Népszabadság, 1980. december (38. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-17 / 295. szám
10 NÉPSZABADSÁG Körkép a megvalósult beruházásokról AZ UTÓLAGOS VIZSGÁLATOK TAPASZTALATAI A bankhitel-finanszírozás menetében évről évre, utólag, behatóan megvizsgáljuk a korábban üzembe helyezett jelentősebb vállalati beruházásokat abból a szempontból, hogy a döntés idején kitűzött célokat elérték, a finanszírozási szerződésekben kikötött feltételeket teljesítették-e. A most befejeződő ötéves tervidőszakban eddig 72 jelentősebb ipari beruházás utólagos elemzésére került sor, amelyek összértéke több mint 10 milliárd forint. Az utólagos értékelés azt mutatja, hogy a beruházások költség-előirányzatait egészében sikerült tartani, ezen belül 20 beruházásnál megtakarításokat is elértek, 29-nél azonban többletköltségek merültek fel. A megtakarítások között jelentősek is akadnak. Például a Magyar Optikai Műveknél 22%os, az Egyesült Gyógyszervegyészeti Gyárnál 29%-os költségcsökkentést értek el anélkül, hogy az veszélyeztette volna a beruházások hatékony működőképességét. Felelősség a költségtúllépésért A többletkiadások hatása nagyon eltérő. A Csepel Autógyár autóbuszpadlóváz-fejlesztése például a tervezettnél 48%-kal többe került, de ezt a kiadást a vállalat saját fejlesztési alapjából fedezte, az általa létrehozott többletkapacitást pedig sikeresen, gazdaságosan hasznosítja. Egészen más a helyzet a Szék- és Kárpitosipari Vállalatnál, ahol a beruházás 32%-os költségtöbbletét többletteljesítmények nem ellensúlyozták, sőt a fejlesztés annyira nem bizonyult gazdaságosnak, hogy megrendítette az egész vállalat gazdasági-pénzügyi egyensúlyát. A tervezett és tényleges költségek eltérései megváltoztatják az egyes beruházások finanszírozási szerkezetét is. A tervidőszak elején a többletköltségeket — kénytelen-kelletlen — inkább állami támogatások pótlólagos bevonásával fedezték, az utóbbi időben azonban a finanszírozási gyakorlat szigorúbbá vált. Ilyenformán a beruházásiköltség-túllépés pénzügyi fedezetében a vállalatok növekvő önrészesedése került előtérbe, még a fejlesztési alapok más irányú elkötelezettségének halasztása, felbontása árán is. Egyszóval, a vállalatok egyre inkább saját fejlesztési forrásaikkal sem látszik, hogy több kategóriában még a megvalósítási idő alsó szóráshatára is nagyobb, mint a központilag reálisnak tartott irányérték. Úgy tűnik továbbá, hogy az időértékek szóródása és a beruházások nagysága között nincs szoros összefüggés. A 200—300 milliós tételek között akad elképesztően hosszú, 84 hónapos megvalósítási idő is, míg a kétszerie nagyobb, 400—500 milliós beruházások mindegyikét ennél rövidebb idő alatt valósították meg. (Elektroakusztikai V., Szatmár Bútorgyár, Csepeli Papírgyár.) Elismerve a krónikus hazai beruházáspiaci feszültségek általános fékező hatását, a fenti adatok láttán mégis jogosnak látszik az a feltevés, hogy az egyes beruházó vállalatok gondosabb, hozzáértőbb műszakigazdasági előkészítő munkájával a megvalósítási idő jelentős csökkentésére meglenne a lehetőség. A túl hosszú megvalósítást előidéző okok között mindmáig egyaránt megtalálhatjuk a döntések éretlenségét, a szóba jövő szállítókkal, kivitelezőkkel idejekorán létesített kapcsolatok, érdekegyeztetések hiányát stb. A finanszírozási rendszer — főleg a hitelrendszer — erősen ösztönöz, az üzembe helyezési hitelnek a költségtervezés fogyatékosságaiért. A finanszírozási gyakorlat megszigorítása néhány vállalatot olyan végletes elhatározásra késztetett, hogy a könnyelmű költségtervezés miatti többletköltség ellensúlyozására egyszerűen elhagyja a beruházáshoz szükséges fontos gépek, kiegészítő berendezések beszerzését. Ezzel azonban kockára tették a beruházás zavartalan működőképességét, emiatt a teljesítmény is jóval kevesebb lett a tervezettnél. Az ár- és költség-előirányzatok jobb megalapozását, a külső bizonytalanságokból fakadó költségnövekedés ellensúlyozását szolgálja a 20%-os, kötelező pénzügyi tartalékképzés, mely jótékony hatást ígér a jövőre. Nem nyújt azonban védelmet ez sem olyan költségtöbbletekkel szemben, amelyek azért merülnek fel, mert egyes vállalatok túl korán, kellően meg nem érlelve hozzák meg beruházási döntéseiket, figyelmüket elsősorban a külső pénzforrások — a fejlesztési bankhitel, az állami költségvetési támogatás — megszerzésére összpontosítják, mielőtt kellőképpen tisztázták volna, hogy valójában mit is akarnak beruházni, és az ahhoz szükséges gépeket honnét, milyen áron kívánják beszerezni. Ahhoz persze, hogy a vállalat pénzügyi-gazdasági egyensúlyát működőképes beruházások folyamatos üzembe helyezése alátámaszthassa, a döntéseket idejében kell meghozni. Mennyi a megvalósítási idő? Az utólagos vizsgálatok másik fő iránya a beruházások megvalósítási időtartamának elemzése. E tekintetben a kapott kép nem kedvező. Kilenc beruházás megvalósítási határidejét betartották ugyan, három létesítmény a tervezettnél még valamivel gyorsabban is elkészült. (Taurus, Rábatét, Lakástextil Vállalat), de a beruházások túlnyomó részénél — összesen 60 tételnél — jelentékeny a késedelem. Még nagyobb gond, hogy a terv- és tényadatok eltérésétől függetlenül, általában igen hosszú idő kellett még egy kisebb beruházás megvalósításához is. Jól szemlélteti ezt a közelmúltban közzétett központi időtartamirányértékek és a vizsgált beruházások megvalósítási idejének egybevetése, záridők betartására, hiszen a törlesztési kötelezettségek ütemét a tervezett befejezés időpontjához igazítja. Csak csekély a befolyása azonban a már eleve igen hosszúra előirányzott megvalósítási időtartam rövidítésére. Ha pedig a határidő-túllépések tömegesen jelentkeznek, akkor a bank egyenesen arra kényszerül, hogy a törlesztést a tényleges megtérülés lehetőségeihez igazítsa, prolongálja, megelőzendő még súlyosabb vállalati pénzügyi egyensúlyzavarokat. Ezek főleg olyan vállalatokat fenyegetnek, amelyek nemritkán erejüket meghaladó méretű beruházásokra tették fel minden tétjüket. Az effajta ellentmondások kényszerítették ki a közelmúltban azt az adminisztratív jellegű intézkedést, amely a külső pénzforrást igénylő vállalati döntésű beruházások megvalósítási idejét kötelező erővel 36 hónapban maximálta. Az utólagos elemzések további, talán legfontosabb — egyben legösszetettebb — vizsgálódási iránya a megvalósított beruházások gazdaságosságának megítélése. Ehhez az üzembe helyezett beruházásokon végzett egy-másfél évi termelőmunka tapasztalataira is szükség van. Az elemzések eredménye így sem kedvező: az utóbbi években egyre nőtt annak a veszélye, hogy egyes beruházások hozamai elmaradnak a várakozásoktól, a tényleges eszközarányos nyereség (az ún. fajlagos rentabilitás) kisebb a tervezettnél. Csökkenő rentabilitás A következmények mások az olyan beruházásnál (ilyenek elsősorban a nagy jövedelmezőségű, exportárualap-bővítő beruházások), ahol a 30—35%-os várt eszközarányos nyereség 25—30%-ra mérséklődik, vagy a kitűzött cél a későbbiekben el is érhető (az alumíniumipar inotai, ajkai beruházásai, a MOM beruházásai), és mások akkor, ha a tervezett 5— 10%-os eszközarányos nyereség a termelés folyamán ténylegesen veszteségbe csap át (Ipari Műszergyár, Sabaria Cipőgyár, Athenaeum Nyomda). A finanszírozási rendszer számonkérő jellege felszínre hozza, ha a vállalatok az új beruházások révén nem képesek azt a jövedelemtöbbletet elérni, mely a hiteltörlesztés teljesítéséhez szükséges lenne. Kevésbé gazdaságosnak egyébként azok a feldolgozóipari beruházások bizonyultak, amelyeknél korábban a rendszeresen juttatott állami költségvetési támogatások tompították a vállalatok érdekeltségét, a jövedelmezőség, a gazdaságosság céltudatos fokozására, s csökkentették érzékenységüket a piaci igények változásai, az ebből fakadó kockázatok iránt. A 70-es évek közepén még meglehetősen sok olyan beruházási döntés született, amelyekre inkább az extenzív jelleg, a munkahelyteremtés szándéka, túlzottan a termelés volumennövelésére, mint a jövedelmezőség fő üdvözítő módszerére való támaszkodás volt a jellemző. Jó néhány vállalatnál a külső piaci feltételek kedvezőtlen változásai, az értékesítési lehetőségek nehezülése, vagy éppen a költséggazdálkodás elhanyagolása, a termelési szerkezet szükségesnél lassúbb átalakítása csökkentette a beruházás tervezett rentabilitását. A vizsgált beruházások egy részének nem kielégítő gazdaságossága azzal is összefügg, hogy sok vállalat a külső és belső körülmények gyors változásai közepette nem a döntések jobb megalapozását szolgáló új információk megszerzésére, újabb alternatívák felkutatására vagy éppen fejlesztési igénye reális csökkentésére törekedett, hanem a külső pénzforrások megszerzése céljából inkább a valóság megszépítéséhez folyamodott a későbbi következmények reális mérlegelése nélkül. Élő tanulságok Az utólagos elemzésekkel részben külső, részben belső körülményekre visszavezethető tipikus hibák, a zömében 1972 és 1977 között hozott döntések gyengeségei alapvetően egybevágnak a napjainkban folyamatban levő beruházásoknál szerzett aktuális tapasztalatokkal is. Az effajta elemző munka folyamatossága, a hibák, fogyatékosságok tényszerű feltárása, teljesítményeinknek a követelményekkel való következetes szembesítése megmutatja, hol vannak azok a fehér foltok, amelyek megszüntetése lehetővé teszi, hogy vállalataink a versenytársaknál gyorsabban, rugalmasabban alkalmazkodjanak a piac kívánalmaihoz, és befektetéseik hatékonyságának növelésével az eddiginél jobban szolgálják mind a saját pénzügyi stabilitásukat, mind pedig a népgazdaság egyensúlyának megteremtését. Dancs István a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója A beruházások Irányérték nagysága (MFt) (hónap) 50—200 24 200—300 27 300—400 29 400—500 31 700 felett 36 A tényleges megvalósítási idíl szóródása (hónap) 12—67 24—84 43— 58 47—66 44— 85 1980. december 17., szerda A lakásépítés megoszlása kivitelezők szerint (%) A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján közölt ábrából látható, hogy a lakásépítkezéseken belül az elmúlt évtizedben megnőtt az építőipari vállalatok szerepe. Míg 1970-ben az épített lakások 39,4%-át, 1979-ben 48,8%-át építették építőipari vállalatok. A lakásépítésen belül csökkent a szövetkezeti építőipar, valamint a magánépítkezések súlya. 1979-ben az összes épített lakás 26,8%-át a lakosság saját erővel végzett építkezései tették ki, a magánkisiparosok által épített lakások aránya 14,9% volt. E kettő együtt jelenti a magánépítkezéseket, ami 1979-ben 41,7%-a volt az összes lakásépítésnek. Csökkent a nem építőipari szervezetek (az ipari és más ágazatbeli vállalatok, intézmények saját építőrészlegei) részesedése is. ,, , Építőipari vállalatok Nem építőipari szervei#telep;^ Szövetkezeti építőipar Magánépítkezések A VILÁGGAZDASÁG HÍREI Csődbe jutott a legnagyobb francia rotációspapír-gyár Csődbe jutott Franciaország legnagyobb rotációspapír-gyártója, a Société de la Chapelle—Darblay. A nyolc leányvállalatból álló Chapelle—Darblay évi 200 ezer tonnás rotációs papír-termelésével 55%át adja a teljes francia termelésnek. Nehézségeit elsősorban az importált üzemanyagok, továbbá a kaolin és a fa drágulása okozta. Három éve már kihúzták a bajból a céget: 400 millió frankos tőkeinjekciót kapott, és a tavalyi esztendőt 25 millió frankos nyereséggel zárta. Ebben az évben azonban a várható 1,2 milliárdos forgalomra már 90 milliós veszteség jut, tovább súlyosbítva a vállalat pénzügyi helyzetét. Az SCD közép- és hosszú távú adósságai 450 millió frankra rúgnak. Ahhoz, hogy rendbe tegyék a vállalat szénáját, egymilliárd frankra lenne szükség. Mivel a Chapelle—Darblay 50%-ban az állami iparfejlesztési intézet tulajdonában áll (a részvények másik felének tulajdonosa a Paribas bankcsoport), az államra is számítanak e pénzöszszeg előteremtéséhez. (AP—DJ) Csehszlovák ipari kooperáció tőkés országokkal A csehszlovák vállalatok eddig több mint 50 ipari kooperációs szerződést kötöttek nyugat-európai tőkés országokkal — túlnyomórészt a gépipar területén. A TST gépgyár például a WAP nyugatnémet céggel alakított ki jól működő kooperációt a zsírtalanító és tisztító berendezések gyártásában. A kooperációs szerződés teljesítése lehetővé teszi a csehszlovák vállalat számára, hogy növelje gyártmányai sorozatszámát, biztosítsa a szerszámgépek jobb kihasználtságát és növelje tőkés exportját. A TST másik fontos kooperációs partnere az olasz Marpress cég, amellyel különleges mérőeszközök gyártásában működik együtt. Több éves tapasztalatai vannak az ipari kooperációban a csehszlovák martini ZTSE nehézgépipari vállalatnak. Egyik üzeme a nyugatnémet Bomag céggel úthengereket gyárt kooperációban. A nyugatnémet Sauer céggel hidrosztatikus hajtóművek, a francia Poclain céggel szívókotrók, az ugyancsak francia Altsthom Atlantique céggel dízelmotorok gyártásában működik együtt a martini ZTSE. A fejlett tőkés országok vállalataival folytatott ipari kooperáció alapelve a szóban forgó együttműködések önfinanszírozása, bár a kezdeti szakaszban a kooperáció egyes esetekben nagyobb anyagi és pénzügyi ráfordítást tesz szükségessé. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kooperációs kapcsolatok fejlődése során — amennyiben hatékony kooperációról van szó — a devizaköltségek megtérülnek, sőt aktív szaldó alakul ki. (Svet Hospodárstvi) Nyugatnémet műszálgyár a Szovjetuniónak A nyugatnémet UHDE vállalat a világ legnagyobb műszálgyárát építi fel a Szovjetunióban. Az erre vonatkozó szerződés aláírásának hírét december második hetében jelentették be Moszkvában. Az üzletkötés értéke mintegy 400 millió nyugatnémet márka, és egy évente 24 ezer tonna polietilén textilszál előállítására alkalmas kapacitás létesítésére vonatkozik. Az üzemet a bielorussziai Szvetlogorszkban állítják fel a következő ötéves tervidőszakban, s a Hoechst műszálgyártó technológiáját fogják alkalmazni. A nyugatnémet vállalat céghitelből finanszírozza majd a szállításokat, s a Szovjetunió késztermékszállítással egyenlíti ki a berendezések és a szolgáltatások értékét. A nyugatnémet eladásokat feltehetően nemcsak műszállal ellentételezik, a kompenzáció ugyanis egy, az NSZK-beli partnerekkel korábban aláírt általános megállapodás keretében valósul majd meg. Mint Moszkvában hangsúlyozzák, a nyugatnémet cég éles versenyben nyerte el a Tyehmasimport megrendelését: a japán Teijin és Toray, valamint több más nyugati cég is pályázott az ügyletre. (Világgazdaság) A vasút elsőbbsége az NDK áruszállításában Az NDK-ban újra használatba veszik a korábban üzemen kívül helyezett , vasútvonalakat, ha az energiagazdálkodási szempontok indokolttá teszik. Az NDK új közlekedéspolitikájában az energiamegtakarítás „abszolút elsőbbséget” élvez — közölte Günther Knobloch közlekedési miniszter. Ezzel összefüggésben a minisztérium több utasítást bocsátott ki, amelyek megtartását központilag koordinálják és ellenőrzik, így egyebek között 150 kilométernél nagyobb távolságra minden szállítási feladatot vasúton kell lebonyolítani. De már tízkilométeres távolságnál is „sínre kell vinni” a fuvart, ha a feladó és a címzett is rendelkezik iparvágánnyal. (Handelsblatt)