Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-05 / 156. szám
1981. július 5., vasárnap NÉPSZABADSÁG 75 ÉVE SZÜLETETT BÁLINT GYÖRGY A halhatatlan hírlapíró KÖVETKEZETES EMBER VOLT. Makacsul meg akarta érteni a világot, noha a világ ellenállt a hatalom minden elképzelhető módszerével, ködös mítoszokkal, csalfa reményekkel. Választott hivatását, a hírlapírást annyira komolyan vette, hogy az utókora már-már hajlamos elfeledkezni erről a tényről, s olykor íróvá, máskor kritikussá „nevezi ki”, mintha a műfajok között bármilyen ranglistát lehetne fölállítani. Igenis, Bálint György hírlapíró volt, s mert a lehető legmagasabb szinten művelte el a napról és a napnak szóló mesterséget — mindenről be akart számolni, ami az emberrel történt. Magyarországon, Angliában és Spanyolországban. A politikában és a művészetben. Tisztelte a műfajok tisztaságát, ezért követelte meg, hogy a politikus művészet — elsőrendűen művészet legyen, mert társadalmi hatásfoka így érvényesülhetett igazán, a politikától pedig megkívánta, hogy tetteket mutasson fel, s valóságos céljait ne rejtegesse a frázisok csillámai mögé. Összegyűjtött cikkeit olvasva arra kell rájönnünk, hogy nemcsak következetes, hanem bölcs is volt ez a fiatalember. Nem töltötte be harminchetedik életévét, amikor a magyar fasizmus valahol Ukrajna hómezein elpusztította. Azt sem tudhatjuk pontosan, hogy hol... A fasizmus végül is önnön logikája szerint cselekedett: Bálint Györgyöt nem lehetett becsapni, tehát el kellett pusztítani őt BÁTOR EMBER VOLT. „Középeurópai «közíró« vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. Gyakran sétálok magányosan a körutakon, kissé görnyedten, hátratett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha nyugdíjban volnék — a közvélemény nyugalmazott lelkiismeret-furdalása. Egyelőre kevés reményem van, hogy újra hivatalba léphessek. Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalok.” Ez a Bálint György-i non possumus lényegileg különbözött attól a néhány esztendővel későbben elhangzott szózattól, amelyet az akkori pápa hirdetett meg. XII. Pius a fasizmus ellen nem kívánt határozottan fellépni, s ezt rejtette a tehetetlenség kegyes formulája mögé. A főpapnál összehasonlíthatatlanul kisebb hatalommal rendelkező budapesti hírlapíró azonban visszájára fordította Mussoliniék hírhedt jelszavát: „élj veszedelmesen!”, amely hamis hősiességet szuggerált. Van igazi heroizmus — írta Bálint György: „A kemény és következetes sorsvállalók és végzetkihívók élete ez. A makacs bírálóké és a bátor elszakadóké. »Élj veszedelmesen!** — írják ezek házuk, sz örvük és szellemük kapuja fölé. Ez az egyetlen intelem, amit követnek — hiszen lényegük éppen az intelemellenesség. Nem hinni abban, amiben hinni illik, nem lelkesedni azért, amiért lelkesedni kötelező, nem utálni azt, amit a hatalmak utálatosnak mondanak — itt kezdődik a veszedelmes élet, önállóan gondolkozni és önállóan érezni: nincs ma ennél veszedelmesebb.” 1937-ben a fanatizmus ellen fellépni — az értelmes emberi lét nevében, kimondani, hogy a lelkiismeret nélküli közvéleménynek múlhatatlan szüksége van lelkiismeretre: ez volt a bátorság. Bálint György nem tudott, mert nem akart részt venni a háború felé tántorgó emberiség ön- és közámításaiban. LELKIISMERETES EMBER VOLT. Elkövetkezett a magyar társadalom életében az a pillanat, amikor Bálint Györgyöt némaságra ítélték. Cikkeit betiltották, őt magát a kémelhárító börtöneibe vetették. Manapság ugyan mind többen bizonygatják, hogy történelmünknek ez a szakasza mennyi relatív pozitív vonással rendelkezik, de azért ne feledjük el, hogy ekkor mi volt Bálint György, a bálintgyörgyök sorsa. Például betiltották Bálintnak azt a cikkét is, amelyben a háború első napjainak hangulatát és hozzá hasonló emberek erkölcsi elkötelezettségét rögzíti: „Európa arcán sokasodnak a vérfoltok. Európa fülei zúgnak, Európa emberi hangokat kíván, amíg még lehet, amíg nem késő. Ilyen időkben az az egyetlen vigasz, hogy akadnak még emberek, akik ott maradtak a helyükön, figyelnek és beszélnek.” Európa aztán teljesen vérbe borult, de azért Európa nem szűnt meg kívánni az emberi hangokat és voltak emberek, akik a posztjukon állták a sarat. Ezek azonban nem a kállaymiklósok és a szombathelyi ferencek voltak, hogy ezúttal csupán a magyar vonatkozásokról essék szó. Ők voltak a betiltók, ők voltak a halálba küldők. Dagályos és többnyire magyartalan mondatokkal próbálták túlharsogni a magyarság érdekeiről szóló frázisaikban az igazi magyarság képviselőinek higgadt és szép magyarságú érveit, Bálint Györgyét, mondjuk és Radnóti Miklósét. Nem véletlen, hogy Bálint György szükségesnek tartotta, hogy a pátosz valóságos jelentéséről értekezzék, holott alig-alig kedvelte az úgynevezett elméleti eszmefuttatásokat. De mert lelkiismeretes volt, kénytelen volt kimutatni, hogy az, amit pátosznak gondolnak sokan — dagály, igazolható pátosza csupán az igazságnak lehet. TÁRGYILAGOS EMBER VOLT. Stílusa hűvösen elegáns. Felindulásait is pontos formulákba ütköztette. Örömeit is higgadt érvekkel támogatta meg. Sohasem elégedett meg érzelmeinek közvetítésével, hanem következetesen és tárgyilagosan szemügyre vette a szóban forgó ügyet, és olvasóival érveit szintén közölte. Nem hinném, hogy kizárólag egyéni hajlam következménye lett volna ez a stílus, amely, persze, egy magatartás jelzése nem különben. Tiltakozásnak is lennie kellett a kor divatja ellen. Az olyan módik ellen, amelyekben a deklarációk pótolták az érveket, az óhajok a tényeket és a hangoskodás a valóságos személyiséget. Bálint György számára a közírás alfája és ómegája volt a tények tisztelete. Nem csupán ellenségeit oktatta ki ebből, hanem azokat is megintette, akikkel lényegében azonos eszméket vallott. Egy ilyen íróról írta metsző gúnnyal: „Állást foglalt a könyvvel szemben, helyeselte a róla írt bírálatokat, megtámadta a bírálatok bírálatát — csak éppen magát a könyvet nem olvasta. Pontosan tudja, hogy kinek van igaza, csak azt nem tudja, hogy miről van szó. Nyilván azt tartja, hogy az ember csak akkor lehet tárgyilagos, ha nem befolyásolja a tények ismerete.” Bálint György gyűlölte az előítéleteket. A társadalmiakat és az irodalmiakat egyaránt, mert tudta, hogy szétválaszthatatlan e kettő. A művészetek előítéletei a társadalmi prejudikálásokból következnek (világnézeti és faji alapon), és ezek visszahatnak a közéletre, mintegy gerjesztve, tovább hevítve az amúgy is veszélyes indulatokat. Ezért Bálint nem helyeselte, ha bárki a mítoszokra ellenmítoszokkal válaszolt. Előnyben részesítette a tárgyilagosságot. A szikár tényeket. Bízott az értelem erejében. Nem volt túlságosan naiv? A fegyverek dörgése közepette, az erőszak tombolása idején az értelemre hagyatkozni fölöttébb veszedelmes. Ezt, egyebek között, Bálint György személyes tragédiája is igazolja. Ám életművének romolhatatlansága, társadalmi és művészeti ítéleteinek — az utókor által is bizonyított — tévedhetetlen biztonsága — mellette érvel. ÉRZÉKENY EMBER VOLT. Abban az értelemben is, hogy kényesen reagált a kor kihívásaira, személyes sérelemnek érzett minden igazságtalanságot. És abban az értelemben is, hogy roppant tisztelte a tehetséget. Nem tévesztette meg a népszerűség. Mécs Lászlóról — hajdani rajongóival szemben máig érvényesen — állapította meg: „Denikotizált és veszélytelen kivonatot készít mindabból, amit az utolsó húsz évben »modernnek** szoktak nevezni.” 1937-ben Erdélyi József átállt a nyilasok táborába. Bálint György szükségesnek tartja kifejteni, hogy Erdélyi jelentős költő, s ezért különlegesen fájdalmas pálfordulása. „A szerencsétlen Unamunót még forradalmi múltja sem akadályozta abban, hogy anyagi és erkölcsi segítséget nyújtson Francóéknak , és Knut Hamsunt sem tartotta vissza ragyogó tehetsége attól, hogy elvakult náci rajongásában a halálos beteg von Ossietzky kínzói érdekében fújjon harci riadót. A nagy költő fogalma nem mindig azonos a nagy emberével. A költő és a sorsharag talán egy anyaméhben születtek, de a költő és az etika, a költő és az értelem nem mindig.” Milyen világos válasz ez mindazoknak, akik máig nem szűnően a költő prófétikus igaza mellett nem fáradtak el lándzsát törni. Mindennél félreérthetetlenebbül mutatja Bálint György érzékenységét azonban az, hogy kiket támogatott. Nagy Lajost és Babits Mihályt, Illyés Gyulát és Darvas Józsefet, Veres Pétert és Szerb Antalt, József Attilát és Radnóti Miklóst. Nem hagyta, hogy befolyásolják a művön kívüli tényezők. A kor egyik legátkosabb elfogultságától, a népies-urbánus ellentéttől éppen a tehetség föltétlen tisztelete tartotta távol. ÉLETMŰVE — AKTUÁLIS. A hírlapíró gyorsan formált értékrendjét ma már az irodalomtörténet legáltalánosabban ismert tételeként tanítják. Politikai felismerései a történetírás nélkülözhetetlen támaszai. És ritka dicsősége egy újságírónak, hogy több mint negyedszázaddal halála után népszerűbb és olvasottabb, mint életében lehetett. E. Fehér Pál Él Budapesten egy magas, sovány, halkszavú fiatalember, akinek szerénységénél csak tudása, körültekintése és őszinte, önmancanngoló lelkiismerete nagyobb. Régebben gránátosnak vagy a testőrségekhez sorolták az ilyen, az éghez közelebb járó fiatalokat, hogy kedvre derítsék a toborzandó legények legjavát. Bálint György — így hívják — azonban nem testiek mívelésével tűnik ki, hanem őrséget, testőrséget jelent azon a vékony hajlaton, ahol a kor tanulságosan vérmes és indulatos sötét kísértetei jelentkeznek, hogy felfalják mindazt, amit a múlt századok bölcsei, gondolkodói, a haladás és szabadság áldozatos humanistái keservesen, lépést lépéshez téve létrehoztak. Bálint György, fiatalsága ellenére, jó csengésű nevet vívott ki magának. Látszólag az irodalmat műveli. Kicsiny elbeszélései emberekről és állatokról szólnak, olykor füvekről, növényekről vagy egy almáról és dióról növés közben. De nem azok közé tartozik, akik osztályozzák és rendszerezik a föld élő teremtményeit, hogy valami színes, izgató vagy megdermesztő leírással ítéletet hirdessenek, figyelmet keltsenek és szórakozást eredményezzenek. Bálint György írásai és utolsó kötete: „Az állatok dicsérete” válogatott szavú és válogatott mélységű elmefuttatások arról a viszonyról, amelyet a mai ember az őt körülvevő természettel, társadalommal és önmagával, a természetes fejlődésnek az ellentéteképpen szőtt, Kis előrehozott példái, felbecsülhetetlen közvetlenséggel leírt tőmondatai, a nyugalom megmásíthatatlanságával leszögezett fájdalmai olyanok, hogy a nem írástudók is észreveszik, hogy valami olyan mélységes tragédia történik az emberiséggel, amit már leírni alig, legföljebb érzékeltetni lehet. A hangoskodás, jajgatás, elrémítés és elrémülés itt már aligha használ. Az emberiség ebben a pillanatban körülkerített nyomorult, amely egymás felfalására készül. Nyomorultabb a ketrecbe zárt vadnál. De egyelőre nincs vele mást mit tenni, mint a nagybeteggel. Halkan és rokonszenvvel kell kísérni vergődését és hozzásegíteni a gyógyuláshoz azzal, hogy még ebben a periódusában is figyelmeztetni kell néhány elkerülhetetlen rendszabályra önmaga iránt. Ez emberségét még akkor is kötelezné, ha történetesen tényleg utolsó napjait élné. Bálint György egyensúlyát és tekintélyét az a végtelen szolidság igazolja, mellyel ebben a végsőkig feszített embertelen világban még mindég szilárdan hisz a végső, kifejlett emberségben. Kérdéseinkre nyugodtan, az izgalom legkisebb jele nélkül válaszol. Elszántan néz szembe a bekövetkező eseményekkel. El van készülve a legrosszabbra is, de ugyanakkor kijelenti, hogy: „A mi dolgunk, ismétlem, csak annyi, hogy becsületesen elvégezzük látszólag céltalan munkánkat.” Közöljük kérdéseinket és a rájuk következő válaszokat. — Mi a véleménye Erasmus, Rabelais, Diderot, az enciklopédisták, általában a haladás felejthetetlen erőfeszítőiről? Minden tudásuk és minden erőfeszítésük hiábavaló lett volna? — Jó, hogy szóba hozza a renaissance és a következő korok humanistáit, mert régóta bosszant, hogy mennyire visszaélnek ma evvel a szóval és kiforgatják eredeti értelméből. A ma oly sokszor hangoztatott humanizmusnak mellékzöngéje van, amely — nem tehetek róla — a vegetáriánusokra emlékeztet. A renaissance humanizmusa nem ilyen volt. Hitt a szellem erejében, az értelemben élő annak mély meggyőzőerejében, de nem hiányzott belőle az egészséges gyakorlati érzék sem. A régi humanisták egyúttal kitűnő politikusok is voltak, és nagyon furcsát gondolhattak volna arról, aki azt magyarázta volna nekik, hogy gyakorlati ellenfelüket csak szellemi fegyvereikkel győzzék le. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Egyébként nem hiszem, hogy a renaissance humanistáinak vagy a 18. század enciklopédistáinak munkája hiábavaló lett volna. A maguk korára vagy utókorukra döntően hatottak. Amit viszont napjaink humanistáiról sajnos nem mondhatunk el. — Mi a véleménye arról, hogy a 18., 19. és 20. század eleje után a mostani állapotok mégis bekövetkezhettek? Mi igaz abból, hogy az emberek regressziós hajlamai azok, amelyek természetes módon előbújnak? — Minden politikai és szellemi átalakulás csak a maga korának problémáit intézi el, és ez az elintézés aránylag rövid időre szól. A múlt század vívmányai már messze vannak és korunk alig használt belőlük valamit. A 19. és 20. század elejének felvilágosodása után ismét eljött a „sötétség” uralma, az ösztönkultusz, más szóval az irracionalizmus uralma, a zavaros mítoszok, a primitív antiintellektuális irányzatok világa. Lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy ennek egyik oka az, hogy az utolsó másfél század racionalizmusa teljesen elhanyagoltaaz emberek őszi ösztöneit. Elkövette azt a végzetes hibát, hogy az embereket általában józan felnőtteknek tekintette. E hibában osztoznak napjainknak azok a szellemi és politikai mozgalmai is, amelyek a „sötétség” ellen igyekeznek harcolni. Attól tartok, hogy addig nem lesz sikerük, amíg nem tudnak a maguk részéről is valami módon a tömegek érzelmi életére is hatni az értelmieken kívül. Illyés Gyula a „Puszták népé”-ben megemlíti, hogy egyes falvakban a parasztok annyira babonásak, ,hogy az orvosnak és a patikusnak is csak akkor hisznek, ha egy kissé javasasszony stílusában adják be nekik az orvosságot. E „csalást” szentesíti a cél, hogy a beteg bevegye az orvosságot, amit a kitűnő tudósok készítettek a kitűnő laboratóriumokban. — Hisz a kultúrák közötti különbségben, amely onnan keletkezhetett — egyes elméletek szerint —, hogy valamelyik nép a világ egyetemleges fejlődéséből valamely ok miatt kimaradt? És ennek a kisebbrendűségi érzetnek a kompenzálásáról van szó? — Lehet, hogy ebben van némi igazság, de nem biztos. Nyilvánvaló, hogy a fejletlenebb kultúrájú nemzetek igyekeznek „túlkompenzálni”, az pedig nyilvánvaló, hogy kivétel nélkül minden nemzet a világ legkülönb nemzete. Hogy Albániában keletkezett a kultúra és hogy Nicaragua volt mindig a műveltség védőbástyája a barbárok ellen vagy megfordítva. Sajnos, azonban ilyen jelenségeket közismerten nagy múltú kultúrnépeknél is látunk, amelyeknek igazán nincs mit túlkompenzálniuk. A regreszszió világjelenség, amelynek igen fontos gyakorlati, racionális okai vannak. — Gazdasági vagy politikai jelenségnek tartja-e a mai válságot? Átmenetinek vagy tartósnak? — A mai válság, hogy divatos szóval éljek, totális, gazdasági, politikai, szellemi és érzelmi válság, minden jel amellett szól, hogy a világtörténelem legnagyobb válságáról van szó. És — patetikusan szólva — egy új világ megszületésének előjele. Rendkívül élvezetes lesz néhány száz év múlva olvasni róla. Már előre irigylem ezeket az olvasókat. Mint minden válság, természetesen ez is átmenet. Már tudniillik magasabb perspektívából. A mi élettartamunk szempontjából viszont tartósnak ígérkezik. — Társadalmilag, a sok egyéni tragédiát illetőleg — értem alatta minden haladó eszme hordozóját — mi kárpótolhat az elveszett életért, a sok kínlódásért, a haladás és szabadság érdekében tett sziszifuszi erőfeszítésért? — A haladó eszmék hordozói a legnagyobb valószínűség szerint nem fogják megérni eszméik diadalát. Ez egyeseket érthetően kínosaim érint. Hogy mi kárpótolja őket az „elveszett életért”? Most egy súlyos banalitás következik. Az a tudat, hogy teljesítették kötelességüket. Kivel szemben? — kérdezheti valaki. Nehéz rá felelni. Nem annyira az érdekeltekkel szemben, mert az érdekeitek más irányú elfoglaltságuk miatt nem sokat törődnek érdekeikkel. Az érdekeltek nagy része már régen az ellentáborban van és meglepő sikerrel harcol önmaga ellen. A regressziónak egyik legzseniálisabb vívmánya, hogy a társadalom legszegényebb és ezért legdinamikusabb tömegeit sikerült önmaguk ellen megszerveznie. Hát akkor mégis kivel szemben van kötelessége a mai humanistának? önmagával szemben? Ez nem valami szabatos megfogalmazás. Ha szigorúan vesszük, akkor önmagával szemben mindenkinek az a kötelessége, hogy lehetőleg jól és veszélytelenül éljen. Az igazi szellemi ember viszont nem követhet más életutat, mint amit Nietzsche tűzött ki: „Élj veszedelmesen”. Napjaink humanistája, úgy mint Zarathustra kötéltáncosa: „Válaszsza hivatásul a veszélyt”. Nem az érdekeltek kedvéért, hanem egy harmadik, nehezen megfogalmazható dolog kedvéért. Talán azt mondhatnánk, a stílus kedvéért. Minden szellemi ember ösztönösen iszonyodik a rossz, pongyola stílustól. Napjaink úgynevezett uralkodó áramlatai otromba stílushibák, melyek eléktelenítik a világ képét. A humanisták vállalják a veszélyt a világ jobb és tisztább stílusa érdekében, ami egyszer majd biztosam elkövetkezik. — Hol látja a megoldást írók, művészek, a szellem és haladás hordozói számára? — Miután ezekre a kutya sem hallgat, felesleges, hogy bármiféle koncessziót tegyenek az eszme érdekében, mert ettől nem várhatnak gyakorlati eredményt. Tegyenek úgy, mintha még mindig volna közönségük, mintha még mindig érdekelnék a világot. Maradjanak hűek önmagukhoz, mintha mi sem történt volna. — Mi a megoldás a kétkezi munkások számára, akik a humanizmust százezerszámra hordozzák magukban? — A munkásságot ma a legkülönbözőbb oldalakról halmozzák el ajánlatokkal. Egyes helyeken előleget is adnak. A munkásságnak egy kötelessége van önmagával és jövőjével szemben. Ügyelnie kell, nehogy a hamis pénzt összetévessze a valódival. A hamis pénzt arról lehet megismerni, hogy sokkal fényesebb és jobb csengésű, mint a valódi. — Művészeti és irodalmi síkon tapasztal-e visszaesést a Nyugat nagy demokráciáiban? — A nyugati úgynevezett nagy demokráciákban irodalmi és művészeti síkon egyelőre nem tapasztalható a hanyatlás. De ami késik, nem múlik. Minden egyéb síkon félelmetesen érezhető már a hanyatlás, ésennek bizonyosan meglesz előbb-utóbb a hatása az irodalmi és művészeti életre is. D f 1 // / / II / t J L /, f—r' .-I J jlj. \jrV. cijcleae11 tiyiiúiikozciici 1980-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba Becsky Andor kommunista író és újságíró kéziratos hagyatéka. Ebben találtuk meg nemrégen Bálint György egyik igen érdekes, közvetlen a második világháború kitörése előtt keletkezett nyilatkozatát, amelyben Bálint György a kor politikai, társadalmi és kulturális viszonyairól adott igen éles, szellemes és világos képet. A nyilatkozat a Független Újság című budapesti ellenzéki lapban jelent meg 1939 februárjában, mostanra azonban elfeledetté vált. Bálint György 1945 utáni gyűjteményes köteteibe sem került be e nyilatkozat. Becsky Andor Pap Gábor néven jelentette meg Bálint Györggyel folytatott beszélgetését a Független Újságban. Becsky Andor az 1920-as években Kolozsvárról emigrált — forradalmi tevékenysége miatt — előbb Bécsbe, majd Berlinbe, Hitler hatalomra jutása után Budapesten telepedett le, s itt baloldali, kommunista és szocialista lapokba írt kritikákat, riportokat, cikkeket. Egyik leggyakrabban szereplő munkatársa volt a Gaál Gábor szerkesztette kolozsvári kommunista Korunk című folyóiratnak. 1945 után is Magyarországon élt, ekkor elsősorban a magyar szocialista irodalom és kultúra történetével foglalkozott. 1976-ban halt meg Budapesten. E Bálint Györggyel készített riportja igen becses adalékokat szolgáltat a második világháború előtti korról s Bálint György ekkori helyzetéről és nézeteiről. Szilágyi János 13