Népszabadság, 1981. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-19 / 42. szám
1981. február 19., csütörtök NÉPSZABADSÁG Meghalt Lukács Imre Lukács Imre költő, a Magyar Írók Szövetségének tagja, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje, aki 1929-től volt a párt tagja, életének 74. évében, hosszas betegség után február 18-án elhunyt. Temetéséről később intézkednek. Az MSZMP VI. kerületi Bizottsága A Magyar Írók Szövetsége ' * A felszabadulásig szabósegédként kereste kenyerét, s közben elkötelezett harcosa lett a szocialista magyar irodalomnak. Ma már szinte visszaidézni is nehéz azokat az időket, amikor a magyar munkásosztály irodalmunkbeli jelenléte volt a tét. Igen, József Attila nyomában, részben az ő harcostársaként ifjú proletárok serege jelentkezett, hogy a társadalom megváltoztatásáért vívott küzdelemben a szellemi javak birtokbavételét tűzze ki célként. Lukács Imrének 1933-ban jelent meg az első verseskönyve, „Mert mi nem felejtünk” címmel, s aztán még három kötete látott napvilágot a felszabadulásig. Tevékeny tagja volt a munkásírók csoportjának. Ezek az írók a magyarországi fasizmus előretörése idején az antifasiszta népfront igaz hívei voltak, vállalták a próbatevő időket a szocialista jövőért. Mindez, természetesen, Lukács Imre esetében sem szóvirág, hanem súlyos életrajzi adat, hiszen meggyőződéséért, írásaiért többször meghurcolták. A felszabadulás után szellemi életünk szerény és határozott hangú részvevője maradt. Lapokat szerkesztett, több verseskönyvben örökítette meg az új világgal kapcsolatos élményeit, regényt írt az egykori harcostársról, Kilián Györgyről. Most, hogy fájdalmas végső búcsút kell vennünk tőle, arra gondolunk, hogy személyiségének, életművének tisztasága, eszmeisége mindig felidézhető példa marad számunkra. A HÉT FILMJEI ISTEN HOZTA, MR... Már befejeződött a színes, szélesvásznú amerikai film, már a színésznevekkel ismerkedünk, amikor — újmódi szokás szerint — forgatási jelenet idegenít el a témától. Az egyik legfontosabb mozzanatot veszik celluloid szalagra, a bugyuta kertész meg a haldokló milliárdos orvosi asztalon találkozik, azaz csak találkozna, mert mindig közbejön valami. Peter Sellers, a világhírű komikus felkászálódik a szerkentyűre, kinyitja a száját, a lassú beszédű kertészt kellene megjelenítenie, ám képtelen megfékezni a temperamentumát: gyorsít, elneveti magát. Újabb felvétel, újabb kudarc, a színész elnézést kér az operatőrtől. Mi, nézők, már legalább másfél órája láttuk a tökéletesen megtervezett és eljátszott találkozót, ilyenformán az utolsó utáni jelenetben ízelítőt kaphatunk arról, hogy milyen nehéz volt eljátszani az ostobán vigyorgó, közhelyszólamokat és virágos hasonlatokat szajkózó figurát. Szerencsére, a csaknem két óra alatt Sellers egy pillanatig sem esett ki a szerepéből, mindvégig a gyermeteg viselkedésű hős tűnik fel a mozivásznon, aki szemlátomást nem tud mit kezdeni magával. A mai amerikai társadalom — mondjuk így, a felső tízezer és a vezérhivatalnokok — jellegzetes típusai bezzeg tudnak mit kezdeni vele. Mindenki mást olvas ki az írástudatlan lény homályos szavaiból, mindenki mélyértelmű bölcsességeiről áradozik, s csupán egyikük-másikuk vallja be önmagának, hogy a nagy ismeretlen körül valami nincs rendjén. A rendező, Hal Ashby a szokatlanság esélyét játssza meg, figyelemre méltó eredménnyel. Abból indul ki, hogy a filmtörténet bővelkedik tragikus hősökben, akik gondolkodásban-viselkedésben jócskán eltérnek embertársaiktól, következésképpen eleve bolondnak kiáltatnak ki, eleve kiközösítésre ítéltetnek. Mi lenne — teszi föl a képzeletmozgató kérdést az izgalmas filmjeiből nálunk is jól ismert rendező —, ha most az egyszer nem a kirívót tartanak abnormisnak, hanem a „normálisok” társadalmát? A jóléti társadalmat, amelynek stresszes egyedei állandó lelkifurdalásban élnek, ezért maguknál különbnek, de mindenképpen egészségesebbnek vélik azt, aki szeret sétálni, komótosan enni, aki nem hajszolja a pénzt, és úgy jár-kel a nagy rohanás közepette, mintha meg sem érintette volna a civilizáció levegője. Ilyen ösztönlény a primitivitásig egyszerű kertész, a Sellers megszemélyesítette figura a kollektív lelkifurdalás révén csinál karriert — senki nem mondja ki, mégis sejthető: elnöki karrierte az Egyesült Államokban. A bizarr ötlethez, persze, föl kellett építeni a két lábon járó különösséget. Ki kellett találni, hogy ez a furcsa hős legalább harminc évet töltött négy fal között, s a kinti világról csupán annyit tud, amennyi a különböző tévécsatornákon át beszüremkedik a szobájába. Nem csoda, hogy amikor — jószerint véletlenül — kikerül az utcára, s bekerül a legfelsőbb körökbe, akkor lapos bölcselmeivel megkedvelted magát. Már csak azért is, mert „a telegén fajankó” a valóságban föllelhető legszélsőségesebb formában képviseli azokat a tulajdonságokat, amelyeket ismeretlen ismerősünkről, az eszményi tévészemélyiségről feltételezünk. A forgatókönyvet jegyző Jerzy Kosinski és a rendező Ashley csele sikerül: a lelkifurdalás és a képernyőemberség megteszi a magáét. Lassanként megszokjuk a visszafogott tempót, a komorságig gunyoros hangvételt; az elme- és államkórtani látomás jóvoltából tortságában is hiteles kép kerekedik a szerepjátszó Amerikáról. A kitűnő színészek — Shirley MacLaine, Melvyn Douglas, Jack Warden, továbbá a nemrégiben elhunyt Peter Sellers — végül is élvezhetővé varázsolják ezt a különös vígjátékot. Mindazonáltal nehéz egyet nem érteni a tavaly januári ősbemutató után megjelent egyik kritikával: „Valamivel több cselekménnyel és némi gyorsítással a film tökéletes lehetne.” Zöldi László Shirley MacLaine a film egyik jelenetében. Barabás Márton kiállítása a Stúdió Galériában Barabás Márton festőművész kiállítása tegnap délután fél hatkor nyílt meg a Stúdió Galériában. A kiállításról a festőt kérdeztük: — Minitárlatomnak ezúttal címet is adhatnék: „Zongora, avagy a zongora alakváltozásai” — hiszen a galéria viszonylag kis alapterülete jó alkalmat kínált a címben is kifejezett egy-két gondolat körüljárására. A különféle művészetek kapcsolata régóta foglalkoztatja az embereket. Engem a zene és a képzőművészet találkozása, a zene képi megidézése érdekel. A zenéről a festészet a régebbi korokban rendszerint úgy beszélt, hogy a zenélést magát jelenítette meg. Vagyis hangszeres ifjakat, csendéletbe helyezett spandolint, hegedűt satöbbit. A huszadik század festészetében többen a zene építkezéséhez hasonló módon hozták létre kompozíciójukat, és csak elvétve tüntettek fel a zenére, a zenélésre konkrétan utaló hangszert. A kiállításon látható képeim többségén ott látható a zongora. Egy hangszer sok mindent sugall, sok mindenre megtanít. Nyilvánvaló például, hogy az emberi kultúra, az emberi eszközteremtés egyik csúcsa. Nehéz róla és általa szoborban, domborműben, képben szólni — de talán éppen ezért izgalmas is. A forradalom marxista koncepciójáról ]. A. KRASZIN: A SZOCIALISTA FORRADALOM ELMÉLETE IL Mint igen sok olvasó, e sorok írója is először a kötet végén található apparátust nézte át. A mintegy négyszáz hivatkozás is jelzi, hogy a szerző alapos és gondos előtanulmányozásokat végzett könyvének megírásához. Szinte nincs egyetlen megállapítás sem, amelyet ne támasztana alá jól megválasztott idézettel, így azután az olvasó első benyomása, íme, egy tudományos dolgozat, amely feltehetően új felismerésekkel, új megállapításokkal gazdagítja a marxi forradalomelméletet. De már az első néhány tucat oldal elolvasása alig hagy kétséget afelől, hogy a kötet elsősorban egy jól megírt, szerkezetileg áttekinthető tankönyv. Ez a megállapítás, nem valamifajta elmarasztaló kritika, hanem inkább elismerés a szerző körültekintő, az elvárt követelményekhez alkalmazkodó munkájának. Hiszen ki tagadhatná, hogy az egyetemi marxista oktatásban, a pártoktatásban és még sok más helyen, ahol tanulni, vizsgázni kell elméletiideológiai tárgyakból, mennyire fontos egy olyan összefoglaló jellegű tankönyv, amely a marxizmus valamelyik (esetleg több) alapkérdését részletesen kifejti, s az eddigi ismereteket pontosan regisztrálja. A szerző sok példával illusztrálja és meggyőzően bizonyítja, hogy korunk a szocialista forradalmak tarka világának kora; olyan korszak, amelyben időben, területileg és formájában egymástól távoleső, eltérő forradalmak bontakoznak ki. Alapvető igazság — kár, hogy a szerző ezt nem elemzi részletesebben —, hogy 1917 óta minden forradalom, nemzeti függetlenségi harc, a burzsoáziával való mindennemű szembenállás valamilyen módon összefügg azzal, hogy 1917-ben Oroszországban hatalomra jutott a munkásosztály, létrejöhetett a világ első munkásállama, majd néhány évtized múlva a szocialista világrendszer. Így tehát, ma már nem egyszerűen az az érdekes (vagy fontos), hogy egy-egy ország haladó erői önmagukban mire képesek, hanem az is, hogy maguk mögött tudhatják a szocialista világrendszert. A szerző részletesen ír a forradalom békés vagy fegyveres útjának lehetőségéről. Ennek kapcsán Bernsteintől Buharinig és még tovább ismert érvekkel vitázik a hibásnak tartott, félreérthető nézetekkel. Kifejti, hogy korunkban milyen lehetőségek vannak a forradalom békés útjára. Erre vonatkozó megállapításai igazak. Mégis hiányzik belőlük két fontos, mondhatni perdöntő állásfoglalás. Az egyik: a forradalom békés útját nem korunk (még csak nem is a huszadik század) politikusai találták ki. Marx és Engels, ha forradalomról szóltak vagy írtak, azt sohasem keverték össze a fegyveres harccal, felkeléssel. Számukra a lényeg: a régi uralkodó osztályok hatalmának megdöntése (fegyverrel vagy más módon), és az új osztály, a proletariátus hatalomra juttatása volt. Tehát nem arról van szó, hogy a fegyveres harc a „klasszikus”, és a békés az eltérő! A másik hiányérzetem, hogy a szerző nem fogalmazza meg félreérthetetlenül a szocialista forradalom békés útja és a szocializmusba való békés belenövés elmélete közti különbséget. Mindez azért is hiányzik, mert egy ilyenfajta fogalomtisztázás után könnyebben érthetnénk meg azon országok kommunista pártjainak forradalmi célkitűzéseit, amelyekben a munkásosztály nem részese a hatalomnak. Egyébként a forradalom marxi koncepciója sokkal gazdagabb, színesebb annál, semhogy a forradalmakat mechanikusan két csoportba (békés és fegyveres) sorolhatnánk. Hiszen például számos afrikai forradalom sem sorolható mechanikusan az egyik vagy másik típusba, és sok meglepetésben lehet és lesz is még részünk a marxi forradalomelmélet alkalmazásakor. És a különböző kommunista pártok — még ha sok kérdésben nem is azonos a véleményük — képesek rá, hogy minden fontos tényezőt figyelembe véve helyesen alkalmazzák a marxista—leninista forradalomelméletet saját hazájukra. (Kossuth) Kiss György _ ___________KÖNYVEKRŐL__________ Indítékok és korlátok a gazdaságban KORNAI JÁNOS: A HIÁNY A könyv sorsa azonosult címével: maga is keresett hiánycikk lett — s nem csupán a szakmabeli olvasók „piacán”. A szerző ugyanis olyan tömegjelenséget vizsgál, amit nálunk mindenki — fogyasztó és termelő egyaránt — rendszeresen átél. Vizsgálódása — sorra véve a közgazdaságtan szinte minden fő fejezetét — átfogja az egész jelenségcsoportot: az áruellátás hiánycikkeit csakúgy, mint bármi mást, amiből hiány van, legyen az lakás, óvodai vagy iskolai hely, telefon, javítószolgáltatás, illetve — a vállalatoknál — a termeléshez szükséges anyag, beruházási kapacitás, munkaerő és így tovább. Kornai hangsúlyozta: nem a szocialista gazdaság általános elméletének, hanem — elsősorban hazai tapasztalatok alapján — e gazdaság hiányjelenséget leíró, magyarázó teóriájának kidolgozására vállalkozott. Ám az, hogy tömeges és mindig újra megjelenő megnyilvánulásról van szó, vezeti arra, hogy túllépjen e jelenségtartomány határain: egy jelenségcsoport, a hiány gyökereit és mozgástörvényeit a rendszer egészének lényeges működési szabályosságaiban keresse és lelje meg. Ezáltal messze, sőt minőségileg haladja meg a szokványos „hiánymagyarázatokat”. Nem egyes hiányok konkrét okait keresi, hanem azt, ami ezekben közös, általános és szükségszerűen érvényesül. Könyvének ezért nem célja — s nem is lehet az —, hogy a sokféle hiány felszámolására újabb „recepteket írjon fel”. A hiány: tünet, s mint tudjuk, a tüneti kezelések nem hoznak igazi eredményt. Előbb pontos diagnózis kell, éspedig az anatómia nyújtotta ismeretekre alapozva. Csak ezután következhet a terápia. Kornai a hiányt, mint egyetlen tünetet vizsgálva, szükségképpen jutott el egy átfogó gazdaságanatómia leírásához, gondolati alapot adva későbbi gyakorlati javaslatok kidolgozásához. Művének minden bizonnyal ez a fő érdeme. A könyvben igen sok, tulajdonképpen nagyon ismert ténnyel találkozunk. Ilyen például az, hogy a hiánynyal egyidejűleg mindig jelen van valamilyen többlet — szóhasználata szerint slack —, ami részint produktív, azaz felhasználható tartalék, részint improduktív, például felesleges, elfekvő készlet, kihasználatlan gépi kapacitás. Sőt: hiány és slack okozatilag össze is függ, feltételezi egymást; például egy alkatrész hiánya elfekvővé, improduktív slackké tesz egy emiatt befejezetlen terméket. Jól ismertek a leírt következmények is: a tényleges és a képletesen értelmezett „sorban állás”, a kereslet kényszerű módosításai („kényszerhelyettesítés” rosszabb minőséggel vagy egyszerűen mással), a pénz kényszerelköltése vagy tartalékolásának különböző típusai. Ismeretesek a gazdaság szereplőinek jellemzett, szükségszerűen kialakuló viselkedési formái is, amelyekkel a hiányra és kísérőjelenségeire eladói monopolhelyzetükben vagy vevői kiszolgáltatottságukban, olykor egyszerűen a vezetői szereppel való azonosulásukban reagálnak. Mindezek különkülön talán nem is mondanak sok újat. Csakhogy ezek egyrészt életszerű valóságtartalommal töltik meg a könyv matematikai képletekbe, elvont modellekbe tömörített bizonyításait. Másrészt a sok ismert, s mások által már külön-külön elemzett tényből — hozzátéve a maga analíziseit — kornai szintézist teremt; a számos részismeret itt egységes, mégpedig működő rendszerbe foglalva jelenik meg, s ezzel új módon újat ad. Mindezek alapján talán elfogadható megállapítás: A hiány című kötet valóban hiányt pótol: hazai közgazdasági irodalmunkban az egyik új „alapmű”. A terjedelemre is tekintélyes mű „archimédeszi pontja” két alapvető modell szembeállítása: egyfelől a klasszikus kapitalista, másfelől a reform előtti szocialista vállalaté; ez utóbbiból jut el mindig a reform utáni szocialista vállalat, illetve makrogazdaság modelljéhez. A klasszikus kapitalizmusban a profitindítékú termelésnövelést rendszerint nem a fizikai erőforrások (anyag, gép, munkaerő) korlátozzák, hanem az adott kereslet, és az úgynevezett kemény költségvetési korlát, vagyis az, hogy a vállalatnak végső soron tevékenységi bevételeiből kell kiadásait fedeznie. A hagyományos szocialista vállalat közvetlen tervindítékú termelésnövelését viszont nem szabályozza és korlátozza a kereslet, ezért szinte mindig elmegy a szűk keresztmetszetek teljes kihasználásáig, csak az erőforrások korlátaiba ütközik. A legjellemzőbb itt a „puha költségvetési korlát”: ha a vállalat meglevő és jövőben képződő pénze bármi okból nem elég a kiadásaihoz, nem kerül végzetes bajba. Túlkiadásait előbbutóbb átháríthatja üzletfeleire és számíthat az állami költségvetés támogatásaira, a hitelrendszerre. Nem a „pénz beszél”, annak szerepe paszszív, a költség- és árérzékenység minimális, gazdaságunkban a reform után ag y vállalati költségvetési korlát keményebb, de az így is elég „puha”, s bár nőtt a péz szerepe, az továbbra is elég passzív. A legpuhább a beruházások költségvetési korlátja. A keresletet továbbra is csupán az erőforrás korlátozza, a fizetőképesség alig. A gazdaság lényegében rejlő fő indítékok: a különféle tényezők által motivált belső expanziós kényszer, mennyiségi hajsza, halmozási tendencia, s főként a csillapíthatatlan beruházási éhség. (Mindezt meggyőzőnek tartva hiányolhatunk valamit: az ezen indítékok konkrét történelmi előzményeire és meghatározóira történő utalást.) Jellemzett indítékaitól sarkallva a vállalat vevőként minél több anyag, gép, munkaerő megszerzésére törekszik, már azért is, mert eladói szerepében maga is vevőinek csaknem kielégíthetetlen keresletével találkozik. E folyamat, mint egy szivattyú, állandóan kipumpálja az eladókból tevékenységük kibocsátott végeredményeit, ezért a piac — amely az eladóké — a „szívás” állandó állapotában van. A halmozási kényszert az utánpótlási bizonytalanságok is fokozzák, az erőforrások korlátaiba ütköző végtermékek kínálata pedig — ez állandó szívás folytán — nem fedezi a keresletet. Előttünk áll tehát a hiány — és a slack — állandó, öngerjesztő-újratermelődő folyamata, amelynek a tűrési határt túl nem lépő intenzitása tulajdonképpen egy — a működési szabályosságok által szükségszerűen létrehozott és reprodukált, hosszú távon át megfigyelhető — „normál állapot”, ami mellett a gazdaság működő- és fejlődőképes ugyan, ám zavartalanabb fejlődését a bemutatott folyamatok minduntalan fékezik. Az pedig, hogy a hiányt és kísérőjelenségeit újra és újra kiváltó, vázolt fő indítékoknak nem áll útjában a „pénzkorlát”, mélyen fekvő intézményi okokban, a mindig segíteni kész állami „paternalizmusban” rejlik, amely a szerző szerint még az 1968 utáni, lazább formájában sem teszi lehetővé egy kemény költségvetési korlát érvényesülését. JZornai érzékelteti: mindezen hátrányos jelenségek tulajdonképpen a szocialista gazdaság által produkált mérhetetlen előnyök „költségei”. Valamit — valamiért. Nálunk például nem kellett — a gyors növekedést lehetővé tevő — beruházásokra serkenteni. Megszűnt a munkanélküliség. Ennek azonban a gyakori beruházási feszültség, a munkaerőhiány lett az ára. A súrlódásokat konkrét közbelépésekkel lehet ugyan csökkenteni, de — mint írja — meghatározott „intézményi adottságok meghatározott magatartási formákat, gazdasági szabályosságokat, normákat szülnek. Ezeket nem lehet állami elhatározással hatályon kívül helyezni.” Ám ezek az intézményi adottságok nem örökérvényűek és nem megváltoztathatatlanok, amit éppen a reform is példáz. Az 1980 őszén megjelent könyv az 1978-ig megfigyelt tapasztalatokon alapul. Az azóta eltelt két esztendő eseményei azonban arra mutatnak, hogy a költségvetési korlát, ha nem is lett kemény, de már nem is anynyira puha, a pénz szerepe valamivel aktívabb, a kereslet ezért nem anynyira túlhajtott, mint a kézirat befejezésekor volt. Úgy tűnik, e folyamat éppen az intézményrendszer, de főleg a gazdálkodási normák és magatartási szabályosságok megváltoztatására 1979—1980-ban tett — még csak kezdeti — lépésekkel függ öszsze. Ezeket a könyv még nem mérhette fel. A folyamatok várt iránya azonban egybeesni látszik a mű javaslatokba nem foglalt, de logikájából szükségképpen adódó következtetéseivel. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) Fábri Ervin Kornai János A hiány