Népszabadság, 1981. május (39. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-01 / 101. szám

1981. május 1., péntek NÉPSZABADSÁG A dolgozó, alkotó embereket köszöntjük a munka ünnepén Sólyom Ferenc beszéde a rádióban és a televízióban Május elseje alkalmából Sólyom Ferenc, a SZOT titkára csütörtökön a Kossuth rádióban és a televízió­ban ünnepi beszédet mondott, ame­lyet az alábbiakban ismertetünk. Bevezetőjében a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Központi Bizott­sága, a Minisztertanács és a Szak­­szervezetek Országos Tanácsa nevé­ben köszöntötte a hallgatókat, a né­zőket, hazánk minden dolgozóját, a szocialista társadalmunk építőit és védelmezőit, majd így folytatta: — Több mint kilenc évtizede ün­nepük meg a dolgozók az egész vi­lágon május elsejét. Ezen a napon a nemzetközi munkásosztály foko­zottabban érzi összetartozását, és igyekszik kifejezni szolidaritását. Má­jus első napja hazánkban is minde­nekelőtt a munka ünnepe, mert az­zá formáltuk a három és fél évtized alatt. A munkát ünnepeljük, a dol­gozó, az alkotó embereket köszönt­jük. Sólyom Ferenc ezután szólt elért eredményeinkről, azokról az erőfe­szítésekről, amelyekkel gazdagabb lett társadalmunk, s azokról a sike­rekről, amelyekre méltán lehetünk büszkék. — A mi társadalmunkban — emel­te ki — a végzett munka az érték­mérő, ez jelöli ki az ember helyét a többiek között. Akik pedig nem ve­szik komolyan munkájukat, a res­tek, a felelőtlenek, legyenek kár­vallottjai a magatartásuknak. Ezt az egész nép érdeke, de a jól, tisztes­séggel dolgozók nagy többségének igazságérzete is megkívánja. Erősíte­nünk kell gazdaságunk alapjait, va­lóra kell váltanunk közös céljainkat, mindazt, amit pártunk XII. kong­resszusa határozatában megfogal­mazott — folytatta Sólyom Ferenc. — Vívmányaink megőrzése, elért eredményeink megszilárdítása és a későbbi gyorsabb ütemű fejlődés megalapozása, ez a fő feladat. En­nek legfontosabb feltétele: a cél­jainkba vetett hit, a politikánk irán­ti bizalom, belpolitikai helyzetünk kiegyensúlyozottsága, amely reális valóság. Számítunk és számíthatunk a dolgozó emberekre szocialista vív­mányaink megőrzésében, a további fejlődést megalapozó program vég­rehajtásában. Sólyom Ferenc a továbbiakban szólt a nemzetközi helyzetről, az éle­tünket befolyásoló külső feltételek­ről is. — Van mit féltenünk, van mit megőriznünk — emelte ki. — Ezért kísérjük figyelemmel és aggodalom­mal, hogy az imperialisták napjaink­ban újra feszültté akarják tenni a légkört háborús uszításokkal fenye­getőzve. S esztelen fegyverkezésük­kel veszélybe sodorják a világot — mondotta többek között. A SZOT titkára ezután a békeharc fontosságáról, a világ népeinek ösz­­szefogásáról szólt, majd így folytat­ta: " A Szovjetunió Kommunista Párt­jának XXVI. kongresszusán meghir­detett, az enyhülést szolgáló konkrét javaslatok ismét tanújelét adták a Szovjetunió békeakaratának. E ja­vaslatok alapot adnak a társadalmi haladásért, a nemzeti függetlensé­gért, az imperializmus ellen küzdő minden erőnek. — Az ünnep adjon új erőt mun­kánkhoz, hogy szövetségeseinkkel együtt szilárdan haladjunk tovább a megkezdett úton — hangoztatta be­fejezésül Sólyom Ferenc, aki e to­vábbi munkához hazánk minden dolgozójának, állampolgárának jó erőt, egészséget kívánt. Zászló- és oklevélátadási ünnepségek A Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusa és a hazánk fel­­szabadulásának 35. évfordulója tisz­teletére indított szocialista munka­versenyben elért eredményeikért a Tolna megyei tanács kórház- és ren­delőintézetének dolgozói csütörtökön ünnepélyes keretek között vették át a párt kongresszusi zászlaját. Szek­­szárdon Óvári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának ta­gja, a Köz­ponti Bizottság titkára adta át a ki­tüntetést dr. Molnár Ádám főigaz­gató főorvosnak és dr. Bíró Imrének, a pártszervezet titkárának. Az ün­nepségen Óvári Miklós beszédet mondott. A Bábolnai Mezőgazdasági Kombi­nát dolgozói ünnepség keretében vet­ték át a Munka Vörös Zászló Érdem­rendjét, amelyet Benke Valéria, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja, a Társadalmi Szemle szerkesztő bizottságának elnöke nyújtott át Bur­­gert Róbert állami díjas vezérigaz­gatónak. A Mineralimpex Magyar Olaj- és Bányatermék Külkereskedelmi Vál­lalat dolgozói a Magyar Kereskedel­mi Kamara dísztermében tartott ün­nepségükön vették át munkasikereik elismerésének jelképét, a Miniszter­­tanács és a SZOT elnökségének Vö­rös Zászlaját. Marjai József, a Mi­nisztertanács elnökhelyettese és Vas János, a Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszer­vezetének főtitkára adta át a kitün­tető zászlót Russay István vezérigaz­gatónak és Szenecz Ferencnének, a szakszervezeti bizottság titkárának. Kongresszusi zászlóval és a Mi­nisztertanács Vörös Zászlajával tün­tették ki a Sátoraljaújhelyi Hegyalja Ruházati Szövetkezet kollektíváját. A kitüntetést Sátoraljaújhelyen, a járási pártbizottság székházában Rév La­­os, az MSZMP KB tagja, az OK­ISZ elnöke adta át Lantos Mik­lósnénak, a szövetkezet elnökének. A Fűzfői Nitrokémia dolgozói is el­nyerték a Központi Bizottság kong­resszusi zászlaját, amelyet Fejti György, az MSZMP KB tagja, a KISZ Központi Bizottságának első titkára adott át — ünnepség keretében — Harsányi Imre vezérigazgatónak. Tegnap újabb szocialista brigádok vették át a párt kongresszusi okle­velét. A kitüntetést az Ózdi Kohászati Üzemek hengermű gyáregységének finomsorán dolgozó Nógrádi Sándor szocialista brigádnak Herczeg Ká­roly, az MSZMP KB tagja, a Vas-, Fém- és Villamosenergiaipari Dolgo­zók Szakszervezetének főtitkára ad­ta át, s Kocsis István, a munkacsapat vezetője vette át, a Fejér megyei Bauxitbányák Vállalat Műszaki fej­lesztésért gépész komplexbrigádjánál Sudár Iván, az MSZMP Fejér megyei Bizottságának titkára adta át Ra­­bóczki László brigádvezetőnek, az Ipari Szerelvény- és Gépgyár Hans Baumler szerszámkészítő brigádjá­nak Komáromi Lajos, a Pest megyei pártbizottság osztályvezetője adta át, s Szabó Albert brigádvezető vette át; az Észak-dunántúli Víz- és Csator­naművek Kandó Kálmán villanysze­relő brigádja oklevelét Veszprémi István, az MSZMP KB tagja, tatabá­nyai bányász adta át Horváth László brigádvezetőnek, a Magyar Néphad­sereg nyírtelki alakulatának Szink­ron brigádja oklevelét Oláh István vezérezredes, a honvédelmi minisz­ter első helyettese nyújtotta át; a Szolnok megyei Sütőipari Vállalat kunhegyesi üzeme November 7. komplex brigádja oklevelét Szabó Borbála, az MSZMP KB tagja, a martfűi Tisza Cipőgyár művezetője adta át Nagy János brigádvezetőnek, a Debreceni Agrártudományi Egye­tem karcagi kutatóintézetének Marx Károly brigádja oklevelét Majoros Károly, a megyei pártbizottság tit­kára adta át Andrási István brigád­vezetőnek, a Bányászati Aknamélyí­tő Vállalat Zalka Máté brigádja ki­tüntetését Deák László, az MSZMP KB tagja, a Mecseki Ércbányászati Vállalat brigádvezetője nyújtotta át Dörmer Konrádnak, a vájárbrigád vezetőjének; a Budapesti Kőolajipari Gépgyár Ifjúsági forgácsoló-lakatos brigád kitüntetését Borbély Sándor, az MSZMP KB tagja, a Munkásőrség országos parancsnoka nyújtotta át Varga Lajos brigád­vezetőnek; a Fá­lon Ruházati Vállalat Komarov bri­gádja oklevelét Gyebrovszky And­rásné, az MSZMP KB tagja, a Hab­selyem Kötöttárugyár vezérigazgató­ja nyújtotta át Svéda Béla brigádve­zetőnek; a Kossuth Nyomda Munká­csy brigádja oklevelét Rényi Péter, az MSZMP KB tagja, a Népszabad­ság főszerkesztő-helyettese nyújtotta át Tuskó Lászlóné brigádvezetőnek; a Fővárosi Településtisztasági Válla­lat József Attila brigádja kitünteté­sét Dienes Béla, az MSZMP KB tag­ja, az Egyesült Izzó vezérigazgatója adta át Talapka Ferenc brigádveze­tőnek; a Betonútépítő Vállalat Szán­tó Kovács János vasúti felépítmény­fektető brigádja oklevelét Berecz Frigyes, az MSZMP KB tagja, a BHG vezérigazgatója adta át Papp László brigádvezetőnek. A Minisztertanács és a SZOT el­nökségének Vörös Vándorzászlaját a Gelka Gépipari Elektromos Kar­bantartó Vállalatnál Rabi Béla ipari államtitkár nyújtotta át Kozma György vezérigazgatónak; a Tisza­­menti Regionális Vízmű és Vízgaz­­dálkodási Vállalatnál Sáli Ferenc, a SZOT osztályvezetője adta át Mak­rai Mihálynak, a vállalat igazgatójá­nak; a Dél-dunántúli Vízügyi és Köz­műépítő Vállalatnál Kovács Antal államtitkár, az Országos Vízügyi Hi­vatal elnöke adta át Holl Lajosnak, a vállalat igazgatójának; a rákóczi­­falui Rákóczi Tsz-nél Kovács Imre mezőgazdasági és élelmezésügyi mi­niszterhelyettes adta át Bereczki Lászlónak, a közös gazdaság állami díjas elnökének. t . Politika és gazdaság „Régen feltárt igazság — mondotta Kádár János a XII. pártkongresszu­son —, hogy a társadalom fejlődését döntően két tényező határozza meg, a politikai hatalom és a gazdasági alap. Ebből következik, hogy jelen­leg a mi viszonyaink között, amikor a munkásosztálynak és szövetsége­seinek a politikai hatalmú szilárd, minden társadalmi kérdés megoldá­sa, az életszínvonal emelése, a kul­túra fejlesztése, honvédő képessé­günk és általában a fejlett szocialista társadalom sikeres építése a gazda­sági munka eredményeitől függ." Ezt az összefüggést — elmondhatjuk — közvéleményünk megérti és elfo­gadja. Sok jel mutatja azonban, hogy gondolkodásunkban, cselekedetünk­ben időnként megfeledkezünk ezen összefüggés másik oldaláról, arról ugyanis, hogy a gazdaságnak ugyan meghatározó szerepe van, „a politika a gazdaság koncentrált kifejezése”, de „A politikának feltétlenül elsőbb­sége van a gazdasággal szemben. Aki másként gondolkodik, az megfeled­kezik a marxizmus ábécéjéről.” (Le­nin) Elsőbbség és meghatározó szerep Politika és gazdaság összefüggésé­nek ezt a lenini felfogását saját tör­ténelmi tapasztalataink is igazolják. Nálunk is bebizonyosodott, hogy nem vezet jóra az a politika, amely irreális gazdasági célokat tűz ki, s nem lehet szilárd a munkáshatalom és az alapját képező munkás-paraszt szövetség, ha a gazdaságpolitika öko­nomista módon nem veszi figyelem­be a gazdasági döntések várható po­litikai hatásait. Az idősebbek még személyes tapasztalatokból emlékez­nek rá, hogyan vezetett az ötvenes évek első felének voluntarista gaz­daságpolitikája a párt és a tömegek viszonyának megromlásához, milyen károkat okozott a munkás-paraszt szövetségnek, s — más hibákkal együtt — hogyan könnyítette meg az ellenforradalmi elemek dolgát. A politika elsőbbsége mindenek­előtt a­zt jelenti, hogy a gazdaságpol­itikának — mint a párt általános politikája részének — az összpoliti­­kát, tehát a párt általános társada­lompolitikai céljait kell szolgálnia. Csak olyan gazdaságpolitika hoz­hatja a legjobb eredményeket, amely szilárdítja a munkásosztály hatal­mát, az osztályok szövetségét, a népi­­nemzetti egységet, amely elősegíti a népjólét növekedését, az emberek személyiségének kibontakozását. Egy gazdasági kérdés pusztán ökonómiai szempontok mérlegelése alapján te­hát aligha dönthető el: a javaslato­kat keresztül kell engedni a politika kontrollján, és annak társadalmi, te­hát politikai hatásait mérlegelve le­het — az eredeti elképzeléseket eset­leg módosítva — határozni. Ha így járunk el, lehet, hogy a döntés komp­romisszum elemeit is magában fog­lalja, de mert végrehajtását várha­tóan széles körű tömegtámogatás fogja segíteni, végül is célraveze­tőbb. Hadd idézzem még egyszer Le­nint, aki Trockijjal és Buharinnal vitázva mondotta. .. ha politikailag nem nyúlunk helyesen a kérdéshez, akkor a szóban forgó osztály nem fogja megtartani uralmát, ennélfogva nem oldhatja meg termelési felada­tát sem.” (A kiemelések Lenintől.) De más oldalról tekintve igaz az is, hogy a gazdaság meghatározza a poli­tika mozgásterét. A politikai dönté­seknek számolniuk kell gazdasági vonzataikkal, hatásukkal, figyelembe kell venniük a gazdaság állapotát, teljesítőképességét. A politika elsőbb­ségére hivatkozva, semmiképpen sem lehet félretolni, semmisnek tekinteni a gazdaság törvényeit, belső és nem­zetközi összefüggéseit. Aki poli­tikai döntést hoz, számolnia kell annak gazdasági hatásával, csakúgy, mi­ként minden gazdasági döntésnél annak politikai hatását is figyelme­sen mérlegelni kell. Történelmi tapasztalatok Pártunknak az ellenforradalom óta eltelt csaknem negyedszázados sike­rei nem utolsósorban köszönhetők annak, hogy a gazdaság és a politika egymáshoz való viszonyában figye­lembe vette mind a gazdaság meg­határozó szerepére, mind a poli­tika elsőbbségére vonatkozó lenini útmutatásokat. Ennek köszönhető a munkáshatalom megvédése és meg­szilárdítása, a mezőgazdaság szocia­lista átszervezése, a gazdaságirányí­tási reform sikere, hogy a legutóbbi 25 esztendő legfontosabb korszakos eredményeit említsem. Elérésükért természetesen mi is vállaltunk komp­romisszumokat. Nemritkán olyano­kat is, amelyeken később — midőn erre az eredmények módot adtak — túl lehetett lépni. A kommunisták azonban nem általában a kompro­misszumok ellen vannak, csakis az olyanok ellen, amelyek nem szol­gálják a társadalmi haladást, ame­lyek ártanak a szocializmus ügyé­nek. Kétfrontos harcban Az ellenforradalom után a hatalom megszilárdításának kulcsfontosságát figyelembe véve, a korábbi szűk esz­tendők után nagyobb teret adtunk az anyagi érdekeltségnek. Fontos esz­köze volt ez a bizalom visszaszerzé­sének. Az életszínvonal ugrásszerű emelkedése és a munkakedv növe­kedése jótékonyan hatott a terme­lésre is. Voltak azonban e folyamat­nak vadhajtásai, közöttük olyanok is, amelyeket még ma is nyeseget­nünk kell. Ugyanakkor, amikor tár­sadalmunkban újra uralkodóvá vál­tak a szocialista eszmék, helyreállt a közösségért végzett munka becsü­lete, a társadalom egyes szféráiban polgári és kispolgári illúziók és élet­ideák hódítottak teret, terjedt az ön­zés, a csak magának élés, sok ember életcéljává vált az öncélú szerzés, gazdagodás. A párt idejében fellé­pett az ilyen nem kívánatos jelen­ségek ellen, ugyanakkor elhatárolta m­agát a kispolgári egyenlősítő tö­rekvésektől, kiállt a munkával ará­nyosan nagyobb jövedelmek jogos­sága mellett. Vagy emlékezzünk a mezőgazda­ság szocialista átszervezését megelő­ző vitákra. A párt elutasította azo­kat a nézeteket, amelyek az átszer­vezés gazdasági szükségességéből ki­indulva, de gazdasági és politikai lehetőségeinket alábecsülve, annak elodázását vagy lényegében erőszak­kal, „felülről” való végrehajtását su­gallták. A magyar mezőgazdaság szocialista átszervezése, a párt irány­vonalának megfelelően, végül is úgy ment végbe, hogy nem es­ett vissza a termelés, és nem gyengült, ellen­kezőleg, szilárdabbá vált a munkás­paraszt szövetség. Mindennek hatása ma is érződik mezőgazdaságunk nemzetközileg is elismert eredményeiben­ és társadal­munk politikai egységében egyaránt. Az azóta eltelt két évtizedben a ma­gyar mezőgazdaság olyan eredmé­nyeket ért el, amelyekhez hasonlót parasztságunk ezeréves története fo­lyamán nem találhatunk. Igaz, hogy az átszervezés idején még nem tud­tunk minden anyagi segítséget meg­adni a szövetkezeteknek, de például­­olyan rugalmas termelési módsze­rek alkalmazását is lehetővé tettük, amelyek közvetlenebbül érvényesí­tették a tagok érdekeltségét, úgy szabályoztuk a háztáji gazdálkodást, hogy segítsen áthidalni a kezdet ne­hézségeit, és a későbbiek során is je­lentős tényező maradjon az ország ellátásában, parasztságunk életszín­vonalának alakulásában. A kezdeti módszerek egy része felett azóta el­járt az idő, de a maguk idejében je­lei és erősítői voltak a gazdasági bá­torságnak és a politikiai bizalomnak egyaránt. A mezőgazdaság egyébként külö­nösen jól mutatja a gazdaság „poli­tikaérzékenységét” és a politika „gazdaságérzékenységét”. Az anyagi érdekeltség átmeneti csökkenése a hetvenes évek elején például érez­hető gazdasági és politikai károkat okozott, míg e hiba kiküszöbölése a termelés újabb fellendítését — pél­dául az állatállomány újbóli növeke­dését — s a munkás-paraszt szövet­ség szilárdabbá válását vonta maga után. Igazolás: a gyakorlat Hadd essen szó harmadik nagy gazdasági és politikai vívmányunk­ról, a gazdaságirányítás reformjáról is. Már az 1957-es pártkonferencia felvetette a gazdaságirányítás töké­letesítésének szükségességét, majd széles körű­­társadalmi vita után 1968-ban bevezettük az „új gazdasá­gi mechanizmust”, s ezzel korábban járatlan útra lépett a magyar terv­­gazdálkodás. Tudtuk — tanú erre a Központi Bizottság 1966. májusi ülése is —, hogy az új úton veszélyek is lesel­kednek, gazdaságiak és politikaiak egyaránt. Ezek csökkentésére tulaj­donképpen kompromisszumokat je­lentő „fékeket” építettünk be a me­chanizmusba, elejét kívánva venni például a munkanélküliségnek, az árak ellenőrizhetetlen emelkedésé-­ nek, a gyengébben gazdálkodó válla­latok lehetetlenülésének, és politi­kailag is figyelmeztettünk a nagyobb önállósággal járó, esetleg nem kívá­natos jelenségek elleni fellépés szük­ségességére. Megreformált irányítási rendsze­rünk azóta beigazolta, hogy a mi vi­szonyaink között alkalmas eszköz az intenzív fejlődés feladatainak meg­oldásához. S ha történtek is kísérle­tek hatókörének szűkítésére, alap­­elveinek torzítására, az élet meg­mutatta, hogy nem további fékek beépítése vagy a régi szubjektív dön­tési, elbírálási módszerek vissza­­csempészése, ellenkezőleg, a kezdet­ben elkerülhetetlen korlátok foko­zatos lebontása, az egyedi kivételek, szubvenciók csökkentése, a norma­tív előírások széles körű érvényesí­tése vezet sikerre, s ez segíti például alkalmazkodásunkat gazdálkodásunk nehezebbé vált belső feltételeihez is. Természetesen a gazdaságirányí­tásra is érvényes a politika elsőbb­ségének elve. Már csak ezért is fel kellett figyelni arra, hogy a hetve­nes évek elején átmenetileg a terve­zettől elmaradt a munkásosztály helyzetének, életszínvonalának ja­vulása. Kitűnt azonban, hogy a lé­nyegében gazdasági feltételek nél­küli s a reform alapelveinek ellent­mondó segítés csak a régi termelési struktúrák konzerválásához vezet, s elodázza az olyannyira szükséges szerkezetváltást. Nem a nagyüzemek valamifajta pátyolgatása biztosítja fölényüket, hanem olyan gazdasági környezet s az ezt szolgáló szabá­lyozás, amely kikényszeríti, hogy a nagyvállalatok éljenek a nagyüzem tényleges előnyeivel, és egyenlő fel­tételek alapján is bebizonyítsák fö­lényüket. Nemcsak a gazdaság leg­kedvezőbb fejlődését segíti az ilyen szabályozás, de jobb feltételeket is teremt a gazdasági és az üzemi de­mokrácia kibontakozásához, a kez­deményezőkészség növekedéséhez, az érdekeltség, a munka szerinti elosz­tás szocialista elvei érvényesülésé­hez. Mindezek megvalósítása nem­csak gazdasági eredményeink egyik forrásává vált, hanem a szocialis­ta tulajdonosi érzés erősítésében betöl­tött politikai szerepe sem lebecsü­lendő. Kölcsönös bizalommal Az említett — és nem is akármi­lyen­­ események, döntések, úgy vélem, jól példázzák mindazt, hogy a politika büntetlenül nem szakad­hat el a realitásoktól, csak olyan cé­lokat tűzhet ki, amelyek gazdasági­lag megalapozhatók, mind pedig azt, hogy csak az olyan gazdasági dönté­sek helyesek, amelyek erősítik a nép hatalmát, az alapvető osztályok, tár­sadalmi rétegek szövetségét. Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy csak mindenki által köny­­nyen elfogadható, népszerű gazda­sági intézkedésekre kerülhet sor. A realitások, a gazdálkodás belső és külső körülményei időről időre olyan lépéseket is szükségessé tesznek, amelyek időleges konfliktusokhoz vezetnek, átmenetileg kedvezőtlenül érintik valamelyik osztályt, társa­dalmi réteget vagy akár az egész la­kosságot, és politikai feszültséget okozhatnak. Gondoljunk például az áremelésekre vagy a gazdasági szer­kezetváltással helyenként együtt járó munkaerő-átcsoportosításokra. Természetesen nem várható el, hogy az emberek örüljenek az áremelés­nek, vagy annak, hogy régi, megszo­kott munkahelyüket újjal, szokatlan­nal kell felcseré­lniük. A lég­több, ami reálisan elvárható, hogy meg­értik az intézkedés szükségességét, tudomásul veszik a változást, de tap­solni persze nem fognak hozzá. A megértéshez, az elfogadáshoz azon­ban az kell, hogy őszinte szóval meg­magyarázzuk például az árak eme­lésének elkerülhetetlen voltát, és hogy az új körülmények között is biztosítsuk az árak és a jövedelmek terv szerinti alakulását. Minden olyan intézkedés, amely jelentős rétegeket érint hátrányosan, a párt, a kormány és a dolgozók kö­zötti bizalom próbája is. E bizalmat a párt a nép érdeke­ért végzett im­már negyedszázados töretlen mun­kával vívta ki. Az emberek tapasz­talatból tudják, hogy pártunk őszin­tén beszél hozzájuk, javaslatai az ország felemelkedését, lakosai jólé­tének növekedését szolgálják. Így van ez ma is, amikor a hatodik öt­éves tervben az életszínvonal tekin­tetében csak az elért szint megőrzé­sét tűzhettük ki célul, és még ennek biztosítása is nagy erőfeszítéseket követel. Közvéleményünk érettségét mu­tatja, hogy megértve e helyzetet, in­kább azért aggódik, hogy valóban tudjuk-e tartani az eddig elért, és fejlettségünkkel összevetve egyál­talán nem lebecsülendő életszínvo­­n­alat. A VI. ötéves terv előirányza­tai erre egyértelmű választ adnak: igen, tartani tudjuk, sőt az életvi­szonyok némi javítására is mód van. Ehhez azonban a korábbinál jobb, szervezettebb, fegyelmezettebb mun­kára van szükség. A termékenyebb, a hatékonyabb munka így teremti meg a politika fedezetét, s teszi le­hetővé, hogy az átmeneti lassulás után ismét felgyorsuljon majd a gazdaság növekedése, újból érezhe­tően javuljon a lakosság életszín­vonala. Földes István

Next