Népszabadság, 1981. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-19 / 42. szám

1981. február 19., csütörtök NÉPSZABADSÁG Meghalt Lukács Imre Lukács Imre költő, a Magyar Írók Szövetségének tagja, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje, aki 1929-től volt a párt tagja, életének 74. évében, hosszas betegség után február 18-án elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Az MSZMP VI. kerületi Bizottsága A Magyar Írók Szövetsége ' * A felszabadulásig szabósegédként kereste kenyerét, s közben elkötele­zett harcosa lett a szocialista magyar irodalomnak. Ma már szinte vissza­idézni is nehéz azokat az időket, amikor a magyar munkásosztály iro­­dalmunkbeli jelenléte volt a tét. Igen, József Attila nyomában, részben az ő harcostársaként ifjú proletárok se­rege jelentkezett, hogy a társadalom megváltoztatásáért vívott küzdelem­ben a szellemi javak birtokbavételét tűzze ki célként. Lukács Imrének 1933-ban jelent meg az első verses­könyve, „Mert mi nem felejtünk” címmel, s aztán még három kötete látott napvilágot a felszabadulásig. Tevékeny tagja volt a munkásírók csoportjának. Ezek az írók a magyar­­országi fasizmus előretörése idején az antifasiszta népfront igaz hívei vol­tak, vállalták a próbatevő időket a szocialista jövőért. Mindez, termé­szetesen, Lukács Imre esetében sem szóvirág, hanem súlyos életrajzi adat, hiszen meggyőződéséért, írásaiért többször meghurcolták. A felszabadulás után szellemi éle­tünk szerény és határozott hangú részvevője maradt. Lapokat szerkesz­tett, több verseskönyvben örökítette meg az új világgal kapcsolatos él­ményeit, regényt írt az egykori har­costársról, Kilián Györgyről. Most, hogy fájdalmas végső búcsút kell vennünk tőle, arra gondolunk, hogy személyiségének, életművének tisz­tasága, eszmeisége mindig felidézhe­tő példa marad számunkra. A HÉT FILMJEI ISTEN HOZTA, MR... Már befejeződött a színes, széles­vásznú amerikai film, már a színész­nevekkel ismerkedünk, amikor — újmódi szokás szerint — forgatási jelenet idegenít el a témától. Az egyik legfontosabb mozzanatot ve­szik celluloid szalagra, a bugyuta kertész meg a haldokló milliárdos orvosi asztalon találkozik, azaz csak találkozna, mert mindig közbejön valami. Peter Sellers, a világhírű ko­mikus felkászálódik a szerkentyűre, kinyitja a száját, a lassú beszédű kertészt kellene megjelenítenie, ám képtelen megfékezni a temperamen­tumát: gyorsít, elneveti magát. Újab­b felvétel, újabb kudarc, a szí­nész elnézést kér az operatőrtől. Mi, nézők, már legalább másfél órája láttuk a tökéletesen megtervezett és eljátszott találkozót, ilyenformán az utolsó utáni jelenetben ízelítőt kaphatunk arról, hogy milyen nehéz volt eljátszani az ostobán vigyorgó, közhelyszólamokat és virágos hason­latokat szajkózó figurát. Szerencsé­re, a csaknem két óra alatt Sellers egy pillanatig sem esett ki a szere­péből, mindvégig a gyermeteg visel­kedésű hős tűnik fel a mozivásznon, aki szemlátomást nem tud mit kez­deni magával. A mai amerikai társadalom — mondjuk így, a felső tízezer és a ve­zérhivatalnokok — jellegzetes típu­sai bezzeg tudnak mit kezdeni vele. Mindenki mást olvas ki az írástu­datlan lény homályos szavaiból, mindenki mélyértelmű bölcsességei­ről áradozik, s csupán egyikük-má­­sikuk vallja be önmagának, hogy a nagy ismeretlen körül valami nincs rendjén. A rendező, Hal Ashby a szokatlanság esélyét játssza meg, fi­gyelemre méltó eredménnyel. Abból indul ki, hogy a filmtörténet bővel­kedik tragikus hősökben, akik gon­­dolkodásban-viselkedésben jócskán eltérnek embertársaiktól, követke­zésképpen eleve bolondnak kiáltat­nak ki, eleve kiközösítésre ítéltet­nek. Mi lenne — teszi föl a képzelet­mozgató kérdést az izgalmas film­jeiből nálunk is jól ismert rendező —, ha most az egyszer nem a kirívót tartanak abnormisnak, hanem a „normálisok” társadalmát? A jóléti társadalmat, amelynek stresszes egyedei állandó lelkifurdalásban él­nek, ezért maguknál különbnek, de mindenképpen egészségesebbnek vé­lik azt, aki szeret sétálni, komótosan enni, aki nem hajszolja a pénzt, és úgy jár-kel a nagy rohanás köze­pette, mintha meg sem érintette vol­na a civilizáció levegője. Ilyen ösz­­tönlény a primitivitásig egyszerű kertész, a Sellers megszemélyesítette figura a kollektív lelkifurdalás révén csinál karriert — senki nem mondja ki, mégis sejthető: elnöki karriert­e az Egyesült Államokban. A bizarr ötlethez, persze, föl kel­lett építeni a két lábon járó különös­séget. Ki kellett találni, hogy ez a furcsa hős legalább harminc évet töl­tött négy fal között, s a kinti világ­ról csupán annyit tud, amennyi a kü­lönböző tévécsatornákon át beszü­­remkedik a szobájába. Nem csoda, hogy amikor — jószerint véletlenül — kikerül az utcára, s bekerül a leg­felsőbb körökbe, akkor lapos bölcsel­meivel megkedvelted magát. Már csak azért is, mert „a telegén fajan­kó” a valóságban föllelhető legszél­sőségesebb formában képviseli azo­kat a tulajdonságokat, amelyeket is­meretlen ismerősünkről, az eszményi tévészemélyiségről feltételezünk. A forgatókönyvet jegyző Jerzy Kosinski és a rendező Ashley csele sikerül: a lelkifurdalás és a képernyőemberség megteszi a magáét. Lassanként meg­szokjuk a visszafogott tempót, a ko­morságig gunyoros hangvételt; az el­me- és államkórtani látomás jóvol­tából tortságában is hiteles kép ke­rekedik a szerepjátszó Amerikáról. A kitűnő színészek — Shirley Mac­­Laine, Melvyn Douglas, Jack War­­den, továbbá a nemrégiben elhunyt Peter Sellers — végül is élvezhetővé varázsolják ezt a különös vígjátékot. Mindazonáltal nehéz egyet nem ér­teni a tavaly januári ősbemutató után megjelent egyik kritikával: „Va­lamivel több cselekménnyel és némi gyorsítással a film tökéletes lehetne.” Zöldi László Shirley MacLaine a film egyik jelenetében. Barabás Márton kiállítása a Stúdió Galériában Barabás Márton festőművész kiál­lítása tegnap délután fél hatkor nyílt meg a Stúdió Galériában. A kiállítás­ról a festőt kérdeztük: — Minitárlatomnak ezúttal címet is adhatnék: „Zongora, avagy a zon­gora alakváltozásai” — hiszen a ga­léria viszonylag kis alapterülete jó alkalmat kínált a címben is kifejezett egy-két gondolat körüljárására. A kü­lönféle művészetek kapcsolata rég­óta foglalkoztatja az embereket. En­gem a zene és a képzőművészet ta­lálkozása, a zene képi megidézése ér­dekel. A zenéről a festészet a régeb­bi korokban rendszerint úgy beszélt, hogy a zenélést magát jelenítette meg. Vagyis hangszeres ifjakat, csendélet­be helyezett spandolint, hegedűt sa­többit. A huszadik század festészeté­ben többen a zene építkezéséhez ha­sonló módon hozták létre kompozí­ciójukat, és csak elvétve tüntettek fel a zenére, a zenélésre konkrétan utaló hangszert. A kiállításon látható képeim több­ségén ott látható a zongora. Egy hang­szer sok mindent sugall, sok min­denre megtanít. Nyilvánvaló például, hogy az emberi kultúra, az emberi eszközteremtés egyik csúcsa. Nehéz róla és általa szoborban, dombormű­ben, képben szólni — de talán éppen ezért izgalmas is. A forradalom marxista koncepciójáról ]. A. KRASZIN: A SZOCIALISTA FORRADALOM ELMÉLETE IL Mint igen sok olvasó, e sorok írója is először a kötet végén található apparátust nézte át. A mintegy négyszáz hivatkozás is jel­zi, hogy a szerző alapos és gondos előtanulmányozásokat végzett köny­vének megírásához. Szinte nincs egyetlen megállapítás sem, amelyet ne támasztana alá jól megválasztott idézettel, így azután az olvasó első benyomása, íme, egy tudományos dolgozat, amely feltehetően új felis­merésekkel, új megállapításokkal gazdagítja a marxi forradalomelmé­letet. De már az első néhány tucat oldal elolvasása alig hagy kétséget afelől, hogy a kötet elsősorban egy jól meg­írt, szerkezetileg áttekinthető tan­könyv. Ez a megállapítás, nem vala­mifajta elmarasztaló kritika, hanem inkább elismerés a szerző körülte­kintő, az elvárt követelményekhez alkalmazkodó munkájának. Hiszen ki tagadhatná, hogy az egye­temi marxista oktatásban, a pártok­tatásban és még sok más helyen, ahol tanulni, vizsgázni kell elméleti­ideológiai tárgyakból, mennyire fon­tos egy olyan összefoglaló jellegű tankönyv, amely a marxizmus vala­melyik (esetleg több) alapkérdését részletesen kifejti, s az eddigi isme­reteket pontosan regisztrálja. A szer­ző sok példával illusztrálja és meg­győzően bizonyítja, hogy korunk a szocialista forradalmak tarka vilá­gának kora; olyan korszak, amelyben időben, területileg és formájában egymástól távoleső, eltérő forradal­mak bontakoznak ki. Alapvető igaz­ság — kár, hogy a szerző ezt nem elemzi részletesebben —, hogy 1917 óta minden forradalom, nemzeti füg­getlenségi harc, a burzsoáziával való mindennemű szembenállás valami­lyen módon összefügg azzal, hogy 1917-ben Oroszországban hatalomra jutott a munkásosztály, létrejöhetett a világ első munkásállama, majd né­hány évtized múlva a szocialista vi­lágrendszer. Így tehát, ma már nem egyszerűen az az érdekes (vagy fon­tos), hogy egy-egy ország haladó erői önmagukban mire képesek, hanem az is, hogy maguk mögött tudhatják a szocialista világrendszert. A szerző részletesen ír a forrada­lom békés vagy fegyveres útjá­nak lehetőségéről. Ennek kapcsán Bernsteintől Buharinig és még tovább ismert érvekkel vitázik a hibásnak tartott, félreérthető nézetekkel. Ki­fejti, hogy korunkban milyen lehető­ségek vannak a forradalom békés útjára. Erre vonatkozó megállapítá­sai igazak. Mégis hiányzik belőlük két fontos, mondhatni perdöntő ál­lásfoglalás. Az egyik: a forradalom békés útját nem korunk (még csak nem is a huszadik század) politikusai találták ki. Marx és Engels, ha for­radalomról szóltak vagy írtak, azt sohasem keverték össze a fegyveres harccal, felkeléssel. Számukra a lé­nyeg: a régi uralkodó osztályok ha­talmának megdöntése (fegyverrel vagy más módon), és az új osztály, a proletariátus hatalomra juttatása volt. Tehát nem arról van s­zó, hogy a fegyveres harc a „klasszikus”, és a békés az eltérő! A másik hiányérzetem, hogy a szer­ző nem fogalmazza meg félreérthe­tetlenül a szocialista forradalom bé­kés útja és a szocializmusba való bé­kés belenövés elmélete közti különb­séget. Mindez azért is hiányzik, mert egy ilyenfajta fogalomtisztázás után könnyebben érthetnénk meg azon országok kommunista pártjainak for­radalmi célkitűzéseit, amelyekben a munkásosztály nem részese a hata­lomnak. Egyébként a forradalom marxi koncepciója sokkal gazdagabb, szí­nesebb annál, semhogy a forradal­makat mechanikusan két csoportba (békés és fegyveres) sorolhatnánk. Hiszen például számos afrikai for­radalom sem­­ sorolható mechani­kusan az egyik vagy másik típusba, és sok meglepetésben lehet és lesz is még részünk a marxi forradalomel­mélet alkalmazásakor. És a külön­böző kommunista pártok — még ha sok kérdésben nem is azonos a véle­ményük — képesek rá, hogy minden fontos tényezőt figyelembe véve he­lyesen alkalmazzák a marxista—le­ninista forradalomelméletet saját ha­zájukra. (Kossuth) Kiss György _ ___________KÖNYVEKRŐL__________ Indítékok és korlátok a gazdaságban KORNAI JÁNOS: A HIÁNY A könyv sorsa azonosult címével:­­ maga is keresett hiánycikk lett — s nem csupán a szakmabeli olva­sók „piacán”. A szerző ugyanis olyan tömegjelenséget vizsgál, amit nálunk mindenki — fogyasztó és termelő egyaránt — rendszeresen átél. Vizs­gálódása — sorra véve a közgazda­ságtan szinte minden fő fejezetét — átfogja az egész jelenségcsoportot: az áruellátás hiánycikkeit csakúgy, mint bármi mást, amiből hiány van, legyen az lakás, óvodai vagy iskolai hely, telefon, javítószolgáltatás, illetve — a vállalatoknál — a termeléshez szük­séges anyag, beruházási kapacitás, munkaerő és így tovább. Kornai hangsúlyozta: nem a szo­cialista gazdaság általános elméleté­nek, hanem — elsősorban hazai ta­pasztalatok alapján — e gazdaság hiányjelenséget leíró, magyarázó teó­riájának kidolgozására vállalkozott. Ám az, hogy tömeges és mindig újra megjelenő megnyilvánulásról van szó, vezeti arra, hogy túllépjen e je­lenségtartomány határain: egy jelen­ségcsoport, a hiány gyökereit és moz­gástörvényeit a rendszer egészének lényeges működési szabályosságaiban keresse és lelje meg. Ezáltal messze, sőt minőségileg haladja meg a szok­ványos „hiánymagyarázatokat”. Nem egyes hiányok konkrét okait keresi, hanem azt, ami ezekben közös, álta­lános és szükségszerűen érvényesül. Könyvének ezért nem célja — s nem is lehet az —, hogy a sokféle hiány felszámolására újabb „recepteket ír­jon fel”. A hiány: tünet, s mint tud­juk, a tüneti kezelések nem hoznak igazi eredményt. Előbb pontos diag­nózis kell, éspedig az anatómia nyúj­totta ismeretekre alapozva. Csak ez­után következhet a terápia. Kornai a hiányt, mint egyetlen tünetet vizsgál­va, szükségképpen jutott el egy át­fogó gazdaságanatómia leírásához, gondolati alapot adva későbbi gya­korlati javaslatok kidolgozásához. Művének minden bizonnyal ez a fő érdeme. A könyvben igen sok, tulajdonkép­pen nagyon ismert ténnyel találko­zunk. Ilyen például az, hogy a hiány­nyal egyidejűleg mindig jelen van valamilyen többlet — szóhasználata szerint slack —, ami részint produk­tív, azaz felhasználható tartalék, ré­szint improduktív, például felesleges, elfekvő készlet, kihasználatlan gépi kapacitás. Sőt: hiány és slack okoza­­tilag össze is függ, feltételezi egy­mást; például egy alkatrész hiánya elfekvővé, improduktív slackké tesz egy emiatt befejezetlen terméket. Jól ismertek a leírt következmények is: a tényleges és a képletesen értelme­zett „sorban állás”, a kereslet kény­szerű módosításai („kényszerhelyette­sítés” rosszabb minőséggel vagy egy­szerűen mással), a pénz kényszerel­­költése vagy tartalékolásának külön­böző típusai. Ismeretesek a gazdaság szereplőinek jellemzett, szükségsze­rűen kialakuló viselkedési formái is, amelyekkel a hiányra és kísérőjelen­ségeire eladói monopolhelyzetükben vagy vevői kiszolgáltatottságukban, olykor egyszerűen a vezetői szerep­pel való azonosulásukban reagálnak. Mindezek külön­­külön talán nem is mondanak sok újat. Csakhogy ezek egyrészt életszerű való­ságtartalommal töltik meg a könyv matemati­kai képletekbe, elvont modellek­be tömörített bi­zonyításait. Más­részt a sok ismert, s mások által már külön-külön elemzett tényből — hoz­zátéve a maga analíziseit — kornai szintézist teremt; a számos részisme­ret itt egységes, mégpedig működő rendszerbe foglalva jelenik meg, s ezzel új módon újat ad. Mindezek alapján talán elfogadható megállapí­tás: A hiány című kötet valóban hiányt pótol: hazai közgazdasági iro­dalmunkban az egyik új „alapmű”. A terjedelemre is tekintélyes mű „archimédeszi pontja” két alapvető modell szembeállítása: egyfelől a klasszikus kapitalista, másfelől a re­form előtti szocialista vállalaté; ez utóbbiból jut el mindig a reform utáni szocialista vállalat, illetve mak­rogazdaság modelljéhez. A klasszi­kus kapitalizmusban a profitindítékú termelésnövelést rendszerint nem a fizikai erőforrások (anyag, gép, mun­kaerő) korlátozzák, hanem az adott kereslet, és az úgynevezett kemény költségvetési korlát, vagyis az, hogy a vállalatnak végső soron tevékenysé­gi bevételeiből kell kiadásait fedez­nie. A hagyományos szocialista vál­lalat közvetlen tervindítékú terme­lésnövelését viszont nem szabályozza és korlátozza a kereslet, ezért szinte mindig elmegy a szűk keresztmetsze­tek teljes kihasználásáig, csak az erő­források korlátaiba ütközik. A leg­jellemzőbb itt a „puha költségvetési korlát”: ha a vállalat meglevő és jö­vőben képződő pénze bármi okból nem elég a kiadásaihoz, nem kerül végzetes bajba. Túlkiadásait előbb­­utóbb átháríthatja üzletfeleire és számíthat az állami költségvetés tá­mogatásaira, a hitelrendszerre. Nem a „pénz beszél”, annak szerepe pasz­­szív, a költség- és árérzékenység mi­nimális, gazdaságunkban a reform után a­g­ y vállalati költségvetési korlát ke­ményebb, de az így is elég „puha”, s bár nőtt a pé­­z szerepe, az továbbra is elég passzív. A legpuhább a beru­házások költségvetési korlátja. A ke­resletet továbbra is csupán az erő­forrás korlátozza, a fizetőképesség alig. A gazdaság lényegében rejlő fő indítékok: a különféle tényezők által motivált belső expanziós kényszer, mennyiségi hajsza, halmozási tenden­cia, s főként a csillapíthatatlan be­ruházási éhség. (Mindezt meggyőző­nek tartva hiányolhatunk valamit: az ezen indítékok konkrét történelmi előzményeire és meghatározóira tör­ténő utalást.) Jellemzett indítékaitól sarkallva a vállalat vevőként minél több anyag, gép, munkaerő megszerzésére törek­szik, már azért is, mert eladói sze­repében maga is vevőinek csaknem kielégíthetetlen keresletével találko­zik. E folyamat, mint egy szivattyú, állandóan kipumpálja az eladókból tevékenységük kibocsátott végered­ményeit, ezért a piac — amely az eladóké — a „szívás” állandó állapo­tában van. A halmozási kényszert az utánpótlási bizonytalanságok is fo­kozzák, az erőforrások korlátaiba üt­köző végtermékek kínálata pedig — ez állandó szívás folytán — nem fe­dezi a keresletet. Előttünk áll tehát a hiány — és a slack — állandó, ön­­gerjesztő-újratermelődő folyamata, amelynek a tűrési határt túl nem lé­pő intenzitása tulajdonképpen egy — a működési szabályosságok által szükségszerűen létrehozott és repro­dukált, hosszú távon át megfigyel­hető — „normál állapot”, ami mel­lett a gazdaság működő- és fejlődő­­képes ugyan, ám zavartalanabb fej­lődését a bemutatott folyamatok minduntalan fékezik. Az pedig, hogy a hiányt és kísérőjelenségeit újra és újra kiváltó, vázolt fő indítékoknak nem áll útjában a „pénzkorlát”, mé­lyen fekvő intézményi okokban, a mindig segíteni kész állami „pater­­nalizmusban” rejlik, amely a szerző szerint még az 1968 utáni, lazább formájában sem teszi lehetővé egy kemény költségvetési korlát érvé­nyesülését. JZ­ornai érzékelteti: mindezen hát­­rányos jelenségek tulajdonkép­pen a szocialista gazdaság által pro­dukált mérhetetlen előnyök „költsé­gei”. Valamit — valamiért. Nálunk például nem kellett — a gyors növe­kedést lehetővé tevő — beruházások­ra serkenteni. Megszűnt a munkanél­küliség. Ennek azonban a gyakori be­ruházási feszültség, a munkaerőhiány lett az ára. A súrlódásokat konkrét közbelépésekkel lehet ugyan csök­kenteni, de — mint írja — meghatá­rozott „intézményi adottságok meg­határozott magatartási formákat, gaz­dasági szabályosságokat, normákat szülnek. Ezeket nem lehet állami el­határozással hatályon kívül helyez­ni.” Ám ezek az intézményi adottsá­gok nem örökérvényűek és nem meg­­változtathatatlanok, amit éppen a re­form is példáz. Az 1980 őszén megjelent könyv az 1978-ig megfigyelt tapasztalatokon alapul. Az azóta eltelt két esztendő eseményei azonban arra mutatnak, hogy a költségvetési korlát, ha nem is lett kemény, de már nem is any­­nyira puha, a pénz szerepe valamivel aktívabb, a kereslet ezért nem any­­nyira túlhajtott, mint a kézirat befe­jezésekor volt. Úgy tűnik, e folyamat éppen az intézményrendszer, de fő­leg a gazdálkodási normák és maga­tartási szabályosságok megváltozta­tására 1979—1980-ban tett — még csak kezdeti — lépésekkel függ ösz­­sze. Ezeket a könyv még nem mér­hette fel. A folyamatok várt iránya azonban egybeesni látszik a mű ja­vaslatokba nem foglalt, de logikájá­ból szükségképpen adódó következ­tetéseivel. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) Fábri Ervin Kornai János A hiány

Next