Népszabadság, 1980. június (38. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-01 / 127. szám
4 Nem titkolom: a következőkben hiába lesz sok szó porszívóról, erről a viszonylag egyszerű háztartási gépről, mindez csak ürügy. S bár valóban az a lényeg, hogy van-e, illetve lesz-e elegendő porszívó az üzletekben, mégis a következőkben azt firtatom, hogy miért került fel a hiánycikkek listájára ez a készülék a legutóbbi másfél évben. Vajon törvényszerű, elkerülhetetlen dolog-e, hogy egyes árucikkek eltűnjenek a pultokról, a kirakatokból, egyik napról a másikra szaporítva a nem kapható cikkek amúgy sem kis számát. Ma már az ember, ha az ezzel kapcsolatos magyarázatokat hallja, szinte hajlamos elhinni, hogy bizony ez törvényszerű, elkerülhetetlen. A hiánycikkek után oknyomozó újságíró készen kapja a magyarázatokat, természetesen a nyilatkozó szájíze, szempontja szerint. Az ilyesfajta okfejtésekben egy dolog a közös: mindig a másik félgyártó, bel, és külkereskedői a hibás. Illetve, ha netán egyik sem kívánja a felelősséget a másikra hárítani, akkor rukkolnak ki a legmegfoghatatlanabb indokkal: a hiány oka a körülmények, a véletlenek összjátéka. Vagyis: senki sem tehet semmiről. Mindezt a bevezetőt azért kellett előrebocsátanom, mivel a következőkben el szeretném kerülni a döntőbíró ugyancsak hálátlan szerepét. Mindenesetre úgy gondolom, hogy bár biztosan vannak véletlenek, bízni azonban nem szabad bennük. Feltételezhető, hogy a véletlenek összjátéka emberi mulasztások következménye. Vagyis valaki, vagy valakik nem megfelelően végezték el a munkájukat. Első magyarázat A termelőé a szó. Erdélyi Mihály, a Hajdúsági Iparművek (HIM) kereskedelmi igazgatója: — 1967-ben kezdte el vállalatunk a porszívó gyártását. Lényegében már az indulásnál elmaradtunk a világszínvonaltól. A termelés gazdaságtalan volt, így aztán nem csoda, hogy már 1974-ben felmerült : abba kellene hagyni a gyártását. Ugyanakkor a többi cikkünk (mosógép, bojler, radiátor) iránti igényeket sem tudtuk kielégíteni. Amikor legjobban mentaz üzlet, akkor is csak száz-, száztízezer készüléket tudtunk eladni. Márpedig e terméknél a gazdaságos sorozatnagyság a félmilliónál kezdődik. Még abban az évben kiállítást rendeztünk, az Országos Piackutató Intézettel közösen. Piackutató szándékkal mutattuk be termékeinket, az import porszívókkal együtt. A látogatókat megkérdeztük, melyiket vásárolnák meg, s bizony, elmarasztalták gépeinket. A hazai porszívó tehát alulmaradt az importált készülékekkel folytatott versenyben. A vállalat pedig ahelyett, hogy felvette volna a kesztyűt, és korszerűsítette volna a termékét, úgy döntött, hogy inkább megszünteti a gyártást. Nem meghátrálás ez? Hiszen ha versenyképes a hazai készülék, akkor exportpiacokon is el lehetne adni, s az így felfuttatott termelés a gazdaságos sorozatnagyságot is elérhette volna. — így igaz. Csakhogy két dolog a korszerűsítés ellen szólt. Az egyik, hogy a saját fejlesztés túlságosan sokba került volna, s bár kerestünk licencpartnert, nem találtunk megfelelőt. A másik pedig, hogy nemcsak a világpiacon, hanem a KGST-n belül is nagy a konkurrencia. Tudjuk, hogy a Szovjetunió több milliót, de az NDK, Lengyelország és Csehszlovákia is sok porszívót állít elő, s kínálatuk a hazai üzletekben is megmutatkozott. Ezek voltak a legfőbb okai, hogy elhatároztuk, nem gyártjuk tovább ezt a terméket. .•. Mikor jelentették be elhatározásukat, s idejében értesítették-e erről partnereiket? — Még 1975-ben, az ötödik ötéves tervjavaslatunkban leírtuk, hogy 1980-ban már nem gyártunk porszívót. Ezt jóváhagyta az a tervzsűri, amelyen részt vett az illetékes belkereskedelmi miniszterhelyettes is. 1977-ben, az úgynevezett hároméves árualapegyeztető tárgyalás során is jeleztük a Belkereskedelmi Minisztériumnak, hogy 1980-ban egyetlen készüléket sem gyártunk. A velünk kapcsolatban álló kereskedők is évek óta tudnak erről, hiszen az 1975-ben gyártott 104 ezer géppel szemben 1976—1977- ben 65 ezret, 1978-ban 45 ezret, 1979-ben pedig csak 21 ezer porszívót gyártottunk, illetve ennyit kínáltunk eladásra. Úgy érzem, nem érhet bennünket vád, hogy egyik napról a másikra szüntettük meg a gyártást. Második magyarázat A belkereskedőké a szó. Hanzmann József, a Belkereskedelmi Minisztérium főelőadója szerint: — A Hajdúsági Iparművek 1977- ben vetette fel először a porszívógyártás megszüntetését. Ezt a termelő profilátadással kívánta megszüntetni, viszont az ezzel kapcsolatos tárgyalásaik eredménytelenek voltak. Időközben a KGM-ben megvizsgálták a porszívó további gyártásának ügyét, és úgy döntöttek, hogy ha a szocialista országokból a szükséges mennyiség behozható, akkor a gyártást megszüntetik. A külpiacon ekkor porszívóból megfelelő mennyiség állt rendelkezésre, így nem volt akadálya annak, hogy a belkereskedelem az ellátást a továbbiakban importból fedezze. — A jelek szerint volt, hiszen 1979. második felében már eltűnt az üzletekből a porszívó. — Igen, de csak azért, mert a Minőség Ellenőrző Intézet a Rakéta porszívók forgalmazását hazai átalakításhoz kötötte, mivel az a szovjet érintésvédelmi szabványok alapján készült, és nem felel meg a magyar előírásoknak. Így 1979-ben a vita miatt 38 ezer porszívó szállítása maradt el, illetve húzódott át erre az évre. (Azóta a vitás kérdéseket rendezték.) Tehát a hazai ellátás tavaly is biztosított volt. Arról a belkereskedelem nem tehet, hogy csaknem 40 ezer készüléket késve szállítottak le. E mennyiség beérkezésével maradéktalanul kielégítettük volna az évek óta stabilan kialakult 160—170 ezres porszívó igényt — hangzik a válasz. Ezek szerint a belkereskedelem nem tehet a hiányról. Az idézett illetékes véleményével azonban még a szakmában sem ért mindenki egyet. Nagy János, a Centrum Áruházak osztályvezetője így vélekedik erről: a Centrum főleg a Ravilitől vásárolja a porszívót, s még most is csak a tavalyi szállításból elmaradt tételeket kapjuk. Az a véleményem, hogy nagy hiba volt az illetékes minisztériumnak belemennie a termelés megszüntetésébe. Nem akkor kell termelő után szaladgálni, amikor már ellátási hiány van. Hasonlóképpen vélekedik Erdős András, a Keravill igazgatója: amíg nem tisztázódott, hogy a kieső hazai termelés teljes biztonsággal, megnyugtató módon pótolható-e importból, addig nem lett volna szabad engedélyezni a gyártás befejezését. Érthető a kiskereskedők kritikája, hiszen ők állnak a vevővel közvetlenül kapcsolatban, hiány esetén rajtuk csattan az ostor. De mit szól mindehhez a nagykereskedő? Németh Lajostól, a Ravill beszerzési főosztályvezetőjétől kérdezem: — Mit tettek, amikor megtudták, hogy megszűnik a hazai porszívógyártás? — A Hajdúsági Iparművek 1978-ban jelezte, hogy leáll ezzel a termékkel. Már akkor is több importgépet adtunk el, mint hazait, s a behozatallal nem volt semmi probléma. Hiszen 1979-ig a szakmában a porszívó volt a legstabilabb cikkünk. A körülmények szerencsétlen összjátékának tudható be, hogy éppen amikor a hazai gyártás megszűnt, akkor támadt gond az importtal, s nem érkezett be a szükséges mennyiség. — Amikor már nyilvánvaló volt, hogy hiány lesz, jelezték-e az arra illetékes szerveknek, hogy nem tudják beszerezni ezt a terméket? — Minek jeleztük volna, hiszen úgy is tudták... Harmadik magyarázat A külkereskedőé a szó. Szekér János, az importőr Konsumex Külkereskedelmi Vállalat osztályvezetője meglepő kijelentést tesz: — Sem a gyártól, sem a KGM-től, sem pedig a Belkereskedelmi Minisztériumtól hivatalosan nem kaptunk értesítést arról, hogy a hazai porszívógyártás megszűnik. Szóbeszéd útján persze hallottunk erről, de hát ez egy másik dolog. — Azért is meglepő ez, mivel a kereskedelem az évente kieső 80—100 ezer készüléket importtal kívánta pótolni. Jelentkeztek-e a külkereskedelemnél ezek a többletigények? — Igen, de csak későn, 1979- ben. Az idén csaknem 240 ezer készülék behozatalát kívánják a belkereskedelmi cégek, de ebből csak 152 ezer gép behozatalára van jelenleg lehetőség. Szocialista partnereinkkel hosszú távú szerződéseink, államközi megállapodások vannak, s ezért nincs realitása egyik napról a másikra ilyen nagy mennyiségű többletigényekkel fellépni. És néhány megjegyzés... Az egymásnak sokszor ellentmondó nyilatkozatokból annyi mindenesetre kiderül, hogy az erre illetékesek nem hangolták össze megfelelően a munkájukat. Nem vették jókor figyelembe, hogy mit jelent a hazai gyártás megszüntetése. Pedig az Árhivatal elnökének 5/1978. számú rendelete pontosan intézkedik arról, hogy ilyen esetekben kinek mi a feladata, kötelessége. Nem a mi feladatunk eldönteni, ki hibázott Mint az egyik beszélgető partnerem a műsoron kívül megemlítette: az ilyen ügyeknél igen sok lehetőség van a ködösítésre. Számos esetben a szakember sem képes kibogozni egyértelműen, hogy ki mulasztott. A porszívóügynek azonban van egy csattanója. És itt egy kis kitérőt kell tennünk. Az AFIT 10. számú vállalatának, amely Kalocsán működik, egyik fő profilja az építőipari elektronikus kapcsolószekrények gyártása. 1979 nyarán kiderült, hogy a beruházások visszafogása miatt kevés a megrendelés erre a termékre, s így 30—40 dolgozó foglalkoztatása megoldatlan. Ezért a vállalat megkérdezte partnereit, köztük a Ravillt, mire fordítsák szabad kapacitásukat, vagyis mit gyártsanak. Így került szóba a porszívó, s a vállalat már át is vette a HIM-től a gépeket és a szerszámokat. Még az idén — a tervek szerint — 10 ezer készüléket gyártanak, jövőre pedig 60 ezret vállalnak. Tehát mégis sikerült átadni a profilt, de véletlenül, nem pedig tervszerű munka eredményeként. Egyébként ez a készülék a HIM 1301-es típusú gépe, csak a motor új benne, s annak a teljesítménye több mint másfélszerese a réginek. Viszont minden egyéb, a formát, a külcsint beleértve, a régi, elavult konstrukció. Fogyasztói ára ellenben 2000 forint körül lesz (a régi 1570 forintba került). Végezetül, az idei ellátásról csak annyit: az eddigi hiány ugyan megszűnik porszívóból, folyamatos, megfelelő választékú ellátásról azonban az év végéig nemigen beszélhetünk. Miért is? Egerszegi Csaba NÉPSZABADSÁG 1980. június 1., vasárnap KERESZTY ANDRÁS MEXIKÓI RIPORTJA Ezüstváros - túl a fénykoron A szálloda neve: Valenciana. Kétezer méter magas hegyről tekint a városra — Guanajuatóra. A dallamos nevű szállót igen romantikus dologról nevezték el: egy ezüstbányáról. A XVI. században Juan Rayas öszvérhajcsár barangolt a közeli hegyekben, itt bukkant az akkori világ egyik legnagyobb ezüsterére. Az öszvér hajcsár csakhamar dúsgazdag lett, spanyol granddá nemesedett. Valenciana több ezüstöt adott, mint az akkori világ egész termelése volt. A szállodától négy kilométerre van a város. Innen, e helyről kis makettek az épületei, a San Cayetano-templom, amelynek tégláiba-vakolatába a hagyomány szerint ezüstport kevertek.Valaki, úgy látszik, hisz a hagyományoknak. A tavalyi ezüstláz idején megkísérelte értékké változtatni a maltert. Egy éjszaka jókora darabon tégláig kaparta a templom falát, és kincsével együtt távozott.) Látni innen a házat — miniatürizálva —, ahol gazdaggá vált a Cabajas család. Vállalták a jó nevű kémikusok, hogy Guanajuato ezüstjét laboratóriumukban arannyá változtatják át. Az ezüst maradt, a família megszedte magát Látni innen a palotát, ahol Mendoza alkirály — a bánya második ura — élt. Mögötte pedig az egyetem fehér kőcsipkéje: már a XVI. század végén bányaszakértőket képeztek ki itt. A bányában Itt, fönn a dombon, alig öt percet kell sétálni a szállodától, és változik a vidék. Élettelen szürkébe vált a zöld — kaktuszos, bokros — vidék. Fegyveres őrzi a szürkeséget. Latinos barátságossággal őrzi. Nem kap az idegen láttán puskájához, fényképezni is enged. Persze sok látni-, fényképeznivaló nincsen errefelé. Betonná keményedett szürke talaj. Az ércdúsító sok emberöltő óta kilökött, higannyal kevert iszapja, és fényes kődarabok: a napsütésben apró fémszemcsék csillognak rajtuk. Egy óra múlva leszállhatok a bányába. Sisakban, nyakba akasztott bányászlámpával. A lámpára sok szükség nincs, a tárna ki van világítva Semmit sem érez abból az ember — a sötét falak között —■, hogy ezüstbányában jár. Egy tonna kőzetből 40 deka ezüstöt nyernek. Automata csillevonatok futnak a síneken. Minden negyedik-ötödik másodpercben egy csille kifut a fenti kapun, ötszáz méterrel a fejünk fölött. A vágat végén robbantanak. Tisztul a por. Automata gép rakja meg az automata csillét. Egy régi vágatban még a múlt nyoma. Kis fülkék a falban. Papírvirágokkal díszített szentképek. Nem is olyan régen még gyertyák lobogtak itt a szentek előtt. S nem csupán a hódolat és a félelem gyertyái, hanem a biztonságé is. A libegő fény jelezte: rendben van a levegő. Ma már a légkört is automata szimatolja a lenti világban. A világon megtermelt minden tonna ezüstből 200 kiló mexikói bányából kerül a felszínre. Négy és fél évszázaddal azután, hogy a spanyol hódítók megkezdték az aztékok és a mayák bányáinak kitermelését (ki tudja, mióta működtek már ezek), maradtak még tartalékok. — A szó régi értelmében Mexikó már nem ezüstország, akármekkora is részesedése a világtermelésből — mondta Rodolfo Ezcurdia guanajuatói bányamérnök. — Az ezüst jelentősége fokozatosan csökken más természeti kincsekhez, sőt az ezüst szennyező anyagaihoz képest. Ma már nem csupán a kőolajbányászat vált fontosabbá, hanem a kén-, a horgany-, az ólomtermelés is. — Az ezüst ára hirtelen felszökött a világpiacon, fokozzák ennek nyomán a termelést? — Nem. Bányáink kapacitása adott. A világpiaci áringadozás nem befolyásolja a termelést. Józan megfontolás alapján is látható, hogy egy pillanatnyi konjunktúrahullám hatására nem meríthetjük ki gyorsabban azokat a készleteket, amelyeknek értéke a világméretű és tartós infláció körülményei között amúgy is évről évre nő. — Tehát nincs szükség több bányászra sem. — Nincs. A gépesítés, a modernizálás inkább egyre több munkáskezet szabadít fel. „Bányászkínálat” van a munkaerő piacán. Eltakart bányászsors Guanajuato nem tipikus bányászváros. Az elmúlt években fellendült az idegenforgalma. A hegyeken — régvolt spanyol erődök utódaiként — szállodák gyűrűje emelkedik. A Cervantinoegyetem fesztiválja — amelyre sok pénzt áldoz a mexikói szövetségi állam — ma már Amerika-szerte híres. Minden évben egy hónapon át a világ nagy hírű színházai, zenekarai, szólistái lépnek a közönség elé. Az idén a Magyar Állami Népi Együttes két itteni fellépését összesen húszezer ember nézte végig az Alhodinga előtti szabadtéri színpadon. Az Alhodinga magtárnak épült. Börtön lett. Guanajuato bányászainak börtöne. A legapróbb fegyelmezetlenség elég volt, hogy a bányák sötétjéből a cellák sötétjébe kerüljön az indián vájár. Az óriási, szinte ablak nélküli épület elleni — múlt században történt — támadást Mexikóban úgy emlegetik, mint a franciák a Bastille bevételét. Guanajuato ma már nem tipikus bányászváros. De az idegenforgalom, a kulturális élet pezsgése nem változtatta meg, csupán eltakarta a bányászsorsot. — Az ezüstbányászok élete az ország árnyékos oldalához tartozik — mondta kollégám, a Plural—101 hetilap gazdasági szakértője Mexikóban. A mexikói bányász (az olajmunka kivételével) a legrosszabbul fizetett szakmunkások közé tartozik. De nem ez a legnagyobb gond, hanem a szociális biztonság teljes hiánya. A bányász bármikor elbocsátható. Ha bármilyen módon aktivizálódik a szakszervezetben, el is bocsátják. Nincs egészségügyi szolgálat, üzemi étkezés. Nem kap semmi olyan juttatást, ami az egész világon — Dél-Afrika fekete bányászainak kivételével — mindenkit megillet ebben a szakmában. A múlt és a jelen Alexander Humboldt német geológus a XIX. század elején engedélyt kapott, hogy leszálljon Rul gróf guanajuatói ezüstbányájába. Naplójában leírja a szűk tárnákat, ahol egymásnak szoruló vállal csákányoztak az indián munkások. Leírja a gyerekeket 50 kilós tömbökkel a hátukon, a 125 kilót cipelő felnőtt munkásokat. Leírja a tárnák hőségét. A végtelen lépcsősort, 1800 lépcsőfokot kellett naponta kétszer megmászniuk a bányászoknak. ,,Az indie munkásnak nem marad más, ha feljön a felszínre, csak a kaktuszpálinkája, a szeszgőzös éjszaka” — írja Humboldt... Guanajuatóban ma is, alkony után, a szűk utcák kapualjaiban pulquétől (a legrosszabb pálinkától) lerészegedett emberek alszanak. De ezek az utcák kiesnek az idegenforgalom útvonalából. Részegek alusznak a meleg sötétben. A modern, sokkal jobb körülményeket adó bányák munkásai. Egon Erwin Kisch, a „száguldónak” nevezett, de egyáltalán nem száguldó (mexikói tanulmányaira is három évet fordított) riporter 1940-ben így írt: „Akármi legyen is a bánya neve, az igazi tulajdonos egy bizonyos Asarco. Ez nem tulajdonnév, hanem a Salt Lake Cityben székelő American Smelting and Refining Company. Most is így van ez. Mexikóban elmondták, az egyetlen szerencse, hogy az uránérc kitermelése nem a régi bányászati törvény alapján történik majd, ami az Egyesült Államoknak és a külföldi tőkének különleges jogokat biztosít, hanem a villamosenergia-törvény alapján. Itt nincs külföldi vállalat. Mexikóváros, 1980. május.