Népszabadság, 1981. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-12 / 214. szám

1981. szeptember 12., szombat NÉPSZABADSÁG 125 éve született Riedl Frigyes A közönségre nagy hatást tett mint irodalomtörténész, az irodalomtudo­mány számára nagy nyereség volt tanári munkája. Nemzeti tudatunk, önismeretünk tisztaságához sokban hozzájárult Thaly Kálmán hamisított kuruc verseinek tapintatos leleple­zésével. Tudósi lelkében Gyulai Pál nemzeti feladattudata és Schopen­hauer pesszimizmusa csatázott és ke­veredett egymással, s a lélek érzé­kenységének a kötelességtudással ve­gyített rajza árnyalta a józan fa­lusi magyar ember mintájaként, a korában köztudott nemzeti jellem megtestesüléseként felfogott Arany János portréját. Szépírói erényei mellett, amelyeken nemcsak sti­­láris gazdagságot kell értenünk, ha­nem a lélektani beleélés, az árnyalt és élvezetes környezetfestés képes­ségét is, nyilván e nemzetjellemtan tündöklő és plasztikus ábrázolása tet­te nemzedékeken át a műveit értel­miség, főképp tanári-tanítói rétegek körében kedveltté Arany-könyvét. A kiegyezés után kibontakozó pol­gári fejlődés jellegzetes tudósi-taná­ri alakja volt, ahogyan egy róla szó­ló tanulmányban olvashatjuk: „Kitű­nő tagja annak az első tudósnemze­déknek, melyet már a 67 után meg­szervezett közművelődés nevelt föl. S egyik kitűnő tagja annak a polgá­ri tudósnemzedéknek, amely 75 után alávetette magát a prosperáló bir­tokosi rend nemzet-, közösség- és történelemeszményének.” Mégsem csak a kivételesen magas színvonal és a szemléleti korlátozott­ság kettőssége jellemzi Riedl Frigyes munkásságát, hanem éppen az a — főképp tanári munkájában megnyi­latkozó — szellemi, tájékozódásbeli frisseség, amelynek köszönhetően ő szólt az egyetemen elsőként Kom­­játhyról, Vajdáról, Reviczkyről, Ady­­ról. Helyét a magyar szellemi fej­lődésben tehát mindenképpen azok között kell látnunk, akik előkészí­tették a századforduló táján felszár­nyaló magyar progresszió kibontako­zását. Dutka Ákos költő születésének 100. évfordulója alkalmából pénteken koszorúzási ünnepséget tartottak a Farkasréti temetőben levő urnahe­lyénél. Elhozták a megemlékezés vi­rágait a Művelődési Minisztérium, a Magyar Írók Szövetsége, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Irodalomtörté­neti Társaság és a Magyar Népköz­­társaság Művészeti Alapjának kép­viselői, valamint Dutka Ákos hozzá­tartozói. (MTI)­ ­ Emlékezés Dutka Ákosra Lőrincz Gyula kiállítása Dunaszerdahelyen A dunaszerdahelyi Csallóközi Mú­zeumban ünnepélyesen megnyitották Lőrincz Gyula kiállítását. A megnyi­tón megjelent dr. Rabay Zoltán, Szlo­vákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagja, az Új Szó fő­­szerkesztője, Jozef Sturdik, a Szlo­vákiai Képzőművészek Szövetségé­nek alelnöke és György István, a CSEMADOK KB vezető titkára. A kiállításon a tavaly elhunyt nemzeti művész csallóközi és pusztai témájú festményei és grafikái látha­tók. A dunaszerdahelyi járás vezetői a tárlaton jelentették be, hogy meg­kezdődtek az előkészületek a Lőrincz Gyula-képtár létrehozására, amelyet a tervek szerint a jövő év tavaszán nyitnak meg Csallóköz központjá­ban­ Sz. J. Földeken, réteken (1979). immár Erdélyben rohant velünk­­ a vonat. A táj sokatmondó és ismerős, vénasszonyok nyarának le­vében fürdött, erdélyi hímpor borí­totta. Folyó fölött, hídon gördültünk tovább. A megszántott földek és tarlók, a réteket araszoló pillangók csendes boldogságról tudósítottak. Papsajtos udvarokon a tyúkjaikat szólongató gazdasszonyok, meg a dróthintákon andalgó fiúk, meg az almát bottal ütögető kisasszonyok is a béke lehetőségeit villantották elő. Csak ezeket a sorompók előtt go­­molygó szekereket ne láttam volna, az izzadt lovakat, az üléseken zoko­gó gazdákat, a riadt öregasszonyo­kat. Csak ez az idegesség ne lett vol­na, ez a zavar és aggodalom a fő­nök, a forgalmista, az elszálló állo­mások utasainak arcán, a testvér, a sógor miatt, akit bécsi diktátum kényszerített arra, hogy mindent fölpakoljon, és otthagyjon állást, ba­rátokat, házat, ragyogó rózsatöve­ket, vadszőlővel behintett verandát, cirpelő tücsköket, bogáncsokkal bo­rított, csipás kutyát, öreg hűséggel szemeiben. Akiről nem tudta még, hogy ka­pott-e rendes kamiont, és szült-e fe­lesége, vagy az úton éri utol a sors­döntő fájás. Körös-körül Erdélyben vagyunk, Kolozsvár közelében, és ez a ketté­vágott Erdély egyik határa, odvas fűzfákkal, kanyarokkal, melyeken a méhek rajokban úsznak keresztül, és a nyúl is átgázol rajtuk. Senki sem veszi komolyan. Csak az Ember. Szabad a nyúl, szabad a méh, sza­bad a madár, de az Ember bezártan él, határok között. És már elképzelem a fiút, amint kúszik előre, beteg édesanyját láto­gatni zsalugáteres házban, vagy sze­relmi randevúra oson, muskátlik kö­zé. És látom a zsandárt is, amint sza­lad a fiú után, és fenyegeti. Talán szegény, könnyelmű, szö­kött katona a menekülő, akit statá­­riumos falragaszokon rögtönítélő bí­rósággal, azonnali halállal fenyeget az itteni haza, kinek csak a túlsó er­­dőcske hozhat szabadulást. A tiszta levegőiben messzire elhal­­latszik a zsandár káromkodása, kö­nyörgő szava, meg a nyomaték ked­véért leadott figyelmeztető lövése is. A fiú egy pillanatra visszanéz. És nem szól semmit. És fut tovább. De a golyó egyszer csak utoléri, földhöz vágja. Bokrok és vadvirágok között ül a fiú. Körös-körül a méhek összerezzen­nek, a pillangók vad futásban ke­resnek menedéket, a hangyák rej­tett gyalogutakra térnek. A fiút az ábránd, a kislánynak ígért randevú, az erdőcske szabadu­lást ígérő álma még életben tartja. S ha nem haldokolna, futna to­vább. A környék pillangói ábrándjaik­ba merülnek, s pillanatnyilag él­vezetükkel bíbelődnek, a hangyák szorgalmuk megszállottjai, a méhek a békés, alkotó munka hívei. És most, hogy az első puskalövé­sek után a szimatjuk csendes rétek­re, árnyékos erdei avarok közé ve­zette őket, mindnyájan biztosra ve­szik, hogy örökké fognak élni, és az ő legelőjük a legjobb, és az ő csa­ládjuk a legnyájasabb család. De ki emlékszik a határ első ha­lottjára? Hol van a sírja? Ki temette el?­ Apahida és Kolozsvár között volt egy sorompó, azon túl raktárházak és benzines hordók következtek, a völgyekben kolozsvári zöldségesker­tekkel, kolozsvári egresbokrokkal és almafákkal, az itteni proletárok íz­lése szerint elrendezve. A váltók meghitten csengtek, csat­togtak alattam, a sínek me­lletti ös­vényen foltos, nyári ruhákban mun­kások karikáztak, őket is mintha már láttam volna, talán beszéltem is velük. És egyszer csak megérkeztünk, benn voltunk, nemsokára körös-kö­rül egy délutánban izzó Kolozsvárt láttam viszont. Az állomás fái nyá­­riasan rezegtették koronáikat. Ismerős fiákeres vitt engem haza, odaültem Tóth bácsi mellé, a bak­ra, és hagytam, hogy kibeszélje ma­gát és örvendezzen s elmesélje a vá­ros összes újságjait, hogy ki költö­zött el az árnyékvilágba az ismerő­sök közül, és kinek lesz szüksége rám, az orvosra. Mihály bácsi a kopasz fejével, a magyaros bajuszával, a diribdarab­­ra törött sárga fogaival a város leg­öregebb fiákerese volt — egykori orosz fogoly és gorliced hírmondó —, már nem katonaköteles, de sza­bó fiát koncentrálták, és még nem adott életjelt magáról. A New York kávéház előtt Tóth bácsi megállította öreg lovát. Én pillanatok alatt a forgóajtón belül voltam, hallottam a kedves, isme­rős zajokat, a kávémasina sistergé­sét, a szerelmespárok tundékolását, a kártyázók kölcsönös fenyegetőzé­seit és kontrabemondásait. Tudtam, hogy Gaál Gábort itt fo­gom találni, az ő rendes asztalánál, hírlapírók, festők, ügyvédek és hir­detési ügynökök között ábrándozott, újságolvasással, tercierével és a leg­újabb hírek megbeszélésével pihen­ve ki az éjjel-nappali robotot s a kemény alkotómunkát. És Gaál Gáborra csakugyan rákö­szönhettem, az ő napi órarendjét az sem zavarta meg, hogy a Korunk tizenkét évi megjelenés után meg­szűnt, holtvágányra került, Horthy rendőrfőnökei s a Méhes-tanács még itt sem voltak, máris elszítták előle a levegőt. A Korunkat Horthy Ma­gyarországából évekkel ezelőtt kitil­tották. Ám a Korunknak mégiscsak volt néhány ezer oldala József Attila elé­giáival, Illyés Gyula álnéven közölt, gyönyörű eposzával, Remenyik Zsig­mond­ Bűntudat című regényével és annyi más felejthetetlen írással. Ezt nem lehetett letagadni, sem meg nem történtté tenni, ez kitöröl­hetetlenül bevésődött a Korunk­­munkatársak, a Korunk-olvasók em­lékezetébe.­­ És a Korunknak első számától az utolsóig én is olvasója, később mun­katársa voltam. Követtem kanyar­gós útjait, és nem volt nap, hogy a Korunkra és Gaál Gáborra ne gon­doltam volna. Az újságíróasz­talinál kedvesen fo­gadtak, még Gara Ernő és Szász Endre szerkesztő urak is a barátság tapogató kezeivel vettek körül, tud­ták, hogy koncentrálásból érkeztem, hogy bizonyára sok viszontagságon mehettem keresztül, és mindezeket — ha majd sor kerül rá — meg fo­gom írni. És már rendeltek is feketét nekem, Lukács Dénes főpincérnél, akinek könyveket kölcsönöztünk, aki mind­nyájunknak bizalmasa, egyszersmind a hitelezője volt. Én a kedves marasztalásokra csak azt feleltem, hogy sietnem kell, mert ahogy meggyújtom a rendelő meny­­nyezeti lámpáját, a páciensek sorra besétálnak, és máris panaszaikkal hozakodnak elő, ilyenkor mindig akad sürgős beteg, ezt matematikai biztonsággal előre meg tudom mon­dani. Gaál Gábor kikísért a forgóajtóig, és ott odasúgta nekem, hogy a Ko­runk szeptemberi számát még sike­rült postáznia, és remélhetőleg meg­érkezik mindenkihez, sokan éppen a bevonulás napján fogják olvasni, katonazene és szóvirágok kíséreté­ben. — Én jelenleg munkanélküli va­gyok — folytatta azután —, renge­teg nyomdaadósság nyomja a lelke­­met, és még nem tudom, miből fo­gok élni a magyar—latin tanári dip­lomámmal, a szerkesztői gyakorla­tommal, az egyéves gyermekemmel, de hát — ahogyan mondani szokták — sehogyan még sohasem volt. Az emberek jöttek-mentek a for­góajtón belül és kívül, a főtéri fák mélyen meghajoltak a szélben. A vi­rágok köszöntek, csak Mátyás király ült a lován rendületlenül és időtle­nül. — Nagyon nehéz idők jönnek ránk, magára is, rám is — szólott Gaál Gábor. — A kompromittáló holmit jó lesz megsemmisíteni. — Nálam nincs kompromittáló holmi, csak Jókai-, Zola- és Tolsztoj­­sorozatok — feleltem. * Odahaza a levélszekrényemben összevissza pecsételt küldeményt ta­láltam. Párizsiból érkezett. Képes levelezőlap volt. Bölöni Györgyék, Aranyossy Pálék küldték, és Itóka is alá volt írva. Tehát a párizsi ismerőseink meg­voltak valahogy, a németek által megszállt, gyönyörű városban. És gondolta­k ránk. És reménysugárra lestek. És maguk miatt is féltek. SZILÁGYI ANDRÁS: RIADT, KÉSEI EMLÉK A pécsi Bóbita Bábszínház első hivatásos évadja Első színházi évadjára készül a népszerű Bóbita, amely — a Pécsi Nemzeti Színház bábtagozataként — most már hivatásos együttesként mű­ködik. Húsz évvel ezelőtt — 1961 szeptemberében — alakult meg fia­tal amatőr bábjátszókból a csoport, amely a televízió jóvoltából csakha­mar országosan is ismertté vált. Ami­kor Pécs megkapta a jogot arra, hogy háromévenként megrendezze a nem­zetközi felnőttbábfesztivált, a trien­nálék házigazdájának szerepét be­töltő Bóbita világszerte ismertté vált. A további fejlődést már gátolta az együttes amatőr volta. Pécs Város Tanácsának döntése alapján a Bóbi­ta lett a színház hatodik tagozata. Az 1981—82-es évadban már nem­csak vasárnap, hanem hétköznap is rendszeresen tartanak előadást, sőt hetente egyszer ellátogatnak Bara­nya, Bács-Kiskun, Somogy, Tolna és Vas megyébe is. A német, illetve délszláv, lakta falvakban nemzetiségi műsorral lépnek fel. A pécsi bábszín­ház első idei premierje a Hagymács­ka című gyermekmese kétfelvonásos bábszínpadi változata; bemutatója szeptember második felében lesz. Az évad során még két produkciót állít bábszínpadra a Bóbita, az egyik A virágfejű ember című mesejáték, a másik pedig Illyés Gyula feldolgozá­sában a Tündérszép Ilona és az Ár­­gyélus című magyar népmese. (MTI) ­ A vizsgálóbíró asszony Olyan krimit már láttam, ha nem is sokat, amelyikben humánus meg­fontolásokból, no meg valamiféle, a jogrendben megfogalmazottnál, a tár­sadalmilag érvényesnél magasabb­­rendűnek érzett igazság nevében a bölcs felügyelő, ha nem csalódom, Maigret volt az, futni hagyta a bű­nöst. Olyanra azonban nem emlék­szem, amikor a szerző legbelső er­kölcsi érzékünk ellenére hagyott volna egy gyilkost, egy zsarolót, egy alvilági főkolompost kisiklani az igazságszolgáltatás kezei közül. Az ilyesmi általában a polgári igazság­szolgáltatás visszásságait leleplező, a társadalom bajait boncolgató művek­ben szokott előfordulni. Ezek is le­hetnek természetesen éppolyan iz­galmasak, mint egy jó krimi, de alapvető céljuk sohasem az, ami a krimié, tehát az izgalommal való szórakoztatás. Az ilyen filmek nem pusztán szurkolónak tekintik a né­zőt, aki végül is annak örül, ha az győz, akinek drukkol, hanem gon­dolkodó, a világ megismerésére tö­rekvő partnernek, aki számára fel­fedezésnek ható dokumentumokat, szellemi izgalmat jelentő magyará­zatokat, szóval az emberi valóság megismerését elősegítő történeteket kell nyújtani. Az ilyen mű gyakran éppen akkor igaz, ha nem győz az igazság. Bizonyos műfajokat, az operettől a krimiig, el szoktak ítélni azért, mert hazug képet nyújtanak a világról, mert a jók mindig elnyerik bennük jutalmukat, a gonoszak viszont meg­bűnhődnek. S bár a krimiszerzők sokféleképpen igyekeznek lépést tar­tani a korral, a közönség életében, életszemléletében beálló változások­kal, arra nem túl gyakran tesznek kísérletet, hogy a bűnügyi történet alapvető viszonyait megváltoztas­sák. Egyszer-egyszer meg lehet ugyan tenni, hogy a bűnöző erköl­csileg a hatóság képviselője fölé ke­rüljön, meg lehet tenni, hogy a bűn­tett erkölcsileg jogosultnak ábrázo­­lódjék, mindez azonban a legalapve­tőbb szerkezeti mozzanatot, az er­kölcsi értéknek a győzelmét nem be­folyásolhatja. Megeshet az is, hogy a társadalomból kitaszított, alvilági, alvilág széli alak emberi értékekben gazdagabbnak mutatkozik, mint a rendezett életet élő polgár. Nem is olyan régen láthattuk a Maradhatok májusig? című amerikai filmet, a fél karú, fél lábú férfiú és a lelkileg nyomorék leány szerelmének törté­netét. Az érzelmességgel profi mó­don elárasztott műben a zsarolók győznek, de azért, mert végső soron mellettük van az erkölcsi igazság, s ez diadalmaskodik az erőszakos tár­sadalmi hierarchia felett. S melles­leg természetesen ez a győzelem bel­ső megtisztulást is hoz magával. A vizsgálóbíró asszony címmel most szerdán megindult francia bűn­ügyi filmsorozat első darabja, a Fran­­coise Müller esete viszont éppen ezt a műfaji alapszabályt, az erkölcsi jó győzelmének követelményét sértette meg. Nyilvánvaló, hogy a sorozat Simone Signoret, a világ filmművé­szetének egyik kiemelkedő alakja számára készült, s nyilván hozzá méltó, nem szokványos bűnügyi tör­ténetet igyekeztek az alkotók a fő­hősnő köré kerekíteni, olyat, amely­ben megmutatkozhat a kitűnő szí­nésznő gazdag lélekábrázoló képes­sége. Nem amolyan pif­pufos, üldö­­zéses krimit szereztek hát neki, ha­nem olyat, ahol a bűntettnek, a bű­nösök viselkedésének mélységes lelki motivációja van, sőt a vizsgálóbíró­nak is megvan a saját magánélete, abban is megvannak a kisebb-na­­gyobb gondok, legalább olyan hig­gadtságot és bölcsességet igénylő problémák, mint amilyenre a hiva­talában szükség van. Fecsegő apósa van, akit időnként meg kell látogat­nia, a rendezett polgári életvitel el­len divatos módokon, például koldu­lással tiltakozó fia van. Kollégái kér­ges lelkű, bürokratikusan dolgozó, egyszerű rendőrök, akik természete­sen meg sem közelítik őt emberisme­retben, érzékenységben, intuícióban. Mindez rendben is lenne, meg is felelne a műfaj követelményeinek. Sőt valóban művészi, lélek- és tár­sadalomábrázoló alkotássá is válhat­na a bűnügyi film, ha mindezt való­ban eredetien és mélyen bemutat­ná, ha a gyilkosság és a nyomozás ürügyén valóban feltárulnának bo­nyolult, titokzatos és igaz emberi vi­szonyok, kapcsolatok. Ebben az eset­ben végződhetne is a történet a vizs­gálóbíró asszony vereségével, a gyil­kos, a zsaroló diadalával, az nyoma­­tékosíthatná azoknak a viszonyoknak a súlyosságát, amelyeket a film áb­rázol. Csakhogy a film éppen a leg­fontosabb motívumok feltárásával adós marad, a titokzatosság homá­lyában hagyja mindazt, ami a törté­netet hitelesíthetné. Sem az áldozat, a meggyilkolt professzor szerelme a prostituált iránt, sem annak a gyil­koshoz kapcsolódó viszonya nincs kellően bemutatva, feltárva, megin­dokolva. Egy szabályszerű krimiben erre nem is lenne szükség, hiszen egy ilyen történetben valóban magunk is be tudnánk helyettesíteni azokat a közhelyeket, amelyek az adott össze­függésben mindent eléggé megvilágí­tanak. Ha az igazság annak rendje és módja szerint ország-világ­ bíróság előtt kiderül, a bűnöst elítélik, az ár­tatlant felmentik, akkor a történet lényege az egyébként valóban eléggé érdekes nyomozási és bizonyítási el­járás, amihez képest másodlagos, hogy milyen lelki indítékok vezették akár az áldozatot, akár szerelmét, akár gyilkosát. De ha az igazság győ­zedelmeskedését éppen a lélektani motivációk akadályozzák meg, akkor bizony minimális követelmény lenne azoknak a feltárása. Ha először az igazságérzetünk és kriminézői be­­idegzettségünk lázad fel e film befe­jezése ellen, akkor utóbb magával a vizsgálóbírónő teljesítményével is elégedetlennek kell lennünk. Hiszen éppen a lelki nyomozás elvégzésére vállalkozott. Szinte minden egyebet, amit az esetről tudva, az igazságot bármelyik néző felismerhet, a többi rendőr deríti fel, közönséges rutin­munkával. A főhős éppen a maga leg­­sajátabb területén, a lelki viszonyok felderítésében ítéltetett tehát vere­ségre — alighanem az alkotók mű­vészi fogyatékosságai következtében. Hiába akarja az utolsó képsorokban a felelősséget az esküdtek nyakába varrni, a téves ítéletet csakis a nyo­mozás elégtelensége indokolhatja. A sikertelenül nyomozó vizsgáló­­bíró is lehet természetesen egy film hőse, de nem egy krimié. Rokonszen­ves ugyan az a törekvés, hogy a bűn­ügyi történet keretét magvasabb tar­talommal, a főszerepet alakító szí­nésznő képességeihez méltóan össze­tett szituációval töltsék meg. Ebben az igyekezetben azonban a film ké­szítői úgy sértették meg a műfaj alaptörvényét, hogy közben nem si­került munkájukat egy másik műfaj­ba átemelni. Zappe László

Next