Népszabadság, 1980. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-01 / 257. szám
1980. november 1., szombat Micolai Ceausiscu fogadta Marjai Józsefet Befejeződtek a magyar—román gazdasági tárgyalások Bukarestben pénteken befejeződött a magyar—román gazdasági együttműködési vegyes kormánybizottság XV. ülésszaka. A magyar küldöttséget Marjai József miniszterelnök-helyettes, a vegyes kormánybizottság magyar tagozatának elnöke, a román delegációt pedig Nicolae Constantin miniszterelnök-helyettes, a román tagozat elnöke vezette. Az ülésszakon megvizsgálták a két ország párt- és állami vezetőinek találkozóin kitűzött feladatok teljesítését, elemezték a legutóbbi ülésszak óta végzett munkát. Megállapították, hogy az 1981—85. évi népgazdasági tervek koordinációja jó kiinduló alapot teremt a gazdasági kapcsolatok továbbfejlesztéséhez. Áttekintették a külkereskedelmi árucsereforgalom helyzetét, és hangoztatták: a forgalom növekedését jól szolgálja a már érvényben levő gyártásszakosítási és termelési kooperációs egyezményeknek a következő tervidőszakra való meghosszabbítása, az új egyezmények előkészítése a gépipar és a vegyipar területén. Az ülésszak alkalmából Marjai József és Nicolae Constantin kormányközi egyezményt írt alá a két ország hosszú távú gazdasági és műszaki-tudományos együttműködéséről. Az egyezmény öszszehangolja a műszaki-tudományos együttműködést, kijelöli azokat a főbb területeket, amelyeken az erők összefogása mindkét ország számára pótlólagos erőforrásokat biztosít. Marjai Józsefet péntek délután fogadta Nicolae Ceausescu, a Román Szocialista Köztársaság elnöke, az RKP főtitkára. A találkozón a két ország együttműködéséről, a kapcsolatok továbbfejlesztésének lehetőségeiről és az ezzel kapcsolatos feladatokról folytattak véleménycserét. A találkozón és a tárgyalásokon részt vett Rajnai Sándor, Magyarország bukaresti és Victor Bolojan, a Román Szocialista Köztársaság budapesti nagykövete is. A megbeszélések meleg, baráti légkörben folytak le. A magyar küldöttség Marjai József vezetésével az esti órákban hazaérkezett Budapestibe. Magyar—jugoszláv pártközi tárgyalások A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának meghívására október 29. és 31. között Alekszandar Grlicskov, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága Elnökségének tagja látogatást tett hazánkban. Kíséretében volt Dusán Lazics, a KB nemzetközi osztályának alosztályvezetője. Kádár János, az MSZMP KB első titkára fogadta Alekszandar Grlicskovot. A jugoszláv vendéggel megbeszélést folytatott Gyenes András, a Központi Bizottságtitkára. Az elvtársi légkörben lezajlott tárgyalásokon kölcsönös tájékoztatás hangzott el pártjuk munkájának fő irányairól, a szocialista építőmunka legfontosabb időszerű kérdéseiről. Áttekintve a Magyar Népköztársaság és a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság együttműködését, megállapították, hogy azok valamenynyi területen ,folyamatosan, népeik javára, eredményesen fejlődnek. A nemzetközi helyzetről folytatott véleménycsere során hangsúlyozták, hogy minden haladó forradalmi és demokratikus erővel összefogva segíteni kell a békés egymás mellett élés, az enyhülés politikájában elért eredmények megőrzését és elmélyítését. A kommunista és munkáspártoknak az egyenjogúság, az önállóság, egymás álláspontjának tiszteletben tartása alapján folytatott együttműködése és internacionalista szolidaritása eredményesen szolgálja a béke és a társadalmi haladás ügyét. A megbeszéléseken részt vett Varga István, a KB osztályvezetőhelyettese és Milán Veres, Jugoszlávia budapesti nagykövete. Fogadás a magyar—mongol barátsági szerződés aláírásának évfordulóján Badamtarin Baldo, a Mongol Népköztársaság nagykövete tegnap fogadást adott a magyar— mongol barátsági és együttműködési szerződés aláírásának 15. évfordulója alkalmából. A fogadáson részt vett Gyenes András, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, Borbándi János, a Minisztertanács elnökhelyettese, Péter János, az országgyűlés alelnöke, Nagy János külügyi államtitkár és Madarasi Attila pénzügyi államtitkár. Közlemény a Bangladesi Kommunista Párt delegációjának látogatásáról Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására október 27. és 31. között látogatást tett hazánkban a Bangladesi Kommunista Párt küldöttsége, amelyet Matiur Rahman, a központi bizottság titkára vezetett. A delegáció tagja volt Osman Ghani, a KB tagja, a daccai városi pártbizottság titkára. Gyenes András, a Központi Bizottság titkára és a KB külügyi osztályának képviselői megbeszélést folytattak a vendégekkel. Szívélyes, elvtársi légkörben véleményt cseréltek a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom időszerű kérdéseiről, s áttekintették a két párt kapcsolatait. A bangladesi küldöttség tájékoztatást adott arról a küzdelemről, amelyet a BKP a bangladesi nép életkörülményeinek javításáért, demokratikus jogaiért, az ország haladó erőinek összefogásáért, a törvénytelenül bebörtönzött Mohammed Farhad főtitkár kiszabadításáért folytat. Az MSZMP képviselői megerősítették a magyar kommunisták internacionalista szolidaritását a bangladesi kommunistákkal. Kölcsönösen kifejezték készségüket, hogy a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján tovább fejlesztik az MSZMP és a BKP kapcsolatait. A BKP küldöttsége látogatást tett a Szakszervezetek Országos Tanácsánál, a Magyar Szolidaritási Bizottságnál, az újságírószövetségnél, a Lenfonó- és Szövőipari Vállalatnál, valamint Bács- Kiskun megyében. Az MSZEP pártnaiunkásküldöttségének megbeszélései hazánkban Az MSZMP Központi Bizottságának meghívására Rudi Gütterrel, a Német Szocialista Egységpárt KB közlekedési és hírközlési osztálya alosztályvezetőjével az élen, október 27. és 31. között pártmunkásküldöttség tanulmányozta hazánkban a közlekedés pártirányításának és szervezeti rendszerének kérdéseit. A küldöttséget fogadta Kovács Antal, a Központi Bizottság tagja, a KB ipari, mezőgazdasági és közlekedési osztályának vezetője. NÉPSZABADSÁG s LICENCVÁSÁRLÁSOK TANULSÁGAI Jót venni,gól hasznosítani Kétség nem lehet afelől, hogy a gyors műszaki fejlődés korában a termékszerkezet korszerűsítéséhez, a termelés hatékonyságának javításához a hazai műszaki eredményeken túl mindinkább támaszkodnunk kell külföldi kutatási-fejlesztési vívmányokra. Központi bizottsági és minisztertanácsi határozatok is szólnak arról, hogy licenceket, új gyártási és ehhez kapcsolódó munkaszervezési eljárásokat kell vásárolnunk és meghonosítanunk. Ez egyébiránt így van a világ minden országában, sőt — bár furcsának látszik — az iparilag legfejlettebb és a licenceladásokban leginkább érdekelt országok egyben a legnagyobb licencvásárlók is. B Jobb néha kevés Mi itt még nem tartunk. A sok vagy a kevés fogalma licencvásárlási ügyekben persze fölöttébb bizonytalan, hiszen csak annyit érdemes vásárolni, amennyit képesek vagyunk hatékonyan hasznosítani. S mint látni fogjuk, e tekintetben nincs minden rendben. Ám mégis elmondható, hogy keveset költünk licencekre. A kutatási-fejlesztési költségek között nyilvántartott összegek mindöszsze 5—10 százaléka jut erre a célra. Hogy ez valóban kevés, azt érzékelteti, hogy az iparilag fejlettebb Hollandia — saját nemzeti jövedelméhez viszonyítva — háromszor, Ausztria másfélszer annyit költ licencekre, mint Magyarország. Más összevetésben viszont ez a kevés akár soknak is minősíthető, hiszen az utóbbi három év átlagában licencekre költött pénz mintegy tízszer több, mint amennyit vállalataink 1967 és 1969 között erre fordítottak. Azaz mindent összevetve, manapság sokkal több külhoni műszaki eredményt hasznosítunk gazdaságunkban, mint korábban. Eddig a dolog talán rendjén is van. Kérdés azonban — egyszerűen fogalmazva —, hogy jó-e ez nekünk. A jelek szerint nem rossz. S ez nem puszta szójáték, az értékelés — az átlagot tekintve — ennél nem lehet jobb. Illetékes szakemberek szerint általánosságban elmondható a következő: a licenctermékek versenyképessége, minőségük és műszaki jellemzőik alapján jobb az ipari átlagnál. Ezzel szemben a gyártás gazdaságossága, a licencek műszaki kultúránkra gyakorolt hatása jócskám elmarad a várakozásoktól. Vagyis a licenc alapján jobb portékát gyártanak a vállalatok, de ezeket vagy túl olcsón adják el, vagy túl drágán állítják elő, számítások nélkül A hibák gyakran mindjárt a vásárlások előkészítésénél kezdődnek. A vállalatok minisztériumi vagy OMFB-támogatásért, de főként bankhitelért folyamodva olyan tanulmányt, pontosabban „ígérvényt” állítanak össze, amelynek gazdaságossági mutatói megfelelnek a követelményeknek. Ez feltétele a hitelek vagy a támogatás megszerzésének. Csakhogy ennek valójában kevés köze van a tényleges hatékonysághoz. Miként gondolkodtak, illetve gondolkodnak részben ma is a vállalati vezetők? A fontos az, hogy megkapjuk a pénzt, hiszen — a gyakori árváltozások és szabályozóváltozások miatt — a fejlesztés egyik pillanatról a másikra gazdaságos vagy ráfizetéses lehet ezt úgysem lehet előre látni; ha túl nagy volt a nyereség, úgyis elvonták; veszteség esetén úgyis kisegítették a vállalatot, s ezt remélik ma is; növekvő exportteljesítmény jó színben tünteti fel a vállalatot, s ez látszott fontosnak. Hogy menyire nem lényegesek ezek a számítások a vállalatoknak, azt bizonyítja, hogy külön előírás nélkül, saját eszközből finanszírozott fejlesztéshez gyakran el sem készítik azokat. Ettől persze elvben akár még minden jó is lehetne, de nem az. A licenc az esetek túlnyomó részében már nem teljesen friss valami. Vadonatúj dolgokat általában nem adnak el, hiszen ezek külön, extra haszonnal kecsegtetnek, éppen újdonságuk révén. Tehát a gyártmány már legalább hároméves, amikor hozzánk kerül, sőt átlagosan hétéves licenceket veszünk. Mondhatni, bejáratott, olykor már lejárt ügyek ezek, hiszen például elektronikábanhétéves termék már matuzsálemi korú. Nálunk erre még — és ez a baj — „rátesznek” három-hat évet, amíg meghonosítják. A BHG Híradástechnikai Vállalat tíz év alatt honosította meg a svéd telefonközpont licencét, öt évig húzódott a döntés a vásárlásról (ez bizonyára nemcsak a BHG-n múlt), újabb öt évig tartott a gyártmány bevezetése. Persze a lassúságnak is megvan az oka. A licencet ugyanis a meglevő vállalati kapacitással, szellemi fejlesztési és ipari háttérrel kellene meghonosítani. Csakhogy ez nem megy. A vállalatok gépparkja adott állapotban rendszerint nem alkalmas az új termék gyártására, tehát beruházásra van szükség. Ehhez kevés a fejlesztési forrás. A gyakorlatban tehát az történik, hogy bizonyos kevésbé lényegesnek látszó berendezéseket nem vesznek meg, s ez rontja a minőséget, növeli a költségeket. Ráadásul új munkaszervezésre, szorosabb műszaki fegyelemre van szükség, s ennek bevezetése sem egyszerű dolog. De mindez még hagyján. Pénzzel, ösztönzéssel, rábeszéléssel megoldható. Hanem a fejlesztések többsége hasonlóképpen hatékony és műszakilag megfelelő színvonalú ipari hátteret, alkatrész- és részegységgyártást követelne, ami viszont sokszor hiányzik. Jó hazai partnert nehéz találni, hiszen az maga is inkább exportál, rossz partnertől pedig óvjon az ég. Ismerve a hazai szállítási fegyelem buktatóit, exportszállításokat válllalni kockázatos csak hazai háttérrel. (A Hajdúsági Iparművek súlyos helyzetét egyébként kiváló minőségű mosógépeinek gyártásában jórészt a megfelelő hazai együttműködés hiánya okozta.) Két út marad: az alkatrészek importja, vagy teljes gyártási vertikum kiépítése a licenchonosító vállalatnál. Egyik sem a legjobb megoldás. A Csepel Autógyár korszerű sebességváltóihoz tőkés partnerétől importálta az öntvényeket, s ez ráfizetésessé tette a termelést. A Szerszámgépipari Művek viszont maga gyártotta az alkatrészeket a licenc alapján készülő megmunkáló központokhoz, ami a kis sorozatok miatt ugyancsak nem lehetett gazdaságos. Elaprózott fejlesztések Mindez egy általánosítható hibára utal: a licencvásárlások nem épülnek egymásra, nem igazodnak más fejlesztésekhez sem, túlságosan sok területen oszlanak meg, ami lényegesen csökkenti hatékonyságukat. Rejtélyes okokból a meghonosítási gyakorlat alig kötődik a hazai kutatási, fejlesztési munkához. Hazai fejlesztést kiegészítő licencet ritkán veszünk. Ráadásul a kutató-fejlesztő szakemberek egy része nem tekinti igazi alkotó munkának a licencek meghonosítását, ami egyfelől a szellemi fejlesztési kapacitások indokolatlan szétforgácsolását is jelenti, másfelől azt, hogy a szakemberek nem törődnek kellőképpen a licenc alapján gyártott termékek további sorsával. Pedig a licenc megvétele csak a kezdet, s a műszaki fejlődés alapvető követelménye lenne, hogy azonnal megkezdjék a termékek további fejlesztését. Mindez azonban csak a dolgok egyik oldala, akadnak javítanivalók a kereskedelemben is. A fejlesztési támogatások, de főként a hitelek odaítélésének sokszor egyik feltétele, hogy a vállalat jövedelmező exporttal megszerezze a befektetések hasznát és a licencköltségek ellenértékét. Ehhez az esetek többségében a licencátadót igyekeznek megnyerni vevőnek. Ezt hívják úgynevezett viszszaszállításos konstrukciónak. Ez persze önmagában ésszerű, hiszen a licenchez mindjárt piacot is veszünk. De nem mindegy, hogy milyen piacot! Sokszor kedvezőtlen feltételeket vagyunk kénytelenek vállalni, miként történt ez például a Ganz Műszer Művek villamos műszerénél, a Chinoin Svájcból vett növényvédőszer-licencénél, vagy a Kőbányai Textilművek bélésanyaglicencénél. Ezekre az üzletekre egyelőre ráfizet a vállalat. (Ezzel együtt sem feltétlenül rossz az üzlet, hiszen a műszaki kultúra meghonosítása utóbb jó eredményeket hozhat.) A dollárelszámolású kivitel bővítéséről persze nem mondhatnak le a vállalatok, hiszen részint ezért vették a licencet. De a tapasztalatok arra intenek, hogy a visszaszállításos konstrukciót csak akkor érdemes szorgalmazni, ha az valóban gazdaságos. Hasonló gondokat okozhat az, hogy a licencadó csak piaci korlátozásokkal hajlandó a műszaki eljárást eladni. Vagyis a magyar vállalatokat kizárja fontos, nagy piacokról, s ez alkalmasint jócskán rontja az értékesítési kilátásokat. Főként gyógyszeripari vállalatoknál fordultak elő ilyen esetek. A partner gondosabb megválogatásával, megalapozottabb, fegyelmezettebb kereskedői munkával ezeket az eseteket talán elkerülhetnénk, de legalábbis javíthatnánk a feltételeken. Ahol sikerült Ha csupán a gondokról szólnánk, itt be is fejezhetnénk. Csakhogy ellenpéldák is akadnak szép számmal, s ezek említése teszi reálissá az összképet. Néhány vállalat lényegében a többiekhez hasonló feltételek, ugyanazon gazdasági közeg közepette kiemelkedően sikeresen honosította meg a külföldről átvett gyártási eljárásokat. A Beton- és Vasbetonipari Művek csőgyártása, a Rába gyár tandem futóművi beruházása példaszerű. Gyorsan meghonosították a gyártást, és gazdaságosan exportálnak. Jól sikerült a Clasp könnyűszerkezetes építési mód licencének bevezetése, a Mecman pneumatikus szabályozók gyártásának meghonosítása az Egri Finomszerelvénygyárban, s a Danuvia jó eredményeket ért el különféle gépi berendezések pneumatikus vezérlésének gyártásában, amelyet NSZK-beli cégtől vett át. A példákat sorolhatnánk, hiszen a vásárolt licencek mintegy húsz százalékát a legkényesebb igényeket kielégítő színvonalon sikerült hasznosítani. Nem ritkaság tehát a jó eredmény, pedig nyilván nem szerencse kérdése. Félreértések elkerülése végett ismételni kell, hogy a licencek alapján gyártott termékek általában sikeresebbek, mint egyéb áruink, s valójában elenyésző azoknak a licenceknek az aránya, amelyekkel teljes kudarcot vallottunk. Licencet venni előnyösebb, mintha magunk küszködünk a fejlesztéssel. A baj tehát az, hogy a nagy átlag hasznosításának színvonala elmarad a lehetőségektől és a követelményektől. Ebben kétségkívül objektív okok is szerepet játszanak, hiszen nincs mindig elég pénz beruházásra, vagy a licencátadók olykor túlságosan merevek. Ám az sem lehetséges, hogy a bajokat túlnyomórészt az okozza, hogy a vállalatok nem mérik fel, nem gondolják át kellőképpen a választás körülményeit, a meghonosítás feltételeit, hogy nem gondolnak a háttér szerepével, s figyelmen kívül hagynak piaci tényezőket. Ezen kell változtatni, s bármily szűkösek is a licencek alapján megvalósuló fejlesztésekre fordítható összegek, a kevésből is több haszonra lehet és kell szert tenni, ha megalapozottabb a vásárlás, gondosabb a meghonosítás. Lovász Péter