Népszabadság, 1981. július (39. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-05 / 156. szám

1981. július 5., vasárnap NÉPSZABADSÁG 75 ÉVE SZÜLETETT BÁLINT GYÖRGY A halhatatlan hírlapíró KÖVETKEZETES EMBER VOLT. Makacsul meg akarta érteni a vilá­got, noha a világ ellenállt a hatalom minden elképzelhető módszerével, ködös mítoszokkal, csalfa remények­kel. Választott hivatását, a hírlap­­írást annyira komolyan vette, hogy az utókora már-már hajlamos elfe­ledkezni erről a tényről, s olykor íróvá, máskor kritikussá „nevezi ki”, mintha a műfajok között bármilyen ranglistát lehetne fölállítani. Igenis, Bálint György hírlapíró volt, s mert a lehető legmagasabb szinten mű­velte el a napról és a napnak szóló mesterséget — mindenről be akart számolni, ami az emberrel történt. Magyarországon, Angliában és Spa­nyolországban. A politikában és a művészetben. Tisztelte a műfajok tisztaságát, ezért követelte meg, hogy a politikus művészet — elsőrendűen művészet legyen, mert társadalmi hatásfoka így érvényesülhetett iga­zán, a politikától pedig megkívánta, hogy tetteket mutasson fel, s való­ságos céljait ne rejtegesse a frázisok csillámai mögé. Összegyűjtött cik­keit olvasva arra kell rájönnünk, hogy nemcsak következetes, hanem bölcs is volt ez a fiatalember. Nem töltötte be harminchetedik életévét, amikor a magyar fasizmus valahol Ukrajna hómezein elpusztította. Azt sem tudhatjuk pontosan, hogy hol... A fasizmus végül is önnön logikája szerint cselekedett: Bálint Györgyöt nem lehetett becsapni, tehát el kel­lett pusztítani őt BÁTOR EMBER VOLT. „Közép­­európai «­közíró« vagyok 1936-ban, tehát a légynek sem tudok ártani vagy használni. Gyakran sétálok ma­gányosan a körutakon, kissé gör­­nyedten, hátratett kézzel, lassan, majdnem ünnepélyesen. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha nyugdíjban volnék — a közvélemény nyugalma­zott lelkiismeret-furdalása. Egyelőre kevés reményem van, hogy újra hi­vatalba léphessek. Minthogy ezt so­kan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóvá­hagyásom és beleegyezésem nélkül történik, és érte semmi néven neve­zendő felelősséget nem vállalok.” Ez a Bálint György-i non possumus lé­nyegileg különbözött attól a néhány esztendővel későbben elhangzott szó­zattól, amelyet az akkori pápa hir­detett meg. XII. Pius a fasizmus el­len nem kívánt határozottan fellép­ni, s ezt rejtette a tehetetlenség ke­gyes formulája mögé. A főpapnál összehasonlíthatatlanul kisebb hata­lommal rendelkező budapesti hírlap­író azonban visszájára fordította Mussoliniék hírhedt jelszavát: „élj veszedelmesen!”, amely hamis hősi­ességet szuggerált. Van igazi heroiz­­mus — írta Bálint György: „A ke­mény és következetes sorsvállalók és végzetkihívók élete ez. A makacs bí­rálóké és a bátor elszakadóké. »Élj veszedelmesen!** — írják ezek há­zuk, sz örvük és szellemük kapuja fö­lé. Ez az egyetlen intelem, amit kö­vetnek — hiszen lényegük éppen az intelemellenesség. Nem hinni abban, amiben hinni illik, nem lelkesedni azért, amiért lelkesedni kötelező, nem utálni azt, amit a hatalmak utálatosnak mondanak — itt kezdő­dik a veszedelmes élet, önállóan gondolkozni és önállóan érezni: nincs ma ennél veszedelmesebb.” 1937-ben a fanatizmus ellen fellépni — az értelmes emberi lét nevében, kimondani, hogy a lelkiismeret nél­küli közvéleménynek múlhatatlan szüksége van lelkiismeretre: ez volt a bátorság. Bálint György nem tu­dott, mert nem akart részt venni a háború felé tántorgó emberiség ön- és közámításaiban. LELKIISMERETES EMBER VOLT. Elkövetkezett a magyar társadalom életében az a pillanat, amikor Bá­lint Györgyöt némaságra ítélték. Cikkeit betiltották, őt magát a kém­elhárító börtöneibe vetették. Manap­ság ugyan mind többen bizonygat­ják, hogy történelmünknek ez a sza­kasza mennyi relatív pozitív vonás­sal rendelkezik, de azért ne feledjük el, hogy ekkor mi volt Bálint György, a bálintgyörgyök sorsa. Például be­tiltották Bálintnak azt a cikkét is, amelyben a háború első napjainak hangulatát és hozzá hasonló embe­rek erkölcsi elkötelezettségét rögzíti: „Európa arcán sokasodnak a vér­foltok. Európa fülei zúgnak, Európa emberi hangokat kíván, amíg még lehet, amíg nem késő. Ilyen időkben az az egyetlen vigasz, hogy akadnak még emberek, akik ott maradtak a helyükön, figyelnek és beszélnek.” Európa aztán teljesen vérbe borult, de azért Európa nem szűnt meg kí­vánni az emberi hangokat és voltak emberek, akik a posztjukon állták a sarat. Ezek azonban nem a kállay­­miklósok és a szombathelyi ferencek voltak, hogy ezúttal csupán a ma­gyar vonatkozásokról essék szó. Ők voltak a betiltók, ők voltak a halál­ba küldők. Dagályos és többnyire ma­gyartalan mondatokkal próbálták túl­harsogni a magyarság érdekeiről szóló frázisaikban az igazi magyar­ság képviselőinek higgadt és szép magyarságú érveit, Bálint Györgyét, mondjuk és Radnóti Miklósét. Nem véletlen, hogy Bálint György szüksé­gesnek tartotta, hogy a pátosz való­ságos jelentéséről értekezzék, holott alig-alig kedvelte az úgynevezett el­méleti eszmefuttatásokat. De mert lelkiismeretes volt, kénytelen volt kimutatni, hogy az, amit pátosznak gondolnak sokan — dagály, igazol­ható pátosza csupán az igazságnak lehet. TÁRGYILAGOS EMBER VOLT. Stílusa hűvösen elegáns. Felindulá­sait is pontos formulákba ütköztette. Örömeit is higgadt érvekkel támo­gatta meg. Sohasem elégedett meg érzelmeinek közvetítésével, hanem következetesen és tárgyilagosan szemügyre vette a szóban forgó ügyet, és olvasóival érveit szintén közölte. Nem hinném, hogy kizárólag egyéni hajlam következménye lett volna ez a stílus, amely, persze, egy magatar­tás jelzése nem különben. Tiltako­zásnak is lennie kellett a kor divatja ellen. Az olyan módik ellen, ame­lyekben a deklarációk pótolták az ér­veket, az óhajok a tényeket és a han­goskodás a valóságos személyiséget. Bálint György számára a közírás al­fája és ómegája volt a tények tiszte­lete. Nem csupán ellenségeit oktatta ki ebből, hanem azokat is megintet­te, akikkel lényegében azonos eszmé­ket vallott. Egy ilyen íróról írta met­sző gúnnyal: „Állást foglalt a könyv­vel szemben, helyeselte a róla írt bí­rálatokat, megtámadta a bírálatok bírálatát — csak éppen magát a könyvet nem olvasta. Pontosan tud­ja, hogy kinek van igaza, csak azt nem tudja, hogy miről van szó. Nyilván azt tartja, hogy az ember csak akkor lehet tárgyilagos, ha nem befolyásolja a tények ismerete.” Bá­lint György gyűlölte az előítéleteket. A társadalmiakat és az irodalmiakat egyaránt, mert tudta, hogy szétvá­­laszthatatlan e kettő. A művészetek előítéletei a társadalmi prejudikálá­­sokból következnek (világnézeti és faji alapon), és ezek visszahatnak a közéletre, mintegy gerjesztve, to­vább hevítve az amúgy is veszélyes indulatokat. Ezért Bálint nem helye­selte, ha bárki a mítoszokra ellen­mítoszokkal válaszolt. Előnyben ré­szesítette a tárgyilagosságot. A szi­kár tényeket. Bízott az értelem ere­jében. Nem volt túlságosan naiv? A fegyverek dörgése közepette, az erő­szak tombolása idején az értelemre hagyatkozni fölöttébb veszedelmes. Ezt, egyebek között, Bálint György személyes tragédiája is igazolja. Ám életművének romolhatatlansága, tár­sadalmi és művészeti ítéleteinek — az utókor által is bizonyított — té­vedhetetlen biztonsága — mellette érvel. ÉRZÉKENY EMBER VOLT. Ab­ban az értelemben is, hogy kényesen reagált a kor kihívásaira, személyes sérelemnek érzett minden igazságta­lanságot. És abban az értelemben is, hogy roppant tisztelte a tehetséget. Nem tévesztette meg a népszerűség. Mécs Lászlóról — hajdani rajongói­val szemben máig érvényesen — ál­lapította meg: „Denikotizált és ve­szélytelen kivonatot készít mindab­ból, amit az utolsó húsz évben »mo­­dernnek** szoktak nevezni.” 1937-ben Erdélyi József átállt a nyilasok tábo­rába. Bálint György szükségesnek tartja kifejteni, hogy Erdélyi jelentős költő, s ezért különlegesen fájdalmas pálfordulása. „A szerencsétlen Una­­munót még forradalmi múltja sem akadályozta abban, hogy anyagi és erkölcsi segítséget nyújtson Francó­­éknak , és Knut Hamsunt sem tar­totta vissza ragyogó tehetsége attól, hogy elvakult náci rajongásában a halálos beteg von Ossietzky kínzói érdekében fújjon harci riadót. A nagy költő fogalma nem mindig azo­nos a nagy emberével. A költő és a sorsharag talán egy anyaméhben születtek, de a költő és az etika, a költő és az értelem nem mindig.” Milyen világos válasz ez mindazok­nak, akik máig nem szűnően a költő prófétikus igaza mellett nem fárad­tak el lándzsát törni. Mindennél fél­­reérthetetlenebbül mutatja Bálint György érzékenységét azonban az, hogy kiket támogatott. Nagy Lajost és Babits Mihályt, Illyés Gyulát és Darvas Józsefet, Veres Pétert és Szerb Antalt, József Attilát és Rad­nóti Miklóst. Nem hagyta, hogy befo­lyásolják a művön kívüli tényezők. A kor egyik legátkosabb elfogultsá­gától, a népies-urbánus ellentéttől éppen a tehetség föltétlen­ tisztelete tartotta távol. ÉLETMŰVE — AKTUÁLIS. A hírlapíró gyorsan formált értékrend­jét ma már az irodalomtörténet leg­általánosabban ismert tételeként ta­nítják. Politikai felismerései a tör­ténetírás nélkülözhetetlen támaszai. És ritka dicsősége egy újságírónak, hogy több mint negyedszázaddal ha­lála után népszerűbb és olvasottabb, mint életében lehetett. E. Fehér Pál Él Budapesten egy magas, sovány, halk­­szavú fiatalember, akinek szerénységénél csak tudása, körültekintése és őszinte, ön­­mancanngoló lelkiis­merete nagyobb. Régeb­ben gránátosnak vagy a testőrségekhez so­rolták az ilyen, az éghez közelebb járó fia­talokat, hogy kedvre derítsék a toborzandó legények legjavát. Bálint György — így hív­ják — azonban nem testiek mívelésével tű­nik ki, hanem őrséget, testőrséget jelent azon a vékony hajlaton, ahol a kor tanulsá­gosan vérmes és indulatos sötét kísértetei jelentkeznek, hogy felfalják mindazt, amit a múlt századok bölcsei, gondolkodói, a hala­dás és szabadság áldozatos humanistái ke­servesen, lépést lépéshez téve létrehoztak. Bálint György, fiatalsága ellenére, jó csen­gésű nevet vívott ki magának. Látszólag az irodalmat műveli. Kicsiny elbeszélései em­berekről és állatokról szólnak, olykor füvek­ről, növényekről vagy egy almáról és dióról növés közben. De nem azok közé tartozik, akik osztályozzák és rendszerezik a föld élő teremtményeit, hogy valami színes, izgató vagy megdermesztő leírással ítéletet hirdes­senek, figyelmet keltsenek és szórakozást eredményezzenek. Bálint György írásai és utolsó kötete: „Az állatok dicsérete” váloga­tott szavú és válogatott mélységű elmefut­­tatás­ok arról a viszonyról, amelyet a mai ember az őt körülvevő természettel, társa­dalommal és önmagával, a természetes fej­lődésnek az ellentéteképpen szőtt, Kis elő­rehozott példái, felbecsülhetetlen közvetlen­séggel leírt tőmondatai, a nyugalom meg­­másíthatatlanságával leszögezett fájdalmai olyanok, hogy a nem írástudók is észreve­szik, hogy valami olyan mélységes tragédia történik az emberiséggel, amit már leírni alig, legföljebb érzékeltetni lehet. A hangoskodás, jajgatás, elrémítés és el­­rémülés itt már aligha használ. Az emberi­ség ebben a pillanatban körülkerített nyo­morult, amely egymás felfalására készül. Nyomorultabb a ketrecbe zárt vadnál. De egyelőre nincs vele mást mit tenni, mint a nagybeteggel. Halkan és rokonszenvvel kell kísérni vergődését és hozzásegíteni a gyó­gyuláshoz azzal, hogy még ebben a periódu­sában is figyelmeztetni kell néhány elkerül­hetetlen rendszabályra önmaga iránt. Ez emberségét még akkor is kötelezné, ha tör­ténetesen tényleg utolsó napjait élné. Bálint György egyensúlyát és tekintélyét az a vég­telen szolidság igazolja, mellyel ebben a vég­sőkig feszített embertelen világban még mindég szilárdan hisz a végső, kifejlett em­berségben. Kérdéseinkre nyugodtan, az iz­galom legkisebb jele nélkül válaszol. Elszán­tan néz szembe a bekövetkező események­kel. El van készülve a legrosszabbra is, de ugyanakkor kijelenti, hogy: „A mi dolgunk, ismétlem, csak annyi, hogy becsületesen el­végezzük látszólag céltalan munkánkat.” Közöljük kérdéseinket és a rájuk következő válaszokat. — Mi a véleménye Erasmus, Rabelais, Diderot, az enciklopédisták, általában a ha­ladás felejthetetlen erőfeszítőiről? Minden tudásuk és minden erőfeszítésük hiábavaló lett volna? — Jó, hogy szóba hozza a renaissance és a következő korok humanistáit, mert régóta bosszant, hogy mennyire visszaélnek ma evvel a szóval és kiforgatják eredeti értel­méből. A ma oly sokszor hangoztatott hu­manizmusnak mellékzöngéje van, amely — nem tehetek róla — a vegetáriánusokra em­lékeztet. A renaissance humanizmusa nem ilyen volt. Hitt a szellem erejében, az érte­lemben élő annak mély meggyőzőerejében, de nem hiányzott belőle az egészséges gya­korlati érzék sem. A régi humanisták egy­­útta­l kitűnő politikusok is voltak, és nagyon furcsát gondolhattak volna arról, aki azt magyarázta volna nekik, hogy gyakorlati el­lenfelüket csak szellemi fegyvereikkel győz­zék le. Ezt csak mellékesen jegyeztem meg. Egyébként nem hiszem, hogy a renaissance humanistáinak vagy a 18. század enciklopé­­distáina­k munkája hiábavaló lett volna. A maguk korára vagy utókorukra döntően ha­tottak. Amit viszont napjaink humanistái­ról sajnos nem mondhatunk el. — Mi a véleménye arról, hogy a 18., 19. és 20. század eleje után a mostani állapotok mégis bekövetkezhettek? Mi igaz abból, hogy az emberek regressziós hajlamai azok, ame­lyek természetes módon előbújnak? — Minden politikai és szellemi átalakulás csak a maga korának problémáit intézi el, és ez az elintézés aránylag rövid időre szól. A múlt század vívmányai már messze van­nak és korunk alig használt belőlük vala­mit. A 19. és 20. század elejének felvilágoso­dása után ismét eljött a „sötétség” uralma, az ösztönkultusz, más szóval az irracionaliz­­mus uralma, a zavaros mítoszok, a primitív antii­ntellektuális irányzatok világa. Lehet­séges, sőt nagyon valószínű, hogy ennek egyik oka az, hogy az utolsó másfél század racionalizmusa teljesen elhanyagolta­­az em­berek őszi ösztöneit. Elkövette azt a végzetes hibát, hogy az embereket általában józan felnőtteknek tekintette. E hibában osztoz­nak napjainknak azok a szellemi és politikai mozgalmai is, amelyek a „sötétség” ellen igyekeznek harcolni. Attól tartok, hogy ad­dig nem lesz sikerük, amíg nem tudnak a maguk részéről is valami módon a tömegek érzelmi életére is hatni az értelmieken kí­vül. Illyés Gyula a „Puszták népé”-ben meg­említi, hogy egyes falvakban a parasztok annyira babonásak, ,ho­gy az orvosnak és a patikusnak is csak akkor hisznek, ha egy kissé javasasszony stílusában adják be ne­kik az orvosságot. E „csalást” szentesíti a cél, hogy a beteg bevegye az orvosságot, amit a kitűnő tudósok készítettek a kitűnő laboratóriumokban. — Hisz a kultúrák közötti különbségben­, amely onnan keletkezhetett — egyes elmé­letek szerint —, hogy valamelyik nép a vi­lág egyetemleges fejlődéséből valamely ok miatt kimaradt? És ennek a kisebbrendűsé­gi érzetnek a kompenzálásáról van szó? — Lehet, hogy ebben van némi igazság, de nem biztos. Nyilvánvaló, hogy a fejletle­nebb kultúrájú nemzetek igyekeznek „túl­kompenzálni”, az pedig nyilvánvaló, hogy kivétel nélkül minden nemzet a világ leg­­különb nemzete. Hogy Albániában keletke­zett a kultúra és hogy Nicaragua volt min­dig a műveltség védőbástyája a barbárok ellen vagy megfordítva. Sajnos, azonban ilyen jelenségeket közismerten nagy múltú kultúrnépeknél is látunk, amelyeknek iga­zán nincs mit túlkompenzálniuk. A regresz­­szió világjelenség, amelynek igen fontos gyakorlati, racionális okai vannak. — Gazdasági vagy politikai jelenségnek tartja-e a mai válságot? Átmenetinek vagy tartósnak? — A mai válság, hogy divatos szóval él­jek, totális, gazdasági, politikai, szellemi és érzelmi válság, minden jel amellett szól, hogy a világtörténelem legnagyobb válságá­ról van szó. És — patetikusan szólva — egy új világ megszületésének előjele. Rendkívül élvezetes lesz néhány száz év múlva olvasni róla. Már előre irigylem ezeket az olvasókat. Mint minden válság, természetesen ez is át­menet. Már tudniillik magasabb perspektí­vából. A mi élettartamunk szempontjából viszont tartósnak ígérkezik. — Társadalmilag, a sok egyéni tragédiát illetőleg — értem alatta minden haladó esz­me hordozóját — mi kárpótolhat az elve­szett életért, a sok kínlódásért, a haladás és szabadság érdekében tett sziszifuszi erőfe­szítésér­t? — A haladó eszmék hordozói a legna­gyobb valószínűség szerint nem fogják meg­érni eszméik diadalát. Ez egyeseket érthe­tően kínosaim érint. Hogy mi kárpótolja őket az „elveszett életért”? Most egy súlyos ba­nalitás következik. Az a tudat, hogy telje­sítették kötelességüket. Kivel szemben? — kérdezheti valaki. Nehéz rá felelni. Nem annyira az érdekeltekkel szemben, mert az érdekeitek más irányú elfoglaltságuk miatt nem sokat törődnek érdekeikkel. Az érde­keltek nagy része már régen az ellentábor­ban van és meglepő sikerrel harcol önmaga ellen. A regressziónak egyik legzseniálisabb vívmánya, hogy a társadalom legszegényebb és ezért legdinamikusabb tömegeit sikerült önmaguk ellen megszerveznie. Hát akkor mégis kivel szemben van kötelessége a mai humanistának? önmagával szemben? Ez nem valami szabatos megfogalmazás. Ha szigorúan vesszük, akkor önmagával szem­ben mindenkinek az a kötelessége, hogy le­hetőleg jól és veszélytelenül éljen. Az igazi szellemi ember viszont nem követhet más életutat, mint amit Nietzsche tűzött ki: „Élj veszedelmesen”. Napjaink humanistája, úgy mint Zarathustr­a kötéltáncosa: „Válasz­­sza hivatásul a veszélyt”. Nem az érdekel­tek kedvéért, hanem egy harmadik, nehe­zen megfogalmazható dolog kedvéért. Talán azt mondhatnánk, a stílus kedvéért. Minden szellemi ember ösztönösen iszonyodik a rossz, pongyola stílustól. Napjaink úgyne­vezett uralkodó áramlatai otromba stílus­hibák, melyek eléktelenítik a világ képét. A humanisták vállalják a veszélyt a világ jobb és tisztább stílusa érdekében, ami egy­szer majd biztosam elkövetkezik. — Hol látja a megoldást írók, művészek, a szellem és haladás hordozói számára? — Miután ezekre a kutya sem hallgat, fe­lesleges, hogy bármiféle koncessziót tegye­nek az eszme érdekében, mert ettől nem várhatnak gyakorlati eredményt. Tegyenek úgy, mintha még mindig volna közönségük, mintha még mindig érdekelnék a világot. Maradjanak hűek önmagukhoz, mintha mi sem történt volna. — Mi a megoldás a kétkezi munkások szá­mára, akik a humanizmust százezerszámra hordozzák magukban? — A munkásságot ma a legkülönbözőbb oldalakról halmozzák el ajánlatokkal. Egyes helyeken előleget is adnak. A munkásság­nak egy kötelessége van önmagával és jö­vőjével szemben. Ügyelnie kell, nehogy a hamis pénzt összetévessze a valódival. A hamis pénzt arról lehet megismerni, hogy sokkal fényesebb és jobb csengésű, mint a valódi. — Művészeti és irodalmi síkon tapasztal-e visszaesést a Nyugat nagy demokráciáiban? — A nyugati úgynevezett nagy demokrá­ciákban irodalmi és művészeti síkon egy­előre ne­m tapasztalható a hanyatlás. De ami késik, nem múlik. Minden egyéb síkon fé­lelmetesen érezhető már a hanyatlás, é­s­­en­nek bizonyosan meglesz előbb-utóbb a ha­­tá­sa az irodalmi és művészeti életre is. D f 1 // / / II / t J L /, f—r' .-I J jlj. \jrV. cijcleae11 tiyiiúiikozciici 1980-ban került a Petőfi Irodalmi Múzeumba Becsky Andor kommunista író és újságíró kéziratos hagyatéka. Ebben találtuk meg nemrégen Bálint György egyik igen érdekes, közvetlen a második vi­lágháború kitörése előtt keletkezett nyilatkozatát, amelyben Bálint György a kor politikai, társadalmi és kulturális viszonyairól adott igen éles, szellemes és világos képet. A nyilatkozat a Független Újság című budapesti ellenzéki lapban jelent meg 1­939 februárjában, mostanra azonban elfeledetté vált. Bálint György 1945 utáni gyűjteményes köteteibe sem került be e nyilatkozat. Becsky Andor Pap Gábor néven jelentette meg Bálint Györggyel folytatott beszélgetését a Füg­getlen Újságban. Becsky Andor az 1920-as években Kolozsvárról emigrált — forradalmi tevékenysége miatt — előbb Bécsbe, majd Berlinbe, Hitler hatalomra jutása után Budapesten telepedett le, s itt bal­oldali, kommunista és szocialista lapokba írt kritikákat, riportokat, cikkeket. Egyik leggyakrabban szereplő munkatársa volt a Gaál Gábor szerkesztette kolozsvári kommunista Korunk című folyóirat­nak. 1945 után is Magyarországon élt, ekkor elsősorban a magyar szocialista irodalom és kultúra tör­ténetével foglalkozott. 1976-ban halt meg Budapesten. E Bálint Györggyel készített riportja igen becses adalékokat szolgáltat a második világháború előtti korról s Bálint György ekkori helyzetéről és nézeteiről. Szilágyi János 13

Next