Népszabadság, 1980. december (38. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
20 GYÁRFÁS ENDRE: Kapitányok A kapitányok hárman voltak. A kikötő korlátjára támaszkodva bámulták a feltorlódott jégtáblákat, sapkájukat a homlokukba húzták. A tengermesszeségből időnként egy-egy sirály villánk bele a látható világba. Három hajó szorongott a jégtől szabadult vízben. A szürkület borított föléjük óriási vitorlát, de még nem tűzte rájuk fekete kalózlobogóját az éjszaka. Ez az emlékezések napszaka, mindenki tudja. Az első kapitány figyelmesen nézte a legnagyobbik hajót. Szeme észrevette a foltokat, ahol lepattogzott a festék, füle hallani vélte a fedélzeti deszkák ropogását. — Amint fölenged, újra mázoltatom — mondta társainak. — Tudjátok, nagyon árt neki az éghajlatváltozás. Nyáron a trópusokon hajóztam, az egyenlítői nap szinte kisziktasztotta az egészet A hurrikánok is megrongálták a padozatot. A kormánylapát meg igencsak különös körülmények között tört el. — Meséld el — kérte a másik kettő. — Mondom épp a kormányosomnak, hogy tartson dél-délnyugatnak nyolc csomóval, amikor egyszerre csak megrándul a hajótest. „Korallzátony”, fut át agyamon a felismerés, de aztán a másik oldalról is hatalmas lökés ér. Az első tisztem lélekszakadva rohan a parancsnoki hídra, és habogva jelenti: — Kapitány úr! A hajónak farka nőtt. — Ne beszélj már szamárságokat — mondom, mert ki nem állhatom, ha lódítanak. Erre ő maga mögé mutat, és valóban, roppant farok csapkod odalenn a vízben. Nyomban átláttam a szitán. — Ne féljetek, ne aggódjatok — nyugtattam meg a legénységet —, csupán bálna az. Készüljetek a harcra! — Magam irányítottam a bálnavadász-különítményt. A szigonyágyú ezúttal sem mondott csütörtököt. — Remélem, szakszerűen dolgoztátok fel a zsákmányt — szólalt meg a második kapitány. — Természetesen. Ismerhetsz. — Mert a szakszerűség nagyon fontos. Nekem is volt hasonló esetem — folytatta, és az előtte tornyosuló hajóra mutatott. — Igaz, nem bálnával, hanem rozmárokkal gyűlt meg a bajom. Mint tudjátok, én a Jeges-tengeren jártam legutóbb. Egy ízben olyan nagy volt a köd, hogy ez a rozzant teknő majdnem jégtáblának ütközött Szerencsére sikerült ellengőzt adnunk. Nos, hogy szavamat ne felejtsem, a jégtáblán heverészett az a bizonyos rozmányáj. Gondoltam, beviszem őket a legközelebbi kikötőbe, onnan meg hazaszállítom valamennyiüket az állatkertünkbe. A feladat szép, a feladat pompás..., de mi legyen a megoldás? Annyian voltak a rozmárok, fel sem fértek volna a hajóra. Találjátok el, mit sütöttem ki? A másik két kapitány hallgatott . Megmondom: a hajó orrával lassan tolni kezdtük a jégtáblát toltuk, toltuk magunk előtt, egészen a kikötőig. . — És nem olvadt el? — kérdezte a harmadik gyanakodva — Ugyan, dehogy! A hidegáramlatot követve navigáltunk. Az első kapitány is felkapta a fejét — A rozmárok nem vettek észre semmit? — Nem bizony. Tudod, milyen álmos teremtések! Egyszer azonban megéheztek, és sorra ugráltak a vízbe. De ésszel él az ember! Halászaink nekigyürkőztek, tonnaszámra fogták a heringet, és a jégtáblára öntötték. Egyenesen a rozmárok szája elé, így aztán elcsámcsogtak a jámbor behemótok a kikötőig, némelyikük az állatkertig. A harmadik kapitány megsimogatta tekintetével a legkisebbik hajót. Azután felnézett a csillagtalan égre, és mint aki emlékei közt kutat, halkan beszélni kezdett. — Magam is azt hittem, két rozmárt látok parányi jégtáblán, amikor a távcsövembe pillantottam. A Csendesen történt. Ha pontosan akarjátok tudni, elárulhatom, hogy Tahititól északnyugatra, a déli szélesség 15. és a nyugati hosszúság 158. fokán. Arrafelé hajóztunk, és csakhamar észrevettem: nem rozmárok gunnyasztanak ott, hanem emberek. — Hajótöröttek — szögezte le a második kapitány. — Arra gyanakodtam jómagam is. De túlságosan jó ruhát viseltek. A közelben hatalmas fémgömb úszott a vízen. A jégtábláról kiderült: fehér gumicsónak. — Űrhajósok? — Igen — felelte csöndesen a harmadik. — Később már arcról is felismertem őket A rádió bemondta, hogy visszaérkeztek. Az én derék öreg ladikom — most újra végigsimogatta pillantásával a hajót — megelőzte a helikoptereket és a repülőgépeket. Felvettük a két űrutast, és olyan pompás lakomát csaptunk a tiszteletükre, hogy még! Sült húsok, saláták, levesek... torta. A második kapitány nagyot nyelt, és leugrott a móló kori átjáról a havas betonra. — Ti nem vagytok éhesek? — kérdezte. A másik kettő bólintott ők is lehuppantak a hóba. A három kapitányok felkapták tömött táskájukat és elindultak. A móló tövéhez érve nekiiramodtak. Kellett is igyekezniük, hiszen csak hétig tart nyitva a Balatonparti községiben a gyerekkönyvtár. * 5 NÉPSZABADSÁG 1980. december 14., vasárnap László Gyula: Lépegető Előttem pöttöm lányka megy, lépteit számolgatja: egy. Nincs ezen semmi meglepő, csak számolni tanul: kettő. Vidor mosoly bujkál számon, hallva, hogy suttogja: három. Kérdezem tőle, hová megy"! nem is hallja tán, mondja: négy. Madárka pittyeg lomb között, csicsergőn válaszolja: öt. Csábíthatja száz kirakat, önfeledten dúdolja: hat. Bizonytalankodik, lehet, ujjain számolja a hetet. Azért vidám, csöppet se morc, szinte táncolva mondja: nyolc. Nem telik el egy röpke perc, libbenve lép, és már kilenc. Tegnap esett, gödörben víz, szökkenve átugorja víz. Megtorpan, töpreng, áll a lány, eddig tartott a tudomány. Esztendőre majd jobban megy, indul tovább és számol: egy. Verbőczy Antal: Égi szita Tévedez — tévedez néha az emlék: nyár gyepe nőtte ki kertemet nemrég. Dunahó szunnyadó magvakat ápol, hópihe hull ide égi szitából. Aga fehér már gesztenye fának, Süppedő csend ill. simogató. Sárga szemekkel néznek a házak, hullik csak hullik hullik a hó. Rab Zsuzsa: Decemberi metszet A zuzmaracsillagos ágak alatt roppantja tükörfarú ez a havak Fagy ostora durran, a tölgy belereng, vén üstöke rezdül, ezüstje kereng, hó zizzen a hóra, lilára fehér, megrezzen a lyukban a borzas egér, kis róka neszel rá, árva, sovány, szikrát vet az éhség szembogarán. Varjú lendül fel az égre, kemény vasszárnya csörömpöl az ég üvegén. Vadrózsabogyó kicsi lángja felett álmodja a cinke a tűnt meleget. NÉPMESEALAKOK VÍZSZINTES!L Indulatszó. 3. Emberfeletti erejű mesehős. 11. A tábori esték egyik kelléke. 13. Forró égövi kúszónövény. 14. Női név. 15. Dunántúli település. 17. R. R. K. 18. Szolmizációs hang. 20. Kidudorodás a teve hátán. 22. Szólmizációs hang. 23. A magyar népmesék jellegzetes alakja. 26. Sem. 27. Lármás Jelenet, ramazuri. 28. SU. 30. Zárak mássalhangzói. 32. Üt. 34. Hevíz. 36. Dal. 38. Igen éles hangon kiáltani. 40. Magyar népmesehős. 41. Gyík, páros betűi. FÜGGŐLEGES! 1. A pókok osztályába tartozó apró kártevők. 2. Alszik. 3. A bor készítését ellenőrző szakember. 4. Időegység. 5. Részvénytársaság. 6. A nap is teszi. 7. Rosszindulatúan pletykál. 8. Igekötő. 3. Béke, oroszul. 10. A gyalogosok részére épített út. 12. Göngyölt, préselt nagyobb csomag. 16. Madár tollbóbitája. 19. A magyar és a nemzetközi kommunista mozgalom harcosa volt (János). 21. Sár, csík. 23. Világhírű ifjúsági író volt. 24. Váratlan, alattomos támadás. 25. Gabonanövény. 26. Értéktárgyak megőrzésére bérelhető rekesz. 29. Verik. 31. Lóbetegség. 33. ... Salado folyó Dél-Amerikában. 34. Római három. 35. Foghús. 37. Kállai Éva. 39. Kofa, mássalhangzat. Beküldendő: a vízszintes 3., 23. és 40. és a különálló sor, egy aprótermetű mesehős neve. (A különálló sorba a rejtvény azonos számú kockáinak betűit kell beírni.) T. D. Beküldési határidő: december 20. Cím: Népszabadság Gyermekrovat, Budapest, Blaha Lujza tér 3. 1960. Egyiptomi obeliszk Rómában Nincsen olyan turista, aki Rómát járva elmulasztaná a San Pietro, azaz Szent Péter-templom előtti kör alakú oszlopsor közepén álló „vatikáni obeliszk” megtekintését. Figyelmesebbek azt is észreveszik, hogy a talapzat sarkain levő négy oroszlánfejhez nyolc törzs tartozik. Hasonló egyfejű, kéttörzsű oroszlánszobor egyébként nálunk is látható, fent a Várban, egy sarki házon. A vatikáni obeliszknek hosszú, érdekes története van. A hatalmas kőhasábot időszámításunk előtt a XIII. században Egyiptomban faragták, és Caius Caligula és Claudius császárok idejében, időszámításunk első századában vitték Rómába, és Néró cirkusza előtt állították fel. Hogyan, miként mozgatták, döntötték és állították fel újra, nem ismeretes. Róma hanyatlása után az obeliszk tövét törmelék és szemét borította, a csúcsán levő bronzgolyóra 1376-ban a Bourbon-íjászok lövöldöztek. A pápai hatalom növekedésével, a Szent Péter-templomot bővítették, és úgy tervezték, főbejárata előtt, a nagy oszlopsor által körülvett tér közepén állítják fel az obeliseket. Ehhez előbb le kellett dönteni, régi helyétől 270 méterre elszállítani és új helyén felállítani. Montalto bíboros, a későbbi V. Sixtus pápa jó barátságban volt Domenico Fontana — 1543 és 1607 között élt — svájci építésszel, aki Rómában vízvezetéket, középületeket épített, és dolgozott a templom híres kupolájának építésén is. A kupolát, mint tudjuk, Michelangelo tervezte, és rajzai, valamint az általa készített famodell alapján építették meg. Montalto, amikor pápa lett, Fontanát bízta meg az obeliszk átszállításával. Nem látszott könnyű feladatnak, főleg azért nem, mert az évezredes időjárás, hideg-meleg váltakozása stb. a kőanyagot megviselte, és eltérésétől lehetett tartani. Fontana ólomból megöntötte az obeliszk 70 cm magas modelljét, és azon dolgozta ki a műveleteket, szervezte meg a munkát. Mielőtt hozzáfogtak volna, új helyén hat méter mélyre tölgyfacölöpöt vertek, s arra helyezték a 63 tonna súlyú alapkövet és erre az 55 és fél tonna súlyú márvány talpkövet, ami kilenc méterre nyúlt a tér szintje fölé. Az obeliszk megemeléséhez 30 méter magas gerendaállványt építettek. Az oszlopot keményfa pallókkal vették körül, kovácsolt bilincsek és kengyelek tartották az oszlopot, hogy a döntés és mozgatás alatt ne a követ, hanem a bilincseket, pallókat érje a húzóhajlító stb. igénybevétel. Mesteri módon oldotta ezt meg Fontana a római ácsok és kovácsok segítségével. A döntés, mozgatás, újbóli felállítás jól sikerült, a csigák, a hét és fél centiméter vastag kötelek, csörlők, az egész építmény kitűnően működtek. A művelet nyolc napig tartott. Technikatörténeti érdekességként emlegetik, hogy a felemelt oszlopot még tovább kellett volna emelni, de a kötelek, csigák már nem bírták, s ekkor egy — a nézők közt szemlélődő — tengerész odakiáltott: „vizet a kötelekre”, s akkor az összehúzódó kötelek még pár centit megemelték az oszlopot. Történészek kiderítették, hogy a kötélvizezésről először 1750-ben írtak, holott az esemény 1586-ban zajlott le. Egyébként hasonló történet obeliszkekkel és más nagy terhekkel kapcsolatosan másutt is előbukkant. Fontana híres könyve, „A vatikáni obeliszk szállítása”, amely 1590-ben jelent meg — ahonnét képünk is való —, a kötélvizezést nem említi, noha a legkisebb részletet is pontosan elmondja. Fontana több más érdekes műszaki munkát is végzett: megtervezte a nagy vatikáni könyvtárat és néhány középületet, de V. Sixtus halála után az egymást követő pápáktól megbízást nem kapott. VIII. Kelemen alkalmazta ismét, amikor nagy hidat épített a Tiberisre. 1607-ben halt meg, síremléke Monte Olivetóban látható. DR. HORVÁTH ÁRPÁD Az obeliszk döntése. Fontana könyvének illusztrációja. ÉRDEKESSÉGEK Egy angol szerszámgyár finommechanikai munkákhoz olyan csavarhúzót ajánl, melynek fogantyújában elem van, és üvegszáloptika segítségével megvilágítja a csavarfejet, amit meg kell igazítani.* A ragadozó állatok közül a leghatalmasabb a jegesmedve. A hím jegesmedve magassága a három métert is eléri, súlya egy tonna. Ha a főként fókával és hallal táplálkozó jegesmedvék nem találnak maguknak elegendő táplálékot, „nyári álmot” alszanak, amely megmenti őket az éhen pusztulás tél. A tenger egyébként nemcsak táplálékkal látja el, hanem nyáron hűti, télen pedig a nagy hidegtől védi őket A jegesmedvék jól úsznak, sokszor 150 kilométernyire is eltávolodnak a parttól. A víz alá merülve két percig is kibírják. KÖZMONDÁS A nyíllal jelzett mezőből kiindulva a sakkjátékból ismert lóugrással kössétek össze az ábra betűit úgy, hogy egy közmondást olvassatok össze. Megfejtésül a közmondást kérjük. MEGFEJTÉS - NYERTESEK A december 7-i keresztrejtvény megfejtése: kékfestő, kosárfonó, kefekötő, kötélverő, szénégető, mézeskalácsos. A november 30-i számban megjelent rejtvények helyes megfejtői közül az alábbiak nyertek könyvutalványt: Zsidai Hedvig, Salgótarján; Zarnóczay Klára, Nyíregyháza; Szendrei Ferenc, Csongrád; Szigetvári Mónika, Gyömrő; ifj. Szabó Gyula, Szabadhidvég; Papp Ilona, Pápa; Papp Géza, Kecskemét; Olasz Aida, Nagykanizsa; Cs. Nagy József, Szolnok; Mihály Judit, Szirák; Mezei Julianna, Tiszalök; Lőrincz Zoltán, Sopron; Lendvai Tamás, Eger; Kovács Krisztián, Monok; Katona László, Nagyoroszi; Jung Piroska, Szuhakálló; Halász Éva, Gödöllő; Dudar Zoltán, Bátaszék; Adonyi Ibolya, Edelény; Csatay Gabriella, Drégelypalánk; Újvári Mihály, Kelebia; Bíró Marianna, Miskolc; Paulovich Éva, Nyíradony; Ratkó Angéla, Szerencs; Katona Edina, Kelemen Barbara, Zimányi Frigyes, Kristóf Emőke és Eszter, Kapás Attila, Ürge Dezső, Budapest