Népszabadság, 1981. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-12 / 214. szám
1981. szeptember 12., szombat NÉPSZABADSÁG 125 éve született Riedl Frigyes A közönségre nagy hatást tett mint irodalomtörténész, az irodalomtudomány számára nagy nyereség volt tanári munkája. Nemzeti tudatunk, önismeretünk tisztaságához sokban hozzájárult Thaly Kálmán hamisított kuruc verseinek tapintatos leleplezésével. Tudósi lelkében Gyulai Pál nemzeti feladattudata és Schopenhauer pesszimizmusa csatázott és keveredett egymással, s a lélek érzékenységének a kötelességtudással vegyített rajza árnyalta a józan falusi magyar ember mintájaként, a korában köztudott nemzeti jellem megtestesüléseként felfogott Arany János portréját. Szépírói erényei mellett, amelyeken nemcsak stiláris gazdagságot kell értenünk, hanem a lélektani beleélés, az árnyalt és élvezetes környezetfestés képességét is, nyilván e nemzetjellemtan tündöklő és plasztikus ábrázolása tette nemzedékeken át a műveit értelmiség, főképp tanári-tanítói rétegek körében kedveltté Arany-könyvét. A kiegyezés után kibontakozó polgári fejlődés jellegzetes tudósi-tanári alakja volt, ahogyan egy róla szóló tanulmányban olvashatjuk: „Kitűnő tagja annak az első tudósnemzedéknek, melyet már a 67 után megszervezett közművelődés nevelt föl. S egyik kitűnő tagja annak a polgári tudósnemzedéknek, amely 75 után alávetette magát a prosperáló birtokosi rend nemzet-, közösség- és történelemeszményének.” Mégsem csak a kivételesen magas színvonal és a szemléleti korlátozottság kettőssége jellemzi Riedl Frigyes munkásságát, hanem éppen az a — főképp tanári munkájában megnyilatkozó — szellemi, tájékozódásbeli frisseség, amelynek köszönhetően ő szólt az egyetemen elsőként Komjáthyról, Vajdáról, Reviczkyről, Adyról. Helyét a magyar szellemi fejlődésben tehát mindenképpen azok között kell látnunk, akik előkészítették a századforduló táján felszárnyaló magyar progresszió kibontakozását. Dutka Ákos költő születésének 100. évfordulója alkalmából pénteken koszorúzási ünnepséget tartottak a Farkasréti temetőben levő urnahelyénél. Elhozták a megemlékezés virágait a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának képviselői, valamint Dutka Ákos hozzátartozói. (MTI) Emlékezés Dutka Ákosra Lőrincz Gyula kiállítása Dunaszerdahelyen A dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumban ünnepélyesen megnyitották Lőrincz Gyula kiállítását. A megnyitón megjelent dr. Rabay Zoltán, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja, az Új Szó főszerkesztője, Jozef Sturdik, a Szlovákiai Képzőművészek Szövetségének alelnöke és György István, a CSEMADOK KB vezető titkára. A kiállításon a tavaly elhunyt nemzeti művész csallóközi és pusztai témájú festményei és grafikái láthatók. A dunaszerdahelyi járás vezetői a tárlaton jelentették be, hogy megkezdődtek az előkészületek a Lőrincz Gyula-képtár létrehozására, amelyet a tervek szerint a jövő év tavaszán nyitnak meg Csallóköz központjában Sz. J. Földeken, réteken (1979). immár Erdélyben rohant velünk a vonat. A táj sokatmondó és ismerős, vénasszonyok nyarának levében fürdött, erdélyi hímpor borította. Folyó fölött, hídon gördültünk tovább. A megszántott földek és tarlók, a réteket araszoló pillangók csendes boldogságról tudósítottak. Papsajtos udvarokon a tyúkjaikat szólongató gazdasszonyok, meg a dróthintákon andalgó fiúk, meg az almát bottal ütögető kisasszonyok is a béke lehetőségeit villantották elő. Csak ezeket a sorompók előtt gomolygó szekereket ne láttam volna, az izzadt lovakat, az üléseken zokogó gazdákat, a riadt öregasszonyokat. Csak ez az idegesség ne lett volna, ez a zavar és aggodalom a főnök, a forgalmista, az elszálló állomások utasainak arcán, a testvér, a sógor miatt, akit bécsi diktátum kényszerített arra, hogy mindent fölpakoljon, és otthagyjon állást, barátokat, házat, ragyogó rózsatöveket, vadszőlővel behintett verandát, cirpelő tücsköket, bogáncsokkal borított, csipás kutyát, öreg hűséggel szemeiben. Akiről nem tudta még, hogy kapott-e rendes kamiont, és szült-e felesége, vagy az úton éri utol a sorsdöntő fájás. Körös-körül Erdélyben vagyunk, Kolozsvár közelében, és ez a kettévágott Erdély egyik határa, odvas fűzfákkal, kanyarokkal, melyeken a méhek rajokban úsznak keresztül, és a nyúl is átgázol rajtuk. Senki sem veszi komolyan. Csak az Ember. Szabad a nyúl, szabad a méh, szabad a madár, de az Ember bezártan él, határok között. És már elképzelem a fiút, amint kúszik előre, beteg édesanyját látogatni zsalugáteres házban, vagy szerelmi randevúra oson, muskátlik közé. És látom a zsandárt is, amint szalad a fiú után, és fenyegeti. Talán szegény, könnyelmű, szökött katona a menekülő, akit statáriumos falragaszokon rögtönítélő bírósággal, azonnali halállal fenyeget az itteni haza, kinek csak a túlsó erdőcske hozhat szabadulást. A tiszta levegőiben messzire elhallatszik a zsandár káromkodása, könyörgő szava, meg a nyomaték kedvéért leadott figyelmeztető lövése is. A fiú egy pillanatra visszanéz. És nem szól semmit. És fut tovább. De a golyó egyszer csak utoléri, földhöz vágja. Bokrok és vadvirágok között ül a fiú. Körös-körül a méhek összerezzennek, a pillangók vad futásban keresnek menedéket, a hangyák rejtett gyalogutakra térnek. A fiút az ábránd, a kislánynak ígért randevú, az erdőcske szabadulást ígérő álma még életben tartja. S ha nem haldokolna, futna tovább. A környék pillangói ábrándjaikba merülnek, s pillanatnyilag élvezetükkel bíbelődnek, a hangyák szorgalmuk megszállottjai, a méhek a békés, alkotó munka hívei. És most, hogy az első puskalövések után a szimatjuk csendes rétekre, árnyékos erdei avarok közé vezette őket, mindnyájan biztosra veszik, hogy örökké fognak élni, és az ő legelőjük a legjobb, és az ő családjuk a legnyájasabb család. De ki emlékszik a határ első halottjára? Hol van a sírja? Ki temette el? Apahida és Kolozsvár között volt egy sorompó, azon túl raktárházak és benzines hordók következtek, a völgyekben kolozsvári zöldségeskertekkel, kolozsvári egresbokrokkal és almafákkal, az itteni proletárok ízlése szerint elrendezve. A váltók meghitten csengtek, csattogtak alattam, a sínek melletti ösvényen foltos, nyári ruhákban munkások karikáztak, őket is mintha már láttam volna, talán beszéltem is velük. És egyszer csak megérkeztünk, benn voltunk, nemsokára körös-körül egy délutánban izzó Kolozsvárt láttam viszont. Az állomás fái nyáriasan rezegtették koronáikat. Ismerős fiákeres vitt engem haza, odaültem Tóth bácsi mellé, a bakra, és hagytam, hogy kibeszélje magát és örvendezzen s elmesélje a város összes újságjait, hogy ki költözött el az árnyékvilágba az ismerősök közül, és kinek lesz szüksége rám, az orvosra. Mihály bácsi a kopasz fejével, a magyaros bajuszával, a diribdarabra törött sárga fogaival a város legöregebb fiákerese volt — egykori orosz fogoly és gorliced hírmondó —, már nem katonaköteles, de szabó fiát koncentrálták, és még nem adott életjelt magáról. A New York kávéház előtt Tóth bácsi megállította öreg lovát. Én pillanatok alatt a forgóajtón belül voltam, hallottam a kedves, ismerős zajokat, a kávémasina sistergését, a szerelmespárok tundékolását, a kártyázók kölcsönös fenyegetőzéseit és kontrabemondásait. Tudtam, hogy Gaál Gábort itt fogom találni, az ő rendes asztalánál, hírlapírók, festők, ügyvédek és hirdetési ügynökök között ábrándozott, újságolvasással, tercierével és a legújabb hírek megbeszélésével pihenve ki az éjjel-nappali robotot s a kemény alkotómunkát. És Gaál Gáborra csakugyan ráköszönhettem, az ő napi órarendjét az sem zavarta meg, hogy a Korunk tizenkét évi megjelenés után megszűnt, holtvágányra került, Horthy rendőrfőnökei s a Méhes-tanács még itt sem voltak, máris elszítták előle a levegőt. A Korunkat Horthy Magyarországából évekkel ezelőtt kitiltották. Ám a Korunknak mégiscsak volt néhány ezer oldala József Attila elégiáival, Illyés Gyula álnéven közölt, gyönyörű eposzával, Remenyik Zsigmond Bűntudat című regényével és annyi más felejthetetlen írással. Ezt nem lehetett letagadni, sem meg nem történtté tenni, ez kitörölhetetlenül bevésődött a Korunkmunkatársak, a Korunk-olvasók emlékezetébe. És a Korunknak első számától az utolsóig én is olvasója, később munkatársa voltam. Követtem kanyargós útjait, és nem volt nap, hogy a Korunkra és Gaál Gáborra ne gondoltam volna. Az újságíróasztalinál kedvesen fogadtak, még Gara Ernő és Szász Endre szerkesztő urak is a barátság tapogató kezeivel vettek körül, tudták, hogy koncentrálásból érkeztem, hogy bizonyára sok viszontagságon mehettem keresztül, és mindezeket — ha majd sor kerül rá — meg fogom írni. És már rendeltek is feketét nekem, Lukács Dénes főpincérnél, akinek könyveket kölcsönöztünk, aki mindnyájunknak bizalmasa, egyszersmind a hitelezője volt. Én a kedves marasztalásokra csak azt feleltem, hogy sietnem kell, mert ahogy meggyújtom a rendelő menynyezeti lámpáját, a páciensek sorra besétálnak, és máris panaszaikkal hozakodnak elő, ilyenkor mindig akad sürgős beteg, ezt matematikai biztonsággal előre meg tudom mondani. Gaál Gábor kikísért a forgóajtóig, és ott odasúgta nekem, hogy a Korunk szeptemberi számát még sikerült postáznia, és remélhetőleg megérkezik mindenkihez, sokan éppen a bevonulás napján fogják olvasni, katonazene és szóvirágok kíséretében. — Én jelenleg munkanélküli vagyok — folytatta azután —, rengeteg nyomdaadósság nyomja a lelkemet, és még nem tudom, miből fogok élni a magyar—latin tanári diplomámmal, a szerkesztői gyakorlatommal, az egyéves gyermekemmel, de hát — ahogyan mondani szokták — sehogyan még sohasem volt. Az emberek jöttek-mentek a forgóajtón belül és kívül, a főtéri fák mélyen meghajoltak a szélben. A virágok köszöntek, csak Mátyás király ült a lován rendületlenül és időtlenül. — Nagyon nehéz idők jönnek ránk, magára is, rám is — szólott Gaál Gábor. — A kompromittáló holmit jó lesz megsemmisíteni. — Nálam nincs kompromittáló holmi, csak Jókai-, Zola- és Tolsztojsorozatok — feleltem. * Odahaza a levélszekrényemben összevissza pecsételt küldeményt találtam. Párizsiból érkezett. Képes levelezőlap volt. Bölöni Györgyék, Aranyossy Pálék küldték, és Itóka is alá volt írva. Tehát a párizsi ismerőseink megvoltak valahogy, a németek által megszállt, gyönyörű városban. És gondoltak ránk. És reménysugárra lestek. És maguk miatt is féltek. SZILÁGYI ANDRÁS: RIADT, KÉSEI EMLÉK A pécsi Bóbita Bábszínház első hivatásos évadja Első színházi évadjára készül a népszerű Bóbita, amely — a Pécsi Nemzeti Színház bábtagozataként — most már hivatásos együttesként működik. Húsz évvel ezelőtt — 1961 szeptemberében — alakult meg fiatal amatőr bábjátszókból a csoport, amely a televízió jóvoltából csakhamar országosan is ismertté vált. Amikor Pécs megkapta a jogot arra, hogy háromévenként megrendezze a nemzetközi felnőttbábfesztivált, a triennálék házigazdájának szerepét betöltő Bóbita világszerte ismertté vált. A további fejlődést már gátolta az együttes amatőr volta. Pécs Város Tanácsának döntése alapján a Bóbita lett a színház hatodik tagozata. Az 1981—82-es évadban már nemcsak vasárnap, hanem hétköznap is rendszeresen tartanak előadást, sőt hetente egyszer ellátogatnak Baranya, Bács-Kiskun, Somogy, Tolna és Vas megyébe is. A német, illetve délszláv, lakta falvakban nemzetiségi műsorral lépnek fel. A pécsi bábszínház első idei premierje a Hagymácska című gyermekmese kétfelvonásos bábszínpadi változata; bemutatója szeptember második felében lesz. Az évad során még két produkciót állít bábszínpadra a Bóbita, az egyik A virágfejű ember című mesejáték, a másik pedig Illyés Gyula feldolgozásában a Tündérszép Ilona és az Árgyélus című magyar népmese. (MTI) A vizsgálóbíró asszony Olyan krimit már láttam, ha nem is sokat, amelyikben humánus megfontolásokból, no meg valamiféle, a jogrendben megfogalmazottnál, a társadalmilag érvényesnél magasabbrendűnek érzett igazság nevében a bölcs felügyelő, ha nem csalódom, Maigret volt az, futni hagyta a bűnöst. Olyanra azonban nem emlékszem, amikor a szerző legbelső erkölcsi érzékünk ellenére hagyott volna egy gyilkost, egy zsarolót, egy alvilági főkolompost kisiklani az igazságszolgáltatás kezei közül. Az ilyesmi általában a polgári igazságszolgáltatás visszásságait leleplező, a társadalom bajait boncolgató művekben szokott előfordulni. Ezek is lehetnek természetesen éppolyan izgalmasak, mint egy jó krimi, de alapvető céljuk sohasem az, ami a krimié, tehát az izgalommal való szórakoztatás. Az ilyen filmek nem pusztán szurkolónak tekintik a nézőt, aki végül is annak örül, ha az győz, akinek drukkol, hanem gondolkodó, a világ megismerésére törekvő partnernek, aki számára felfedezésnek ható dokumentumokat, szellemi izgalmat jelentő magyarázatokat, szóval az emberi valóság megismerését elősegítő történeteket kell nyújtani. Az ilyen mű gyakran éppen akkor igaz, ha nem győz az igazság. Bizonyos műfajokat, az operettől a krimiig, el szoktak ítélni azért, mert hazug képet nyújtanak a világról, mert a jók mindig elnyerik bennük jutalmukat, a gonoszak viszont megbűnhődnek. S bár a krimiszerzők sokféleképpen igyekeznek lépést tartani a korral, a közönség életében, életszemléletében beálló változásokkal, arra nem túl gyakran tesznek kísérletet, hogy a bűnügyi történet alapvető viszonyait megváltoztassák. Egyszer-egyszer meg lehet ugyan tenni, hogy a bűnöző erkölcsileg a hatóság képviselője fölé kerüljön, meg lehet tenni, hogy a bűntett erkölcsileg jogosultnak ábrázolódjék, mindez azonban a legalapvetőbb szerkezeti mozzanatot, az erkölcsi értéknek a győzelmét nem befolyásolhatja. Megeshet az is, hogy a társadalomból kitaszított, alvilági, alvilág széli alak emberi értékekben gazdagabbnak mutatkozik, mint a rendezett életet élő polgár. Nem is olyan régen láthattuk a Maradhatok májusig? című amerikai filmet, a fél karú, fél lábú férfiú és a lelkileg nyomorék leány szerelmének történetét. Az érzelmességgel profi módon elárasztott műben a zsarolók győznek, de azért, mert végső soron mellettük van az erkölcsi igazság, s ez diadalmaskodik az erőszakos társadalmi hierarchia felett. S mellesleg természetesen ez a győzelem belső megtisztulást is hoz magával. A vizsgálóbíró asszony címmel most szerdán megindult francia bűnügyi filmsorozat első darabja, a Francoise Müller esete viszont éppen ezt a műfaji alapszabályt, az erkölcsi jó győzelmének követelményét sértette meg. Nyilvánvaló, hogy a sorozat Simone Signoret, a világ filmművészetének egyik kiemelkedő alakja számára készült, s nyilván hozzá méltó, nem szokványos bűnügyi történetet igyekeztek az alkotók a főhősnő köré kerekíteni, olyat, amelyben megmutatkozhat a kitűnő színésznő gazdag lélekábrázoló képessége. Nem amolyan pifpufos, üldözéses krimit szereztek hát neki, hanem olyat, ahol a bűntettnek, a bűnösök viselkedésének mélységes lelki motivációja van, sőt a vizsgálóbírónak is megvan a saját magánélete, abban is megvannak a kisebb-nagyobb gondok, legalább olyan higgadtságot és bölcsességet igénylő problémák, mint amilyenre a hivatalában szükség van. Fecsegő apósa van, akit időnként meg kell látogatnia, a rendezett polgári életvitel ellen divatos módokon, például koldulással tiltakozó fia van. Kollégái kérges lelkű, bürokratikusan dolgozó, egyszerű rendőrök, akik természetesen meg sem közelítik őt emberismeretben, érzékenységben, intuícióban. Mindez rendben is lenne, meg is felelne a műfaj követelményeinek. Sőt valóban művészi, lélek- és társadalomábrázoló alkotássá is válhatna a bűnügyi film, ha mindezt valóban eredetien és mélyen bemutatná, ha a gyilkosság és a nyomozás ürügyén valóban feltárulnának bonyolult, titokzatos és igaz emberi viszonyok, kapcsolatok. Ebben az esetben végződhetne is a történet a vizsgálóbíró asszony vereségével, a gyilkos, a zsaroló diadalával, az nyomatékosíthatná azoknak a viszonyoknak a súlyosságát, amelyeket a film ábrázol. Csakhogy a film éppen a legfontosabb motívumok feltárásával adós marad, a titokzatosság homályában hagyja mindazt, ami a történetet hitelesíthetné. Sem az áldozat, a meggyilkolt professzor szerelme a prostituált iránt, sem annak a gyilkoshoz kapcsolódó viszonya nincs kellően bemutatva, feltárva, megindokolva. Egy szabályszerű krimiben erre nem is lenne szükség, hiszen egy ilyen történetben valóban magunk is be tudnánk helyettesíteni azokat a közhelyeket, amelyek az adott összefüggésben mindent eléggé megvilágítanak. Ha az igazság annak rendje és módja szerint ország-világ bíróság előtt kiderül, a bűnöst elítélik, az ártatlant felmentik, akkor a történet lényege az egyébként valóban eléggé érdekes nyomozási és bizonyítási eljárás, amihez képest másodlagos, hogy milyen lelki indítékok vezették akár az áldozatot, akár szerelmét, akár gyilkosát. De ha az igazság győzedelmeskedését éppen a lélektani motivációk akadályozzák meg, akkor bizony minimális követelmény lenne azoknak a feltárása. Ha először az igazságérzetünk és kriminézői beidegzettségünk lázad fel e film befejezése ellen, akkor utóbb magával a vizsgálóbírónő teljesítményével is elégedetlennek kell lennünk. Hiszen éppen a lelki nyomozás elvégzésére vállalkozott. Szinte minden egyebet, amit az esetről tudva, az igazságot bármelyik néző felismerhet, a többi rendőr deríti fel, közönséges rutinmunkával. A főhős éppen a maga legsajátabb területén, a lelki viszonyok felderítésében ítéltetett tehát vereségre — alighanem az alkotók művészi fogyatékosságai következtében. Hiába akarja az utolsó képsorokban a felelősséget az esküdtek nyakába varrni, a téves ítéletet csakis a nyomozás elégtelensége indokolhatja. A sikertelenül nyomozó vizsgálóbíró is lehet természetesen egy film hőse, de nem egy krimié. Rokonszenves ugyan az a törekvés, hogy a bűnügyi történet keretét magvasabb tartalommal, a főszerepet alakító színésznő képességeihez méltóan összetett szituációval töltsék meg. Ebben az igyekezetben azonban a film készítői úgy sértették meg a műfaj alaptörvényét, hogy közben nem sikerült munkájukat egy másik műfajba átemelni. Zappe László