Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-12 / 162. szám
1981. július 12., vasárnap NÉPSZABADSÁG Mondd és írd MIT NYERHETÜNK VELÜK? Hunyadi János sok csatát nyert a török ellen, de mikor Várnánál vesztett, alig tudott egérutat nyerni. Csak a gyors menekülés mentette meg életét, hiszen aki időt nyer, életet nyer. A dzsentrivilágban némelyek a kártyán nyertek (vagy vesztettek), manapság inkább a totón vagy a lottón nyernénk , ha szerencsénk lenne. A csataterek helyett is inkább a sportpályákon igyekszünk sikereket elérni: az olimpiai játékok idején az egész ország izgatottan várta, mikor nyerünk újabb aranyérmet, s az idén tavasszal minden futballrajongó lázban égett, sikerül-e nyernie válogatottunknak világbajnoki selejtező mérkőzésein. Mindenki szereti, ha betekintést nyerhet bizonyos ügyekbe, ha új ismerősében jó barátot nyer, ha munkájának elismeréseként dicséretet, netán jutalmat nyer. Sokan vágynak arra, hogy elképzeléseik végrehajtásában szabad kezet nyerjenek, s mindenkit megillet, hogy valós sérelméért megfelelő elégtételt nyerjen. Ha tehát nyerünk, akkor gyarapodunk valamivel, valamilyen jóban, kellemesben van részünk, sőt Kölcsey azt is kifejezi vele, hogy érdemen felül kaptunk: „... általad nyert szép hazát Bendegúznak vére .. Újabban azonban olyan esetekben is nyerünk, amelyekre még ráfogni is nehéz volna, hogy hasznosak vagy netán gyarapodunk velük. „E diktatúrák katonai elitje az Egyesült Államokban nyert kiképzést” — írja egyik napilapunk. Vajon kevésbé fenyegető vagy harcképes az a hadsereg, melynek tagjai nyerik a kiképzést, mint az, amelyiknek kiképzik a katonáit? Az olyasfajta hivatalos eljárás sem kelt bennünk túlzott bizalmat, amikor az ügy intézésére valaki megbízást nyer, majd ügyintézőként felvilágosítást nyer a tényállásról, de az ügy a nyert tájékoztatás ellenére is halasztást nyer. Miután azonban az ügyfelek elégedetlensége több ízben is kifejezést nyert, az eljárás végül is befejezést nyer. Mennyivel egyszerűbb, ha valakit megbízunk az ügy elintézésével, aki a kért és kapott tájékoztatás után haladék nélkül — így az ügyfelek sem elégedetlenkednek — elintézi, befejezi azt. A jogi folyamatok, műveletek is érthetőbbek, ha nem „közokirat alapján nyer bizonyítást a tényállás”, hanem „közokirattal bizonyítják a tényeket”. „Az adatok elemzéséből nyert következtetések levonása” helyett pedig elemezzük az adatokat, és belőlük következtetünk a tényekre. Ellenérzést, ellenkezést válthat ki az is, ha valaki alkalmazást, áthelyezést, beosztást, beutalást nyer. Az a jó, ha az illetőt alkalmazzák; a neki megfelelő munkaterületre áthelyezik vagy beosztják; az üdülőbe beutalják. Az sem a legjobb megoldás, ha bárki kinevezést nyer egy vezetői posztra. Az arra alkalmas személyt nevezzék ki vezetőnek, vele többet nyerünk! Kerüljük tehát a hivatali és az újságírói nyelvben elszaporodott „nyer valamit” típusú terjengős kifejezéseket, hiszen használatukkal csak nyelvünk kifejezőerejét gyengítjük, de semmit sem nyerünk! Seregy Lajos Az esztergomi napok rendezvényei Szombaton folytatódott, s ma fejeződik be az Esztergomi históriások című rendezvénysorozat, amelynek részvevői — történészek és zenetörténészek kalauzolásával — a XV. századtól a XIX. század elejéig követik nyomon Esztergom és hazánk művelődését. Tegnap koszorúzási ünnepséget rendeztek Vak Bottyán szobránál, majd az egykori királyi palota udvarán A késő reneszánsztól a korai verbunkosokig címmel mutattak be műsort. Ma a kuruc kor zenéje és költészete szólal meg; a kor zenei emlékeit eredeti formában itt hallhatja először a közönség. A mai Széchenyi téri vásár pedig az egész városban középkori hangulatot áraszt. 15 A KALANDOZÓ ÉRTELEM Almási Miklós: Az értelem kalandjai A könyvét olvasva első benyomása az embernek az, hogy a szerző maga is kalandorkodik: ismert vagy annak hitt gondolkodókat állít olyan sorrendben egymás mellé, amely ellentmond az iskolában egyszer megtanult tabelláknak, s ráadásul olyanokat állít róluk, mindjárt a bevezetőben, hogy égnek áll tőle minden rendes — azaz nem hivatásos gondolkodó, hanem csak amatőr olvasgató — embernek a haja szála. Tessék a névsor: Montaigne, Machiavelli, Hegel, De Sade márki. S az állítás — itt a bevezetőben még csak kis megjegyzés, melyet majd a „bizonyító eljárás” erőteljes okfejtése és sok tényanyaga hitelesít: „Az elsők kalandja minden tudományban lenyűgöző: amikor a semmiből valami »érthetetlen«, káprázatos új koncepció születik — többnyire dadogva, fogalmakkal küszködve, s mégis olyan gondolat kerül papírra, amit olykor évszázadokig próbál emészteni az emberiség. S mégis: nem az övék a dicsőség, hanem a folytatóké, azoké, akik érthetővé teszik, rendszerbe foglalják azt, ami a nyomolvasók kusza és ködös zsenialitásában izgalmas kérdőjel volt.” Nézzük meg még egyszer az elemzett filozófusok névsorát. Michel Eyquem de Montaigne a tizenhatodik században élt francia gondolkodó, aki arra biztatta az embereket — és utódait —, hogy kételkedjenek, és azután gondolkodjanak. Az első, aki a skolasztikába merevedett középkori szellem dogmatikus falán rést ütött, megalapozta és kiterjesztette a reneszánsz korában kialakult emberi sokoldalúságba vetett hitet. Magányában is az ésszerűség és a történelem ok-okozati összefüggésén valamint az egyén és a történelem viszonyán elmélkedett sokat. A következő Niccolo Machiavelli ugyancsak jó ésszel élő ember volt, a firenzei köztársaság titkára, a politika közvetlen csinálója, a hatalom részese és szenvedő alanya, a hatalom elemzője, a „machiavellizmus” feltalálója. A következő főszereplő Georg Wilhelm Friedrich Hegel, a tizennyolcadik században élt és a történelem egyik legnagyobb gondolkodója volt; közvetlenül — és látszólag — semmi kapcsolata a történelemmel, s annak morális hatásával, visszahúzódó filozófus. Donation Alphonse Francois Marquis de Sade következik a sorban, ő pedig hírhedett alakja a francia történelemnek és Európa szellemi életének; körülbelül akkor élt, amikor Hegel, okos volt és gonosz (nevéből ered a szadista szó), rossz regényeket írt, neve mégis fennmaradt, mert írásaiból világosan kiolvasható érdekesen cinikus történelemszemlélete és egyúttal a polgári gondolkodás bírálata (önbírálata). Ezek a nevek tehát egy láncra fűzhetők, nemcsak annak jogán, hogy az ész, a ráció egy-egy ágát képviselték és művelték, hanem annak jogán is, hogy valamilyen formában az egyén és a történelem, alkalmasint az ember és a hatalom összefüggését, pontosabban lehetséges kapcsolatát jelenítették meg. A racionális polgári gondolkodás megalapozói voltak, akik a ráció ellentmondásainak alapjait is bírálták. Almási Miklós azt vette észre, hogy ezek az ellentmondások — illetve egy részük — túlélték képviselőiket. Tulajdonképpen tehát az izgatja a szerzőt, mennyiben igaz vagy általános az egyén és a történelem ellentéte, s ennek nyomán a mindenkori hatalom és az őt teremtő és kiszolgáló embernek a morállal, illetve önmagával való szembekerülése, így már kalandonság helyett kaland ígérkezik, izgalmas vizsgálódás, hozzáértő idegenvezető nyomában. * A tanulmánykötet megértésének kulcsa — úgy érzem — Sade elemzésében található, mert a polgári racionális gondolkodás szükségképpen torkollott egyrészt a francia felvilágosodásba, illetve a forradalomba, másrészt és még pontosabban, önmaga ellentétébe, „az ész trónfosztásába”. Ezt a folyamatot pedig először Sade márki önleszámoló műveiben találhatjuk meg közérthető fogalmazásban. A szerző azt mondja Sade-ról, hogy a jövőt illető történelemfilozófiai fejtegetései az addig megtett polgári fejlődés vonalának egyszerű meghosszabbítása s ennek következtében a ráció minden morált és társadalmiasult emberi érzelmet elsöprő társadalomképe lesz az eredmény; nem más ez, mint korai víziója a fasizmusnak. Ebben tehát sajnos, döbbenetesen igaza van ennek a cinikus gondolkodónak. Nem látta viszont — nem is láthatta — a társadalom fejlődésének más, későbbi formáját. Még az ő lenyűgöző logikája és elemzőkészsége sem volt képes megsejteni a marxizmus létrejöttét mint a polgári gondolkodás és társadalomfelfogás tagadását. Montaigne-nél csírájában, Machiavellinél gyakorlatilag is szembekerül a ráció és a morál. Sade — ebben áll a cinizmusa — kertelés nélkül kimondja, hogy a kettő együtt a hatalom hétköznapi tevékenységében nem egyeztethető össze, és csak képmutatás az emberi érdekekre való hivatkozás. A humanizmus nem a politikai hatalom eszköze, ha pedig így van, legyen mersze minden hatalmi tényezőnek — akármilyen köntösben csinálja is politikáját, köztársaság vagy monarchia fedőnéven — leszámolni ezzel a képmutatással. A ráció ilyen értelmezése azonban hamis, minden történelmi példával igazolt gyakorlat ellenére. A ráció, illetve a gondolkodás, mint minden emberi tevékenység, nem nélkülözhet morális alapokat. A ráció valamilyen elvont fogalma az, amelyet Sade abszolutizál, mert ugyan a tudomány, a technika eredményei ma is teremtenek mítoszokat sőt valóságos eredményei is vezethetnek embertelenséghez, terrorizmushoz, háborúhoz, erősíthetik az elidegenedés folyamatát, de ugyanaz az ember, aki létrehozza ezeket a civilizációs vívmányokat, megtanulhat uralkodni is fölöttük. Nyilvánvalóan ez a perspektíva semmilyen burkolt formában nem merülhetett fel a tizennyolcadik század végén, sem a tizenkilencedik század elején. * Almási Miklós az európai gondolkodás történetének olyan dzsungelében vágott ösvényt ezzel a tanulmánykötetével, amelyet eddig nemigen érintett tudományos elemzés. Innen, erről az ösvényről rálátás nyílik a gondolkodás történetének mögöttes vonulatára, azokra a felszín alatt húzódó sejtésekre, majd bizonyosságokra, amelyek ma is érdekesek, mert jó részük jelen van, meghatározza életünket. Az ésszerű önzés kérdése ma is kérdés, amelyre keressük a választ, már csak azért is, mert minden korszaknak más a lehetséges felelete erre a kérdésre. Ezek a nagyon is egyetemi előadóterembe illőnek látszó tanulmányok tartogatnak a mindennapi emberi gondolkodás számára is csemegét. (Szépirodalmi) Sarkadi László „VANNAK FELADATOK, AMELYEKET CSAK MI VÉGEZHETÜNK EL” Beszélgetés dr. Szentmihályi Jánossal a könyvtári — Egy könyvtárügyi tanácskozás meghívott vendégeinek jegyzékén olvastam nemrég az ön nevét, méghozzá negyedmagával a „nagy öregek” címszó alatt. Aki Szentmihályi Jánost a szakmai berkekben kollégaként vagy az egyetemen hallgatóként ismerte-ismeri, az gyakran találkozhatott ezzel a kissé közvetlen, de nagy szeretetet és tiszteletet is magában foglaló kifejezéssel. Vállalja-e az ilyen minősítést? — Minthogy éppen az idén nyáron leszek 73 éves, a megállapítás egyik része mindenképpen érvényes. Hogy „nagy” lennék, azt őszintén szólva nem hiszem, legföljebb igen hízelgőnek tekintem magamra nézve. Amikor az Egyetemi Könyvtár tájékoztató szolgálatában dolgoztam, egyik barátom a következő intelemmel küldött hozzám valakit: „Ott ül egy vad ember, aki először nagyon goromba lesz és mérgeseket fog mondani, de a végén azután megtalálja neked, amit keresel.” Félretéve a tréfát, annyi bizonyos, hogy nagyon szeretem ezt a pályát, és bármilyen feladat jutott is éppen rajta, mindig azon voltam, hogy közvetítsek a könyvtárban található dokumentum és a használó között. — Ha végigtekinti valaki az ön könyvtárosi pályáját, és szemügyre veszi azt a több mint száz tudományos publikációt, amely eközben készült, köztük kandidátusi disszertációját, csakugyan meggyőződhet róla, hogy leginkább a tájékoztatás, a szakirodalmi információ feladatai és kérdései érdekelték. Miért? — Talán nem szükséges kifejteni, amit manapság unos-untalan hangoztatunk, hogy korunkban ugrásszerűen megnőtt az információ mennyisége, s az ebben való eligazodás életbevágóan fontos. Ehhez pedig szakemberre van szükség. Tájékoztató könyvtárosra vagy szakmai szóval élve referensz könyvtárosra. Voltaképpen az ő feladata meghatározni azt is, milyen irányú legyen ez a tájékoztató munka, milyen határok között mozogjon. Ebben a tekintetben én azt vallom, amit az egyik legnagyobb magyar könyvtáros, felejthetetlen mesterem és kollégám, Kőhalmi Béla is mondott, hogy egy kis nemzet ne vállalkozzék az egész világirodalom — itt most nem szépirodalomról van szó! — dokumentálására, hanem arról gondoskodjék, hogy a földkerekség valamennyi lényeges információs kiadványa itthon hozzáférhető legyen, s gondoskodjék arról is, hogy a magyar anyag ezekbe bekerüljön. ő volt az is, aki az első között ismerte fel, hogy ehhez — sok egyéb mellett — központi szolgáltatások is szükségesek. Manapság gyakran beszélünk a könyvtárügyön belül az együttműködés fontosságáról, és talán még mindig kevésbé a központi szolgáltatásokról, pedig ezek sok esetben olcsóbbak és mással nem helyettesíthetők. Régi vesszőparipám, hogy létre kellene hozni egy országos központi kölcsönzőkönyvtárat meg egy központi referensz könyvtárat. Mindenesetre örvendetes, hogy a közelmúltban tartott könyvtárügyi konferencián mind az együttműködés, mind a központiszolgáltatások kérdése nagy nyomatékkal került szóba. Az a baj, hogy bizonyos megrögzött hibáinkat nagyon nehezen tudjuk levetkőzni. Emlékszem, már az ötvenes évek végén fölmerült a gondolat, hogy a könyvtárak fölösleges példányait gyűjtsék össze egy központi raktárban — ehhez hasonló egyébként most valósult meg Törökbálinton. Helyet is biztosítottak hozzá. Végül azért bukott meg az egész, mert a könyvtárak ugyan belementek volna a dologba, de a raktáron belül mégis szerették volna külön rácsok között tudni a maguk könyveit. Ezt a jelenséget én házi használatra úgy nevezem, hogy a magántulajdont felváltotta „az én asztalom” tulajdonformája. Mielőbb túl kell rajta lépni minden tekintetben. — Szorosan összefügg tájékoztató könyvtárosi tevékenységével bibliográfiai munkássága. Ennek egyik igen jelentős állomása volt, és a területnek mindmáig alapvető segédkönyve az 1963-ban megjelent Útmutató a tudományos munka magyar és nemzetközi irodalmához című kötet, amelyet Vértesy Miklós kollégájával közösen állított össze. Ez nem egyéb, mint másodfokú bibliográfia, vagyis olyan könyv, amely az egyes témákban eligazító bibliográfiák jegyzékét közli. Mi is tulajdonképpen a bibliográfia? Valóban könyvek jegyzéke? — Ma mást értünk „közlekedésen”, mint száz évvel ezelőtt, mint ahogy más tartalmat jelölt például a „fizika” szó 2—3 évszázada, mint manapság. A bibliográfia esetében az a baj, hogy a kezdetben kialakult s alapvetően mindmáig igaz tartalom — hogy ugyanis olyan könyv, amely nyomtatványok címeit regisztrálja — nem módosult, a fejlődéssel lépést tartva nem bővült kellőképpen. A bibliográfia lényege a közlés, a kommunikáció, a benne levő információnak pedig címzettje kell hogy legyen. Ezzel csupán azt próbálom érzékeltetni, hogy nem minden jegyzék bibliográfia, mert ha hiányzik belőle ez a közlési effektus, akkor legfeljebb csak látszatra olyan, mintha az volna. Azt szoktuk mondani, hogy a bibliográfia valamilyen motívum, indíték alapján jön létre. Ám kell lennie olyan szakembernek is, aki ezt az indítékot, szükségletet felismeri. Olyan feladatokról van itt szó, amelyeket helyettünk, bibliográfusok helyett más nem végez el. Meghökkentő jelenség — ezt meg is írtam —, hogy például a magyar irodalom máig hiányzó, korszerű bibliográfiai kalauzát első ízben egy külföldi, Albert Tezla angol nyelven, Amerikában jelentette meg. Hasonlókra a tudomány, a szellemi élet minden területén szükség van, és nemcsak visszatekintő, úgynevezett retrospektív jgyzékekre, hanem olyanokra is, amelyek folyamatosan tájékoztatnak. — Van egy kurrens bibliográfia, amelyet éppen tizenegyedik éve felelős szerkesztőként jegyez, s amely azt gondolom, a szívügye: a Hungarika Irodalmi Szemle. — Ez a negyedévenként kiadott füzet a külföldön, idegen nyelven megjelent magyar vonatkozású könyvek és folyóiratcikkek válogatott bibliográfiája. A meghatározás egyúttal választ ad arra is, mit értünk a talán nem mindenki előtt közismert hungarika kifejezésen. Válogatott bibliográfia olyan értelemben, hogy nem akar, de természetesen nem is tudhat teljességre törekedni. Feldolgozza a tartalmilag magyar vonatkozású, illetve a magyar szerzőktől származó közleményeket, a magyar szerzők munkáinak és a magyar vonatkozású műveknek az ismertetéseit, valamint a magyar könyvtárak által beszerzett — és központilag nyilvántartott — hungarikakönyveket. Hogy világosabb legyen, idézek három címszót az 1980- as év 3530 tételéből. Az NSZK-beli Südosteuropa Jahrbuch 1978. 11. száma közölte például Pándi Pál tanulmányát az új magyar irodalom kérdéseiről. Vladimír Forst a Literárni Mesienik 1980. 4. számában József Attila születésének 75. évfordulója alkalmából a költő műveit, csehszlovákiai hatását, kapcsolatait és ismertségét tárgyalja. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kötetét a szófiai Narodna Kultúra adta ki bolgárul 1979-ben. Ezek természetesen találomra kiragadott példák, csak az irodalmi részből. A Szemle az egyetemes tizedes osztályozás rendszerében minden más szakterületet is feldolgoz. Újabban olyan tervek is vannak, hogy gyűjtőköre a kulturális szférára szűküljön le. Én ezzel nem értek egyet, mert a hungarikairodalom egységben való szemlélete csak e kiadvány révén valósítható meg. Csak így kapcsolódhat ahhoz a nagyobb egységhez, amit a Magyar Nemzeti Bibliográfián értünk. Természetesen szívügyem ez a kiadvány. Meg vagyok győződve róla, hogy tudománypolitikai, művelődéspolitikai érdekünk a külföldön megjelent magyar vonatkozású közleményekről való tudomásszerzés. Sajátos történelmi adottságunk, hogy a határainkon kívül is jó pár millió magyar él, szintén aktuálisabbá teszi ennek a feladatnak az elvégzését, mint esetleg más országokban. — Szentmihályi János annyira könyvtáros, hogy egyenesen meglepő: viszonylag későn, 1949-ben került a pályára. — A családi tradíciók miatt jogot végeztem. Dolgoztam banktisztviselőként, az újságírásba is belekóstoltam. Amikor 1939-ben elbocsátottak, sok mindent megpróbáltam, az angol nyelv oktatásától és a műfordítástól kezdve a képügynökségen át a Codex Kiadónál végzett tevékenységig, ahol baloldali könyvek kiadásában is közreműködtem. Részt vállaltam a Békepárt akcióiban, átvészeltem a munkaszolgálatot 1943- ban. A felszabadulás után a pártközpontban, majd a kulturális tárcánál dolgoztam. Innen 1949-ben kellett eljönnöm, s ekkor Mátrai László, akinek ezért azóta is hálás vagyok, odavett magához az Egyetemi Könyvtárba. Azóta vagyok a pályán egyfolytában. — Hosszú évekig tanított az ELTE könyvtártudományi tanszékén. Docensként innen ment nyugdíjba pár éve... — Nagyon szerettem tanítani, és szerencsére erre ma is van lehetőségem. Ha sikerült megőriznem szellemi frisseségemet, azt elsősorban a fiataloknak köszönhetem, a tanítványaimnak, akiket igyekeztem mindig kollégáknak, barátoknak is tekinteni. Szerintem sokkal nagyobb kvalitások rejlenek bennük, mint amiket általában tartanak róluk, s amennyire ezeket kihasználjuk. Egyébként is egész életemben annyi kitűnő, segítőkész emberrel hozott össze a sors a könyvtárospályán is és előtte is, amiért szerencsésnek tarthatom magam. . Tripolszky László tájékoztatásról, a bibliográfia szerepéről, helyéről