Népszabadság, 1981. május (39. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
14 gencsak hosszúnak ígérkezik az ügyeletem: két nap és két éjszaka. A MÁV- 4 kórházban dolgozom mint szakorvos. Ötödik éve. Nem sok, és nem kevés, ahogy veszszük. Egy ilyen ügyeletre felkészül az ember, mint az alpinista, mikor nagy túrára indul, s kétszersültet, spirituszkockát, vésőt, zseblámpába való elemet meg miegymást rak a hátizsákjába. Az orvosnak azonban másfajta spirituszkockára meg elemre van szüksége, s azt saját maga kell hogy előteremtse, vagyis önellátásra kell berendezkednie. Bár évek óta ebben a cipőben járok, bevallom, ilyenkor belém költözik a félsz, mintha legalábbis még mindig az első ügyeletemen volnék. Nem is csoda, ha belegondol az ember, hogy magára marad az osztály nyolcvan betegével, millióegy panaszával, bújával-bajával. És még hol vannak azok a betegek, akiket az éjszaka folyamán a mentők hoznak be? Néha az is megnyugtatna, ha valaki mellettem állna, és csak bólogatna, mikor hangosan gondolkodom, valahogy ilyesformán: a kettes kórteremben a halk szavú Korom néninek elég lesz egy tabletta Gibmal az éjszakára, de a szomszédjának minimum két tabletta Adebit kell. Hiába, ezt be kell kalkulálni az ügyeletbe: nincs ki eloszlassa kételyeim, hümmögjön vagy nemet mondjon. Magam vagyok. A hideg műszerek, a lepedő nagyságú falak nem beszédesek. Ezt a félelmem még gyerekkoromból hoztam magammal. Apám késő éjjel, holtrészegen járt haza. S bármennyire is a dumnába fúrtam a fejem, hogy azt hittem, menten megfulladok, az artikulálatlan hangok mindenen áthatoltak, talán még a velencei ólomkamra falai sem jelentettek volna akadályt. Ennek is volt valami jó oldala. Mérhetetlen makacsság, jó adagnyi szívósság költözött belém, ami ugyancsak jól jött, mikor a fejembe vettem, hogy fittyet hányok nyomorúságos körülményeimnek, és bizony elvégzem az orvosi pályát. Mikor első vizsgára készültem, apám a harmadik emeletről lerepítette az orvosi könyveket. Ész nélkül rohantam le értük. Ám ilyenkor, ezeken az ügyeleteken vissza-visszajár a múlt, bármily nevetségesen is hangzik számomra, az orvos számára, aki eljegyezte magát a tudománnyal. Csak éppen olyan arcot ölt, a fene sem ismer mindig rá. Takarodó előtt, legalábbis én annak nevezem, még egy utolsó vizitre indulok az osztály kórtermeibe. Mindenütt végigkísérnek a betegek pillantásai : kíváncsiskodók, lázadozók, belenyugvók, pletykálkodók és istenítők. Ha nem, ahogy járom a kórtermeket, azon kapom magam rajta, kettős érzésem van. Várjunk csak, hogy is van ez? Valahogy úgy, mint mikor egy kedves, bájos kis városban barangolok, ahol habzsolhatom a látnivalót, de a cipőm sarkából kiálló szög megkeseríti az örömöm, és bármit teszek, kisvártatva újra jelentkezik kellemetlen, apró szurkálásaival. Abban a kórteremben, ahol az én betegeim fekszenek (mennyit szid bennünket az osztályvezetőnk ezért az én betegeimért, te betegeidért, de néha ő sem kerüli el), Somogyi néni felül az ágyában, és nekem szegezi a kérdést: — Doktornő, maga ma gondterheltnek látszik. Csak nincs valami zűr? — Hova gondol, Somogyi néni? — erősködöm, de hangom félúton megbicsaklik.llenkezőleg, fűzöm a szót, de magamban, mert ez csak énrám tartozik, ma nem mindennapi öröm, igen, öröm ért. Úgy is mondhatnám, sikerélmény, ha nem ódzkodnék ettől a divatos kifejezéstől. Csak egyet nem értek, ez az aszszony belelát a lelkem bugyraiba? Különben is rendreutasítom magam, mint egy iskolás lányt, itt nincs helye a lelkizésnek. Ügyeletén vagy, Barna doktornő, eszmélj! Ez hatott. Elmerülök pácienseim vizsgálatába. Nekem a beteg nézése, hangjának színe, mozgásának behatároltsága többet mond, mint a legkitűnőbb műszer. Nem vagyok egy kicsit konzervatív? Sokféle faktor van, amit azonnal kódolni kell, betáplálni a magunk legmodernebb, új nemzedékű számítógépébe, és várni a visszajelzést. Nem is tudom hogyan, de az éjszaka elfoglaltságaiba, izgalmaiba, nyugtalanságaiba belesettenkedik a múlt. Eddig nem sikerült megfejtenem az éjszaka nagy-nagy titkát: hogy tud oly élővé, közelivé, megfoghatóvá tenni távoli, rég feledésbe merült eseteket, kritikus pillanatokat? Az imént felidéződött bennem az a nap, mikor először léptem át ennek a kórháznak a kapuját. Az orvosi rendelőben csak Bernadette-et, a kolléganőmet találtam, amint éppen cigarettázott. Bemutatkoztam. Mire elkacagta magát: „Nahát, micsoda neved van, Blanka!” És mindjárt rám kente, hogy száznyolcvan magas vagyok. „Nem mondom, nem lesz itt könnyű dolgod.” Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót, de aztán benső énem rám parancsolt: „Tedd le a feneked!” Hát így kezdődött. Hogy kárpótolt-e a többiek kedveskedése, körülölelése Bernadette fogadtatásáért? Igen, persze. Csakhogy ez is olyan dolog, mint a kiálló szög a cipőből... Be sem fejeztem a vizitet a kórteremben, elém pattant a mi széllel bélelt ápolónőnk. Új beteget hoztak. Dehogy hoztak, a maga lábán jött be. Még annyira futotta erejéből, hogy kibogozza a cipőfűzőzsinórját, és akkor összeesett, mint egy üres krumpliszsák. Nem akarok hinni a szememnek: nulla a vérnyomása. A sokkos állapot már nem is hagy magára várakoztatni, itt van. Átlépte volna hát az élet rubikonját? Dehogy az életét, a halálét! De hát ez képtelenség. Mindmáig megdermeszt, mikor szemtől szembe találkozom ezzel a kritikus pillanattal. Ah, kritikus, ez csak műszó. Az a feneség az egészben, hogy megveszekedetten küzdünk, ne váljék a nem mindennapi mindennapivá. S ugyanakkor nem kevesebbszer keres fel a halál, ahányszor naponta reggelizem, ebédelek, vacsorázom. Az orvost másképpen foglalkoztatja a halál, nem ismeri az elérzékenyülést, de kétszer jaj neki, ha belerágja magát, mint a szú, a közöny. A cipőfűzőzsinórosom esetében megkezdődik a birkózás. Morfium meg miegymás. Csakhogy egymagam vagyok. Most látom csak, mennyire kitapintható mindaz, ami a múlt napokban lezajlott, a döntéseimben, sőt a gondolkodásomban is. A beteg álomba zuhant. Lélegzetvételnyi időm az abbamaradt vizit folytatására fordítom. Bármerre megyek, mindenütt körülvesz az éjszaka vastagodó csendje. Talán ez az, amivel párosul az éjszaka, a semmivel sem mérhető csenddel. Végre itt vagyok az én filigrán fényképésznőmnél, akit, ki tudja miért, megkedveltem. Semmi esetre sem azért, mert őt is Blankának hívják. Szemében ott hasadozik félénken, bátortalanul a remény, arcának sok-sok vonása őrzi az átélt szenvedéseket. És abban bízik, hogy kigyógyulásával új lap kezdődik az életében. Csaknem negyvenfokos lázzal hozták be hozzánk. Vesemedence-gyur KROÓ LÁSZLÓ: DIAGNÓZIS adással. A szokásos kezelést rendeltük el. És mint aki jól végezte dolgát, vártuk, hogy ő kegyelme, a betegség takaródét fúj. Mondjam, hogy jobban lett? Ez csak látszat volt. Még csak annyit, hogy kezdetben Bernadette kórtermébe fektették be a beteget, de mivel festeni kezdték a szobát, hozzám helyezték át. Volt, aki ebben is gyanút fogott. Az igazság az volt, hogy a festők nem sokat teketóriáztak, megfogták az ágyat, és gyerünk. Hát igen, a láz az ugyan lement, de énnekem valami azt súgta, ne küldjem még haza. De az az átkozott ágyhely az úr, sokszor tudat alatt diktálja az orvosnak, kit mikor nyilvánítson egészségesnek. A betegemet hazaküldtem, s megkértem, a következő héten feltétlenül jelentkezzen nálam utóvizsgálatra, így is történt. Ám alighogy bejött, újra belázasodott. Most már senki sem moshatta le rólam, hogy nálam fordult rosszabbra az állapota. Bernadette nem mondta a szemembe, de a tekintete szinte az arcomba kiáltotta: elpackáztad ezt a beteget! A kolléganőm ezután is jogot formált arra, hogy beleszóljon a beteg kezelésébe. Bármit ajánlottam, az ő ellenkezésébe ütközött. Kétségbe voltam esve. Még a főnökünket is sarokba szorította. Bár a főorvos lényegében igazat adott nekem, nem mert nyíltan ujjat húzni Bernadettétel. Szerintem azért, mert annak az egész pereputtya orvos. S az orvosi hierarchia íratlan szabályai suba alatt szépen érvényt szereztek maguknak. Az én fényképésznőm állapota súlyosbodott, veseelégtelenség fellépésétől tartottam. S mi tagadás, elvesztettem a fejem, ha nem is mutattam. Már a harmadik konzíliumot tartottuk. Az utóbbira fővárosi szaktekintélyt is meghívtunk. Az egészségügyi osztályról vagy honnan volt az illető, nem tudom, csak az emlékezetembe vésődött a történet, amit a konzílium után előadott. Egy leningrádi klinikán történt az eset. Egy muzeológusnak veszélybe került a látása. Tébécét kapott. Kigyógyították, de kereken megmondták neki: naponta öt oldalt olvashat. A beteg pedig már az első három hónapban elhasználta egy évre előre az olvasásra, írásra megengedett időt. Világosan tudtomra adták: nincs több konzultáció! Kész bolondokháza van ma éjjel az osztályon. Nem is annyira a csipőfűzőzsinóros esete váltotta ki. A rheomacrodexes és depersolonos infúzió újra életet lehel belé. Meg aztán bármily furcsa is, egy „sematikus” infarktus nálunk mindennapi esemény. Bár ezúttal is volt valami eltérés, egyedinek számító rendellenesség. Nincs két egyforma eset az orvosi gyakorlatban. Ha nem feküdt nálam egy négygyermekes anya, akinél úgy véltem, azonnal sebészi beavatkozás szükséges. De a sebész már másodszor is nemet mondott. Ráadásul a szakmában nagy fejnek számít. Én meg harmadszor szaladtam hozzá ez éjjel, és attól tartottam, kidob, lehülyéz, dührohamot kap. De nem került rá sor, mert a beteget rohanva a műtőasztalra kellett helyezni, perforációja volt. Már első éves orvostanhallgató koromban is feltűnt ez a paraszti makacsságom. Anatómiából vizsgáztam. A lábszárcsont két részét, a malleolus lateralist és a malleolus medialist kellett megkülönböztetnem. Megtettem. Téved, medika. Nézze meg jobban, öt percet adok magának — így a professzor. S tüntetően elfordult, rágyújtott egy cigarettára, és nézett ki az ablakon a semmibe. Letelt az idő, hozzám fordult. Nos? Megmondtam, professzor úr. Szó nélkül beírta a kitűnőt a szigorlatkönyvembe. De sem az anatómia profeszszora, egyáltalán semmilyen profeszszor a világon nem tud megválaszolni arra a kérdésre, mit tegyen az orvos, mikor éjjel rosszul van a betege, egy idős asszony, akinél napközben ott járt a fia, s az anyjának arra a kérésére, hogy vigye haza, azt válaszolta: „Mama, innen már nem megy sehova, itt fogsz meghalni!” Én, szerencsétlen, nyomhatom belé a nyugtátokat, mit segítek vele? NÉPSZABADSÁG 1981. május 10., vasárnap Garai Gábor: MAGYARÁZAT Kérdezed, mi a titka, hogy nálunk minden gyarapszik, pedig kemény az élet, olykor ostorral is ver, vágtákban is megizzaszt; kérdezed, mi a titka, hogy a zöldülővetésre ránézni is gyönyörűség, hogy egyre több az új ház (bár vérünk van a habarcsban), hogy pendelyes gyümölcsfák — fehérben, rózsaszínben — mind népesebb seregben ringnak a gyenge tavaszban; kérdezed, mi a titka, hogy városon, falun egyképp nyüzsög a nép, hareggel, ha este, mind dolga után jár (miközben öngyilkosság, iszákosság, idegbaj s más magunk-vétke-kórság tizedeli zajainkat), vagyis, mért lüktet a létünk, mint csuklón az ütőér vad hévvel mindenütt (az értelmen innen és túl); félek, s ez az út rövid lesz ahhoz, hogy válaszoljak: tudod, kevesen vagyunk és nagyon messziről jöttünk, de el nem mozdulunk már innen, ha beleveszünk is; vendég, a házunk táján ha jár, maradhat végleg (ezt végre megtanultuk, s épültünk is belőle); lassan kint megszoktuk, jobb nem hátra nézni — előre; de elég a varázsigékből, mindez nem magyarázat (pedig csak a magyar tud a maga nevén magyarázni — ez úgyis lefordíthatatlan); nézd a vidéket, a tájat: aTisza még mindig szőke, pontosabban agyagszin, s kubista rajzokként állnak az elkészült vagy félkész gyárak, még kicsit félszeg bájjal (s bűzzel) közelében; hiába is folytatnám: ott az a görnyedt férfi munka után kapálja kertjét az alkonyaiban; nyilván hisz ebben a földben s abban a lenyugvó napban, hiszi, élhető világ ez, s megtartja azt a népet, mely — rengéstől ragyogásig — próbáit eddig is (isten tudja, ha tudja, mióta) jó szívvel, emberül állta ... Kalász Márton: PÁRKÁNY Kivált a nyírfa nyelvelése teleken át nyikorgó ablak nyitott kérkedése a fű megvasalt szorgalma hogy éljen a nap lumbálótűje kurta férgen járjon de féljen a házak villámló utak fölé próba-rugaszkodásom e párkányról vissza se szólva hogy a szembeni kéményen az alkonyt bevárom hiúz szem csillagért ugyan kisujjamat se nyújtom akár hegyben éjjelező halandó szájába a súgó cigánymeggy amíg mocorgok ha elmémbe hull ne hulljon A fényképésznőm körül magasra csaptak a szenvedélyek. Nem szabad egyik hibát a másikkal tetézni, ismételgetem unos-untalan. De hát mi volt az én hibám? Este rohantam haza, késő éjszakáig bújtam a szakirodalmat. Mi mindent el nem követtem! Miközben szünet nélkül hullottak felém Bernadette részéről ar szemrehányások. Arra voltak jók, hogy mérgezzék a légkört. Ügyesen csinálta, meg kell adni, nem lehetett belekötni. Nemegyszer mondta, ő bezzeg úgy készíti minden egyes beteg kórlapját, hogy abban az ügyészség se találhasson kivetnivalót. Eikor a legkritikusabb volt a helyzet, Bernadette kijelentette, hogy nem vállalja a következményeket. Azokban a napokban annyira el voltunk foglalva, nem sokat hederítettünk rá. De jó néhány kollégáimnak beültette a taplót a fülébe. Különben Bernadette-et nincs miért elmarasztalni. Ki ítélheti el, amiért arra törekszik, hogy nyugodtak legyenek az éjszakái, a nappalai, az élete? Nem csap be senkit, nem szereti el másnak a férjét, noha egyedül él, s végeredményben becsületesen dolgozik. Mesélték róla, hogy egyszer egy néninek, aki nehezen összekuporgatott ötvenesét nyújtotta át neki, nemcsak hogy visszaadta, hanem még egy másik ötvenessel meg is tetézte. Én titkos szerződést kötöttem a fényképésznőmmel, semmit sem hallgatok el előle, ő viszont szövetségesemmé válik a gyógykezelésben. Ezt nem bántam meg, erre nagy szükségem volt. Hiszen az volt a pucér valóság, ez az asszony a betegségbe menekült, hogy némiképp elviselhetővé váljon az élete. Tizenhat éves fiával egy ócska konyhába szorult, míg elvált férje már két éve a szobában dorbézolt alkalmi hölgyismerőseivel. És jóformán erőszakkal csavarta ki fia kezéből a kiélezett konyhakést, amivel tulajdon apjának akart nekimenni. Úgy éreztem, üvegszilánkokon járok, mikor egyik vizsgálatot a másik után rendeltem el, illetve csináltam a beteggel együtt végig: veseröntgen, hólyagtükrözés, csontvelővizsgálat, meg a többi. Egyik fájdalmasabb volt, mint a másik. S nem kevésbé veszélyes. Nem is egyszer nézték meg a csontvelőkenetet. Meg a beteg veséjét. Már minden tudományunkból kifogytunk. Nincs tovább, mondottam. Vagy nem mondtam? Még egy utolsó kísérlet. S akkor, igen akkor, túlzás nélkül állítom, következett be a szent pillanat. Még a kivénhedt kórházi falak is velem együtt örültek. Sokáig, dalolászva csepergett a víz a csapból ... A vérből kitenyésztett baktériumból kiderítettük az alattomos betegséget, a szívbelhártya-gyulladást. Jobban van Blanka, a druszám. Az ismeretlen eredetű láz, ahogy mostanában nevezik, ha nem tudják kideríteni az okát, beadta a derekát. Bent vagyok a kórteremben. A beteg alszik. Ellenőrzöm a pulzusát. Testmelegét. Hallgatom a légzését. Meg vagyok nyugodva. Azaz, meg kellene hogy legyek. De ... Ma reggel az orvosiban azon melegiben tárgyalták az esetet. És talán azért, hogy saját kishitűségüket feledtessék, a kelleténél is nagyvonalúbban halmoztak el dicséreteikkel. Ritkán részesültem ilyesmiben. Jólesett. De egyszer csak úgy éreztem, meginellene állítanom őket. Ennek meglesz a böjtje, Barna Blanka, szögeztem le. S a diagnózisom helyesnek bizonyult. Nem tévedtem. Alighogy kimentem a mosdóba, hogy kezet mossak, hallom Bernadette felém röpített nyilait: „Nem látjátok, hogy egy paccerrel van dolgotok?! Sose lesz belőle vérbeli orvos.” Az éjszaka most gurul át a túlsó felére. Milyen közömbösen, mintegy fentről nézi az ember viaskodását. Hogy mi ellen hadakozunk? Nincs erre pontos terminus technicus a szakirodalomban.egpróbálok kissé lepihenni. Behunyom a szemem. Csak úgy vibrálnak a képek előttem. Persze hogy nem érkeztem viszszahívni Balázst, a férjeimet. Megkérdezni, hogy lefekvés előtt pisiltette-e Jánoskát és Marikát. Megint az én filigrán fényképésznőm arcát látom magam előtt. A mosolygósat. Pedig ha jól megy, még alig bújt ki ebben a fagyban a mosoly az arcán. Béla bácsi, az adjunktusunk hangját hallom. Már nem áraszt el dicséretekkel, de bátorítóan tekint rám. Hirtelen összerezzenek. Valami balsejtelem belém nyilall. Megadtam mindent a legújabb betegnek? Elfelejtettem említeni, kettőt is behoztak a cipőfűzőzsinóros után. Ellenőriztem-e, nem allergiásak a kapott gyógyszerre? Biztos? Egészen biztos? Már mozdult a hajnal, amikor felötlött bennem az a história a kiálló szöggel. De mi köze mindennek a kórházhoz? Istenem, micsoda bolondságok fordulnak meg egy ilyen éjszaka az ember fejében! Hű, most jut eszembe, az anyámnak ki kellett volna írnom valami altatót. Elfelejtettem. Most majd két napon át kínlódhat. Reggeledett. Ügyeletem első fele letelt.