Népszabadság, 1980. június (38. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

4 Nem titkolom: a következők­ben hiába lesz sok szó porszívó­ról, erről a viszonylag egyszerű háztartási gépről, mindez csak ürügy. S bár valóban az a lényeg, hogy van-e, illetve lesz-e elegen­dő porszívó az üzletekben, még­is a következőkben azt firtatom, hogy miért került fel a hiánycik­kek listájára ez a készülék a leg­utóbbi másfél évben. Vajon tör­vényszerű, elkerülhetetlen do­­log-e, hogy egyes árucikkek el­tűnjenek a pultokról, a kiraka­tokból, egyik napról a másikra szaporítva a nem kapható cik­kek amúgy sem kis számát. Ma már az ember, ha az ezzel kap­csolatos magyarázatokat hallja, szinte hajlamos elhinni, hogy bi­zony ez törvényszerű, elkerülhe­tetlen. A hiánycikkek után oknyomo­zó újságíró készen kapja a ma­gyarázatokat, természetesen a nyilatkozó szájíze, szempontja szerint. Az ilyesfajta okfejtések­ben egy dolog a közös: mindig a másik fél­­gyártó, bel, és külke­reskedői a hibás. Illetve, ha ne­tán egyik sem kívánja a felelős­séget a másikra hárítani, akkor rukkolnak ki a legmegfoghatatla­­nabb indokkal: a hiány oka a körülmények, a véletlenek össz­­játéka. Vagyis: senki sem tehet semmiről. Mindezt a bevezetőt azért kel­lett előrebocsátanom, mivel a kö­vetkezőkben el szeretném kerül­ni a döntőbíró ugyancsak hálát­lan szerepét. Mindenesetre úgy gondolom, hogy bár biztosan van­nak véletlenek, bízni azonban nem szabad bennük. Feltételezhe­tő, hogy a véletlenek összjátéka emberi mulasztások következmé­nye. Vagyis valaki, vagy valakik nem megfelelően végezték el a munkájukat. Első magyarázat A termelőé a szó. Erdélyi Mi­hály, a Hajdúsági Iparművek (HIM) kereskedelmi igazgatója: — 1967-ben kezdte el vállalatunk a porszívó gyártását. Lényegében már az indulásnál elmaradtunk a világszínvonaltól. A termelés gaz­daságtalan volt, így aztán nem csoda, hogy már 1974-ben felme­rült : abba kellene hagyni a gyár­tását. Ugyanakkor a többi cik­künk (mosógép, bojler, radiátor) iránti igényeket sem tudtuk ki­elégíteni. Amikor legjobban ment­­az üzlet, akkor is csak száz-, száz­tízezer készüléket tudtunk eladni. Márpedig e terméknél a gazdasá­gos sorozatnagyság a félmilliónál kezdődik. Még abban az évben kiállítást rendeztünk, az Országos Piackutató Intézettel közösen. Piackutató szándékkal mutattuk be termékeinket, az import por­szívókkal együtt. A látogatókat megkérdeztük, melyiket vásárol­nák meg, s bizony, elmarasztal­ták gépeinket.­­ A hazai porszívó tehát alul­maradt az importált készülékekkel folytatott versenyben. A vállalat pedig ahelyett, hogy felvette vol­na a kesztyűt, és korszerűsítette volna a termékét, úgy döntött, hogy inkább megszünteti a gyár­tást. Nem meghátrálás ez? Hi­szen ha versenyképes a hazai ké­szülék, akkor exportpiacokon is el lehetne adni, s az így felfut­tatott termelés a gazdaságos so­rozatnagyságot is elérhette volna. — így igaz. Csakhogy két do­log a korszerűsítés ellen szólt. Az egyik, hogy a saját fejlesztés túl­ságosan sokba került volna, s bár kerestünk licencpartnert, nem ta­láltunk megfelelőt. A másik pe­dig, hogy nemcsak a világpiacon, hanem a KGST-n belül is nagy a konkurrencia. Tudjuk, hogy a Szovjetunió több milliót, de az NDK, Lengyelország és Csehszlo­vákia is sok porszívót állít elő, s kínálatuk a hazai üzletekben is megmutatkozott. Ezek voltak a legfőbb okai, hogy elhatároztuk, nem gyártjuk tovább ezt a ter­méket. .•. Mikor jelentették be elha­tározásukat, s idejében értesítet­ték-e erről partnereiket? — Még 1975-ben, az ötödik öt­éves tervjavaslatunkban leírtuk, hogy 1980-ban már nem gyártunk porszívót. Ezt jóváhagyta az a tervzsűri, amelyen részt vett az illetékes belkereskedelmi minisz­terhelyettes is. 1977-ben, az úgy­nevezett hároméves árualap­egyeztető tárgyalás során is je­leztük a Belkereskedelmi Minisz­tériumnak, hogy 1980-ban egyet­len készüléket sem gyártunk. A velünk kapcsolatban álló keres­kedők is évek óta tudnak erről, hiszen az 1975-ben gyártott 104 ezer géppel szemben 1976—1977- ben 65 ezret, 1978-ban 45 ezret, 1979-ben pedig csak 21 ezer por­szívót gyártottunk, illetve ennyit kínáltunk eladásra. Úgy érzem, nem érhet bennünket vád, hogy egyik napról a másikra szüntet­tük meg a gyártást. Második magyarázat A belkereskedőké a szó. Hanz­­mann József, a Belkereskedelmi Minisztérium főelőadója szerint: — A Hajdúsági Iparművek 1977- ben vetette fel először a porszí­vógyártás megszüntetését. Ezt a termelő profilátadással kívánta megszüntetni,­­ viszont az ezzel kapcsolatos tárgyalásaik ered­ménytelenek voltak. Időközben a KGM-ben megvizsgálták a por­szívó további gyártásának ügyét, és úgy döntöttek, hogy ha a szo­cialista országokból a szükséges mennyiség behozható, akkor a gyártást megszüntetik. A külpia­con ekkor porszívóból megfelelő mennyiség állt rendelkezésre, így nem volt akadálya annak, hogy a belkereskedelem az ellátást a továbbiakban importból fedezze. — A jelek szerint volt, hiszen 1979. második felében már eltűnt az üzletekből a porszívó. — Igen, de csak azért, mert a Minőség Ellenőrző Intézet a Ra­kéta porszívók forgalmazását ha­zai átalakításhoz kötötte, mivel az a szovjet érintésvédelmi szab­ványok alapján készült, és nem felel meg a magyar előírásoknak. Így 1979-ben a vita miatt 38 ezer porszívó szállítása maradt el, il­letve húzódott át erre az évre. (Azóta a vitás kérdéseket rendez­ték.) Tehát a hazai ellátás tavaly is biztosított volt. Arról a belke­reskedelem nem tehet, hogy csak­nem 40 ezer készüléket késve szállítottak le. E mennyiség be­érkezésével maradéktalanul ki­elégítettük volna az évek óta sta­bilan kialakult 160—170 ezres porszívó igényt — hangzik a vá­lasz. Ezek szerint a belkereskedelem nem tehet a hiányról. Az idézett illetékes véleményével azonban még a szakmában sem ért min­denki egyet. Nagy János, a Cent­rum Áruházak osztályvezetője így vélekedik erről: a Centrum főleg a Ravilitől vásárolja a por­szívót, s még most is csak a ta­valyi szállításból elmaradt téte­leket kapjuk. Az a véleményem, hogy nagy hiba volt az illetékes minisztériumnak belemennie a termelés megszüntetésébe. Nem akkor kell termelő után szalad­gálni, amikor már ellátási hiány van. Hasonlóképpen vélekedik Er­dős András, a Keravill igazgató­ja: amíg nem tisztázódott, hogy a kieső hazai termelés teljes biz­tonsággal, megnyugtató módon pótolható-e importból, addig nem lett volna szabad engedélyezni a gyártás befejezését. Érthető a kiskereskedők kriti­kája, hiszen ők állnak a vevővel közvetlenül kapcsolatban, hiány esetén rajtuk csattan az ostor. De mit szól mindehhez a nagy­­kereskedő? Németh Lajostól, a Ravill beszerzési főosztályvezető­jétől kérdezem: — Mit tettek, amikor megtud­ták, hogy megszűnik a hazai por­szívógyártás? — A Hajdúsági Iparművek 1978-ban jelezte, hogy leáll ez­zel a termékkel. Már akkor is több importgépet adtunk el, mint hazait, s a behozatallal nem volt semmi probléma. Hiszen 1979-ig a szakmában a porszívó volt a leg­stabilabb cikkünk. A körülmé­nyek szerencsétlen összjátékának tudható be, hogy éppen amikor a hazai gyártás megszűnt, akkor támadt gond az importtal, s nem érkezett be a szükséges mennyi­ség. — Amikor már nyilvánvaló volt, hogy hiány lesz, jelezték-e az arra illetékes szerveknek, hogy nem tudják beszerezni ezt a ter­méket? — Minek jeleztük volna, hiszen úgy is tudták... Harmadik magyarázat A külkereskedőé a szó. Szekér János, az importőr Konsumex Külkereskedelmi Vállalat­ osz­tályvezetője meglepő kijelentést tesz: — Sem a gyártól, sem a KGM-től, sem pedig a Belkeres­kedelmi Minisztériumtól hivatalo­san nem kaptunk értesítést ar­ról, hogy a hazai porszívógyártás megszűnik. Szóbeszéd útján per­sze hallottunk erről, de hát ez egy másik dolog. — Azért is meglepő ez, mivel a kereskedelem az évente kieső 80—100 ezer készüléket importtal kívánta pótolni. Jelentkeztek-e a külkereskedelemnél ezek a több­­letigények? — Igen, de csak későn, 1979- ben. Az idén csaknem 240 ezer készülék behozatalát kívánják a belkereskedelmi cégek, de ebből csak 152 ezer gép behozatalára van jelenleg lehetőség. Szocialista partnereinkkel hosszú távú szer­ződéseink, államközi megállapo­dások vannak, s ezért nincs rea­litása egyik napról a másikra ilyen nagy mennyiségű többlet­­igényekkel fellépni. És néhány megjegyzés... Az egymásnak sokszor ellentmon­dó nyilatkozatokból annyi min­denesetre kiderül, hogy az erre illetékesek nem hangolták össze megfelelően a munkájukat. Nem vették jókor figyelembe, hogy mit jelent a hazai gyártás meg­szüntetése. Pedig az Árhivatal el­nökének 5/1978. számú rendelete pontosan intézkedik arról, hogy ilyen esetekben kinek mi a fel­adata, kötelessége. Nem a mi feladatunk eldön­teni, ki hibázott Mint az egyik beszélgető partnerem a műsoron kívül megemlítette: az ilyen ügyeknél igen sok lehetőség van a ködösítésre. Számos esetben a szakember sem képes kibogozni egyértelműen, hogy ki mulasztott. A porszívóügynek azonban van egy csattanója. És itt egy kis ki­térőt kell tennünk. Az AFIT 10. számú vállalatának, amely Ka­locsán működik, egyik fő profil­ja az építőipari elektronikus kap­csolószekrények gyártása. 1979 nyarán kiderült, hogy a beruhá­zások visszafogása miatt kevés a megrendelés erre a termékre, s így 30—40 dolgozó foglalkoztatá­sa megoldatlan. Ezért a vállalat megkérdezte partnereit, köztük a Ravillt, mire fordítsák szabad kapacitásukat, vagyis mit gyárt­sanak. Így került szóba a porszí­vó, s a vállalat már át is vette a HIM-től a gépeket és a szer­számokat. Még az idén — a ter­vek szerint — 10 ezer készüléket gyártanak, jövőre pedig 60 ez­ret vállalnak. Tehát mégis sike­­­­rült átadni a profilt, de véletle­­nül, nem pedig tervszerű munka eredményeként. Egyébként ez a készülék a HIM 1301-es típusú gépe, csak a motor új benne, s annak a teljesítménye több mint másfélszerese a réginek. Viszont minden egyéb, a formát, a kül­­csint beleértve, a régi, elavult konstrukció. Fogyasztói ára el­lenben 2000 forint körül lesz (a régi 1570 forintba került). Végezetül, az idei ellátásról csak annyit: az eddigi hiány ugyan megszűnik porszívóból, folyama­tos, megfelelő választékú ellátás­ról azonban az év végéig nem­igen beszélhetünk. Miért is? Egerszegi Csaba NÉPSZABADSÁG 1980. június 1., vasárnap KERESZTY ANDRÁS MEXIKÓI RIPORTJA Ezüstváros - túl a fénykoron A szálloda neve: Valenciana. Kétezer méter magas hegyről te­kint a városra — Guanajuatóra. A dallamos nevű szállót igen ro­mantikus dologról nevezték el: egy ezüstbányáról. A XVI. században Juan Rayas öszvérhajcsár barangolt a közeli hegyekben, itt bukkant az akkori világ egyik legnagyobb ezüsteré­re. Az öszvér hajcsár csakhamar dúsgazdag lett, spanyol granddá nemesedett. Valenciana több ezüs­töt adott, mint az akkori világ egész termelése volt. A szállodától négy kilométerre van a város. Innen, e helyről kis makettek az épületei, a San Ca­­yetano-templom, amelynek tég­­láiba-vakolatába a hagyomány szerint ezüstport kevertek.­­Vala­ki, úgy látszik, hisz a hagyomá­nyoknak. A tavalyi ezüstláz­ ide­jén megkísérelte értékké változ­tatni a maltert. Egy éjszaka jó­kora darabon tégláig kaparta a templom falát, és kincsével együtt távozott.) Látni innen a házat — miniatürizálva —, ahol gazdaggá vált a Cabajas család. Vállalták a jó nevű kémikusok, hogy Gua­­najuato ezüstjét laboratóriumuk­ban arannyá változtatják át. Az ezüst maradt, a família megszed­te magát Látni innen a palotát, ahol Mendoza alkirály — a bá­nya második ura — élt. Mögötte pedig az egyetem fehér kőcsip­kéje: már a XVI. század végén bányaszakértőket képeztek ki itt. A bányában Itt, fönn a dombon, alig öt per­cet kell sétálni a szállodától, és változik a vidék. Élettelen szür­kébe vált a zöld — kaktuszos, bokros — vidék. Fegyveres őrzi a szürkeséget. Latinos barátságos­sággal őrzi. Nem kap az idegen láttán puskájához, fényképezni is enged. Persze sok látni-, fényké­­peznivaló nincsen errefelé. Beton­ná keményedett szürke talaj. Az ércdúsító sok emberöltő óta ki­lökött, higannyal kevert iszapja, és fényes kődarabok: a napsütés­ben apró fémszemcsék csillognak rajtuk. Egy óra múlva leszállhatok a bányába. Sisakban, nyakba akasz­tott bányászlámpával. A lámpára sok szükség nincs, a tárna ki van világítva Semmit sem érez abból az ember — a sötét falak között —■, hogy ezüstbányában jár. Egy tonna kőzetből 40 deka ezüstöt nyernek. Automata csillevonatok futnak a síneken. Minden negye­dik-ötödik másodpercben egy csil­le kifut a fenti kapun, ötszáz mé­terrel a fejünk fölött. A vágat vé­gén robbantanak. Tisztul a por. Automata gép rakja meg az au­tomata csillét. Egy régi vágatban még a múlt nyoma. Kis fülkék a falban. Pa­pírvirágokkal díszített szentképek. Nem is olyan régen még gyertyák lobogtak itt a szentek előtt. S nem csupán a hódolat és a féle­lem gyertyái, hanem a biztonsá­gé is. A libegő fény jelezte: rend­ben van a levegő. Ma már a lég­kört is automata szimatolja a len­ti világban. A világon megtermelt minden tonna ezüstből 200 kiló mexikói bányából kerül a felszínre. Négy és fél évszázaddal azután, hogy a spanyol hódítók megkezdték az aztékok és a mayák bányáinak kitermelését (ki tudja, mióta mű­ködtek már ezek), maradtak még tartalékok. — A szó régi értelmében Me­xikó már nem ezüstország, akár­mekkora is részesedése a világ­­termelésből — mondta Rodolfo Ezcurdia guanajuatói bányamér­nök. — Az ezüst jelentősége fo­kozatosan csökken más termé­szeti kincsekhez, sőt az ezüst szennyező anyagaihoz képest. Ma már nem csupán a kőolajbányá­szat vált fontosabbá, hanem a kén-, a horgany-, az ólomterme­lés is.­­ — Az ezüst ára hirtelen fel­szökött a világpiacon, fokozzák ennek nyomán a termelést? — Nem. Bányáink kapacitása adott. A világpiaci áringadozás nem befolyásolja a termelést. Jó­zan megfontolás alapján is látha­tó, hogy egy pillanatnyi konjunk­túrahullám hatására nem merít­hetjük ki gyorsabban azokat a készleteket, amelyeknek értéke a világméretű és tartós infláció kö­rülményei között amúgy is évről évre nő. — Tehát nincs szükség több bá­nyászra sem. — Nincs. A gépesítés, a mo­dernizálás inkább egyre több munkáskezet szabadít fel. „Bá­nyászkínálat” van a munkaerő piacán. Eltakart bányászsors Guanajuato nem tipikus bá­nyászváros. Az elmúlt években fellendült az idegenforgalma. A hegyeken — régvolt spanyol erő­dök utódaiként — szállodák gyű­rűje emelkedik. A Cervantino­­egyetem fesztiválja — amelyre so­k pénzt áldoz a­ mexikói szö­vetségi állam — ma már Ameri­­ka-szerte híres. Minden évben egy hónapon át a világ nagy hí­rű színházai, zenekarai, szólistái lépnek a közönség elé. Az idén a Magyar Állami Népi Együttes két itteni fellépését összesen húsz­ezer ember nézte végig az Alho­­dinga előtti szabadtéri színpadon. Az Alhodinga magtárnak épült. Börtön lett. Guanajuato bányá­szainak börtöne. A legapróbb fe­gyelmezetlenség elég volt, hogy a bányák sötétjéből a cellák sötét­jébe kerüljön az indián vájár. Az óriási, szinte ablak nélküli épület elleni — múlt században történt — támadást Mexikóban úgy em­legetik, mint a franciák a Bastille bevételét. Guanajuato ma már nem tipi­kus bányászváros. De az idegen­­forgalom, a kulturális élet pezs­gése nem változtatta meg, csupán eltakarta a bányászsorsot. — Az ezüstbányászok élete az ország árnyékos oldalához tarto­zik — mondta kollégám, a Plu­ral—101 hetilap gazdasági szak­értője Mexikóban.­­ A mexikói bányász (az olajmunka kivételé­vel) a legrosszabbul fizetett szak­munkások közé tartozik. De nem ez a legnagyobb gond, hanem a szociális biztonság teljes hiánya. A bányász bármikor elbocsátha­tó. Ha bármilyen módon aktivi­zálódik a szakszervezetben, el is bocsátják. Nincs egészségügyi szol­gálat, üzemi étkezés. Nem kap semmi olyan juttatást, ami az egész világon — Dél-Afrika fe­kete bányászainak kivételével — mindenkit megillet ebben a szak­mában. A múlt és a jelen Alexander Humboldt német ge­ológus a XIX. század elején en­gedélyt kapott, hogy leszálljon Rul gróf guanajuatói ezüstbányá­jába. Naplójában leírja a szűk tárnákat, ahol egymásnak szoruló vállal csákányoztak az indián munkások. Leírja a gyerekeket 50 kilós tömbökkel a hátukon, a 125 kilót cipelő felnőtt munkásokat. Leírja a tárnák hőségét. A vég­telen lépcsősort, 1800 lépcsőfokot kellett naponta kétszer megmász­niuk a bányászoknak. ,,Az indie munkásnak nem marad más, ha feljön a felszínre, csak a kaktusz­pálinkája, a szeszgőzös éjszaka” — írja Humboldt... Guanajuatóban ma is, alkony után, a szűk utcák kapualjaiban pulquétől (a legrosszabb pálinká­tól) lerészegedett emberek alsza­nak. De ezek az utcák kiesnek az idegenforgalom útvonalából. Ré­szegek alusznak a meleg sötétben. A modern, sokkal jobb körülmé­nyeket adó bányák munkásai. Egon Erwin Kisch, a „szágul­dónak” nevezett, de egyáltalán nem száguldó (mexikói tanulmá­nyaira is három évet fordított) riporter 1940-ben így írt: „Akár­mi legyen is a bánya neve, az igazi tulajdonos egy bizonyos Asarco. Ez nem tulajdonnév, ha­nem a Salt Lake Cityben székelő American Smelting and Refining Company. Most is így van ez. Mexikóban elmondták, az egyet­len szerencse, hogy az uránérc ki­termelése nem a régi bányászati törvény alapján történik majd, ami az Egyesült Államoknak és a külföldi tőkének különleges jo­gokat biztosít, hanem a villamos­­energia-törvény alapján. Itt nincs külföldi vállalat. Mexikóváros, 1980. május.

Next