Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-19 / 168. szám
A Paksról sok híradás jutott már el az olvasóhoz e hasábokon, de az ott dolgozó 18—20 éves katonákról még nemigen írtunk. Pedig megérdemlik. Az itt dolgozó katonafiatalok keze munkája is benne van az ország legnagyobb beruházásában, jeleskednek a munkában és ezért méltánytalan lenne, ha ennek az óriási építkezésnek a krónikája éppen róluk hallgatna. Róluk, akik nélkül Paks sokkal több nehézséggel épülne — pedig így is van elég — fogalmazta meg véleményét az itt dolgozó építőzászlóaljról az építésügyi miniszter biztosa, Baranya Sándor. Majd csalogatják őket A tervek szerint 1984 végére Paksnak működnie kell, és a katonák is addig maradnak, itt. De hát ez még odébb van, és a munka sok. Hogyan él, dolgozik Pakson az ezerhétszáz építő katona? Ez már csak azért is érdekes — és közhasznú — kérdés, mert most ezerhétszázan vannak itt, de az előző öt évben — az eddigi 20 milliárd „beépítésénél” — ezrek és ezrek dolgoztak Pakson katonaruhában, s közülük nagyon sokan nemcsak dolgoztak, hanem itt fejezték be az általános iskolát, itt szereztek szakmát, erősödtek meg fizikailag, gyarapodtak szellemiekben. — Nemcsak szakmunkások kerültek hozzánk, vagy olyanok, akik a bevonulásuk előtt is fizikai munkások voltak, hanem olyan érettségizett vagy főiskolát végzett fiatalok is, akiknek szociális okokból szükségük van a keresetre, és akik itt ismerkednek meg a fizikai munkával — mondja Káldi Zsigmond alezredes, a zászlóalj parancsnoka, miközben járjuk a széltében-magasságában is óriási méretű építkezést. Mindenütt láthatók — a sok-sok civil ruhás mellett — a serénykedő katonák. Itt dolgozik a többi között Tóth János honvéd is, aki most ugyan fizikai munkás, de vasúti szakközépiskolában érettségizett, továbbá Agnesi Gábor és Pusztai Zsolt, akik mindketten gimnáziumban érettségiztek, most pedig leendő asztalosok, ácsok, ők ugyanis szakmát tanulnak. Vannak aztán, akik brigádvezetői — és egyben rajparancsnoki — tanfolyamra járnak, és olyan ismeretekre tesznek szert, hogy leszerelésük után két kézzel kap utánuk bármelyik vállalat. öt éve dolgozik itt a zászlóalj és öt éve él itt tiszttársaival a parancsnok, Káldi Zsigmond. A legtöbb tiszt lakást kapott, letelepedett a városban. Ha a zászlóalj törzse évek múlva majd továbbmegy újabb nagyberuházáshoz, a letelepedett tisztek családjai akkor is Pakson, ebben a földből hirtelen kinőtt, új arcú városban maradnak. Mert a nyolc-tíz év alatt gyökeret lehet ereszteni még egy tanyán is, hát még egy városban. Paks ma már megfog és a leszerelés után is itt tart sok katonafiatalt. Tavaly harmincketten választották munkahelyül — és persze lakóhelyül — az atomerőművet, és a várost, így aztán Paks formálódásában ily módon is szerepet vállal a hadsereg, amelynek itt a legfőbb dolga persze, hogy segítse az építkezést. — Tavaly 650 milliós termelési értékű munkát végzett a zászlóalj — közli Káldi alezredes. — A katonák bruttó keresete tavaly havonta 3872 forint volt átlagban ... Hogy ebből mit kapnak kézhez? — Én 2300 forintot a múlt hónapban — feleli Tóth János honvéd, és elmondja, hogy ezt majdnem teljes összegben hazaküldte a feleségének. Tábor Tamás honvéd 2100 forintot, Puskás Ferenc honvéd 2000 forintot vett fel tisztán, a levonások után. Ezek találomra kiválasztott jövedelmek, 1800 forintos tiszta keresettel, mint a legalsó határral és 3100 forintossal, mint a legmagasabbal találkoztam. De e szóródás fegyelmezett, tervszerű munkát takar, pedig nemcsak a kereseti, hanem a műveltségbeli és a szociális különbözőségek is legalább ennyire tarkák. — Vannak katonáink, nem is kis számban, akik tiszántúli, dunántúli cigányputrikból kerültek hozzánk, nagyon hiányos iskolai végzettséggel, szakma és látszólag érdeklődés nélkül — tájékoztat az egyik század parancsnoka, Vándor Dénes százados, aki beszélgetésünk során érzékletesen ecsetelte, milyen nagy kohó a hadsereg és milyen jellemformáló az ott végzett felkészítő munka. — Nálunk nincs olyan nyilvántartás, ami kimutatná, hogy kinek milyen színű a bőre. Kimondom, azon az alapon senkit nem tartunk számon, hogy mondjuk valaki cigány, de azt figyelemmel kísérjük, aki nagyon elesett körülmények közül, hiányos ismeretekkel került hozzánk. Vagyis azokat, akiknek segítségre van szükségük, így aztán tőlünk egyetlen fiatal sem szerel le úgy, hogy ne lenne meg a nyolc általános iskolai végzettséget tanúsító bizonyítványa ... A cigányfiúk is Ugyanők, ezek a szociális elesettségből idekerült fiúk — köztük jórészt cigányfiúk — az esetek zömében szakmát is tanulnak. Van, akire ezt eleinte rá kell erőltetni, később hálálkodnak. Mert az ács, a szerelő, a nehézgépkezelő nemcsak keresett szakma mindenütt, hanem keresetben sem kullog az utolsók között. Látható, beszélgetésünk „kényes” ponthoz érkezik, a cigányság problémáiról váltunk szót a katonákkal, tisztekkel. A hadseregben is jelentkezik ez a sajátos gond, ami a társadalom egyéb területein sem szüntethető meg egyik napról a másikra csupán anyagi természetű intézkedésekkel. Ámbár a szellemi gyarapodás is pénzbe kerül. Ebben a zászlóaljban például minden bevonuláskor — egyebek mellett — azzal is foglalkozniuk kell a parancsnokoknak, hogy azok a cigányfiúk, akik a különféle nemzetiségi-családi hagyományok folytán szinte irtóznak a napi fürdéstől, itt ne csak megszokják, hanem igényeljék is a napi tisztálkodást. A körülmények pedig olyanok a lakótömbökből, pontosan a 225 lakásból kialakított, ideiglenes laktanyában, amelyek egyenesen felkínálják magukat, és felébresztik ezekben a fiatalokban az igényt a kulturált körülmények iránt. A tisztek állítják, hogy a cigányfiúk többsége innen már nem megy vissza a putriba, sokszor még a családi kényszerítés ellenére sem, hanem vagy itt marad Pakson, vagy másutt választ kényelmes munkásszállással rendelkező munkahelyet. Vagyis a kulturáltabb életmód iránt felébresztett igények — és persze a kulturáltabb feltételek folyamatos biztosítása — az egyetlen járható út a cigányság problémáinak a megoldására. Ami ugyan nagyon rögös út, sok rajta a buktató, nagy az „ellenszél” és a feltételrendszer megteremtése, folyamatos biztosítása is mérhetetlen anyagi ráfordítást igényel, mégsem választhatunk más útvonalat. És a néphadsereg igyekszik ezt a társadalmi hidat nemcsak felépíteni, hanem karban is tartani. Először a krimit... — Tavaly a zászlóalj központi könyvtárának kilencezer könyvére az egység 70 százaléka volt tényleges igénylő, miközben a századkönyvtárak is nagy olvasottságnak örvendtek — tájékoztat a könyvtáros, és a legtermészetesebb hangon teszi hozzá, hogy a katonák ezenkívül tavaly 200 ezer forint értékben vásároltak könyvet, köztük 63 Petőfi- és 37 Radnóti-kötetet. Ami — bárhogy is forgatom — elismerésre méltó adat. — Vannak, akik először csak krimit visznek vagy mindig krimit visznek. De rákapnak az olvasásra. Vannak, akik az általános iskolát végzik, és a tananyaghoz kérik az irodalmat. Aztán már nemcsak ahhoz ... Pedig ezek a fiúk közben keményen dolgoznak... De még mennyire. A munkarend igen szoros, napi tizenegy és fél óra a munkaidő — az atomerőművet építő vállalatok meghatározott feladattervei szerint —, s ez megy nyolc napon át, hol éjjel, hol nappal. Három műszakban épül Paks. A nyolc munkanap után hat — elvileg — szabadnap következne... Ha nem menne el két nap a katonai kiképzésre. De hát végül mégiscsak katonák ezek a fiúk, akiknek katonai alapismeretekkel is rendelkezniük kell, nem? Négy nap az igazi pihenésé, az olvasásé, a tanulásé, a művelődésé, az ifjúsági mozgalomé. Ez utóbbi különösen fontos itt, mert — példának okáért — az egység KISZ- szervezetei patronálnak több paksi általános iskolát. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy ilyenkor nyaranta ők tatarozzák, hozzák rendbe az iskolai épületeket, év közben pedig a pedagógusok tanítják az általános iskolájukat be nem fejezett katonákat. De más példákat is tudok a többoldalúan hasznos KISZ- munkára. A csapat múzeuma egész éven át gyűjti a legkülönfélébb helytörténeti anyagokat — az egykori paksi munkaeszközöktől a ruhákig, az itt táborozott római katonáknak ásatások után előkerült tárgyaitól a múlt század helyi katonai emlékeiig. Ezzel művelődéstörténeti ismereteket és némi — a szolgálat helyéhez mindig is kötődő — lokálpatriotizmust gyarapítanak a katonákban. Ami viszont segíti, hogy minden évben legyenek olyanok, akik leszerelésük után itt telepszenek meg. A csapatmúzeum helytörténeti szobája pedig alapja, része lesz a későbbi paksi múzeumnak. Iskola a dolgos élethez Nemcsak építenek a katonák a Paksi Atomerőműben. NÉPSZABADSÁG 1981. július 19., vasárnap Büszkék rá rám, alaprendeltetésén túl, társadalmilag is milyen hasznos erő a néphadsereg. A Paksi Atomerőmű építő katonái — így mondták többen is — büszkék rá, hogy ennek a maradandóan nagy létesítménynek a megalkotásában részt vehettek, részt vehetnek. Fegyelmezett, pontos munkában van részük. — Ha akarom, december 26-ra mozijegyet vehetek magamnak már most, olyan pontos és előre tervezett az elfoglaltságunk — mondta Tóth honvéd. — És az embernek nem mindig lesz lehetősége az életben ilyen rendszerezett életet élnie, ennyire fegyelmezett munkában részt vennie. Ezért oly hasznos. Egy fiatalember — most még katona, holnap vasutas — szavai ezek, de kétségkívül találóak. És ha a bevonuláskor nem is mindannyian vannak ezen a felfogáson, a leszereléskor már sokkal többen vallják: a fiatalok katonai szolgálata, a hadseregben rájuk váró munka iskola a dolgos élethez, a munkás hétköznapokhoz. A paksi építő katonák is ezt az iskolát járják. Szabó László BARÁTSÁG - DRUZSBA Barátokkal találkozni — ünnep. Vendégnek, házigazdának egyaránt. Ünnep azoknak a fiúknak és lányoknak is, akik jutalomképpen részvevői lehetnek Budapesten július 20. és 26. között a III. magyar—szovjet ifjúsági barátságfesztivál valamelyik rendezvényének. Az első ilyen találkozót hat évvel ezelőtt, ugyancsak hazánkban rendezték, a másodikat 1977-ben Leningrádban. Barátság, druzsba — kölcsönösen ismert szavak a szovjet és a magyar fiatalok számára. És nemcsak szavak! Mert ez a barátság tettekben nyilvánul meg. Elegendő csak az utóbbi években közösen megoldott nagyszabású feladatokra gondolnunk. Maradandó, kézzelfogható hirdetői e barátságnak a többi között az usztyilimszki faipari kombinát, az épülő Paksi Atomerőmű, az orenburgi gázvezeték, a vinnyica—albertirsai elektromos távvezeték és sok-sok más létesítmény, amely a legutóbbi találkozó óta épült vagy épül. Ezek — túlzás nélkül állíthatjuk —, olyan kiemelkedő sikerek, amelyek a két ország fiataljait is dicsérik, hiszen ők is derekasan kivették részüket e munkákból. Joggal lehet büszke az eredményekre a két ország ifjúsági szervezete, a Lenini Komszomol és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség. A holnap kezdődő harmadik barátságfesztiválon persze hiba lenne megfeledkezni arról, hogy ma több aggasztó feszültség terheli a nemzetközi légkört. A békéért vívott harcban ma a nemzetközi enyhülés eredményeinek védelme, a nyugat-európai nukleáris rakétatelepítések megakadályozása, az SZKP XXVI. kongresszusán elhangzott előterjesztés realizálása a legfontosabb feladat, ezért száll síkra minden békeszerető ember. A haladó ifjúság is minden fórumon, ezen a fesztiválon is cselekvő összefogását demonstrálja. Mindkét ország fiataljai a békés építőmunka évtizedeiben születtek és nőhettek fel, nem kellett megismerniük a háborúk esztelen pusztítását. Azt akarják, hogy ne is kelljen megismerniük soha. Fővárosunk föllobogózva köszönti a vendégeket, s országszerte sok helyütt mindent előkészítve fogadják a testvérmegyék ésvárosok küldöttségeit. Sokan vannak az érkező szovjet és a vendéglátó magyar fiatalok között, akik nem első ízben találkoznak most, ismerős arcokat fedeznek föl egymás soraiban. Az igaz barátság tiszta érzései, a közös tanulásban, munkában, erőfeszítésekben szerzett tapasztalatok, emlékek, élmények kötik össze őket. A fesztiválra érkező szovjet delegációk a Szovjetunió egész ifjúságát képviselik. Kívánjuk, érezzék jól magukat hazánkban, s e találkozón tovább erősödjék a szovjet és magyar fiatalok, a szovjet és a magyar nép barátsága. Ambrus Sándor Jó ütemű a Székesfehérvári Könnyűfémmű bővítése 170 ezer tonna alumínium félgyártmány (Munkatársunktól) A legjobbak színvonalán álló bauxitbányászat és timföldgyártás, ám ettől elmaradó feldolgozás — ez jellemezte az alumíniumipart a hetvenes években. Az ágazat központi fejlesztési programjának 1976-ban jóváhagyott második üteme ezért egyebek között az alapanyaggyártás és a feldolgozóipar közötti aránytalanság korrigálását tűzte célul. Ennek jegyében kezdődött meg 1978-ban a Székesfehérvári Könnyűfémmű hatmilliárdos bővítése, amelynek révén a gyár évente csaknem 70 ezer tonnával növeli az alumínium félgyártmányok termelését. Ezzel 1985-re megközelítőleg 170 ezer tonnára emelkedik Székesfehérváron a félgyártmánytermelés, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a magyar— szovjet timföld—alumínium egyezmény keretében hazánkba érkező fémalumíniumot teljes egészében feldolgozzák. Az 1985-ig érvényes egyezmény értelmében idén s a következő években már 330 ezer tonna timföldet szállítunk a Szovjetunióba, s viselve a kohósítás költségeit, 165 ezer tonna alumíniumot szállítunk vissza. A beruházás szorosan kapcsolódik a meglevő üzemhez , részben rekonstrukciós munkák folynak, részben pedig a gyár bővítése, mégpedig az eredeti elképzelésekhez képest számottevően megváltozott műszaki tartalommal. A beruházási döntés óta ugyanis jelentősen megváltoztak a piaci viszonyok, s ezekhez kellett igazítani a gyártás- és gyártmányfejlesztést. Eredetileg például arra számítottak, hogy az új gyár termékeinek kétharmad részét itthon használják fel, s egyharmad részét szánták exportra. Az alumínium félgyártmányok iránti hazai igények azonban a vártnál lassabban emelkednek, így a számítások szerint a terméktöbblet kétharmad része exportálható. De nemcsak a belső, hanem a külpiac igényei is megváltoztak , nagymértékben megnövekedtek a minőségi követelmények, megrövidültek a szállítási határidők. A sajtolt termékeknél például igen nagy pontosságú, vékony falú profilokat kell igen gyorsan szállítani. Ez pedig alapvetően a szerszámoktól függ , ezért számítógéppel programozott szerszámgyártó gépeket állítanak be. A jobb minőség érdekében pedig felületkikészítő, úgynevezett eloxáló berendezést helyeznek üzembe. A hengerelt termékeknél elsősorban a lemezek vastagságával szemben igen szigorúak a követelmények, amelyeknek csak nagyon pontosan dolgozó gépekkel lehet eleget tenni. Ezért japán hengerállványt vásároltak, amelynek segítségével 0,2 milliméter vastagságú lemezeket is tudnak majd gyártani, s az esetleges eltérés nem nagyobb 0,01 milliméternél. A beruházás jelenleg körülbelül kétharmad részénél tart. A többletkapacitás mintegy 40 százalékát kitevő présmű fele készült el, a hengerműben befejeződött a rekonstrukció, új hőkezelő kemencéket állítottak be, korszerűsítették a meglevő hengerállványokat, s jó ütemben folyik a már említett hengerállvány szerelése, amely várhatóan a jövő év elején kezd termelni — ez lesz a beruházás egyik legfontosabb állomása. Az eddig elkészült berendezések révén a Székesfehérvári Könnyűfémmű mintegy 115 ezer tonna különböző félgyártmány termelésére képes. A beruházás 1982 végére készül el, várhatóan a tervezett költségeken belül. K. J. Az új présműhelyben az idén már csaknem hétezer tonna különböző alumínium profilt gyártanak. fehér József felvétele — mti foto