Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-12 / 162. szám

1981. július 12., vasárnap NÉPSZABADSÁG Mondd és írd MIT NYERHETÜNK VELÜK? Hunyadi János sok csatát nyert a török ellen, de mikor Várnánál vesz­tett, alig tudott egérutat nyerni. Csak a gyors menekülés mentette meg éle­tét, hiszen aki időt nyer, életet nyer. A dzsentrivilágban némelyek a kártyán nyertek (vagy vesztettek), manapság inkább a totón vagy a lot­tón nyernénk , ha szerencsénk len­ne. A csataterek helyett is inkább a sportpályákon igyekszünk sikereket elérni: az olimpiai játékok idején az egész ország izgatottan várta, mikor nyerünk újabb aranyérmet, s az idén tavasszal minden futballrajongó láz­ban égett, sikerül-e nyernie váloga­tottunknak világbajnoki selejtező mérkőzésein. Mindenki szereti, ha betekintést nyerhet bizonyos ügyekbe, ha új is­merősében jó barátot nyer, ha mun­kájának elismeréseként dicséretet, netán jutalmat nyer. Sokan vágynak arra, hogy elképzeléseik végrehajtá­sában szabad kezet nyerjenek, s mindenkit megillet, hogy valós sé­relméért megfelelő elégtételt nyer­jen. Ha tehát nyerünk, akkor gyarapo­dunk valamivel, valamilyen jóban, kellemesben van részünk, sőt Köl­csey azt is kifejezi vele, hogy érde­men felül kaptunk: „... általad nyert szép hazát Bendegúznak vére .. Újabban azonban olyan esetekben is nyerünk, amelyekre még ráfogni is nehéz volna, hogy hasznosak vagy netán gyarapodunk velük. „E dikta­túrák katonai elitje az Egyesült Ál­lamokban nyert kiképzést” — írja egyik napilapunk. Vajon kevésbé fe­nyegető vagy harcképes az a hadse­reg, melynek tagjai nyerik a kikép­zést, mint az, amelyiknek kiképzik a katonáit? Az olyasfajta hivatalos eljárás sem kelt bennünk túlzott bizalmat, ami­kor az ügy intézésére valaki megbí­zást nyer, majd ügyintézőként felvi­lágosítást nyer a tényállásról, de az ügy a nyert tájékoztatás ellenére is halasztást nyer. Miután azonban az ügyfelek elégedetlensége több ízben is kifejezést nyert, az eljárás végül is befejezést nyer. Mennyivel egysze­rűbb, ha valakit megbízunk az ügy elintézésével, aki a kért és kapott tá­jékoztatás után haladék nélkül — így az ügyfelek sem elégedetlenked­nek — elintézi, befejezi azt. A jogi folyamatok, műveletek is érthetőbbek, ha nem „közokirat alap­ján nyer bizonyítást a tényállás”, ha­nem „közokirattal bizonyítják a té­nyeket”. „Az adatok elemzéséből nyert következtetések levonása” he­lyett pedig elemezzük az adatokat, és belőlük következtetünk a tényekre. Ellenérzést, ellenkezést válthat ki az is, ha valaki alkalmazást, áthelye­zést, beosztást, beutalást nyer. Az a jó, ha az illetőt alkalmazzák; a neki megfelelő munkaterületre áthelyezik vagy beosztják; az üdülőbe beutal­ják. Az sem a legjobb megoldás, ha bárki kinevezést nyer egy vezetői posztra. Az arra alkalmas személyt nevezzék ki vezetőnek, vele többet nyerünk! Kerüljük tehát a hivatali és az új­ságírói nyelvben elszaporodott „nyer valamit” típusú terjengős kifejezése­ket, hiszen használatukkal csak nyel­vünk kifejezőerejét gyengítjük, de semmit sem nyerünk! Seregy Lajos Az esztergomi napok rendezvényei Szombaton folytatódott, s ma feje­ződik be az Esztergomi históriások című rendezvénysorozat, amelynek részvevői — történészek és zenetör­ténészek kalauzolásával — a XV. szá­zadtól a XIX. század elejéig követik nyomon Esztergom és hazánk mű­velődését. Tegnap koszorúzási ünnepséget rendeztek Vak Bottyán szobránál, majd az egykori királyi palota ud­varán A késő reneszánsztól a korai verbunkosokig címmel mutattak be műsort. Ma a kuruc kor zenéje és költészete szólal meg; a kor zenei emlékeit eredeti formában itt hall­hatja először a közönség. A mai Szé­chenyi téri vásár pedig az egész vá­rosban középkori hangulatot áraszt. 15 A KALANDOZÓ ÉRTELEM Almási Miklós: Az értelem kalandjai A könyvét olvasva első benyo­mása az embern­ek az, hogy a szerző maga is kalandorkodik: is­mert vagy annak hitt gondolkodókat állít olyan sorrendben egymás mel­lé, amely ellentmond az iskolában egyszer megtanult tabelláknak, s ráadásul olyanokat állít róluk, mind­járt a bevezetőben, hogy égnek áll tőle minden rendes — azaz nem hi­vatásos gondolkodó, hanem csak amatőr olvasgató — embernek a haja szála. Tessék a névsor: Mon­­taigne, Machiavelli, Hegel, De Sade márki. S az állítás — itt a beveze­tőben még csak kis megjegyzés, melyet majd a „bizonyító eljárás” erőteljes okfejtése és sok tényanya­ga hitelesít: „Az elsők kalandja minden tudományban lenyűgöző: amikor a semmiből valami »érthe­­tetlen«, káprázatos új koncepció szü­letik — többnyire dadogva, fogal­makkal küszködve, s mégis olyan gondolat kerül papírra, amit olykor évszázadokig próbál emészteni az emberiség. S mégis: nem az övék a dicsőség, hanem a folytatóké, azo­­ké, akik érthetővé teszik, rendszer­be foglalják azt, ami a nyomolvasók kusza és ködös zsenialitásában iz­galmas kérdőjel volt.” Nézzük meg még egyszer az elem­zett filozófusok névsorát. Michel Eyquem de Montaigne a tizenhato­dik században élt francia gondolko­dó, aki arra biztatta az embereket — és utódait —, hogy kételkedjenek, és azután gondolkodjanak. Az első, aki a skolasztikába merevedett kö­zépkori szellem dogmatikus falán rést ütött, megalapozta és kiterjesz­tette a reneszánsz korában kialakult emberi sokoldalúságba vetett hitet. Magányában is az ésszerűség és a történelem ok-okozati összefüggésén valamint az egyén és a történelem viszonyán elmélkedett sokat. A következő Niccolo Machiavelli ugyancsak jó ésszel élő ember volt, a firenzei köztársaság titkára, a po­litika közvetlen csinálója, a hatalom részese és szenvedő alanya, a hata­lom elemzője, a „machiavellizmus” feltalálója. A következő főszereplő Georg Wilhelm Friedrich Hegel, a ti­zennyolcadik században élt és a tör­ténelem egyik legnagyobb gondol­kodója volt; közvetlenül — és lát­szólag — semmi kapcsolata a törté­nelemmel, s annak morális hatásá­val, visszahúzódó filozófus. Donation Alphonse Francois Marquis de Sade következik a sorban, ő pedig hír­hedett alakja a francia történelem­nek és Európa szellemi életének; kö­rülbelül akkor élt, amikor Hegel, okos volt és gonosz (nevéből ered a szadista szó), rossz regényeket írt, neve mégis fennmaradt, mert írásai­ból világosan kiolvasható érdekesen cinikus történelemszemlélete és egy­úttal a polgári gondolkodás bírálata (önbírálata). Ezek a nevek tehát egy láncra fűz­­hetők, nemcsak annak jogán, hogy az ész, a ráció egy-egy ágát képvi­selték és művelték, hanem annak jogán is, hogy valamilyen formában az egyén és a történelem, alkalma­sint az ember és a hatalom össze­függését, pontosabban lehetséges kapcsolatát jelenítették meg. A ra­cionális polgári gondolkodás meg­alapozói voltak, akik a ráció ellent­mondásainak alapjait is bírálták. Almási Miklós azt vette észre, hogy ezek az ellentmondások — illetve egy részük — túlélték képviselőiket. Tulajdonképpen tehát az izgatja a szerzőt, mennyiben igaz vagy ál­talános az egyén és a történelem ellentéte, s ennek nyomán a minden­kori hatalom és az őt teremtő és kiszolgáló embernek a morállal, il­letve önmagával való szembekerü­lése, így már kalandonság helyett ka­land ígérkezik, izgalmas vizsgálódás, hozzáértő idegenvezető nyomában. * A tanulmánykötet megértésének kulcsa — úgy érzem — Sade elem­zésében található, mert a polgári racionális gondolkodás szükségkép­pen torkollott egyrészt a francia fel­világosodásba, illetve a forradalom­ba, másrészt és még pontosabban, önmaga ellentétébe, „az ész trónfosz­tásába”. Ezt a folyamatot pedig elő­ször Sade márki önleszámoló mű­veiben találhatjuk meg közérthető fogalmazásban. A szerző azt mondja Sade-ról, hogy a jövőt illető törté­nelemfilozófiai fejtegetései az addig megtett polgári fejlődés vonalának egyszerű meghosszabbítása s ennek következtében a ráció minden mo­rált és társadalmiasult emberi érzel­met elsöprő társadalomképe lesz az eredmény; nem más ez, mint korai víziója a fasizmusnak. Ebben tehát sajnos, döbbenetesen igaza van en­nek a cinikus gondolkodónak. Nem látta viszont — nem is láthatta — a társadalom fejlődésének más, későb­bi formáját. Még az ő lenyűgöző lo­gikája és elemzőkészsége sem volt képes megsejteni a marxizmus létre­jöttét mint a polgári gondolkodás és társadalomfelfogás tagadását. Montaigne-nél csírájában, Machia­vellinél gyakorlatilag is szembeke­rül a ráció és a morál. Sade — eb­ben áll a cinizmusa — kertelés nél­kül kimondja, hogy a kettő együtt a hatalom hétköznapi tevékenységében nem egyeztethető össze, és csak kép­mutatás az emberi érdekekre való hivatkozás. A humanizmus nem a politikai hatalom eszköze, ha pedig így van, legyen mersze minden ha­talmi tényezőnek — akármilyen kön­tösben csinálja is politikáját, köz­társaság vagy monarchia fedőnéven — leszámolni ezzel a képmutatással. A ráció ilyen értelmezése azonban hamis, minden történelmi példával igazolt gyakorlat ellenére. A ráció, illetve a gondolkodás, mint minden emberi tevékenység, nem nélkülöz­het morális alapokat. A ráció vala­milyen elvont fogalma az, amelyet Sade abszolutizál, mert ugyan a tu­domány, a technika eredményei ma is teremtenek mítoszokat sőt való­ságos eredményei is vezethetnek em­bertelenséghez, terrorizmushoz, há­borúhoz, erősíthetik az elidegenedés folyamatát, de ugyanaz az ember, aki létrehozza ezeket a civilizációs vívmányokat, megtanulhat uralkod­ni is fölöttük. Nyilvánvalóan ez a perspektíva semmilyen burkolt for­mában nem merülhetett fel a tizen­nyolcadik század végén, sem a ti­zenkilencedik század elején. * Almási Miklós az európai gondol­kodás történetének olyan dzsungelé­ben vágott ösvényt ezzel a tanul­mánykötetével, amelyet eddig nem­igen érintett tudományos elemzés. Innen, erről az ösvényről rálátás nyílik a gondolkodás történetének mögöttes vonulatára, azokra a fel­szín alatt húzódó sejtésekre, majd bizonyosságokra, amelyek ma is ér­dekesek, mert jó részük jelen van, meghatározza életünket. Az ésszerű önzés kérdése ma is kérdés, amely­re keressük a választ, már csak azért is, mert minden korszaknak más a lehetséges felelete erre a kérdésre. Ezek a nagyon is egyetemi előadó­terembe illőnek látszó tanulmányok tartogatnak a mindennapi emberi gondolkodás számára is csemegét. (Szépirodalmi) Sarkadi László „VANNAK FELADATOK, AMELYEKET CSAK MI VÉGEZHETÜNK EL” Beszélgetés dr. Szentmihályi Jánossal a könyvtári — Egy könyvtárügyi tanácskozás meghívott vendégeinek jegyzékén olvastam nemrég az ön nevét, még­hozzá negyedmagával a „nagy öre­gek” címszó alatt. Aki Szentmihályi Jánost a szakmai berkekben kollé­gaként vagy az egyetemen hallgató­ként ismerte-ismeri, az gyakran ta­lálkozhatott ezzel a kissé közvetlen, de nagy szeretetet és tiszteletet is magában foglaló kifejezéssel. Vállal­­ja-e az ilyen minősítést? — Minthogy éppen az idén nyáron leszek 73 éves, a megállapítás egyik része mindenképpen érvényes. Hogy „nagy” lennék, azt őszintén szólva nem hiszem, legföljebb igen hízel­gőnek tekintem magamra nézve. Amikor az Egyetemi Könyvtár tájé­koztató szolgálatában dolgoztam, egyik barátom a következő intelem­mel küldött hozzám valakit: „Ott ül egy vad ember, aki először nagyon goromba lesz és mérgeseket fog mon­dani, de a végén azután megtalálja neked, amit keresel.” Félretéve a tré­fát, annyi bizonyos, hogy nagyon szeretem ezt a pályát, és bármilyen feladat jutott is éppen rajta, mindig azon voltam, hogy közvetítsek a könyvtárban található dokumentum és a használó között. — Ha végigtekinti valaki az ön könyvtárosi pályáját, és szemügyre veszi azt a több mint száz tudomá­nyos publikációt, amely eközben ké­szült, köztük kandidátusi disszertá­cióját, csakugyan meggyőződhet róla, hogy leginkább a tájékoztatás, a szak­­irodalmi információ feladatai és kér­dései érdekelték. Miért? — Talán nem szükséges kifejteni, amit manapság unos-untalan han­goztatunk, hogy korunkban ugrás­szerűen megnőtt az információ mennyisége, s az ebben való eliga­zodás életbevágóan fontos. Ehhez pedig szakemberre van szükség. Tá­jékoztató könyvtárosra vagy szak­mai szóval élve referensz könyvtá­rosra. Voltaképpen az ő feladata meghatározni azt is, milyen irá­nyú legyen ez a tájékoztató munka, milyen határok között mozogjon. Eb­ben a tekintetben én azt vallom, amit az egyik legnagyobb magyar könyvtáros, felejthetetlen mesterem és kollégám, Kőhalmi Béla is mon­dott, hogy egy kis nemzet ne vállal­kozzék az egész világirodalom — itt most nem szépirodalomról van szó! — dokumentálására, hanem arról gondoskodjék, hogy a földkerekség valamennyi lényeges információs ki­adványa itthon hozzáférhető legyen, s gondoskodjék arról is, hogy a ma­gyar anyag ezekbe bekerüljön. ő volt az is, aki az első között ismerte fel, hogy ehhez — sok egyéb mellett — központi szolgáltatások is szüksé­gesek. Manapság gyakran beszélünk a könyvtárügyön belül az együttműkö­dés fontosságáról, és talán még min­dig kevésbé a központi szolgáltatá­sokról, pedig ezek sok esetben ol­csóbbak és mással nem helyettesít­hetők. Régi vesszőparipám, hogy lét­re kellene hozni egy országos köz­ponti kölcsönzőkönyvtárat meg egy központi referensz könyvtárat. Min­denesetre örvendetes, hogy a közel­múltban tartott könyvtárügyi konfe­rencián mind az együttműködés, mind a központi­­szolgáltatások kér­dése nagy nyomatékkal került szóba. Az a baj, hogy bizonyos megrögzött hibáinkat nagyon nehezen tudjuk le­vetkőzni. Emlékszem, már az ötve­nes évek végén fölmerült a gondolat, hogy a könyvtárak fölösleges példá­nyait gyűjtsék össze egy központi raktárban — ehhez hasonló egyéb­ként most valósult meg Törökbálin­ton. Helyet is biztosítottak hozzá. Végül azért bukott meg az egész, mert a könyvtárak ugyan belemen­tek volna a dologba, de a raktáron belül mégis szerették volna külön rácsok között tudni a maguk köny­veit. Ezt a jelenséget én házi haszná­latra úgy nevezem, hogy a magántu­lajdont felváltotta „az én asztalom” tulajdonformája. Mielőbb túl kell rajta lépni minden tekintetben. — Szorosan összefügg tájékozta­tó könyvtárosi tevékenységével bib­liográfiai munkássága. Ennek egyik igen jelentős állomása volt, és a terü­letnek mindmáig alapvető segéd­könyve az 1963-ban megjelent Út­mutató a tudományos munka ma­gyar és nemzetközi irodalmához cí­mű kötet, amelyet Vértesy Miklós kollégájával közösen állított össze. Ez nem egyéb, mint másodfokú bib­liográfia, vagyis olyan könyv, amely az egyes témákban eligazító bibliog­ráfiák jegyzékét közli. Mi is tulaj­donképpen a bibliográfia? Valóban könyvek jegyzéke? — Ma mást értünk „közlekedésen”, mint száz évvel ezelőtt, mint ahogy más tartalmat jelölt például a „fizi­ka” szó 2—3 évszázada, mint ma­napság. A bibliográfia esetében az a baj, hogy a kezdetben kialakult s alapvetően mindmáig igaz tartalom — hogy ugyanis olyan könyv, amely nyomtatványok címeit regisztrálja — nem módosult, a fejlődéssel lépést tartva nem bővült kellőképpen. A bibliográfia lényege a közlés, a kom­munikáció, a benne levő információ­nak pedig címzettje kell hogy le­gyen. Ezzel csupán azt próbálom ér­zékeltetni, hogy nem minden jegy­zék bibliográfia, mert ha hiányzik belőle ez a közlési effektus, akkor legfeljebb csak látszatra olyan, mint­ha az volna. Azt szoktuk mondani, hogy a bibliográfia valamilyen mo­tívum, indíték alapján jön létre. Ám kell lennie olyan szakembernek is, aki ezt az indítékot, szükségletet fel­ismeri. Olyan feladatokról van itt szó, amelyeket helyettünk, bibliog­ráfusok helyett más nem végez el. Meghökkentő jelenség — ezt meg is írtam —, hogy például a magyar irodalom máig hiányzó, korszerű bibliográfiai kalauzát első ízben egy külföldi, Albert Tezla angol nyelven, Amerikában jelentette meg. Hason­lókra a tudomány, a szellemi élet minden területén szükség van, és nemcsak visszatekintő, úgynevezett retrospektív jgyzékekre, hanem olya­nokra is, amelyek folyamatosan tá­jékoztatnak. — Van egy kurrens bibliográfia, amelyet éppen tizenegyedik éve fe­lelős szerkesztőként jegyez, s amely azt gondolom, a szívügye: a Hunga­­rika Irodalmi Szemle. — Ez a negyedévenként kiadott füzet a külföldön, idegen nyelven megjelent magyar vonatkozású köny­vek és folyóiratcikkek válogatott bibliográfiája. A meghatározás egy­úttal választ ad arra is, mit értünk a talán nem mindenki előtt közis­mert hungarika kifejezésen. Váloga­tott bibliográfia olyan értelemben, hogy nem akar, de természetesen nem is tudhat teljességre törekedni. Feldolgozza a tartalmilag magyar vonatkozású, illetve a magyar szer­zőktől származó közleményeket, a magyar szerzők munkáinak és a magyar vonatkozású műveknek az ismertetéseit, valamint a magyar könyvtárak által beszerzett — és központilag nyilvántartott — hunga­­rikakönyveket. Hogy világosabb le­gyen, idézek három címszót az 1980- as év 3530 tételéből. Az NSZK-beli Südosteuropa Jahrbuch 1978. 11. szá­ma közölte például Pándi Pál tanul­mányát az új magyar irodalom kér­déseiről. Vladimír Forst a Literárni Mesienik 1980. 4. számában József Attila születésének 75. évfordulója alkalmából a költő műveit, csehszlo­vákiai hatását, kapcsolatait és is­mertségét tárgyalja. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kö­tetét a szófiai Narodna Kultúra ad­ta ki bolgárul 1979-ben. Ezek ter­mészetesen találomra kiragadott pél­dák, csak az irodalmi részből. A Szemle az egyetemes tizedes osztá­lyozás rendszerében minden más szakterületet is feldolgoz. Újabban olyan tervek is vannak, hogy gyűj­tőköre a kulturális szférára szűkül­jön le. Én ezzel nem értek egyet, mert a hungarikairodalom egység­ben való szemlélete csak e kiadvány révén valósítható meg. Csak így kap­csolódhat ahhoz a nagyobb egység­hez, amit a Magyar Nemzeti Bibliog­ráfián értünk. Természetesen szívügyem ez a ki­advány. Meg vagyok győződve róla, hogy tudománypolitikai, művelődés­­politikai érdekünk a külföldön meg­jelent magyar vonatkozású közlemé­nyekről való tudomásszerzés. Sajá­tos történelmi adottságunk, hogy a határainkon kívül is jó pár millió magyar él, szintén aktuálisabbá te­szi ennek a feladatnak az elvégzését, mint esetleg más országokban. — Szentmihályi János annyira könyvtáros, hogy egyenesen megle­pő: viszonylag későn, 1949-ben ke­rült a pályára. — A családi tradíciók miatt jogot végeztem. Dolgoztam banktisztvise­lőként, az újságírásba is belekóstol­tam. Amikor 1939-ben elbocsátottak, sok mindent megpróbáltam, az an­gol nyelv oktatásától és a műfordí­tástól kezdve a képügynökségen át a Codex Kiadónál végzett tevékeny­ségig, ahol baloldali könyvek kiadá­sában is közreműködtem. Részt vál­laltam a Békepárt akcióiban, átvé­szeltem a munkaszolgálatot 1943- ban. A felszabadulás után a párt­központban, majd a kulturális tár­cánál dolgoztam. Innen 1949-ben kellett eljönnöm, s ekkor Mátrai László, akinek ezért azóta is hálás vagyok, odavett magához az Egye­temi Könyvtárba. Azóta vagyok a pályán egyfolytában. — Hosszú évekig tanított az ELTE könyvtártudományi tanszékén. Do­censként innen ment nyugdíjba pár éve... — Nagyon szerettem tanítani, és szerencsére erre ma is van lehető­ségem. Ha sikerült megőriznem szel­lemi frisseségemet, azt elsősorban a fiataloknak köszönhetem, a tanítvá­nyaimnak, akiket igyekeztem min­dig kollégáknak, barátoknak is te­kinteni. Szerintem sokkal nagyobb kvalitások rejlenek bennük, mint amiket általában tartanak róluk, s amennyire ezeket kihasználjuk. Egyébként is egész életemben annyi kitűnő, segítőkész emberrel hozott össze a sors a könyvtárospályán is és előtte is, amiért szerencsésnek tarthatom magam. . Tripolszky László tájékoztatásról, a bibliográfia szerepéről, helyéről

Next