Népszabadság, 1981. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
4 EMBERI SORSOK Rímes Rácz Mihály ...hitte, mert gyakorolta, amit hat évtized lakodalmaiban ismételt fogantat** verselésével: érdemes jónak lenni. Csongrád város rengeteg határához tartozott egykoron Bokrospuszta. Akként, mint Kiskunhalashoz Zsana, Debrecenhez Hortobágy, Kecskeméthez Bugac. Pőre róna volt ez a Bokrospuszta, amelyet a Csongrád—Kecskemét közötti földút szelt keresztül. Rímes Rácz Mihály még látott valamit a köddé vált időkből, bár az ő gyermekkorára már megszűnt itt a nomádság, tanyákat raktak a pásztortüzek fölé, és kenyértermő gyökér fogta meg a kósza homokot. A vőfély A cserényes kezdet meg a radiátoros jelen közti nyolc évtized éppen egybeesik rímes Rácz Mihály életidejével. Pap, iskolamester, jegyző, adótiszt vagy más egyéb hivatalviselő ember számot nem adhatna erről a bő nyolc évtizedről. Hanem a vőfélynek született Rácz Mihály igen. Kérdés, hogyan születik vőfélynek valaki. Ezt ő sem tudta gatyás kölyök korában, hanem a nyaka közé szedte a távolságokat, ha lakodalom hírét hallotta valahonnan a tanyavilágból. Taposta a királydinnyés homokot, viaskodott a kutyákkal, megátalkodottan dacolt a kezdeti atyai tilalommal, de lakodalom nélküle el nem múlhatott. Lévén araszos gyermek, lopakodó jelenlétét eleinte észre sem vették, később meg hozzászoktak. Mire kamasz lett, kivívta magának szelíd csökönyösséggével, hogy hívatlanul is elvárják jöttét a menyegzőkre. Áhítattal örvendezett a vigalom egész káprázatának, mégis akkor lódult bele igazán a boldogságba, ha a vőfély pávatollas verselésére fülelhetett. Olyannyira csodálta ezt a szerepet, hogy szóról szóra megtanulta. Minden élő és mesében hallott nagyság közül Vas Jani bácsit tartotta legnagyobbra. A strófakirályt, a pántlikás vőfélyt, aki a lakodalmak hosszú sorát szavalta végig fennkölt lendülettel, s akinek a pulikutyáját is irigyelte a hódoló Rácz Mihály, hogy ekkora hatalmasságnak engedelmeskedhet. És éppen ez a verselő fejedelem tisztelte meg a kérésével valamikor 1912-ben: „Fiam, légy te a vőfély a lányom lakodalmán. Ez egyszer én leszek az örömapa, ott a helyem az asztalfőn, pózolj hát ügyesen a megszokott hivatalomban." Így kezdődött rímes Rácz Mihály páratlan vőfélyi pályafutása. Szerfölött kapós lett. Hovatovább nem a pap, nem a jegyző szabta meg az esketések rendjét, hanem Mihály vőfélyi elfoglaltsága. Rangjának csillagzata még az első világháború előtt, vagyis húszesztendősnél fiatalabban magasra emelkedett. Volt úgy, hogy egymást követően, napnyi szünet nélkül sorban öt lakodalmat vőfélyeskedett végig. Inni soha nem ivott, csakis csirkemájat evett és titokban bóbiskolt egyegy fertályórát, amíg a zenészek dörzsölték forróra a húrt a vonóval. Távol esnénk az igazságtól, ha csupán holmi hangulatszínesítő valakinek képzelnénk a vőfélyt. Szerepe szoros kötelmekből állott. Rendszer, tartalmi erő és kimunkált dramaturgia volt benne, mint minden népi rítusban, amelyet az élet tisztelete, a sors titokzatossága és a jövő elviselhetőségének reménye munkált szabatos hagyománnyá., Kötelmeinek sora vendéghívóval kezdődött. Természetesen ünneplőbe öltözött, mellére selyem masnit tűzött fehér pántlikából, közepébe mirtuszbimbós ágacskát illesztett. Ritkán látogatott messzeségekre furkósbotot vitt magával, nehogy csúffá tegyék féltett nadrágját a vicsorító csahosok. Persze, számítottak rá a meghívandók, ünnepélyes reverendával fogadták a „Békés hajlékukba örömhírrel jöttem” kezdetű köszöntőt, aztán elégedetten hallgatták végig a rímekbe foglalt sok dicséretet, ami méltóvá tette őket arra, hogy ott lehessenek a készülő lakodalomban. Intő rigmusok Legközelebbi útján kis kompániát vezetett a vőfély, lovas kocsikon érkeztek a menyasszony otthonába, ágykikérésre. A menyasszonyt jó előre eldugták a koszorúslegények elől, mert azok bizony nőrablásra vetemedtek volna, ha a szemük előtt hagyják a mátkát. Miután végigszavalta Rácz Mihály az ágykikérő hímes rigmusait, puccosan díszített kocsikra rakták a bútorokat és a kelengyét, hogy a nászhajlékba szállítsák. Az esküvő napján újfent megjelent a lányos háznál, épp akkorra, amire felöltöztették a menyasszonyt. Jöttére elült a sürgés-forgás, lecsillapult a fehérnépek zaklatott szipogása, templomi áhítattal hallgatták végig a lánykikérőt, és akkor jöttek izgalomba megint, amikor elhangzott a döntő ige: „Szép menyasszonyunknak útra kell indulni...” Mintegy oltalmazója lévén a vőfély a menyaszszonynak, elkísérte az esküvőre, onnan a vőlegény házához, a lakodalom színhelyére. Elsőnek állított be a násznép élén az após elé: Jó napot kívánok kedves házigazda, Illő tisztelettel lépek portájára. Előttük egy galamb követeként állok, ki párját követve hajlékukba , szállott... Amire csak sorokban utalunk, az a valóságban hosszú-hosszú verses mondóka volt. Senkit el nem hanyagoltak a kifogyhatatlan strófák. Nyájas dicséretekkel, hízelgésekkel, ígéretekkel udvarolta körül a jelenlevőket a vendégköszöntő. Helyfoglalás, koccintgatás, levesre várás közben addig tartott a különböző mulattatók tücskös-bogaras mókamondókája, amíg sor nem került a levesköszöntőre. Nagy illendőséggel méltatta a csigaleves páratlanságát, majd újabb mulattatóval szórakoztatta a lakmározókat. Rímes példálózgatása nem kímélte a resteket, a nagyravágyókat, a hasznos tapasztalatok leszólott , vagyis intelmekkel tűzdelte tele a mulottatót, vigyázva, nehogy elduguljanak a fülek a szavak monotonságától, hanem inkább élénken nyitva maradjanak a fordulatok csattanóira. Külön dikció járt a birkapörköltnek, külön a sülteknek, az édességeknek, közben jó arányérzékkel osztotta be újabb és újabb mulattatóit a vőfély, nem feledkezve meg a házasélet buktatóiról, a víg egybekelést követő prózai élet viszontagságairól, a bajokról és megpróbáltatásokról, a kötelező becsületről. S vigyázva, hogy ne keltse látszatát a purifikátorságnak, időről időre elővette tréfás hangját. Másfél ezer lagzi Tudom én, hogy a vőfélyi rigmusok órákat kitöltő hosszában megannyi naivság, közhely, avit humor és a fésületlen hínrímek tömege található, mégsem mosolyognám le a finnyás ember fölényével. Szép volt az a maga módiján, és főképp hasznos. Kényeskedő ízlésünk, részletekbe vesző, bonyolult gondolkodásunk tiltakozik az összefoglaló kijelentések ellen, pedig időnként szükséges emlékeztetni az ilyen összefoglaló kijelentéssel arra, hogy az élet a költészet. Vannak rossz versek, mint ahogy vannak rossz életek is, de ettől csak világosabb a törvény, amely kötelez bennünket, hogy valóban próbáljuk költészetté emelni az életet, öntudatlanul is erre törekedett rímes Rácz Mihály. Vőfélyi tisztjének rendje, szertartásos fegyelme, gondolati szándéka, strófáinak tartalmi lüktetése nem volt más, mint a teljes élet megidézése. Szabályosságával azt példázta, hogy az életiben is rendnek, formai és tartalmi fegyelemnek kell lennie. Másképp szétomlik, elporlad az emberi létezés. Kiváltképp a puszta homokján, ahol épp azért adják elméjük, lelkük, izomzatuk erejét a homoknak, hogy belőle is Kánaán legyen. Ahol lehanyatlik az erkölcsi emelkedettség, ott kezdetét veszi a pusztulás. Ez ellen való a bizakodás, az egymásrautaltság becsületes elfogadása, a terhes kötelességek vállalása jófajta szívvel. S a mi rímes Rácz Mihályunk nemcsak dikciózott erről, de cselekedte is. Azért bátorkodom méltatni őt a közhelyek összefoglaló szavaival, mert a szavak mögött dús a fedezet. Csongrádon, az autóbuszmegálló utasvárójában táskát lelt a takarítónő. Nicsak, hiszen ez Rácz Mihályé! — ismerte fel a takarítóasszony, és a táska anélkül került vissza Bokrosra, hogy bárki kinyitotta volna. Ráczné Bakó Julianna gyakran visz portékát a piacra és naponként hallja ismeretlen emberektől: „Magától vásárolok, mert a férje volt a vőfély a lakodalmamon.” Volt is bizony, több mint másfél ezerben haitan esztendő alatt, nemcsak Bokroson és Csongrádon, de Szentesen, Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Csépán, Alpéron, Tömörkényen, Csanyteleken, Tiszaalpáron is. Legutoljára Csongrádon, 1975-ben, népmesébe illő stílusérzékkel, Kádár György és Újszászi Mária gyémántlakodalmát vőfélyeskedte végig. E gyémántlakodalom után hasztalan jöttek kérlelni rímes Rácz Mihályt, szelíden kitért minden hívás elől. A vőfély fájdalma Habozva gyónja meg, fájlalja már, hogy kimaradt a szövetkezetből. Most aztán egyedül gürcöl a homokon, túl a nyolcvannégyen. Igaz, semmi nem hiányzik neki. Elbajlódik K—25-ös traktorával a két hold szőlőben, az öt hold szántóm Szóltam valamit az elején a cserényes kezdet, meg a radiátorai jelen közti nyolc évtizedről. Ez idő alatt hosszú utcává sűrűsödtek a házak a Márnás dűlőn, s e házak egyikében — amely még tanyának épült — él Rácz Mihály. Habszivacsos ágya mellett radiátor ontja a meleget, hidrofor működik a régi gémeskútban, és villanybojlerből csobog a víz a fürdőkádba. Autója is volt, de mivel mostanában nehéz embert találni az üzemben tartáshoz, túladott rajta. Hanem azért szívesen fuvarozzák Csongrádba a baráti jó ismerősök Júlia asszony portékáját. Gyermekük nincs, Rácz Mihály későn nősült — az ezernyi lakodalom közben a magáéról valahogy megfeledkezett. Már az ötvenhez közelített, amikor férjül vette az elözvegyült Bakó Julianna a bokrosi határ legszelídebb emberét. Derűs életfegyelmükkel, egymásra rímelő szorgalmukkal minden jót elő tudnak varázsolni a homokból. Álmélkodva csodáltam hol a fagytól védett szőlőfürtöket, hol az almával teli ládákat, hol a hüvelykujjnyi dióbél garmadáját, hol a színükig csorgatott mézescsuprokat. A sivatagból termett gazdagságot. De a legfőbb jó mégsem ez. Hanem az emberség. Juhász az egyik szomszéd, kőműves a másik. Nincs nap, hogy meg ne kérdeznék, miben segíthetnének. Az orvos a saját szüleire se vigyázhatna féltőbben, mint a két öregre. Egyszóval nagy a gondviselő famíliája rímes Rácz Mihálynak. Mert hitte, mert gyakorolta, amit hat évtized lakodalmaiban ismételt fogantató verselésével, érdemes jónak lenni. Gerencsér Miklós Most, Szilveszter délután, amikor újévköszöntő ünnepi lapunk készül, a szerkesztőségi szobákba behallatszik az utcai zenebona, trombitaszó, trá-rá, trá-rá, ahogy a pesti nép búcsúztatja 1980-at és várja 81-et. Vagy tán — felötlik bennem, ne haragudjanak érte az ünneplők — vin is búcsúztatás, nem is újévvárás, hanem egyszerűen csak jó kedély ez, bánom is én, bánják is ők, miért, milyen alkalomból — trá-rá, trá-rá, murizni, ünnepelni jó. Ünnep az ünnepért, mert van ünnepelni való, derű a derűért. No persze, a szerkesztőségi épület itt van a város, az ország legkellősebb közepén, a két legforgalmasabb magyarországi főútvonal találkozásán, hogyne hallatszanék hát át a falakon, ablakokon a zeneben. Hát kérem, innen sok kilométernyire lakom, s ahogy délelőtt munkába indultam, már csákós fiatalemberek vonulgattak síppal, dobbal, nádi hegedűvel, hahotáztak, kurjongattak nagyokat. Hogy hány éve, évtizede, nemigen tudjuk, de itt a szemünk láttára, sőt közreműködésünkkel alakult ki ez a szilveszteréji össznépi karnevál. Miért is ne? Szó se róla, télen hideg van, a tél már csak ilyen, és mégis, ha lehet riói meg nizzai karnevál, miért ne lehetne pesti is? És jön, itt harsog a fülünk hallatára. Néprajzosok, figyelem! A városi folklór valami újat hozott létre. A búcsú manapság mind kevésbé erzsébetvárosi meg terézvárosi meg józsefvárosi búcsú, hanem valóságos búcsú, mármint búcsú az óévtől. Árusok kiabálása, maskarák tarkasága, ismeretlen ismerősök kézszorongatása és ölelkezése tölti be az utcát — most a szigorú KRESZ is megenyhül, az aluljáró felköltözött a flaszterra meg a kocsiútra, a nép ellepi az utcát. És ünnepel önfeledten. Illetve: hátha nem is önfeledten? Azt mondták hajdan, hogy sírva vigad a magyar. Hát... nem tudom. Akinek sírhatnékja van, ám hadd pityeregjen. De vigadni nem sírva, hanem vigadva lehet igazán. Ha van miért. Úgy látszik, van. És amikor nincs? A napokban sok milliónyian újra láthattuk a tévében A tizedes meg a többieket. Hm, még a háború kellős közepén, amikor bőrünk vásáron volt, akkor se hagyott ki minket a derű. De hát persze, a borúra derűnél jobb a derűre derű. Még ha van is gond és lesz is gond, még ha a munkát ezen a napon csak egy kicsi időre tettük félre, még ha a világban nem mindenhol trófáznak is vidám szilveszterező idősebbek és fiatalabbak, még ha nem mindenütt az övék, a mienk is az utca, az maga is nagy öröm és mosolyfakasztó tény, hogy ez a nép ilyen kedélyű. Hogy minden eseményről, komolytalanról és komolyról vagy komolykodóról nyomban vicc születik, indul útra, szájról szájra, ez a nép mindenen tud és akar nevetni, hahotázni. Mert aki kacag, az már meg is enyhült, akinek a nevető izmainak túlfeszítettségétől patakzik a könnye, az százszor többet elvisel, mint azok az anyámasszony-katonák, akiknek egy szúnyogcsípéstől is könnybe lábad a szemük, vagy akik ha a „nép” szót kiejtik szájukon, sóhajtva nyögnek világfájdalmas ábrázattal. A Nagykörúton lapzártakor tart a vigság. És sokkal lapzárta után, mondjuk, egy álló esztendeig, tartson ki, sose apadjon a jókedv. Ha még vannak is nálunk gazdagabbak, azért az is mond valamit, hogy az egy főre jutó mosolyban elértük a világszínvonalat. Szántó Jenő DERÜLNI JÓ NÉPSZABADSÁG 1981. január 1., csütörtök Magunkról írom Nagy vidéki üzemünk főmérnöke régi ismerősöm. Legutóbb a kongresszust megelőző megyei pártértekezleten váltottunk néhány szót a beszámolóról, az értekezlet hangulatáról. Néhány nappal ezelőtt a megyei pártbizottságon hallottam, hogy nyugdíjba készül. Távozását nagy veszteségnek tartják, hiszen nemcsak az üzemben, a társadalmi életben is páratlan tekintélynek, népszerűségnek örvend. Sietek hozzá. Itt az alkalom, hogy életútjáról lapunk is beszámoljon. Szívesen fogad, már az első szavak után jól értjük egymást. Csak akkor néz rám értetlenül, elcsodálkozva, amikor pártbeli pályafutásáról kérdezem. — Te nem tudtad, hogy pártonkívüli vagyok? Most rajtam a csodálkozás sora, hiszen mindig ott láttam a kommunisták között. Mondom, legutóbb a megyei pártértekezleten is. — Jól láttál. Valóban ott voltam mint meghívott vendég. Elmondja, hogy a felszabadulás után fiatal mérnökként került egy budapesti gyárba, s már az első napokban elkapta az új élet, az újjáépítés láza. Családja régi értelmiségi család, orvosok, mérnökök. Mindennap aggódva engedték útjára, anyja sírt, hogy egyetlen fiának ilyen sors jutott, ő viszont mind jobban érezte magát társai között. Lapátolták a romokat, toldozták-foldozták a régi berendezéseket, s ha valamelyikük kenyérhez vagy darabka szalonnához jutott, megosztotta a többiekkel. — Új világ tárult ki előttem. A barátaim munkásfiúk voltak, néhányan már a párt tagjai. Falujárásra hívtak, a gyári csarnokban műsoros délutánokat rendeztünk. Életem legszebb éveit éltem ott, és egy napon elhatároztam, hogy belépek a pártba. Fiatal barátai készséggel ajánlották, de a kérelmet a pártvezetőség elutasította. — A származásom miatt. Azt mondták, bizonyítsák, van még rá időm. Sok töprengés után úgy éreztem, hogy engem nem a párt utasított el, hiszen a világon semmi bűnöm sincs. Emberek véleményéről, előítéletéről vagy óvatosságáról van szó csupán, ezt a véleményt meg lehet változtatni. Dolgozni kezdett. A tehetséges ember újításait értékelték, alkalmazták. A szaklapok és a megyei újság nemegyszer írt róla. — Nőtt a tekintélyem. Tudtam, hogy most már nem utasítanának el, ha kérném a felvételt, de közben gyárat cseréltem. Barátomat, aki a felvételre is ajánlott, munkásigazgatónak nevezték ki ide, jelenlegi gyáramba. Meghívott főmérnöknek. Kis üzem volt, inkább javításokat végeztek. — Barátom nem ismert tréfát. Anynyi energiát, elszánt munkakedvet emberben még nem tapasztaltam. Bámultam mint vezetőt, s mint közösségi embert. Jellemes, egyenes férfi volt, és érző ember, amilyennek, én a kommunista vezetőt elképzelem. Két év alatt jelentős mezőgazdasági gépgyárrá fejlesztettük a vállalatot. Újra eljött az idő, hogy tagfelvételre jelentkezzen. — Sajnos, nehéz évek köszöntötték rám. Az igazgatót leváltották, engem akartak a helyére ültetni. Nem vállaltam, igazságtalannak tartottam barátom leváltását. 1956 őszén egyedül maradt a helyén a gyár vezetői közül. A munkások becsülték, vele tartottak, rendben, nyugalomban vészelték át a nehéz napokat. A megyében elsőként kezdtek dolgozni, jól példát mutatva a többieknek is. Egy ünnepi nagygyűlésen meghívtak az elnökségbe. A megyei pártbizottság első titkára külön köszöntött, mint párton kívüli elvtársat, harcostársat, aki kiállt a szocializmusért. Jólesett az elismerés, de én akkor már igazán nem akartam tovább pártonkívüli maradni. S egy szép napon hivatták a megyebizottságra. — Az első titkár fogadott, bemutatott néhány Budapestről érkezett elvtársnak. Dicsért, hogy kipróbált párton kívüli kommunista vagyok, s a műszaki értelmiség elitjének nevezett. Felkértek, vállaljam el a Hazafias Népfront megyei elnöki tisztét, igen nagy szolgálatot tehetek ezen a poszton. Még fel sem ocsúdtam a meglepetésből, s mátris fontos tárgyalás várt a külföldi partnercég képviselőjével. Gyanakodva, kicsit ellenségesen méregetett. Ő diktálta volna a feltételeket, s én nem fogadtam el az ajánlatát. Gúnyosan megjegyezte: „Persze ön, mint párttag, csak pártja utasítására cselekedhet.” Amikor megmondtam neki, hogy bár osztom a párt véleményét, de párttag nem vagyok, oda volt az ámulattól. Dadogott valamit, hogy úgy látszik, roszszul tájékoztatták a magyarországi állapotokról. Az üzletet végül is megkötöttük. Nézem a férfit, aki évtizedeken át mint szerény pártonkívüli tett kommunista szolgálatokat népének. — S ha most eléd állnának párttag elvtársaid, és azt mondnák, hogy legalább öregségedre állj be közéjük? — Mit is felelhetnék? Hiszen három és fél évtizede ugyanannak a csapatnak a színeiben játszunk. Pártonkívüli CHEMOLIMPEX: Több mint százmillió dolláros szerződés amerikai és jugoszláv vállalatokkal (Tudósítónktól.) 1980 utolsó nagy külkereskedelmi megállapodásáról kaptunk hírt a Chemolimpex Külkereskedelmi Vállalattól: a napokban több mint 100 millió dollár értékű megállapodást írtak alá két külföldi partnerrel. Bene István vezérigazgató öt évre szóló hosszú lejáratú megállapodást kötött az amerikai Dow Chemical céggel. A szerződés értelmében 1981. január 1-től fontos vegyipari termékeket cserél a két vállalat 75 millió dollár értékben. Az amerikai cég a következő évekre több magyar vegyipari termék importját vállalta. A másik szerződés a magyar mezőgazdaság számára fontos. A Chemolimpex az év utolsó előtti napján szerződést kötött jugoszláv partnereivel, az I. H. P. Prahovo és a Generalexport cégekkel. A megállapodás a következő évekre évi 150 ezer tonna különféle foszforműtrágya importját irányozza elő a magyar mezőgazdaság számára; egyidejűleg mintegy 80 ezer tonna különböző műtrágyát exportálunk Jugoszláviába. 1981 első felében a kölcsönös szállítások értéke 27 millió dollár.