fényóra — fényév A csillagászati távolságok túlsá­gosan nagyok ahhoz, hogy a min­dennapi életben megszokott egy­ségekkel, például a méterrel, vagy a kilométerrel fejezzük ki őket. Helyettük — viszonylag kisebb, rendszerint még a Naprendszer határain belüli távolságai­­ esetén — az úgynevezett csillagászati egységet, nagyobb távolságok al­kalmával azonban a fényévet szo­kás alkalmazni. Ez utóbbit olyan­kor, ha már a Naprendszeren tú­li égitestekről v­an szó. A csillagászati egység a Föld— Nap középtávolsággal azonos, amelyet (kissé kerekítve), 150 mil­lió kilométernek veszünk. A Ju­piter távolsága például a Naptól, középértékben számítva, 5,204 csillagászati egység, a Naprend­szer jelenleg ismert legtávolabbi bolygója, a Plútó pedig 39,750 csil­lagászati egységnyi középtávol­ságban kering a Naptól. Sok szempontból előnyös volt­­ egy olyan távolságegységet beve­zetni, amely a fény terjedési se­bességén alapul. Ismét csak kere­kítve: a fény egyetlen másodperc alatt 300 ezer kilométert fut be. A csillagászati egységnek megfelelő távolságot tehát körülbelül 500 másodperc, vagyis 8,3 perc alatt teszi meg. Azt is mondhatjuk te­hát, hogy a Nap a Földtől 8,3 fény­percnyire van. Ez azt jelenti, hogy a Napot soha nem úgy látjuk, amilyen az a megfigyelés pillana­tában, hanem olyannak észleljük, mint amilyen 8,3 fényperccel az­előtt volt. Ilyen értelemben véve, ha egy égitestet nézünk, nemcsak térbelileg látunk messzire, hanem egyúttal időbelileg is. Minél távo­labb van tőlünk a kérdéses bolygó vagy csillag, annál régebbi múltra ad hírt számunkra az onnan érkező fény. A Hold esetében ez az idő­különbség egészen csekély, mint hogy erről az égitestről a fény kö­rülbelül 1,28 másodperc alatt ju el hozzánk. Vagyis a Hold távolsá­ga csupán 1,28 fénymásodperc. A Nap fényének azonban már 5,E órára van szüksége ahhoz, hogy a Plútót elérje. Tehát a Plútó távol­­sága a Naptól 5,5 fényóra. A Naprendszerhez legközelebb levő csillag, az Alfa Centauri olyan messzire van tőlünk, hogy fényének körülbelül négy és fél éven át kell futnia a világűrben, amíg hozzánk megérkezik. A fény­év, azaz a fény által egy esztendő alatt megtett út, hozzávetőlegesen 9,5 milliószor millió,9,5 billió ki­lométer, az Alfa Centauri ezek szerint 9,5X4,5X millió­ millió= 42,75 billió kilométernyire van. Saját Tejútrendszerünk átmérője legalább százezer fényév­re be­csülhető; a legközelebbi, a miénk­hez hasonló, spirális szerkezetű tejútrendszer, az Androméda-köd pedig kereken hárommillió fény­évnyire van. Ha most történne egy szupernova-robbanás (hatalmas arányú csillagrobbanás) az And­­roméda-ködben, akkor azt késői utódaink csak hárommillió év el­teltével látnák! S az Androméda­­köd még mindig viszonylag „kö­zel” van hozzánk, szinte a szom­szédunk a határtalan világűrben. A földkerekség legnagyobb telesz­kópjával, a szovjetunióbeli Zelen­­csukban levő hat méter átmérőjű távcsővel olyan tejútrendszerek is lefényképezhetők, amelyek , leg­alább hat-hét milliárd fényév­nyire vannak tőlünk! H. P. A HÉT ÜNNEPE VÍZSZINTES: 1. Indulatszó. 3. Nap, melyről 1910 óta a világ­ valamennyi országában meg­emlékeznek. 11. Bi­zalmas hozzátarto­zói. 13 Játékból ki­vont kártyák. 14. Mélyedés, melyben a folyó halad. 16. Ásványi anyag. 17. Hangutánzó szó. 18. Fotó közepe. 19. Lakóépület. 21. Fo­lyó Ausztriában. 22. Magyar költő­nő, aki versben üd­vözölte az 1910-ben ünneppé nyilvání­tott napot. 26. Nyelv­tani fogalom. 27. Pu­sztít. 28. Vissza í személyes névmás. 29. Galsay Pong­rác. 30. Cégér szé­lei. 32. Női név. 34. Világhírű híradás­technikai gyárunk. 37. Nagy szemé­lyiséggel kapcsolatos emléktárgy. 39. Város, ahol 1910-ben elhatározták a vízszintes 3. megünneplését. 40. Hang­jelző szócska. FÜGGŐLEGES: 1. Folyó a Szovjet­unióban. 2. Égéstermék. 3. Régi magyar főrangú méltóság volt. 4. Táplálni. 5. Sav is, lúg is teszi. 6. Zrínyi Ilona. 7. Azonos mássalhangzók. 8. Kórus. 9. Gyilkol. 10. Lábravaló ruhadarab. 12. Szolmizációs hang. 15. Magas testhő­mérséklet. 17. Küzdelmek. 19. Erős meggyőződés. 20. Madzag. 21. Az iz­mokat köti a csonthoz. 22. Tűvel, cér­nával dolgozó. 23. Növényi rész. 24. Fizimiska. 25. Erkölcstan. 29. Világ­hírű spanyol festőművész volt. 31. Jogtalanul eltulajdonít. 32. Karát kö­zepe. 33. Keleti László. 35. Ipper Pál. 36. Tagadószó. 37. Indulatiszó. 38. Ige­kötő. Beküldendő a vízszintes 3., 22., 39. és a különálló sorban szereplő sze­mély neve, aki mint a nemzetközi munkásmozgalom harcosa javasolta a vízszintes 3.-ban szereplő nap meg­ünneplését. (A különálló sorba a rejtvény azo­nos számú kockáinak betűit kell be­írni.) Beküldési határidő: március 8. Cím: Népszabadság, Gyermekrovat, Buda­pest, Blaha Lujza tér 3. 1960. T. D. 1980. március 2„ vasárnap Az istenek sztrájkja Az emberteremtés sumér legendája Amióta ember él a földön, és eszmélkedni kezdett, mindegyre felvetette a kérdést: hogyan, miből keletkezett a világ, amelyben él. Erre az ősi kérdésre a primitív képzelet több ezer teremtéslegen­­dával, válaszolt. Ezek közül csak az egyik, a Bibliában elbeszélt az, amelyet hagyományosan isme­rünk. Különös módon úgyszólván egyetlen teremtéslegenda sem veti fel a kérdést: miért volt az Isten­nek vagy az isteneknek szüksége emberre? Egy újabban felfedezett ékírásos cserép ezt a „hiányossá­got” igen érdekesen pótolja. A sum­merológusok „Enkil és Ninmah eposzának” nevezik a töredéket, amely így szól: Az istenek ételét, italát ki szerzi meg? Mindegyikük dologra kényszerült, a nagy istenek a munkát felügyel­ték, a kis istenek a kosarat cipelték, az istenek mind csatornát ástak, földet túrtak, az istenek villámként sürögtek, hangosan siratták sorsukat. A valamivel később keletkezett akkád eposz, az „Ab­rahasis oszlo­pa” ezt a részt szinte szóról szóra átveszi, de a továbbiakban arról tudósít, hogy a „kisistenek” nem sokáig siratták sorsukat, hanem megdühödvén, a­ „nagy istenek” lába elé vágták a szerszámaikat, abbahagyták a csatornaásást, és Nippurba, Enkil isten székhelyére vonulta­k. Enkil félelmében eltor­­laszoltatta ágyasháza kapuit, és nagy hirtelenséggel éjnek idején összehívatta a „nagy istenek taná­csát”. Ezen elhatározták, hogy a „kis istenek” mentesítésére megte­remtik az embert. Attól kezdve az ő kötelessége lészen annyi bérért ásni a csatornákat, amennyit „a nagy istenek” megállapítanak szá­mára. DÁNÉ TIBOR MEGFEJTÉSEK ~ NYERTESEK A február 24-i rejtvények megfej­tése: Keresztrejtvény: „Mérges pulyka, / te szereted / csak a háborút.” — Sza­bó Lőrinc. Kombinált feladat: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derülj” Felosztás: Február 17-i számunkban megjelent rejtvény helyes megfejtői közül az alábbiak nyertek könyvutalványt : Nagy András, Lajosmizse; Takács Noémi, Zalaegerszeg; ifj. Almás­ Pál, Makó; Krekó Szilvia, Pusztavári; Makranczi Csaba, Szikszó; Sárkány Zsuzsa, Újszeged; Tihany Timea, Aszód; Rapcsák Erika, Budakeszi; Mészáros Béla, Sopronhorpács; Halász Judit, Igar-Vámszőlőhegy; Varga Bá­lint, Balatonvilágos; Gólya Erzsébet, Ózd; Döbrössi Zsuzsa, Tompaládony; Holes­z Attila, Debrecen; Vizi Csilla, Törökszentmiklós; Molnár József, Bicske; Nagy Anita, Mohács; Recze­­tár László, Pápa; Bujnóczki Erika, Miskolc; Földesi Katalin, Körösszeg­apáti; Pallér Ildikó, Budapest; Holló Sándor, Verőci Krisztina, Szabó And­rea, Becze Zoltán, Vohmann Sára, ifj. Fehér László, Mikó Zsuzsa, ifj. Ripka Gábor, Rózsai György, Budapest. ARANY JÁNOS VERSE A rejtvényben Arany János egy közismert versének a címe van elrejtve. Megfejtésül a verseimet kérjük.

Next