Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

A Paksról sok híradás jutott már el az olvasóhoz e hasábokon, de az ott dolgozó 18—20 éves katonákról még nemigen írtunk. Pedig megérdem­lik. Az itt dolgozó katonafiatalok keze munkája is benne van az or­szág legnagyobb beruházásában, je­leskednek a munkában és ezért mél­tánytalan lenne, ha ennek az óriási építkezésnek a krónikája éppen ró­luk hallgatna. Róluk, akik nélkül Paks sokkal több nehézséggel épül­ne — pedig így is van elég — fo­galmazta meg véleményét az itt dol­gozó építőzászlóaljról az építésügyi miniszter biztosa, Baranya Sándor. Majd csalogatják őket A tervek szerint 1984 végére Paks­­nak működnie kell, és a katonák is addig maradnak, itt. De hát ez még odébb van, és a munka sok. Ho­gyan él, dolgozik Pakson az ezer­­hétszáz építő katona? Ez már csak azért is érdekes — és közhasznú — kérdés, mert most ezerhétszázan vannak itt, de az előző öt évben — az eddigi 20 milliárd „beépítésénél” — ezrek és ezrek dolgoztak Pakson katonaruhában, s közülük nagyon sokan nemcsak dolgoztak, hanem itt fejezték be az általános iskolát, itt szereztek szakmát, erősödtek meg fi­zikailag, gyarapodtak szellemiekben. — Nemcsak szakmunkások kerül­tek hozzánk, vagy olyanok, akik a bevonulásuk előtt is fizikai munká­sok voltak, hanem olyan érettségi­zett vagy főiskolát végzett fiatalok is, akiknek szociális okokból szüksé­gük van a keresetre, és akik itt is­merkednek meg a fizikai munkával — mondja Káldi Zsigmond alezre­des, a zászlóalj parancsnoka, miköz­ben járjuk a széltében-magasságá­­ban is óriási méretű építkezést. Mindenütt láthatók — a sok-sok civil ruhás mellett — a serénykedő katonák. Itt dolgozik a többi között Tóth János honvéd­ is, aki most ugyan fizikai munkás, de vasúti szakközépiskolában érettségizett, to­vábbá Agnesi Gábor és Pusztai Zsolt, akik mindketten gimnáziumban érettségiztek, most pedig leendő asz­talosok, ácsok, ők ugyanis szakmát tanulnak. Vannak aztán, akik bri­gádvezetői — és egyben rajparancs­noki — tanfolyamra járnak, és olyan ismeretekre tesznek szert, hogy le­szerelésük után két kézzel kap utá­nuk bármelyik vállalat. öt éve dolgozik itt a zászlóalj és öt éve él itt tiszttársaival a parancs­nok, Káldi Zsigmond. A legtöbb tiszt lakást kapott, letelepedett a városban. Ha a zászlóalj törzse évek múlva majd továbbmegy újabb nagyberuházáshoz, a letelepedett tisztek családjai akkor is Pakson, ebben a földből hirtelen kinőtt, új arcú városban maradnak. Mert a nyolc-tíz év alatt gyökeret lehet ereszteni még egy tanyán is, hát még egy városban. Paks ma már megfog és a leszerelés után is itt tart sok katonafiatalt. Tavaly harmincketten választották munkahelyül — és per­sze lakóhelyül — az atomerőművet, és a várost, így aztán Paks formá­lódásában ily módon is szerepet vál­lal a hadsereg, amelynek itt a leg­főbb dolga persze, hogy segítse az építkezést. — Tavaly 650 milliós termelési ér­tékű munkát végzett a zászlóalj — közli Káldi alezredes. — A katonák bruttó keresete tavaly havonta 3872 forint volt átlagban ... Hogy ebből mit kapnak kézhez? — Én 2300 forintot a múlt hónap­ban — feleli Tóth János honvéd, és elmondja, hogy ezt majdnem teljes összegben hazaküldte a feleségének. Tábor Tamás honvéd 2100 forintot, Puskás Ferenc honvéd 2000 forintot vett fel tisztán, a levonások után. Ezek találomra kiválasztott jövedel­mek, 1800 forintos tiszta keresettel, mint a legalsó határral és 3100 fo­rintossal, mint a legmagasabbal ta­lálkoztam. De e szóródás fegyelme­zett, tervszerű munkát takar, pedig nemcsak a kereseti, hanem a mű­veltségbeli és a szociális különböző­ségek is legalább ennyire tarkák. — Vannak katonáink, nem is kis számban, akik tiszántúli, dunántúli cigányputrikból kerültek hozzánk, nagyon hiányos iskolai végzettség­gel, szakma és látszólag érdeklődés nélkül — tájékoztat az egyik szá­zad parancsnoka, Vándor Dénes szá­zados, aki beszélgetésünk során ér­zékletesen ecsetelte, milyen nagy ko­hó a hadsereg és milyen jellemfor­máló az ott végzett felkészítő mun­ka. — Nálunk nincs olyan nyilvántar­tás, ami kimutatná, hogy kinek mi­lyen színű a bőre. Kimondom, azon az alapon senkit nem tartunk szá­mon, hogy mondjuk valaki cigány, de azt figyelemmel kísérjük, aki na­gyon elesett körülmények közül, hiá­nyos ismeretekkel került hozzánk. Vagyis azokat, akiknek segítségre van szükségük, így aztán tőlünk egyetlen fiatal sem szerel le úgy, hogy ne lenne meg a nyolc általá­nos iskolai végzettséget tanúsító bi­zonyítványa ... A cigányfiúk is Ugyanők, ezek a szociális elesett­­ségből idekerült fiúk — köztük jó­részt cigányfiúk — az esetek zömé­ben szakmát is tanulnak. Van, akire ezt eleinte rá kell erőltetni, később hálálkodnak. Mert az ács, a szerelő, a nehézgépkezelő nemcsak keresett szakma mindenütt, hanem kereset­ben sem kullog az utolsók között. Látható, beszélgetésünk „kényes” ponthoz érkezik, a cigányság prob­lémáiról váltunk szót a katonákkal, tisztekkel. A hadseregben is jelent­kezik ez a sajátos gond, ami a tár­sadalom egyéb területein sem szün­tethető meg egyik napról a másikra csupán anyagi természetű intézkedé­sekkel. Ámbár a szellemi gyara­podás is pénzbe kerül. Ebben a zászlóaljban például minden bevo­nuláskor — egyebek mellett — az­zal is foglalkozniuk kell a parancs­nokoknak, hogy azok a cigányfiúk, akik a különféle nemzetiségi-családi hagyományok folytán szinte irtóznak a napi fürdéstől, itt ne csak meg­­szokják, hanem igényeljék is a napi tisztálkodást. A körülmények pedig olyanok a lakótömbökből, pontosan a 225 lakásból kialakított, ideiglenes laktanyában, amelyek egyenesen fel­kínálják magukat, és felébresztik ezekben a fiatalokban az igényt a kulturált körülmények iránt. A tisztek állítják, hogy a cigányfiúk többsége innen már nem megy vissza a putriba, sokszor még a csa­ládi kényszerítés ellenére sem, ha­nem vagy itt marad Pakson, vagy másutt választ kényelmes munkás­­szállással rendelkező munkahelyet. Vagyis a kulturáltabb életmód iránt felébresztett igények — és persze a kulturáltabb feltételek folyamatos biztosítása — az egyetlen járható út a cigányság problémáinak a megol­dására. Ami ugyan nagyon rögös út, sok rajta a buktató, nagy az „ellen­­szél” és a feltételrendszer megte­remtése, folyamatos biztosítása is mérhetetlen anyagi ráfordítást igé­nyel­, mégsem választhatunk más út­vonalat. És a néphadsereg igyekszik ezt a társadalmi hidat nemcsak fel­építeni, hanem karban is tartani. Először a krimit... — Tavaly a zászlóalj központi könyvtárának kilencezer könyvére az egység 70 százaléka volt tényleges igénylő, miközben a századkönyvtá­­rak is nagy olvasottságnak örvend­tek — tájékoztat a könyvtáros, és a legtermészetesebb hangon teszi hoz­zá, hogy a katonák ezenkívül tavaly 200 ezer forint értékben vásároltak könyvet, köztük 63 Petőfi- és 37 Radnóti-kötetet. Ami — bárhogy is forgatom — elismerésre méltó adat. — Vannak, akik először csak kri­mit visznek vagy mindig krimit visz­nek. De rákapnak az olvasásra. Van­nak, akik az általános iskolát vég­zik, és a tananyaghoz kérik az iro­dalmat. Aztán már nemcsak ah­hoz ... Pedig ezek a fiúk közben ke­ményen dolgoznak... De még mennyire. A munkarend ige­n szoros, napi tizenegy és fél óra a munkaidő — az atomerőművet építő vállalatok meghatározott fel­adattervei szerint —, s ez megy nyolc napon át, hol éjjel, hol nappal. Há­rom műszakban épül Paks. A nyolc munkanap után hat — elvileg — szabadnap következne... Ha nem menne el két nap a katonai kikép­zésre. De hát végül mégiscsak kato­nák ezek a fiúk, akiknek katonai alapismeretekkel is rendelkezniük kell, nem? Négy nap az igazi pihe­nésé, az olvasásé, a tanulásé, a mű­velődésé, az ifjúsági mozgalomé. Ez utóbbi különösen fontos itt, mert — példának okáért — az egység KISZ- szervezetei patronálnak több paksi általános iskolát. Ami a gyakorlat­ban azt jelenti, hogy ilyenkor nya­ranta ők tatarozzák, hozzák rendbe az iskolai épületeket, év közben pe­dig a pedagógusok tanítják az álta­lános iskolájukat be nem fejezett katonákat. De más példákat is tu­dok a többoldalúan hasznos KISZ- munkára. A csapat múzeuma egész éven át gyűjti a legkülönfélébb hely­­történeti anyagokat — az egykori paksi munkaeszközöktől a ruhákig, az itt táborozott római katonáknak ásatások után előkerült tárgyaitól a múlt század helyi katonai emlékei­ig. Ezzel művelődéstörténeti isme­reteket és némi — a szolgálat helyé­hez mindig is kötődő — lokálpat­riotizmust gyarapítanak a katonák­ban. Ami viszont segíti, hogy min­den évben legyenek olyanok, akik leszerelésük után itt telepszenek meg. A csapatmúzeum helytörténeti szobája pedig alapja, része lesz a későbbi paksi múzeumnak. Iskola a dolgos élethez Nemcsak építenek a katonák a Paksi Atomerőműben. NÉPSZABADSÁG 1981. július 19., vasárnap Büszkék rá rám, alaprendeltetésén túl, társa­dalmilag is milyen hasznos erő a néphadsereg. A Paksi Atomerőmű építő katonái — így mondták töb­ben is — büszkék rá, hogy ennek a maradandóan nagy létesítménynek a megalkotásában részt vehettek, részt vehetnek. Fegyelmezett, pontos munkában van részük. — Ha akarom, december 26-ra mo­zijegyet vehetek magamnak már most, olyan pontos és előre terve­zett az elfoglaltságunk — mondta Tóth honvéd. — És az embernek nem mindig lesz lehetősége az élet­ben ilyen rendszerezett életet élnie, ennyire fegyelmezett munkában részt vennie. Ezért oly hasznos. Egy fiatalember — most még ka­tona, holnap vasutas — szavai ezek, de kétségkívül találóak. És ha a be­vonuláskor nem is mindannyian vannak ezen a felfogáson, a leszere­léskor már sokkal többen vallják: a fiatalok katonai szolgálata, a had­seregben rájuk váró munka iskola a dolgos élethez, a munkás hétköz­napokhoz. A paksi építő katonák is ezt az iskolát járják. Szabó László BARÁTSÁG - DRUZSBA Barátokkal ta­lálkozni — ün­nep. Vendégnek, házigazdának egyaránt. Ünnep azoknak a fiúk­nak és lányoknak is, akik jutalom­képpen részvevői lehetnek Buda­pesten július 20. és 26. között a III. magyar—szovjet ifjúsági barátság­­fesztivál valamelyik rendezvényének. Az első ilyen találkozót hat évvel ez­előtt, ugyancsak hazánkban rendez­ték, a másodikat 1977-ben Lenin­­grádban. Barátság, druzsba — kölcsönösen ismert szavak a szovjet és a magyar fiatalok számára. És nemcsak sza­vak! Mert ez a barátság tettekben nyilvánul meg. Elegendő csak az utóbbi években közösen megoldott nagyszabású feladatokra gondolnunk. Maradandó, kézzelfogható hirdetői e barátságnak a többi között az uszty­­ilimszki faipari kombinát, az épülő Paksi Atomerőmű, az orenburgi gáz­vezeték, a vinnyica—albertirsai elektromos távvezeték és sok-sok más létesítmény, amely a legutóbbi találkozó óta épült vagy épül. Ezek — túlzás nélkül állíthatjuk —, olyan kiemelkedő sikerek, amelyek a két ország fiataljait is dicsérik, hiszen ők is derekasan kivették részüket e munkákból. Joggal lehet büszke az eredményekre a két ország ifjúsági szervezete, a Lenini Komszomol és a Magyar Kommunista Ifjúsági Szö­vetség. A holnap kezdődő harmadik ba­rátságfesztiválon persze hiba lenne megfeledkezni arról, hogy ma több aggasztó feszültség terheli a nemzet­közi légkört. A békéért vívott harc­ban ma a nemzetközi enyhülés ered­ményeinek védelme, a nyugat-euró­pai nukleáris rakétatelepítések meg­akadályozása, az SZKP XXVI. kong­resszusán elhangzott előterjesztés realizálása a legfontosabb feladat, ezért száll síkra minden békeszerető ember. A haladó ifjúság is minden fórumon, ezen a fesztiválon is cse­lekvő összefogását demonstrálja. Mindkét ország fiataljai a békés épí­tőmunka évtizedeiben születtek és nőhettek fel, nem kellett megismer­niük a háborúk esztelen pusztítását. Azt akarják, hogy ne is kelljen meg­ismerniük soha. Fővárosunk föllobogózva köszönti a vendégeket, s országszerte sok he­lyütt mindent előkészítve fogadják a testvérmegyék és­­városok küldött­ségeit. Sokan vannak az érkező szov­jet és a vendéglátó magyar fiatalok között, akik nem első ízben találkoz­nak most, ismerős arcokat fedeznek föl egymás soraiban. Az igaz barát­ság tiszta érzései, a közös tanulás­ban, munkában, erőfeszítésekben szerzett tapasztalatok, emlékek, él­mények kötik össze őket. A fesztiválra érkező szovjet dele­gációk a Szovjetunió egész ifjúságát képviselik. Kívánjuk, érezzék jól ma­gukat hazánkban, s e találkozón to­vább erősödjék a szovjet és magyar fiatalok, a szovjet és a magyar nép barátsága. Ambrus Sándor Jó ütemű a Székesfehérvári Könnyűfémmű bővítése 170 ezer tonna alumínium félgyártmány (Munkatársunktól) A legjobbak színvonalán álló bau­xitbányászat és timföldgyártás, ám ettől elmaradó feldolgozás — ez jel­lemezte az alumíniumipart a hetve­nes években. Az ágazat központi fej­lesztési programjának 1976-ban jó­váhagyott második üteme ezért egye­bek között az alapanyaggyártás és a feldolgozóipar közötti aránytalanság korrigálását tűzte célul. Ennek jegyében kezdődött meg 1978-ban a Székesfehérvári Könnyű­fémmű hatmilliárdos bővítése, amelynek révén a gyár évente csak­nem 70 ezer tonnával növeli az alu­mínium félgyártmányok termelését. Ezzel 1985-re megközelítőleg 170 ezer tonnára emelkedik Székesfehérváron a félgyártmánytermelés, ami egy­úttal azt is jelenti, hogy a magyar— szovjet timföld—alumínium egyez­mény keretében hazánkba érkező fémalumíniumot teljes egészében fel­dolgozzák. Az 1985-ig érvényes egyezmény értelmében idén s a kö­vetkező években már 330 ezer ton­na timföldet szállítunk a Szovjet­unióba, s viselve a kohósítás költsé­geit, 165 ezer tonna alumíniumot szállítunk vissza. A beruházás szorosan kapcsolódik a meglevő üzemhez , részben re­konstrukciós munkák folynak, rész­ben pedig a gyár bővítése, mégpedig az eredeti elképzelésekhez képest számottevően megváltozott műszaki tartalommal. A beruházási döntés óta ugyanis jelentősen megváltoztak a piaci vi­szonyok, s ezekhez kellett igazítani a gyártás- és gyártmányfejlesztést. Eredetileg például arra számítottak, hogy az új gyár termékeinek kéthar­mad részét itthon használják fel, s egyharmad részét szánták exportra. Az alumínium félgyártmányok iránti hazai igények azonban a vártnál las­sabban emelkednek, így a számítá­sok szerint a terméktöbblet kéthar­mad része exportálható. De nemcsak a belső, hanem a külpiac igényei is megváltoztak , nagymértékben megnövekedtek a minőségi követel­mények, megrövidültek a szállítási határidők. A sajtolt termékeknél például igen nagy pontosságú, vékony falú profi­lokat kell igen gyorsan szállítani. Ez pedig alapvetően a szerszámoktól függ , ezért számítógéppel progra­mozott szerszámgyártó gépeket állí­tanak be. A jobb minőség érdekében pedig felületkikészítő, úgynevezett eloxáló berendezést helyeznek üzem­be. A hengerelt termékeknél elsősor­ban a lemezek vastagságával szem­ben igen szigorúak a követelmények, amelyeknek csak nagyon pontosan dolgozó gépekkel lehet eleget tenni. Ezért japán hengerállványt vásárol­tak, amelynek segítségével 0,2 milli­méter vastagságú lemezeket is tud­nak majd gyártani, s az esetleges el­térés nem nagyobb 0,01 milliméter­nél. A beruházás jelenleg körülbelül kétharmad részénél tart. A többlet­­kapacitás mintegy 40 százalékát ki­tevő présmű fele készült el, a hen­germűben befejeződött a rekonst­rukció, új hőkezelő kemencéket állí­tottak be, korszerűsítették a megle­vő hengerállványokat, s jó ütemben folyik a már említett hengerállvány szerelése, amely várhatóan a jövő év elején kezd termelni — ez lesz a be­ruházás egyik legfontosabb állomása. Az eddig elkészült berendezések ré­vén a Székesfehérvári Könnyűfém­mű mintegy 115 ezer tonna különbö­ző félgyártmány termelésére képes. A beruházás 1982 végére készül el, várhatóan a tervezett költségeken belül.­­ K. J. Az új présműhelyben az idén már csaknem hétezer tonna különböző alumí­nium profilt gyártanak. fehér József felvétele — mti foto

Next