Népszabadság, 1981. június (39. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-30 / 151. szám
1981. június 30., kedd NÉPSZABADSÁG Bálint György-emlékülés az Akadémián A két világháború közötti magyar marxista kritika és publicisztika egyik legkiemelkedőbb alakjára, Bálint György íróra, publicistára, kritikusra emlékeztek hétfőn, születésének 75. évfordulója alkalmából a Magyar Tudományos Akadémián. Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya, a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége rendezte tudományos emlékülést Szabolcsi Miklós akadémikus nyitotta meg. Emlékeztetett arra, hogy Bálint György életműve pontos bírálata az embertelenség és a barbárság korának. Az író munkásságának maradandósága a szigorúan tudományos világszemléletben, harcos, humanista meggyőződésében és sajátos írói-kritikusi kvalitásaiban rejlik. Bálint György irodalomszemléletének fejlődéséről Bodnár György irodalomtörténész tartott előadást. Szólt arról, hogy Bálint György munkássága a harcos publicisztika példája volt. Ő — Lukács György és Révai József mellett — azért nyithatott önálló utat a marxista kritika történetében, mert belülről követte végig a polgári liberális szemlélet logikáját, s a végső konzekvenciák vállalásával jutott el a szocializmus igazságáig. Bálint György életművének lényege az az önként vállalt harc és intellektuális következetesség, amely nemcsak a magyar irodalmi gondolkodás egyik legélőbb műhelyébe vezet vissza, hanem elvezet abba a közegbe is, amely szellemi és morális értékeit megszülte, és öntörvényű útján elindította. Újabb rövid remekművek írásában meggátolta a munkaszolgálatos-sors és a fájdalmasan korai halál, hátrahagyott értéke azonban tragikus sorsával is dacol: életműve a magyar irodalmi gondolkodás egyik legtisztább levegőjű magaslata. Koczkás Sándor irodalomtörténész A képtelen valóság nyomában című előadásában Bálint György és kora történelmi erőinek kapcsolatát elemezte az emlékező ülésen. Magyar nemzetiségek kulturális seregszemléje Gombaszögön (Prágai tudósítónktól.) A Csemadok, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége évente hatezer kulturális akciót szervez. Ezek egyikeként a hét végén Gombaszögön — ahonnan 1928-ban a szlovákiai magyar értelmiségi fiatalok demokratikus Sarló-mozgalma kiindult , nagy sikerrel rendezték meg a csehszlovákiai magyar dolgozók immár hagyományos, 26. kulturális találkozóját. A bemutatón a magyar nemzetiségi kulturális mozgalmat 24 művészeti csoport képviselte, s felléptek a komárnói magyar területi színház művészei is. A népek barátságát jelképezve szerepeltek a fesztiválon a cseh és a szlovák együttesek, valamint a Magyarországról érkezett vendég folklórcsoportok. A kulturális seregszemlén, amely békenagygyűléssel zárult, megjelent Tatai József pozsonyi magyar főkonzul is. Ma összeül a szovjet írók kongresszusa Ma kezdődik Moszkvában a szovjet írók VII. kongresszusa. A tanácskozáson áttekintik a szovjet irodalom helyzetét, fejlődését, társadalmi szerepét, elemzik azokat a kérdéseket, amelyeket az SZKP XXVI. kongresszusa állított a társadalom s így az irodalom érdeklődésének is az előterébe. A tanácskozás külföldi vendégeinek sorában ott lesz a Magyar Írók Szövetségének küldöttsége is. A szovjet irodalom megismertetését óriási kiadói hálózat segíti: a központi irodalmi kiadókon kívül az egyes köztársaságokban is nagy számban jelentetnek meg új műveket a helyi kiadók. Kormányhatározat segíti a példányszám növelését: a más területeken megtakarított papírmennyiséget teljes egészében az irodalmi művek kiadására kell átadni. A határozat eredményeként az elmúlt ötéves tervben harminc százalékkal emelhették a szépirodalmi művek példányszámát. Csupán az írószövetség saját kiadója, a Szovjetszkij Piszatyel tavaly 470 könyvet adott ki 21 millió példányban. A SZOT irodalmi ösztöndíjasok névsora A SZOT titkársága döntött az 1981 —1982. évi irodalmi ösztöndíjakról. 124 pályázó közül a következők nyerték el a Szakszervezetek Országos Tanácsának — a Magyar Írók Szövetségével együttműködésben meghirdetett — ösztöndíját: Apáti Miklós, Bágyoni Attila, Bánhidi Lajos, Bárány János, Csalog Judit, Deák Attila, Gál Róbert, Granasztói Szilvia és Herczeg (Halmos) Ferenc, Horváth Péter, Kósán Péter, Lakos Éva, László Lajos, Szemes Zsuzsa, Vathy Zsuzsa. További hat hónapra meghosszabbították Holdosi József és Vicsek Ferenc 1980 —1981. évi ösztöndíját. (MTI) A KULTURÁLIS ÉLET HÍREI KOKAS IGNÁC Munkácsy-díjas kiváló művész festményeiből nyílott meg kiállítás vasárnap a keszthelyi Balatoni Múzeum képtárában. A 40 olajfestményt bemutató tárlat augusztus 31-ig lesz nyitva. A PEDAGÓGUSKÓRUSOK vezetőinek kezdődött országos továbbképzése hétfőn Salgótarjánban. A karnagyok szakmai előadásokat hallgatnak, gyakorlati foglalkozásokon vesznek részt és megismerkednek a megye és a megyeszékhely üzemeinek és intézményeinek munkájával. KÉT SZLOVÁK OLVASÓTÁBORT nyitottak meg hétfőn Békéscsabán. Az egyikben középiskolás és főiskolás diákok, a másikban a megyeszékhely és a környék községeinek általános iskolásai mélyíthetik irodalmi és nyelvi ismereteiket szlovák írók segítségével. SZOBRÁSZOK ÉS IPARMŰVÉSZEK a vendégei a hétfőn megnyitott győri művésztelepnek. Az alkotó munkához a Rába gyár, a Mezőgazdasági Gépgyártó Vállalat, a Győri Házgyár és a Cardo Bútorgyár biztosít anyagot és munkaeszközt. A MILÁNÓI SGALA ÉNEK- ÉS ZENEKARA, élén napjaink egyik legnagyobb karmesterével, Claudio Abbadóval, hosszabb európai turnéján ejtette útjába Budapestet, hogy két egymást követő estén a zsúfolásig megtelt Erkel Színházban azt adja elő, ami valóságos zenei anyanyelve: Verdi Requiemjét. Néhány hónappal ezelőtt rádiónk közvetítette Abbado és a Scalaegyüttes hanglemezfelvételét a Requiemről. Aki a hangverseny-produkciótól hanglemezetökéletességet várt, bizonnyal csalódott, kivált az első estén. Mert a milánói Scala zenekara bizony nem oly precíziós ,„műszer”, mint Amszterdam, Bécs, London vagy Drezda, Leningrád, Moszkva nem egy európai rangú szimfonikus együttese. Sőt fúvós szólistái, vagy éppen szólamai a hazai csúcsot sem igen érik el. Vonósainak játékában is akadt nem egy esetleges részlet Olyan intenzív, oly ellenállhatatlan kisugárzású muzsikus, mint amilyen Abbado, ezt a hangzó eredményt vagy éppen jobbat is elér a legjobb hazai együttesek élén (nem elméleti fejtegetés ez, hiszen a maestro több magyar zenekarral hangversenyezett már). A Romano Gandolfi betanította kórus azonban a legmagasabb színvonalú operai énekkar, hivatásos együttes hivatása magaslatán. Ezernyi hangszínt, hangerőárnyalást ismer valamennyi szólama; gyönyörű, kiművelt hangok sokasága alkot kristálytisztán intonáló, egységes közösséget. A színházi kórusok gyakran tapasztalható pongyolaságának, hevenyészettségének nyoma sincs az énekében. Nyilvánvaló szerepe van munkájában a gyakorlatnak, rutinnak — hisz az operaműfaj ezt nem nélkülözheti —, mégis megőrizték tagjai azt az irigylésre méltó képességüket, hogy Verdi dallamaira, hangzásaira az újdonság, a felfedezés örömével leljenek rá, s ezt a boldogságot hallgatóságukra is átsugározzák. Énekük szinte testetlenül lebeg a leghalkabb, átszellemült pillanatokban, s hatalmas erővel szárnyal máris. Ilyen hangsúlyérzékenységet, szöveghez kötött ritmusbeli pontosságot, ennyire hajlékony dallammintázást énekkartól, kivált, ha tagjai szólóénekesi tanulmányok folytatása után vállalták a kórusmunkát, a legritkább esetben hallani. Mindebből úgy tűnhet fel, hogy Verdi remekműve legalábbis kiegyensúlyozatlan előadásban hangzott el, holott inkább arról van szó, hogy az előadás nem volt stúdiótökéletességű. Ám az élő zenét, a muzsika előttünk megszülető varázslatát nem érdemes, sőt voltaképp nem is szabad a rögzített, a hangtechnika számtalan eszközével manipulált produkcióhoz mérni, mert különben a végeredmény szinte bizonyosan kisebb-nagyobb csalódás lesz. Abbado lenyűgöző zeneisége, dramaturgiájának megrendítő érzelmi hitele, az a különleges bensőség, amellyel Verdi minden hangját újrafogalmazta, sokkalta többet jelent számunkra, semmint hogy teljesítményét megkérdőjelezhetné bármely kisiklott hangszeres részlet is. Balázs Béla kérdésére, amelyet a Kékszakállú prológusával mondat ki: „Hol a színpad, kint-e vagy bent”, Abbado egyértelműen a lélek benső színpadát választva felel. Miközben ő maga mélységesen átéli, hallgatósága számára is katartikusan átélhetővé teszi a halál rettegését, s a belenyugvást a megváltoztathatatlanba. Formai értelemben epikus szélességgel fogalmaz, a zene érvelése többnyire lassúbb, mint a Verdi- Requiem Scala-hagyományát megteremtő karmesteróriások — Toscanini, de Sabata — tempói, így azután még a nagy és Abbado pálcája nyomán parancsoló erőt sugárzó tömegjelenetek kavargó viharában sem a vakolat száradásával versenyre kelő freskófestő alkotó szenvedélyét érezzük elsősorban, hanem az acéllemezre hajlékony, de nem kevésbé erőteljes vonalakat metsző művész gesztusát. S bár Abbado mindkét estén, legalábbis árnyalataiban, másként közeledett a műhöz, mindannyiszor a véglegesség szavakban meg nem fogalmazható forró élményével ajándékozott meg. Igazán jól mindazonáltal az járt akinek a második hangversenyre sikerült jegyet szereznie, s így jól járt a fél ország is, amely, hála a televízió rugalmas műsorszerkesztésének, ezt a produkciót élő közvetítésben hallgathatta. A szólisták ugyanis nem voltak azonosak a két koncerten személyükben, de művészi teljesítményüket tekintve sem. Az első estén a hangja természetellenes sötétítésével éneklő Lucia Valentini- Terrani (mezzoszoprán), a meglehetősen súlytalan Paul Plishka (basszus) s a megbetegedett olasz tenor helyett beugró, szólamát becsülettel tolmácsoló Gulyás Dénes mellett a szopránszólót csodálatosan éneklő Shirley Verrett sem nyújtotta azt, amit másnap, Jelena Obrazcova és Nyikolaj Gjaurov művészi társaságában. A második Requiem-előadás tenorszólóját Kelen Péter, kissé elfogódottan a világhírességek között s kellő átütőerő híján is, de mindazonáltal érzékeny muzikalitással, valódi bensőséggel formálta meg. Shirley Verrett produkciójának értékét méltóképpen leginkább költő ecsetelhetné. A hihetőség határát súrolja, ahogyan mezzoszoprán létére birtokába veszi a teljes szopránszólamot, annak magasságait is, technikailag-zeneileg egyaránt. Minden hangja, dallama mélységes művészi meggyőződésből és átélésből születik, olyan titkok ismerője, amelyek a zenei előadóművészet kiválasztottjai előtt nyílnak meg csupán. Breuer János ZENEI KRÓNIKA KÖNYVSZEMLE Boldog idők jellegét fiatalságuk arcáról ismerjük föl. A felszabadulás utáni néhány esztendő atmoszféráját is fiatalságának emlékezete őrzi. Volt egy nemzedék, a „fényes szellők” generációja; hajuk lobog a szélben, arcuk ragyog a fényben, történetük felében legenda, de legendája nem lehet akárminek vagy akárkinek. Itt élnek, túl életük javán is őrzik életük tavaszát, s róluk is szól Varga Katalin regénye, az özvegy a keresztelőn, a SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ adta közre. Róluk is szól, mert voltaképpen egy özvegyasszonyról szól, jelentős emberi sorsról, megkülönböztethető életről, emberről, aki a költővel szólva „egyedüli példány”. Pedig halálhírét a lapok nem közölték, munkahelye nem vett neki koszorút, gyászbeszédet se tartottak fölötte, mulasztás mégse történt. „Beke Anna, férjezett Zarándok Sándorné infarktust nem kapott, altatót nem vett be. Egyszerűen csak elege lett önmagából.” Pedig mindent megtett, amit lehetett, felnevelt három gyereket, ápolta hosszú éveken át ágyhoz kötött nagybeteg férjét, aztán eltemette, elvégezte dolgát, főcsoportvezető volt a MOSSUK MAGUNKAT TISZTÁRA nevű propagandatrösztnél, filozófiából doktorált, disszertációjának címe: Véletlenek szerepe a szükségszerűben, avagy a választás dilemmája a polgári filozófiában. Ennek az asszonysorsnak a lényege az önzetlenség és kiszolgáltatottság. Senki nincs a közelében, aki érte volna, s akárki jut közel hozzá, mindjárt ő lesz érte. Föl se merül benne, ő is rá volna utalva másra, hiszen szükség van rá, ha ő nem volna, talán a világ is összedőlne. Ez élteti, hogy másokért élhet, ez igazolja tüsténkedését. Nem veszi észre, hogy lassan mindenütt fölöslegessé válik, de mikor aztán fölismeri helyzetét, pillanatig nem habozik, elege lett magából, mert éppen neki nincs szüksége senkire, még önmagára sem. Akár egy nemzedék, akár egyetlen ember, ha ennyi szóra érdemes, sorsa, jelleme túlmutat rajta. Varga Katalin nem azért beszélte el Beke Annát s vele nemzedékének elgondolkoztató sorsát, hogy pótolja az elmaradt gyászbeszédet. Semmi nosztalgia, főként jottányi szentimentalizmus nincs ebben a regényben. Szó sincs róla, hogy Beke Annának és nemzedékének másnak kellett volna lennie, hiszen nem is tudott volna más lenni, s amilyen volt (és amilyen nemzedéke volt), bizonyos mértékig feltétele annak, ami van. A világ már más, a gyerekek másként élnek, de hogy lehetnek, s éppen úgy élhetnek, ahogy csinálják, abban bizony benne van Beke Anna egész élete, s még az is, ahogy azt az életet abbahagyta. Daniel Defoe A londoni pestis című könyvét 1978-ban kiadta az EURÓPA KÖNYVKIADÓ. Ez a mű az alapja a Kriterion Tékasorozatában megjelent szövegválogatásnak. A londoni pestist ez új formában Jánosházy György adta közre, s előszót is írt könyvéhez. Ezért az előszóért is hívom fel a figyelmet Defoe könyvére. Ebben a formában és ilyen előszóval A londoni pestis nemcsak érdekes olvasmánya lehet az olvasónak, hanem műveltségét dúsító tanulmánya is. Már az is elgondolkoztathatja, hogy a Robinson és annyi, az olvasóközönség kedvére szánt regény szerzője milyen más jellegű munkát produkál evvel a könyvével. Mai szóhasználattal élve szociográfiát ír, s az se kétséges, hogy milyen céllal. Jánosházy előszavában olvashatjuk: „Defoe sokat ad szavahihetőségére, írásainak dokumentumértékére, adatainak megbízhatóságára. (A komolyság, a pontosság, a minden értelemben vett hitelképesség alapkövetelmény egy lendületesen fejlődő-terjeszkedő kereskedőtársadalomban é s gondolkodását tekintve Defoe mindig, regényíróként is, tipikus kereskedő marad.) Ezért választja regényei zömében, a Robinson Crusoeban, a Singleton kapitányban, a Moll Flandersben, a Roxanában az epikai harmadik személyes elbeszélés helyett az első személyes emlékiratformát, amely a közvetlen élmény hitelességének a bélyegét üti a történetre.” A dokumentáris elemnek, a szociográfiai módszernek, az önéletírásnak ilyen egybefüggése és kapcsolata a fikcióval egyrészt a regényírásnak természetéről árul el sokat, másrészt arról tud nagyon beszédes lenni, hogy valóságnak és irodalomnak a kapcsolata mennyire nélkülözhetetlen feltétele minden időben az emberi szellem öntudatosulásának. Vagyis a TÉKA _ A KRITERION SOROZATA az olvasó gondolkodását műveli. Németh László Pedagógiai írások címen válogatott esszéivel is ilyen célja van. A gyűjtemény darabjait válogatta, az előszót és jegyzeteket írta Fábián Ernő. Ilyen könyvet csak az tud összeállítani, aki teljességesen és mélyen ismeri Németh László egész sokrétű életművét, következésképpen ismerője az életművet teremtő észjárásnak is. És ez az észjárás nincs is olyan messzire a Defoe-étól. Nevelésről van szó; ismeretes, Németh László nemegyszer mondta, hogy ő voltaképpen nevelő, a pedagógiai Erosz megszállottja. A nevelés története egyidős az ember történetével, de a nevelés tudatossága újkori képződmény, polgári gondolkodásra valló elképzelés. A polgári korszak előtt a nevelés tudatosságáról nemigen volt szó. A kétkeziek világában pedig a gyermek termelőeszköz volt, amint lehetett. Hogy a gyermek tőke, amit befektetünk, amibe időt és pénzt fektetünk, hogy majd az később megtérül, ez az előrelátás csak a polgári nevelés vonása. Németh László nevelői avatottsága, s törekvése, hogy a nevelésnek optimális helyzetet teremtsen, egybefügg jövőn munkáló erkölcsi elkötelezettségével. Ez a jövő azoké, gondolta a harmincas években, akik még innen vannak a polgárosodáson, a kora feudális viszonyai közt vergődő többségé, s értük, miattuk gondolta mindazt, amit Fábián Ernő most a Pedagógiai írások címen egybeszerkesztett. Defoe természetesen az élet spontán irányával dolgozott össze. Németh László viszont a valósággal szemben kényszerült a nevelés pártján tevékenykedni. Aztán a történelem ebbe is beleszólt. Megteremtette a nevelés tárgyi feltételeit. Lehet rajta gondolkozni, hogy e feltételek közepette miként használhatók Németh László nagyszabású és avatott pedagógiai gondolatai. Csanda Sándor könyvet írt Fábry Zoltánról. Könyvét a pozsonyi MADÁCH KÖNYVKIADÓ ('wn f/frámuUa FÁBRY ZOLTÁN adta közre, és 1100 példány készült a budapesti Szépirodalmi részére is a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében, vagyis a könyv itthon is kapható. Csanda már sokat foglalkozott Fábryval, kiadta Fábry gazdag levelezését. Gazdag ez a levelezés, mert Fábry élete, körülményei olyanok voltak, hogy azok őt a levelezésre predesztinálták. Stószon élt, van is legendája a stószi remetének, s onnan küldötte leveleit, s oda kapta a világ négy tája felől az üzeneteket. Ritka sors, jellemző életvitel. A közösségi hajlammal áldott-vert embert személyes körülményei helyhez kötik. Ez volt Fábry Zoltán életformája, s ez az életforma szellemének is alakot ad. A két háború közti idő mostoha szellemi viszonyai a szellem emberét, a humanistát folytonos exodusra ösztönözték, és számosan voltak, akik ebből — az exodusból — is alkotást csináltak. Érdekes azonban, hogy éppen Fábry, aki valóban kivonult, csak egyszer vonult ki, aztán úgy tett, mintha mindig és mindenütt jelen volna. Stósz forgalmas hely lett, mert Fábry ott élt. Még érdekesebb, hogy Fábry voltaképpen egyetlen műfajban gyakorolta magát. A közírás volt a műfaja, mert közírást csinált ő az irodalmi kritikából is. Elfogultságaiból eredt számos kritikai tévedésének a mentsége is. Rossz írót emelt magasra, ragyogó tehetséget csepült? Mást akart mondani. Vitte az indulata, s ennek az indulatnak mindig jó volt az iránya. Tiszta indulata állította a szocializmus ügye mellé, amely őt a kor egyik legkövetkezetesebb antifasisztájává tette. Fábryról azonban nagyon nehéz könyvet írni. Nehéz, mert művei egyneműek, látszólag csak egymásra következésükben beszédesek. Hiszen nem írt olyan bonyolult formájú műveket, amiknek elemzése imponálóvá tehetne egy róla írott könyvet. Aztán meg ha tévedett is, azt anynyira nyilvánvalóvá tette már az idő, hogy neki, Fábrynak se jutna eszébe mentegetőzni. Publicisztikus írások, levelek közvetlen hangja görgeti azokat a tartalmakat, amik oly jellemzők Fábryra, s amiket kézenfekvőbb tőle megtudni, s nem attól, aki munkásságát értelmezi. Csanda nem is tolakszik, szeret az anyag hátterében maradni, s ez könyvét rokonszenvessé teszi, kevésbé az, ha igazságosztónak felejti magát a könyvben. Megértem, ez nehezen kerülhető ki. S ha osztja is néha az igazságot, nem fölényes azzal szemben, akinek a történelem szerint nem lett igaza. Adósunk maradt azonban Csanda azzal, hogy Fábry gondolkozásának genezisét és e gondolkodás működését is elemezze. Ez volna egy igazi Fábry-monográfiának a dolga az adatok összegyűjtésén, filológiai rendezésén túl. Kinek mit írt, hol mit mondott, végül is ott van a Fábry-művekben, a levelezéskötetekben. Ezeket kivonatolni, sűríteni, azt is lehet, de jobban kellene, hogyan született, mint működik az a szellemi jelenség, amit Fábry nevével jelölünk a szellemvilág térképén. Varga Katalin Özvegy a keresztelőn díját írta/i írta: /^felX^_ 7