Népszabadság, 1981. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

14 gencsak­ hosszúnak ígérke­zik az ügyeletem: két nap és két éjszaka. A MÁV- 4 kórházban dolgozom mint szakorvos. Ötödik éve. Nem sok, és nem kevés, ahogy vesz­­szük. Egy ilyen ügyeletre felkészül az ember, mint az alpinista, mikor nagy túrára indul, s kétszersültet, spiri­tuszkockát, vésőt, zseblámpába való elemet meg miegymást rak a háti­zsákjába. Az orvosnak azonban más­fajta spirituszkockára meg elemre van szüksége, s azt saját maga kell hogy előteremtse, vagyis önellátásra kell berendezkednie. Bár évek óta ebben a cipőben já­rok, bevallom, ilyenkor belém költö­zik a félsz, mintha legalábbis még mindig az első ügyeletemen volnék. Nem is csoda, ha belegondol az em­ber, hogy magára marad az osztály nyolcvan betegével, millióegy pana­szával, bújával-bajával. És még hol vannak azok a betegek, akiket az éj­szaka folyamán a mentők hoznak be? Néha az is megnyugtatna, ha valaki mellettem állna, és csak bólogatna, mikor hangosan gondolkodom, vala­hogy ilyesformán: a kettes kórterem­ben a halk szavú Korom néninek elég lesz egy tabletta Gib­mal az éj­szakára, de a szomszédjának mini­mum két tabletta Adebit kell. Hiába, ezt be kell kalkulálni az ügyeletbe: nincs ki eloszlassa kételyeim, hüm­­mögjön vagy nemet mondjon. Ma­gam vagyok. A hideg műszerek, a le­pedő nagyságú falak nem beszédesek. Ezt a félelmem még gyerekkorom­ból hoztam magammal. Apám késő éjjel, holtrészegen járt haza. S bár­mennyire is a dumnába fúrtam a fe­jem, hogy azt hittem, menten meg­fulladok, az artikulálatlan hangok mindenen áthatoltak, talán még a ve­lencei ólomkamra falai sem jelentet­tek volna akadályt. Ennek is volt va­lami jó oldala. Mérhetetlen makacs­ság, jó adagnyi szívósság költözött be­lém, ami ugyancsak jól jött, mikor a fejembe vettem, hogy fittyet hányok nyomorúságos körülményeimnek, és bizony elvégzem az orvosi pályát. Mi­kor első vizsgára készültem, apám a harmadik emeletről lerepítette az or­vosi könyveket. Ész nélkül rohantam le értük. Ám ilyenkor, ezeken az ügyeleteken vissza-visszajár a múlt, bármily nevetségesen is hangzik szá­momra, az orvos számára, aki elje­gyezte magát a tudománnyal. Csak éppen olyan arcot ölt, a fene sem ismer mindig rá. Takarodó előtt, legalábbis én an­nak nevezem, még egy utolsó vizitre indulok az osztály kórtermeibe. Min­denütt végigkísérnek a betegek pil­lantásai : kíváncsiskodók, lázadozók, belenyugvók, pletykálkodók és iste­­nítők. Ha nem, ahogy járom a kórter­meket, azon kapom magam rajta, kettős érzésem van. Várjunk csak, hogy is van ez? Valahogy úgy, mint mikor egy kedves, bájos kis városban barangolok, ahol habzsolhatom a lát­nivalót, de a cipőm sarkából kiálló szög megkeseríti az örömöm, és bár­mit teszek, kisvártatva újra jelentke­zik kellemetlen, apró szurkálásaival. Abban a kórteremben, ahol az én betegeim fekszenek (mennyit szid bennünket az osztályvezetőnk ezért az én betegeimért, te betegeidért, de néha ő sem kerüli el), Somogyi néni felül az ágyában, és nekem szegezi a kérdést: — Doktornő, maga ma gondter­heltnek látszik. Csak nincs valami zűr? — Hova gondol, Somogyi néni? — erősködöm, de hangom félúton meg­bicsaklik.­llenkezőleg, fűzöm a szót, de magamban, mert ez csak énrám tartozik, ma nem mindennapi öröm, igen, öröm ért. Úgy is mondhatnám, sikerélmény, ha nem ódzkodnék ettől a divatos kifejezés­től. Csak egyet nem értek, ez az asz­­szony belelát a lelkem bugyraiba? Különben is rendreutasítom magam, mint egy iskolás lányt, itt nincs helye a lelkizésnek. Ügyeletén vagy, Barna doktornő, eszmélj! Ez hatott. Elmerülök pácienseim vizsgálatába. Nekem a beteg nézése, hangjának színe, mozgásának beha­­tároltsága többet mond, mint a leg­kitűnőbb műszer. Nem vagyok egy kicsit konzervatív? Sokféle faktor van, amit azonnal kódolni kell, be­táplálni a magunk legmodernebb, új nemzedékű számítógépébe, és várni a visszajelzést. Nem is tudom hogyan, de az éj­szaka elfoglaltságaiba, izgalmaiba, nyugtalanságaiba belesettenkedik a múlt. Eddig nem sikerült megfejte­nem az éjszaka nagy-nagy titkát: hogy tud oly élővé, közelivé, megfog­­hatóvá tenni távoli, rég feledésbe me­rült eseteket, kritikus pillanatokat? Az imént felidéződött bennem az a nap, mikor először léptem át ennek a kórháznak a kapuját. Az orvosi rendelőben csak Bernadette-et, a kolléganőmet találtam, amint éppen cigarettázott. Bemutatkoztam. Mire elkacagta magát: „Nahát, micsoda neved van, Blanka!” És mindjárt rám kente, hogy száznyolcvan ma­gas vagyok. „Nem mondom, nem lesz itt könnyű dolgod.” Legszívesebben rácsaptam volna az ajtót, de aztán benső énem rám parancsolt: „Tedd le a feneked!” Hát így kezdődött. Hogy kárpótolt-e a többiek kedveskedése, körülölelése Bernadette fogadtatásáért? Igen, per­sze. Csakhogy ez is olyan dolog, mint a kiálló szög a cipőből... Be sem fejeztem a vizitet a kórte­remben, elém pattant a mi széllel bé­­lelt ápolónőnk. Új beteget hoztak. Dehogy hoztak, a maga lábán jött be. Még annyira futotta erejéből, hogy kibogozza a cipőfűzőzsinórját, és ak­kor összeesett, mint egy üres krump­liszsák. Nem akarok hinni a szemem­nek: nulla a vérnyomása. A sokkos állapot már nem is hagy magára várakoztatni, itt van. Átlépte volna hát az élet rubikonját? Dehogy az életét, a halálét! De hát ez képtelen­ség. Mindmáig megdermeszt, mikor szemtől szembe találkozom ezzel a kritikus pillanattal. Ah, kritikus, ez csak műszó. Az a feneség az egész­ben, hogy megveszekedetten küzdünk, ne váljék a nem mindennapi min­dennapivá. S ugyanakkor nem keve­sebbszer keres fel a halál, ahányszor naponta reggelizem, ebédelek, vacso­rázom. Az orvost másképpen foglal­koztatja a halál, nem ismeri az elér­­zékenyülést, de kétszer jaj neki, ha belerágja magát, mint a szú, a kö­zöny. A cipőfűzőzsinórosom esetében megkezdődik a birkózás. Morfium meg miegymás. Csakhogy egymagam vagyok. Most látom csak, mennyire kitapintható mindaz, ami a múlt na­pokban lezajlott, a döntéseimben, sőt a gondolkodásomban is. A beteg álomba zuhant. Lélegzet­vételnyi időm az abbamaradt vizit folytatására fordítom. Bármerre me­gyek, mindenütt körülvesz az éjszaka vastagodó csendje. Talán ez az, ami­vel párosul az éjszaka, a semmivel sem mérhető csenddel. Végre itt vagyok az én filigrán fény­képésznőmnél, akit, ki tudja miért, megkedveltem. Semmi esetre sem azért, mert őt is Blankának hívják. Szemében ott hasadozik félénken, bá­tortalanul a remény, arcának sok-sok vonása őrzi az átélt szenvedéseket. És abban bízik, hogy kigyógyulásával új lap kezdődik az életében. Csaknem negyvenfokos lázzal hoz­ták be hozzánk. Vesemedence-gyur­ KROÓ LÁSZLÓ: DIAGNÓZIS­ ­adással. A szokásos kezelést ren­­deltük el. És mint aki jól végezte dolgát, vártuk, hogy ő kegyelme, a be­tegség takaródét fúj. Mondjam, hogy jobban lett? Ez csak látszat volt. Még csak annyit, hogy kezdetben Berna­dette kórtermébe fektették be a be­teget, de mivel festeni kezdték a szo­bát, hozzám helyezték át. Volt, aki ebben is gyanút fogott. Az igazság az volt, hogy a festők nem sokat teke­tóriáztak, megfogták az ágyat, és gye­rünk. Hát igen, a láz az ugyan le­ment, de énnekem valami azt súgta, ne küldj­em még haza. De az az át­kozott ágyhely az úr, sokszor tudat alatt diktálja az orvosnak, kit mikor nyilvánítson egészségesnek. A bete­gemet hazaküldtem, s megkértem, a következő héten feltétlenül jelentkez­zen nálam utóvizsgálatra, így is tör­tént. Ám alighogy bejött, újra belá­zasodott. Most már senki sem mos­hatta le rólam, hogy nálam fordult rosszabbra az állapota. B­ernadette nem mondta a szemembe, de a tekintete szinte az arcomba kiáltot­ta: elpackáztad ezt a be­teget! A kolléganőm ez­után is jogot formált arra, hogy beleszóljon a beteg kezelésébe. Bár­mit ajánlottam, az ő ellenkezésé­be ütközött. Kétségbe voltam es­ve. Még a főnökünket is sarokba szorította. Bár a főorvos lényegében igazat adott nekem, nem mert nyíl­tan ujjat húzni Bernadetté­tel. Sze­rintem azért, mert annak az egész pereputtya orvos. S az orvosi hierar­chia íratlan szabályai suba alatt szé­pen érvényt szereztek maguknak. Az én fényképésznőm állapota súlyosbo­dott, veseelégtelenség fellépésétől tar­tottam. S mi tagadás, elvesztettem a fejem, ha nem is mutattam. Már a harmadik konzíliumot tartottuk. Az utóbbira fővárosi szaktekintélyt is meghívtunk. Az egészségügyi osztály­ról vagy honnan volt az illető, nem tudom, csak az emlékezetembe véső­dött a történet, amit a konzílium után előadott. Egy leningrádi klini­kán történt az eset. Egy muzeológus­nak veszélybe került a látása. Tébé­cét kapott. Kigyógyították, de kere­ken megmondták neki: naponta öt oldalt olvashat. A beteg pedig már az első három hónapban elhasználta egy évre előre az olvasásra, írásra megengedett időt. Világosan tudtom­ra adták: nincs több konzultáció! K­ész bolondokháza van ma éjjel az osztályon. Nem is annyira a csipőfűzőzsinó­­ros esete váltotta ki. A rheomacrodexes és deper­­solonos infúzió újra életet lehel belé. Meg aztán bármily furcsa is, egy „se­matikus” infarktus nálunk minden­napi esemény. Bár ezúttal is volt va­lami eltérés, egyedinek számító rend­ellenesség. Nincs két egyforma eset az orvosi gyakorlatban. Ha nem feküdt nálam egy négygyermekes anya, aki­nél úgy véltem, azonnal sebészi be­avatkozás szükséges. De a sebész már másodszor is nemet mondott. Ráadá­sul a szakmában nagy fejnek számít. Én meg harmadszor szaladtam hozzá ez éjjel, és attól tartottam, kidob, lehü­­lyéz, dührohamot kap. De nem került rá sor, mert a beteget rohanva a műtőasztalra kellett helyezni, perfo­rációja volt. Már első éves orvostan­hallgató koromban is feltűnt ez a pa­raszti makacsságom. Anatómiából vizsgáztam. A lábszárcsont két részét, a malleolus lateralist és a malleolus medialist kellett megkülönböztetnem. Megtettem. Téved, medika. Nézze meg jobban, öt percet adok magának — így a professzor. S tüntetően el­fordult, rágyújtott egy cigarettára, és nézett ki az ablakon a semmibe. Le­telt az idő, hozzám fordult. Nos? Megmondtam, professzor úr. Szó nél­kül beírta a kitűnőt a szigorlatköny­vembe. De sem az anatómia profesz­­szora, egyáltalán semmilyen profesz­­szor a világon nem tud megválaszol­ni arra a kérdésre, mit tegyen az or­vos, mikor éjjel rosszul van a betege, egy idős asszony, akinél napközben ott járt a fia, s az anyjának arra a kérésére, hogy vigye haza, azt vála­szolta: „Mama, innen már nem megy sehova, itt fogsz meghalni!” Én, sze­rencsétlen, nyomhatom belé a nyug­tátokat, mit segítek vele? NÉPSZABADSÁG 1981. május 10., vasárnap Garai Gábor: MAGYARÁZAT Kérdezed, mi a titka, hogy nálunk minden gyarapszik, pedig kemény az élet, olykor ostorral is ver, vágtákban is megizzaszt; kérdezed, mi a titka, hogy a zöldülő­­vetésre ránézni is gyönyörűség, hogy egyre több az új ház (bár vérünk van a habarcsban), hogy pendelyes gyümölcsfák — fehérben, rózsaszínben — mind népesebb seregben ringnak a gyenge tavaszban; kérdezed, mi a titka, hogy városon, falun egyképp nyüzsög a nép, ha­­reggel, ha este, mind dolga után jár (miközben öngyilkosság, iszákosság, idegbaj s más magunk-vétke-kórság tizedeli zajainkat), vagyis, mért lüktet a létünk, mint csuklón az ütőér vad hévvel mindenütt (az értelmen innen és túl); félek, s ez az út rövid lesz ahhoz, hogy válaszoljak: tudod, kevesen vagyunk és nagyon messziről jöttünk, de el nem mozdulunk már innen, ha beleveszünk is; vendég, a házunk táján ha jár, maradhat végleg (ezt végre megtanultuk, s épültünk is belőle); lassan kint megszoktuk, jobb nem hátra nézni — előre; de elég a varázsigékből, mindez nem magyarázat (pedig csak a magyar tud a maga nevén magyarázni — ez úgyis lefordíthatatlan); nézd a vidéket, a tájat: a­­Tisza még mindig szőke, pontosabban agyagszin, s kubista rajzokként állnak az elkészült vagy félkész gyárak, még kicsit félszeg bájjal (s bűzzel) közelében; hiába is folytatnám: ott az a görnyedt férfi munka után kapálja kertjét az alkonyaiban; nyilván hisz ebben a földben s abban a lenyugvó napban, hiszi, élhető világ ez, s megtartja azt a népet, mely — rengéstől ragyogásig — próbáit eddig is (isten tudja, ha tudja, mióta) jó szívvel, emberül állta ... Kalász Márton: PÁRKÁNY Kivált a nyírfa nyelvelése teleken át nyikorgó ablak nyitott kérkedése a fű megvasalt szorgalma hogy éljen a nap lumbálótűje kurta férgen járjon de féljen a házak villámló utak fölé próba-rugaszkodásom e párkányról vissza se szólva hogy a szembeni kéményen az alkonyt bevárom hiúz szem csillagért ugyan kisujjamat se nyújtom akár hegyben éjjelező halandó szájába a súgó cigánymeggy amíg mocorgok ha elmémbe hull ne hulljon A fényképésznőm körül magasra csaptak a szenvedélyek. Nem szabad egyik hibát a másikkal tetézni, is­mételgetem unos-untalan. De hát mi volt az én hibám? Este rohantam ha­za, késő éjszakáig bújtam a szakiro­dalmat. Mi mindent el nem követ­tem! Miközben szünet nélkül hullot­tak felém Bernadette részéről ar szem­rehányások. Arra voltak jók, hogy mérgezzék a légkört. Ügyesen csinál­ta, meg kell adni, nem lehetett bele­kötni. Nemegyszer mondta, ő bezzeg úgy készíti minden egyes beteg kór­lapját, hogy abban az ügyészség se találhasson kivetnivalót. E­­­­ikor a legkritikusabb volt a helyzet, Bernadette ki­jelentette, hogy nem vál­lalja a következményeket. Azokban a napokban annyira el voltunk foglalva, nem so­kat hederítettünk rá. De jó néhány kollégáimnak beültette a taplót a fü­lébe. Különben Bernadette-et nincs miért elmarasztalni. Ki ítélheti el, amiért arra törekszik, hogy nyugod­tak legyenek az éjszakái, a nappalai, az élete? Nem csap be senkit, nem szereti el másnak a férjét, noha egye­dül él, s végeredményben becsülete­sen dolgozik. Mesélték róla, hogy egyszer egy néninek, aki nehezen összekuporgatott ötvenesét nyújtotta át neki, nemcsak hogy visszaadta, hanem még egy másik ötvenessel meg is tetézte. Én titkos szerződést kötöttem a fényképésznőmmel, semmit sem hall­gatok el előle, ő viszont szövetsége­semmé válik a gyógykezelésben. Ezt nem bántam meg, erre nagy szüksé­gem volt. Hiszen az volt a pucér való­ság, ez az asszony a betegségbe me­nekült, hogy némiképp elviselhetővé váljon az élete. Tizenhat éves fiával egy ócska konyhába szorult, míg el­vált férje már két éve a szobában dorbézolt alkalmi hölgyismerőseivel. És jóformán erőszakkal csavarta ki fia kezéből a kiélezett konyhakést, amivel tulajdon apjának akart neki­menni. Úgy éreztem, üvegszilánkokon já­rok, mikor egyik vizsgálatot a másik után rendeltem el, illetve csináltam a beteggel együtt végig: veseröntgen, hólyagtükrözés, csontvelővizsgálat, meg a többi. Egyik fájdalmasabb volt, mint a másik. S nem kevésbé veszé­lyes. Nem is egyszer nézték meg a csontvelőkenetet. Meg a beteg vesé­jét. Már minden tudományunkból ki­fogytunk. Nincs tovább, mondottam. Vagy nem mondtam? Még egy utolsó kísérlet. S akkor, igen akkor, túlzás nélkül állítom, következett be a szent pillanat. Még a kivénhedt kórházi fa­lak is velem együtt örültek. Sokáig, dalolászva csepergett a víz a csap­ból ... A vérből kitenyésztett bakté­riumból kiderítettük az alattomos be­tegséget, a szívbelhártya-gyulladást. Jobban van Blanka, a druszám. Az ismeretlen eredetű láz, ahogy mosta­nában nevezik, ha nem tudják kide­ríteni az okát, beadta a derekát. Bent vagyok a kórteremben. A beteg al­szik. Ellenőrzöm a pulzusát. Testme­legét. Hallgatom a légzését. Meg va­gyok nyugodva. Azaz, meg kellene hogy legyek. De ... Ma reggel az orvosiban azon mele­­giben tárgyalták az esetet. És talán azért, hogy saját kishitűségüket fe­ledtessék, a kelleténél is nagyvona­lúbban halmoztak el dicséreteikkel. Ritkán részesültem ilyesmiben. Jól­esett. De egyszer csak úgy éreztem, megin­ellene állítanom őket. Ennek meglesz a böjtje, Barna Blanka, szögeztem le. S a diagnózisom helyes­nek bizonyult. Nem tévedtem. Alig­hogy kimentem a mosdóba, hogy ke­zet mossak, hallom Bernadette felém röpített nyilait: „Nem látjátok, hogy egy paccerrel van dolgotok?! Sose lesz belőle vérbeli orvos.” Az éjszaka most gurul át a túlsó felére. Milyen közömbösen, mintegy fentről nézi az ember viaskodását. Hogy mi ellen hadakozunk? Nincs erre pontos terminus technicus a szakirodalomban.­egpróbálok kissé lepi­henni. Behunyom a sze­mem. Csak úgy vibrálnak a képek előttem. Persze hogy nem érkeztem visz­­sza­hívni Balázst, a férjeimet. Meg­kérdezni, hogy lefekvés előtt pisil­­tette-e Jánoskát és Marikát. Megint az én filigrán fényképésznőm arcát látom magam előtt. A mosolygósat. Pedig ha jól megy, még alig bújt ki ebben a fagyban a mosoly az arcán. Béla bácsi, az adjunktusunk hangját hallom. Már nem áraszt el dicsére­tekkel, de bátorítóan tekint rám. Hir­telen összerezzenek. Valami balsejte­lem belém nyilall. Megadtam min­dent a legújabb betegnek? Elfelej­tettem említeni, kettőt is behoztak a cipőfűzőzsinóros után. Ellenőriztem-e, nem allergiásak a kapott gyógyszer­re? Biztos? Egészen biztos? Már mozdult a hajnal, amikor fel­ötlött bennem az a história a ki­álló szöggel. De mi köze mindennek a kórházhoz? Istenem, micsoda bo­londságok fordulnak meg egy ilyen éjszaka az ember fejében! Hű, most jut eszembe, az anyámnak ki kellett volna írnom valami altatót. Elfelej­tettem. Most majd két napon át kín­lódhat. Reggeledett. Ügyeletem első fele letelt.

Next