Népszabadság, 1981. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-15 / 88. szám
GONDOLATOK AZ ÉRTÉKELEMZÉSRŐL Ami kell, és ami felesleges Könnyebb növelni a termelést, mint csökkenteni a költségeket — olvasom egy tanulmányban, amely a továbbiakban azt vizsgálja, hogy a gazdasági ösztönzők, a piaci verseny, a termelékenység növelésének szükségessége mennyire segíti elő a szocialista országokban az értékelemzés elterjedését, általános használatát. Amiért fizetnek Mielőtt erről beszélnénk, néhány szót arról, hogy mi is az értékelemzés. Nem felesleges kitérő ez itt, hiszen egy tavaly ősszel végzett felmérés során kiderült, hogy a vállalatok egy része az értékelemzést összekeveri a költségelemzéssel. Az értékelemzésről azt szokták mondani, hogy nem más, mint az alkalmazott józan ész. Látszólag végtelenül egyszerű eljárás. Az értékelemző mindig a felhasználó igényeiből indul ki, a vevő szemével veszi szemügyre a terméket. Az eljárás egyik alaptétele: hagyjuk el mindazt, ami felesleges. A termék csak annyit tudjon, amennyit a vásárló elvár tőle, s amit hajlandó meg is fizetni. Ezeket a tulajdonságokat (funkciókat) pedig a lehető legkisebb ráfordítással, a költségek minimumra szorításával állítsuk elő. A lényeg az, hogy értékelemzéssel az esetek nagy részében külön beruházás nélkül, a meglevő szellemi tudást mozgósítva átlagosan 15—20 százalékos költségcsökkentést lehet elérni. S ha az elemzés tárgya nem kis sorozatban gyártott, filléres cikk, hanem mondjuk a mozdonygyártás, egy híd, netán egy városrész építési terve, a megtakarítás tíz- és százmillió forintokban mérhető. Kell-e ennél meggyőzőbb érv az eljárás népszerűsítéséhez? Úgy látszik, kell, mert hazánkban csak szórványosan alkalmazzák. Az ország több mint 1300 szocialista iparvállalata közül harminc alkalmazza rendszeresen, s nem sokkal haladja meg a százat azoknak a száma, ahol megpróbálkoztak vele, de a folytatás elmaradt. Vajon miért? Nem túl kedvező A értékelemzés a már meglevő termékek vizsgálatánál mindig szembesíti egymással azt, ami van, és azt, ami kell. Meghatározza az elérendő célt, és abban az irányban keres jobb megoldásokat. Tulajdonképpen mi is ezt akarjuk itt tenni. Hiszen adva van a hazai értékelemzés jelenlegi állapota, amelyet egyesek nem túl kedvezőnek, más szakértők kimondottan rossznak minősítenek, míg ezzel szemben elég pontosan körvonalazni tudjuk, hogy mi az, ami kell, illetve kellene. Az, ami van, valóban nem jó, részben amiatt, mert az egyes intézetek között nem alakult ki eredményes együttműködés, részben az érdekeltség hiánya, a gazdasági ösztönzés gyenge hatása következtében. Kezdjük a könnyebb kérdéssel, a szervezeti problémákkal. Ehhez néhány szót a múltról is mondani kell. Hazánkban az első kísérleti értékelemzést 1964-ben az Ózdi Kohászati Üzemekben végezték, majd a hatvanas években a közlekedés- és az építőipar területén voltak próbálkozások, 1970-től pedig a gépiparban és a könynyűiparban folytattak vizsgálatokat. Az eljárás szervezett bevezetését először a Könnyűipari Szervezési Intézet kezdte meg, amely ma is a hazai értékelemzés egyik erőssége. A hetvenes évek elejére-közepére esik a fellendülés időszaka; ekkor hirdeti meg az OMFB, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Továbbképző Intézete, valamint hat minisztérium az első és a második értékelemzési pályázatot. Ezekre 112 vállalat jelentkezett, közülük 63 pályamunkáját fogadták el. A pályázat összesített eredménye 650 millió forint költségmegtakarítás volt, szemben a másik oldalon 20 millió forint ráfordítással. A kezdeményezés meggyorsította az értékelemzés hazai térhódítását, s ebben a Közgazdasági Továbbképző Intézetnek nagy szerepe és érdeme van. Ott alakult ki először az a szellemi mag, amely e szemlélet általánossá tételén munkálkodott, ők adták ki az első oktatási anyagokat, és ők látták el a pályázattal kapcsolatos kutatási-oktatási-szervezési teendőket. 1977-ig több mint 60 értékelemzőt képeztek ki, s ahogy ők maguk mondják: az elméleti képzés után mintegy kézen fogva vezették a hallgatókat mindaddig, míg a gyakorlatban is el nem sajátították az eljárást. Nincs utánpótlás Ez a kézen fogva vezetés, azaz az intézet részesedése a vállalati eredményből, elszámolási vitákhoz, majd KNEB- vizsgálathoz vezetett. A vizsgálattal nem foglalkozunk itt, utóhatása azonban lényeges: az ezzel kapcsolatos viták bizonyos fokig visszavetették a hazai értékelemzést, éppen akkor, amikor a vállalatok érdeklődését sikerült felkelteni iránta. Az élet ettől még természetesen nem állt meg, s már csak azért sem, mert a Közgazdasági Továbbképző Intézet tevékenységét nem szabad azonosítani az országban folyó értékelemzéssel. A könnyűiparban például ezt követően is 20 vállalatnál 31 értékelemzést folytattak, illetve kezdtek el, s ezek együttes eredménye 69 millió forint költségmegtakarítás volt. A gyakorlati elemzés tehát, ha kisebb intenzitással is, de folytatódott, az oktatás és az új értékelemzők kiképzése azonban, amely a Közgazdasági Továbbképző Intézet fő feladata volna — immár három éve szünetel. Az utánpótlás hiánya pedig ma már országszerte fékezi az előrehaladást. 1979 őszén a Pénzügyminisztériumot bízták meg az értékelemzés gyakorlati teendőinek koordinálásával. E munka során 1980-ban az illetékes főhatóságok és az érintett hatóságok egyetértésével újra szabályozták a feladatköröket. E szerint a Közgazdasági Továbbképző Intézet először lássa el oktatási feladatait, s ha marad energiája, szellemi kapacitása, azt fordítsa gyakorlati értékelemzésre, ebben senki nem korlátozza Annak azonban, hogy szerződéssel foglalkoztasson máshol állásban levő értékelemzőket, s így bővítse saját vállalkozó kapacitását — nem sok értelme van. A vállalati értékelemzés irányítását és felkarolását az új szabályozás az iparáganként kijelölt s már régóta működő szervezési és tervezési intézetekre kívánja bízni. Eltérő vélemény A Közgazdasági Továbbképző Intézet véleménye néhány ponton eltér ettől a felfogástól. Szerintük az igények alapján szükség lenne arra, hogy az intézet több értékelemzést végezhessen a vállalatoknál. Az újonnan, meghatározott működési feltételek között azonban csak „arra leszünk képesek, hogy felesleges bürokráciával évente 13—15 témával foglalkozzunk, szemben a kezdet kezdetén elvállalt harminccal” — mondták az intézetben. Ha az értékelemzés elterjedését meg akarjuk gyorsítani, a fenti nézeteltéréseket minél előbb tisztázni kell. Nehezebben áthidalható, szemléletbeli különbség mutatkozik az illetékes főhatóságok és a Közgazdasági Továbbképző Intézet, valamint a szakemberek egy csoportja között az érdekeltségi rendszer megítélésében. S ez már visszavezet bennünket a bevezetőben feltett kérdéshez, amely valamennyi közül alighanem a legfontosabb. Így hangzik: vajon a gazdasági ösztönzők, a piaci kényszer rászorítják-e a vállalatokat, hogy az értékelemzést is igénybe vegyék a költségek csökkentéséhez ? Szakértők szerint a vállalatok erre egyelőre nem kényszerülnek rá. Igen nagyok még az egyéb tartalékaik, s az értékelemzésnél kevésbé bonyolult, kevésbé komplex módszerekkel, amelyek ráadásul jóval kisebb felfordulással járnak, könnyebben növelhetik jövedelmezőségüket. Itt van mindjárt a választék, a termékösszetétel megváltoztatása, az új, drágább gyártmányok megjelentetése, az áremelés, néhány szervezési intézkedés bevezetése , amely ugyanúgy célhoz vezet. Nehezíti az értékelemzés térhódítását az is, hogy a vállalatok a költségek csökkentésében nem eléggé érdekeltek. Bizonyos esetekben az árképzési rendszer sem váltja ki a kívánt hatást, s a monopol helyzetben levő gyártók nem kényszerülnek a költségek lefaragására. A vállalatok árbevételük növelésében érdekeltek, s ezért nem nagyon törik magukat, hogy gyártmányaik súlyát csökkentsék, s anyagot takarítsanak meg. (Ha kevesebb anyagot adnak el, kisebb a bevételük.) Ebből következik például, hogy bár a csomagolástechnológia 0,1 milliméteres vastagságú műanyag fóliát igényel, a TVK érdeke azt diktálja, hogy 0,4 milliméterest gyártson. Ugyanez a helyzet a Papíripari Vállalatnál, ahol az árbevétel növelése arra készteti a vállalatot, hogy háromrétegű hullámpapír helyett ötrétegest gyártson. Laza összefüggés Vizsgáljuk meg végül, hogy kinek származik haszna az értékelemzésből. Az értékelemzést végző személyek és intézmények anyagi elismerése pillanatnyilag is vita tárgya, és érzésünk szerint nincs egészen rendben. Jelenleg a vállalási díj és aem elért eredmény között csak igen laza összefüggés van, holott az eredményhez kötött érdekeltség nyilván nagyobb erőfeszítésre késztetné az intézeteket Sokan kifogásolják, hogy az elemzést végzők premizálását a mozgóbér terhére, illetve a képződő részesedési alapból kell megoldani. (Analóg az eset az újítási díjak kifizetésével.) Amint a Közgazdasági Továbbképző Intézet több előterjesztésében is rámutatott, ez a megoldás .......rövid távon komoly érdekellentétet válthat ki az értékelemzést végző kis csoport és a vállalati kollektíva között”. Javaslatuk szerint az értékelemzés nyereségéből kellene a jutalmakat és a prémiumokat kifizetni. A vállalatok nyereségét, amint már említettük, növeli az értékelemzés, de nem kényszerülnek rá, hogy igénybe vegyék mert egyelőre enélkül is boldogulnak. Annál inkább szüksége lenne rá a társadalomnak, a népgazdaságnak, hiszen minden gramm anyagmegtakarítás, minden megspórolt kalória, a gyártási költségek csökkentése valamennyiünk haszna, mindannyiunk életszínvonalát javíthatja. Ezért lenne nagyon fontos, hogy a szabályozás, az érdekeltségi rendszer erősebben ösztönözze a vállalatokat tartalékaik feltárására. Tamás Mihály örvendetes szemléletváltozás észlelhető az utóbbi egymásfél esztendőben az építőiparban. A régebbi merev, elkülönült, egymásra mutogató magatartás helyett az építésszerelésiben, felújításban, karbantartásban érdekelt vállalatok és szövetkezetek mindinkább élnek a különféle társulásokban, közös vállalkozásokban rejlő lehetőségekkel. Sorra alakulnak a regionális vállalkozások, társulások. Ezekben az ésszerű munkamegosztás alapján — a műszaki felkészültséget, a szakmai színvonalat, a gépek, a berendezések legcélszerűbb kihasználását figyelembe véve — osztják fel a feladatokat, egyeznek meg abban is, hogy a kapacitások átválthatóságának határáig milyen hazai vagy külföldi új munkára tudnak gazdaságosan ajánlkozni. Ilyen az észak-magyarországi társulás, a Medinvest, a Kulturinvest Vagy a Magyar—Líbiai Vegyes Vállalat. Át- és újraértékelődik így a csaknem teljesen lejáratott alvállalkozói, bedolgozói szerepkör; a közös kockázat és a közös haszon alapján már érdemes a szó igazi értelmében együttműködni. De az összefogás előnyei nemcsak az új feladatok feltérképezésében, a megrendelések elnyerésében, hanem az építőipari szervezetek belső erőforrásainak kamatoztatásában is érvényesülnek. A társulások lehetővé teszik, hogy egy-egy térségen belül gépeket kölcsönözzenek egymásnak, átirányítsák a munkaerőt, közösen készletezzenek anyagokat, alkatrészeket, sőt — éppen a régebbinél kevesebb fejlesztési lehetőségből kiindulva — együttesen vásároljanak meg egy-egy nagy értékű berendezést, hozzanak létre raktárakat, szervizállomásokat. Erre törekszik a veszprémi, a győri vagy a dél-alföldi vállalatok, szövetkezetek csoportosulása. Felismerve: amire külön-külön nem jutna sem pénz, sem idő, együtt gyorsabban és olcsóbban megvalósítható. A széles körű társulási — és ezt övező vállalkozási — kedv azért érdemel különös figyel- met, mert nem utasításra, hanem önkéntesen bontakozott ki, a vállalati érdek felismerésén és egyeztetésén alapul. Nyilvánvaló, hogy a hazai be- ruházási piacon kialakuló viszonylagos kereslet-kínálati egyensúly megteremti az építőiparban is régóta kívánatos verseny lehetőségét, s erre éppen a megrendelők érdekében nagy szükség van. A társulási előnyök felismerése persze nem építőipari találmány. Az előző 10—15 évben hasonló folyamat bontakozott ki a mezőgazdaságban és kisebb mértékben a szövetkezeti iparban. Éppen a sokszínű műszaki fejlesztési társulások, beszerzési, értékesítési közös vállalkozások igazolták az együttműködések társadalmi — a minőség javulásában, a választék bővülésében, a szolgáltatások színvonalának emelkedésében bekövetkezett — hasznát. Hasonló gazdálkodási feltételek közepette azonban a nagyiparból szinte teljesen kihalt az effajta együttműködési készség. Helyette erősödött az önellátásra, a belső, egymással összefüggő egységek kiépítésére irányuló törekvés, a kooperációval szemben bizalmatlanságot váltva ki a bedolgozói szerepkört egyébként szívesen ellátó kisebb vállalatokból, szövetkezetekből, mivel a legtöbb társulási, közös vállalkozási igényük előbb-utóbb szervezeti összevonásba torkollott. Éppen ezért, amikor a vállalkozókedvűbb vállalati magatartás kibontakoztatásának újabb lehetőségeit keressük, óhatatlanul el kell jutnunk — mint az egyik járható úthoz — a vállalatok, szövetkezetek önállóságát nem sértő, nem mérséklő, ám az összefogásiból következően versenyképességüket, rugalmasságukat segítő társulásokhoz, közös vállalkozásokhoz. A vállalati, iparági tartalékok olyan mély rétegeit érinti mindez, amelyek feltárása nélkül nem várható lényeges előrelépés a gazdaságban meglevő rejtett erőforrások mozgósításában. Éppen ezért lenne kívánatos, hogy az építőiparban kibontakozó közös vállalkozói kedv — a helyi sajátosságok figyelembevételével, az igényekhez igazodva — előbb-utóbb más iparágakra is átterjedjen. Bossányi Katalin Előnyök a társulásból KÖZGAZDASÁG A nemzeti jövedelem növekedése A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján készült ábrából látható, hogy az anyagi ágak aktív keresőinek száma 1973 óta minden évben csökkent, így a nemzeti jövedelem növekedése teljes egészében az élőmunka-termelékenység emelkedéséből származott. (A termelékenység növekedését az tette lehetővé, hogy az anyagi ágak állóeszközeinek állománya az előző évtizedben csaknem megkétszereződött.) A VI. ötéves terv 1980 és 1985 között a nemzeti jövedelem 14—17%-os növekedésével számol. Ez körülbelül megfelel az V. ötéves tervidőszakban elért növekedésnek, s így a terv céljainak megvalósításával az 1985. évi nemzeti jövedelem 81—85%-kal meghaladja majd az 1970. évi szintet. 1970 100 800 1970 1971 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1979 1980 1981 Urv A VILÁGGAZDASÁG HÍREI Fejlődik a csehszlovák műanyagipar Csehszlovákiában 1979-ben 750 ezer tonna műanyagot állítottak elő, 1980-ban pedig már 894 ezer tonna került ki a gyárakból. A múlt évben a csehországi Neratovicében és a szlovákiai Novakyban két prcgyár kezdte meg a termelést, Kralupyban szintetikus kaucsuk és polisztirol készül. A pozsonyi Slovnaft kombinát új üzeme is elkészült, itt évente 200 ezer tonna etilén és 100 ezer tonna propilén készül majd. A Litvinovban szintén tavaly befejezett gyár évi kapacitása 450 ezer tonna etilén, 270 ezer tonna propilén és 270 ezer tonna benzol. (ECN) A Közös Piac marhahúskivitele Az EGK ebben az évben elfoglalhatja az első helyet a marhahúsexportőrök között, és megelőzheti Ausztráliát is — mondta Peter Nixon, Ausztrália alapanyag-ipari minisztere. Már 1979-ről 1980-ra a kétszeresére ugrott a Közös Piac marhahúsexportja. Ez csak azért volt lehetséges — állapítja meg a miniszter —, mert a közösség igen jelentős támogatásban részesíti a kivitelt, és Ausztrália hagyományos piacain is mind nehezebbé teszi a szigetország helyzetét. Az EGK-nak ez az agresszív húsexport-konkurrenciája az 1980-as évek legnagyobb problémája lehet Ausztrália számára. Canberra továbbra is erőfeszítéseket tesz, hogy megértesse a közösséggel, mennyire káros ez a politikája. (Reuter) Jelentősen nő Anglia szénexportja Anglia az idén várhatóan 6-7 millió tonna szenet exportál, 50%-kal többet, mint 1980-ban. Az exportból egymillió tonnát az NSZK vásárol meg, szemben az 1979. évi 500 ezer tonnával. Az angol szén legnagyobb részét az NSZK északnyugati partvidékén található erőművek ellátásának biztosítására fordítják. Az angol szén iránti keresletnövekedés éppen kapóra jön az országos széntanácsnak, amely a belföldi piacon komoly értékesítési gondokkal küzd. Szakértők ugyanakkor úgy vélik, hogy a nemzetközi szénpiacon mutatkozó heves árharcok miatt a széntanács az exporteladásokból csak korlátozott nyereséghez juthat. Anglia exportjának felfutása elsősorban annak köszönhető, hogy az USA szénkikötőiben szállítási torlódások keletkeztek, valamint hogy Lengyelország szénexportja jelentősen visszaesett. (Financial Times) Brazil baromfi a nemzetközi piacon Amerikai források szerint Brazília baromfiexportja az idén rekordnagyságot, 260 ezer tonnát ér el. A brazil baromfiszállítmányok egy része a közel-keleti országokba és a Szovjetunióba jut. Az idei évre tervezett exportszállításoknak körülbelül 75%-ára már megkötötték a szerződéseket. Brazília tavaly 165 ezer tonna baromfihúst értékesített külföldön, a belföldi termelés 13%-át. Az ország jelenleg a világ harmadik legnagyobb baromfitermelője az Egyesült Államok és a Szovjetunió után. Brazíliában a baromfihús-termelés évente 15—20%-kal nő. (Rynki Zagraniczne) Értesítjük kedves vásárlóinkat, hogy a TEMAFORG Vállalat Kézimunkaklubja rjálll, az I. kerületi Művelődési Házba költözött . Címe: Budapest I. Bem rkp. 6. (földszinti klubszoba). A kézimunkaklub szeretettel várja az érdeklődőket minden kedden, csütörtökön és pénteken 12-től 18 óráig.