Népszabadság, 1981. április (39. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-15 / 88. szám

GONDOLATOK AZ ÉRTÉKELEMZÉSRŐL Ami kell, és ami felesleges Könnyebb növelni a terme­lést, mint csökkenteni a költ­ségeket — olvasom egy tanul­mányban, amely a továbbiak­ban azt vizsgálja, hogy a gaz­dasági ösztönzők, a piaci ver­seny, a termelékenység növelé­sének szükségessége mennyire segíti elő a szocialista orszá­gokban az értékelemzés elter­jedését, általános használatát. Amiért fizetnek Mielőtt erről beszélnénk, né­hány szót arról, hogy mi is az értékelemzés. Nem felesleges kitérő ez itt, hiszen egy tavaly ősszel végzett felmérés során kiderült, hogy a vállalatok egy része az értékelemzést összeke­veri a költségelemzéssel. Az értékelemzésről azt szok­ták mondani, hogy nem más, mint az alkalmazott józan ész. Látszólag végtelenül egyszerű eljárás. Az értékelemző mindig a felhasználó igényeiből indul ki, a vevő szemével veszi szem­ügyre a terméket. Az eljárás egyik alaptétele: hagyjuk el mindazt, ami felesleges. A termék csak annyit tud­jon, amennyit a vásárló elvár tőle, s amit hajlandó meg is fi­zetni. Ezeket a tulajdonságokat (funkciókat) pedig a lehető leg­kisebb ráfordítással, a költsé­gek minimumra szorításával állítsuk elő. A lényeg az, hogy értékelem­zéssel az esetek nagy részében külön beruházás nélkül, a meg­levő szellemi tudást mozgósítva átlagosan 15—20 százalékos költségcsökkentést lehet elérni. S ha az elemzés tárgya nem kis sorozatban gyártott, filléres cikk, hanem mondjuk a moz­­donygyártás, egy híd, netán egy városrész építési terve, a megtakarítás tíz- és százmillió forintokban mérhető. Kell-e ennél meggyőzőbb érv az eljá­rás népszerűsítéséhez? Úgy lát­szik, kell, mert hazánkban csak szórványosan alkalmazzák. Az ország több mint 1300 szocialis­ta iparvállalata közül harminc alkalmazza rendszeresen, s nem sokkal haladja meg a százat azoknak a száma,­ ahol meg­próbálkoztak vele, de a folyta­tás elmaradt. Vajon miért? Nem túl kedvező A értékelemzés a már meg­levő termékek vizsgálatánál mindig szembesíti egymással azt, ami van, és azt, ami kell. Meghatározza az elérendő célt, és abban az irányban keres jobb megoldásokat. Tulajdonképpen mi is ezt akarjuk itt tenni. Hiszen adva van a hazai értékelemzés je­lenlegi állapota, amelyet egye­sek nem túl kedvezőnek, más szakértők kimondottan rossz­nak minősítenek, míg ezzel szemben elég pontosan körvo­nalazni tudjuk, hogy mi az, ami kell, illetve kellene. Az, ami van, valóban nem jó, rész­ben amiatt, mert az egyes in­tézetek között nem alakult ki eredményes együttműködés, részben az érdekeltség hiánya, a gazdasági ösztönzés gyenge hatása következtében. Kezdjük a könnyebb kérdés­sel, a szervezeti problémákkal. Ehhez néhány szót a múltról is mondani kell. Hazánkban az első kísérleti értékelemzést 1964-ben az Ózdi Kohászati Üzemekben végezték, majd a hatvanas években a közleke­dés- és az építőipar területén voltak próbálkozások, 1970-től pedig a gépiparban és a köny­­nyűiparban folytattak vizsgá­latokat. Az eljárás szervezett bevezetését először a Könnyű­ipari Szervezési Intézet kezdte meg, amely ma is a hazai ér­tékelemzés egyik erőssége. A hetvenes évek elejére-kö­­zepére esik a fellendülés idő­szaka; ekkor hirdeti meg az OMFB, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egye­tem Közgazdasági Továbbképző Intézete, valamint hat minisz­térium az első és a második értékelemzési pályázatot. Ezek­re 112 vállalat jelentkezett, kö­zülük 63 pályamunkáját fogad­ták el. A pályázat összesített eredménye 650 millió forint költségmegtakarítás volt, szem­ben a másik oldalon 20 millió forint ráfordítással. A kezdeményezés meggyor­sította az értékelemzés hazai térhódítását, s ebben a Közgaz­dasági Továbbképző Intézetnek nagy szerepe és érdeme van. Ott alakult ki először az a szellemi mag, amely e szemlé­let általánossá tételén munkál­kodott, ők adták ki az első ok­tatási anyagokat, és ők látták el a pályázattal kapcsolatos kutatási-oktatási-szervezési te­endőket. 1977-ig több mint 60 értékelemzőt képeztek ki, s ahogy ők maguk mondják: az elméleti képzés után mintegy kézen fogva vezették a hallga­tókat mindaddig, míg a gya­korlatban is el nem sajátítot­ták az eljárást. Nincs utánpótlás Ez a kézen fogva vezetés, azaz az intézet részesedése a vállalati eredményből, elszá­molási vitákhoz, majd KNEB- vizsgálathoz vezetett. A vizsgá­lattal nem foglalkozunk itt, utóhatása azonban lényeges: az ezzel kapcsolatos viták bizo­nyos fokig visszavetették a ha­zai értékelemzést, éppen akkor, amikor a vállalatok érdeklő­dését sikerült felkelteni iránta. Az élet ettől még természe­tesen nem állt meg, s már­ csak azért sem, mert a Közgazda­­sági Továbbképző Intézet tevé­kenységét nem szabad azonosí­tani az országban folyó érték­­elemzéssel. A könnyűiparban például ezt követően is 20 vál­lalatnál 31 értékelemzést foly­tattak, illetve kezdtek el, s ezek együttes eredménye 69 millió forint költségmegtakarítás volt. A gyakorlati elemzés tehát, ha kisebb intenzitással is, de folytatódott, az oktatás és az új értékelemzők kiké­pzése azonban, amely a Közgazda­­sági Továbbképző Intézet fő feladata volna — immár há­rom éve szünetel. Az utánpót­lás hiánya pedig ma már or­szágszerte fékezi az előreha­ladást. 1979 őszén a Pénzügyminisz­tériumot bízták meg az érték­­elemzés gyakorlati teendőinek koordinálásával. E munka so­rán 1980-ban az illetékes fő­hatóságok és az érintett ható­ságok egyetértésével újra sza­bályozták a feladatköröket. E szerint a Közgazdasági To­vábbképző Intézet először lás­sa el oktatási feladatait, s ha marad energiája, szellemi ka­pacitása, azt fordítsa gyakor­lati értékelemzésre, ebben senki nem korlátozza Annak azonban, hogy szerződéssel foglalkoztasson máshol állás­ban levő értékelemzőket, s így bővítse saját vállalkozó ka­pacitását — nem sok értelme van. A vállalati értékelemz­és irányítását és felkarolását az új szabályozás az iparáganként kijelölt s már régóta működő szervezési és tervezési intéze­tekre kívánja bízni. Eltérő vélemény A Közgazdasági Továbbkép­ző Intézet véleménye néhány ponton eltér ettől a felfogás­tól. Szerintük az igények alap­ján szükség lenne arra, hogy az intézet több értékelemzést végezhessen a vállalatoknál. Az újonnan, meghatározott működési feltételek között azonban csak „arra leszünk képesek, hogy felesleges bü­rokráciával évente 13—15 té­mával foglalkozzunk, szemben a kezdet kezdetén elvállalt harminccal” — mondták az intézetben. Ha az értékelemzés elterje­dését meg akarjuk gyorsítani, a fenti nézeteltéréseket minél előbb tisztázni kell. Nehezeb­ben áthidalható, szemléletbeli különbség mutatkozik az ille­tékes főhatóságok és a Köz­­gazdasági Továbbképző Inté­zet, valamint a szakemberek egy csoportja között az érde­keltségi rendszer megítélésé­ben. S ez már visszavezet ben­nünket a bevezetőben feltett kérdéshez, amely valamennyi közül alighanem a legfonto­sabb. Így hangzik: vajon a gazda­sági ösztönzők, a piaci kény­szer rászorítják-e a vállalato­kat, hogy az értékelemzést is igénybe vegyék a költségek csökkentéséhez ? Szakértők szerint a vállala­tok erre egyelőre nem kény­szerülnek rá. Igen nagyok még az egyéb tartalékaik, s az értékelemzésnél kevésbé bo­nyolult, kevésbé komplex mód­szerekkel, amelyek ráadásul jóval kisebb felfordulással járnak, könnyebben növelhe­tik jövedelmezőségüket. Itt van­ mindjárt a választék, a termékösszetétel megváltoz­tatása, az új, drágább gyárt­mányok megjelentetése, az áremelés, néhány szervezési intézkedés bevezetése , amely ugyanúgy célhoz vezet. Nehezíti az értékelemzés tér­hódítását az is, hogy a vállala­tok a költségek csökkentésé­ben nem eléggé érdekeltek. Bizonyos esetekben az árkép­zési rendszer sem­ váltja ki a kívánt hatást, s a monopol helyzetben levő gyártók nem kényszerülnek a költségek le­faragására. A vállalatok ár­bevételük növelésében érde­keltek, s ezért nem nagyon törik magukat, hogy gyártmá­nyaik súlyát csökkentsék, s anyagot takarítsanak meg. (Ha kevesebb anyagot adnak el, kisebb a bevételük.) Ebből következik például, hogy bár a csomagolástechnológia 0,1 milliméteres vastagságú mű­anyag fóliát igényel, a TVK érdeke azt diktálja, hogy 0,4 milliméterest gyártson. Ugyan­ez a helyzet a Papíripari Vál­lalatnál, ahol az árbevétel nö­velése arra készteti a vállala­tot, hogy háromrétegű hullám­papír helyett ötrétegest gyárt­son. Laza összefüggés Vizsgáljuk meg végül, hogy kinek származik haszna az ér­tékelemzésből. Az értékelemzést végző sze­mélyek és intézmények anya­gi elismerése pillanatnyilag is vita tárgya, és érzésünk sze­rint nincs egészen rendben. Jelenleg a vállalási díj és aem elért eredmény között csak igen laza összefüggés van, hol­ott az eredményhez kötött ér­dekeltség nyilván nagyobb erőfeszítésre késztetné az in­tézeteket Sokan kifogásolják, hogy az elemzést végzők pre­mizálását a mozgóbér terhére, illetve a képződő részesedési alapból kell megoldani. (Ana­lóg az eset az újítási díjak ki­fizetésével.) Amint a Közgaz­dasági Továbbképző Intézet több előterjesztésében is rá­mutatott, ez a megoldás .......rövid távon komoly ér­dekellentétet válthat ki az ér­tékelemzést végző kis csoport és a vállalati kollektíva kö­zött”. Javaslatuk szerint az értékelemzés nyereségéből kel­lene a jutalmakat és a pré­miumokat kifizetni. A vállalatok nyereségét, amint már említettük, növeli az értékelemzés, de nem kény­szerülnek rá, hogy igénybe ve­gyék mert egyelőre enélkül is boldogulnak. Annál inkább szüksége len­ne rá a társadalomnak, a nép­gazdaságnak, hiszen minden gramm­­ anyagmegtakarítás, minden megspórolt kalória, a gyártási költségek csökkentése valamennyiünk haszna, mind­annyiunk életszínvonalát ja­víthatja. Ezért lenne nagyon fontos, hogy a szabályozás, az érdekeltségi rendszer erőseb­ben ösztönözze a vállalatokat tartalékaik feltárására. Tamás Mihály örvendetes szemléletválto­zás észlelhető az utóbbi egy­másfél esztendőben az épí­tőiparban. A régebbi merev, elkülönült, egymásra mutogató magatartás helyett az építés­szerelésiben, felújításban, kar­bantartásban érdekelt vállala­tok és szövetkezetek mindin­kább élnek a különféle társu­lásokban, közös vállalkozások­ban rejlő lehetőségekkel. Sor­ra alakulnak a regionális vál­lalkozások, társulások. Ezekben az ésszerű munkamegosztás alapján — a műszaki felké­szültséget, a szakmai színvo­nalat, a gépek, a berendezések legcélszerűbb kihasználását fi­gyelembe véve — osztják fel a feladatokat, egyeznek meg ab­ban is, hogy a kapacitások át­válthatóságának határáig mi­lyen hazai vagy külföldi új munkára tudnak gazdaságosan ajánlkozni. Ilyen az észak-ma­gyarországi társulás, a Medin­­vest, a Kulturinvest Vagy a Magyar—Líbiai Vegyes Válla­lat. Át- és újraértékelődik így a csaknem teljesen lejáratott al­vállalkozói, bedolgozói szerep­kör; a közös kockázat és a kö­zös haszon alapján már érde­mes a szó igazi értelmében együttműködni. De az összefo­gás előnyei nemcsak az új fel­adatok feltérképezésében, a megrendelések elnyerésében, hanem az építőipari szerveze­tek belső erőforrásainak kama­toztatásában is érvényesülnek. A­ társulások lehetővé teszik, hogy egy-egy térségen belül gépeket kölcsönözzenek egy­másnak, átirányítsák a mun­kaerőt, közösen készletezzenek anyagokat, alkatrészeket, sőt — éppen a régebbinél kevesebb fejlesztési lehetőségből kiin­dulva — együttesen vásárol­janak meg egy-egy nagy érté­kű berendezést, hozzanak létre raktárakat, szervizállomáso­kat. Erre törekszik a veszpré­mi, a győri vagy a dél-alföldi vállalatok, szövetkezetek cso­portosulása. Felismerve: ami­re külön-külön nem jutna sem pénz, sem idő, együtt gyorsab­ban és olcsóbban megvalósít­ható. A széles körű társulási — és ezt övező vállalkozási — kedv azért érdemel különös figyel-­ met, mert nem utasításra, ha­nem önkéntesen bontakozott ki, a vállalati érdek felisme­résén és egyeztetésén alapul. Nyilvánvaló, hogy a hazai be-­ ruházási piacon kialakuló vi­szonylagos kereslet-kínálati egyensúly megteremti az épí­tőiparban is régóta kívánatos verseny lehetőségét, s erre ép­pen a megrendelők érdekében nagy szükség van. A társulási előnyök felisme­rése persze nem építőipari ta­lálmány. Az előző 10—15 év­ben hasonló folyamat bontako­zott ki a mezőgazdaságban és kisebb mértékben a szövetke­zeti iparban. Éppen a sokszínű műszaki fejlesztési társulások, beszerzési, értékesítési közös vállalkozások igazolták az együttműködések társadalmi — a minőség javulásában, a vá­laszték bővülésében, a szolgál­tatások színvonalának emelke­désében bekövetkezett — hasz­nát. Hasonló gazdálkodási fel­tételek közepette azonban a nagyiparból szinte teljesen ki­halt az effajta együttműködési készség. Helyette erősödött az önellátásra, a belső, egymással összefüggő egységek kiépítésé­re irányuló törekvés, a koope­rációval szemben bizalmatlan­ságot váltva ki a bedolgozói szerepkört egyébként szívesen ellátó kisebb vállalatokból, szövetkezetekből, mivel a leg­több társulási, közös vállalko­­zási igényük előbb-utóbb szer­vezeti összevonásba torkollott. Éppen ezért, amikor a vállal­­kozókedvűbb vállalati maga­tartás kibontakoztatásának újabb lehetőségeit keressük, óhatatlanul el kell jutnunk — mint az egyik járható úthoz — a vállalatok, szövetkezetek ön­állóságát nem sértő, nem mér­séklő, ám az összefogásiból kö­vetkezően versenyképességü­ket, rugalmasságukat segítő társulásokhoz, közös vállalko­zásokhoz. A vállalati, iparági tartalé­kok olyan mély rétegeit érinti mindez, amelyek feltárása nél­kül nem várható lényeges elő­relépés a gazdaságban meglevő rejtett erőforrások mozgósítá­sában. Éppen ezért lenne kívá­natos, hogy az építőiparban ki­bontakozó közös vállalkozói kedv — a helyi sajátosságok fi­gyelembevételével, az igények­hez igazodva — előbb-utóbb más iparágakra is átterjedjen. Bossányi Katalin Előnyök a társulásból KÖZGAZDASÁG A nemzeti jövedelem növekedése A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján készült áb­rából látható, hogy az anyagi ágak aktív keresőinek száma 1973 óta minden évben csökkent, így a nemzeti jövedelem növeke­dése teljes egészében az élőmunka-termelékenység emelkedésé­ből származott. (A termelékenység növekedését az tette lehe­tővé, hogy az anyagi ágak állóeszközeinek állománya az előző évtizedben csaknem megkétszereződött.) A VI. ötéves terv 1980 és 1985 között a nemzeti jövedelem 14—17%-os növekedésével számol. Ez körülbelül megfelel az V. ötéves tervidőszakban el­ért növekedésnek, s így a terv céljainak megvalósításával az 1985. évi nemzeti jövedelem 81—85%-kal meghaladja majd az 1970. évi szintet. 1970­ 100 80­0 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 Urv A VILÁGGAZDASÁG HÍREI Fejlődik a csehszlovák műanyagipar Csehszlovákiában 1979-ben 750 ezer tonna műanyagot ál­lítottak elő, 1980-ban pedig már 894 ezer tonna került ki a gyárakból. A múlt évben a csehországi Neratovicében és a szlovákiai Novakyban két prc­­gyár kezdte meg a termelést, Kralupyban szintetikus kau­­csuk és polisztirol készül. A pozsonyi Slovnaft kombinát új üzeme is elkészült, itt évente 200 ezer tonna etilén és 100 ezer tonna propilén készül majd. A Litvinovban szintén tavaly befejezett gyár évi ka­pacitása 450 ezer tonna etilén, 270 ezer tonna propilén és 270 ezer tonna benzol. (ECN) A Közös Piac marhahúskivitele Az EGK ebben az évben el­foglalhatja az első helyet a marhahúsexportőrök között, és megelőzheti Ausztráliát is — mondta Peter Nixon, Ausztrá­lia alapanyag-ipari minisztere. Már 1979-ről 1980-ra a kétsze­resére ugrott a Közös Piac marhahúsexportja. Ez csak azért volt lehetséges — álla­pítja meg a miniszter —, mert a közösség igen jelentős támo­gatásban részesíti a kivitelt, és Ausztrália hagyományos pia­cain is mind nehezebbé teszi a szigetország helyzetét. Az EGK-nak ez az agresszív húsexport-konkurrenciája az 1980-as évek legnagyobb prob­lémája lehet Ausztrália számá­ra. Canberra továbbra is erő­feszítéseket tesz, hogy megér­tesse a közösséggel, mennyire káros ez a politikája. (Reuter) Jelentősen nő Anglia szénexportja Anglia az idén várhatóan 6-7 millió tonna szenet expor­tál, 50%-kal többet, mint 1980-ban. Az exportból egy­millió tonnát az NSZK vásá­rol meg, szemben az 1979. évi 500 ezer tonnával. Az angol szén legnagyobb részét az NSZK északnyugati partvidé­kén található erőművek ellátá­sának biztosítására fordítják. Az angol szén iránti keres­letnövekedés éppen kapóra jön az országos széntanácsnak, amely a belföldi piacon ko­moly értékesítési gondokkal küzd. Szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy a nemzetközi szénpiacon mutatkozó heves árharcok miatt a széntanács az exporteladásokból csak kor­látozott nyereséghez juthat. Anglia exportjának felfutá­sa elsősorban annak köszönhe­tő, hogy az USA szénkikötői­ben szállítási torlódások kelet­keztek, valamint hogy Len­gyelország szénexportja jelen­tősen visszaesett. (Financial Times) Brazil baromfi a nemzetközi piacon Amerikai források szerint Brazília baromfiexportja az idén rekordnagyságot, 260 ezer tonnát ér el. A brazil baromfi­­szállítmányok egy része a kö­zel-keleti országokba és a Szovjetunióba jut. Az idei évre tervezett exportszállításoknak körülbelül 75%-ára már meg­kötötték a szerződéseket. Brazília tavaly 165 ezer ton­na baromfihúst értékesített külföldön, a belföldi termelés 13%-át. Az ország jelenleg a világ harmadik legnagyobb ba­romfitermelője az Egyesült Ál­lamok és a Szovjetunió után. Brazíliában a baromfihús-ter­melés évente 15—20%-kal nő. (Rynki Zagraniczne) Értesítjük kedves vásárlóinkat, hogy a TEMAFORG Vállalat Kézimunkaklubja rjálll, az I. kerületi Művelődési Házba költözött . Címe: Budapest I. Bem rkp. 6. (földszinti klubszoba). A kézimunkaklub szeretettel várja az érdeklődőket minden kedden, csütörtökön és pénteken 12-től 18 óráig.

Next