Népszabadság, 1981. október (39. évfolyam, 230-256. szám)

1981-10-01 / 230. szám

4 KELL, NEM KELL? Gyorsan összeszerelhető vam­aiskolák A képünkön látható általános is­kola a hódmezővásárhelyi kertváros­ban állt Kőtömbjei tíz, vasvázas ne­gyedéve kerültek a helyükre. Az elő­térben levő négy osztály teremmel, a hozzájuk csatlakozó zsibongóval, re­kordidő — három hónap — alatt bő­vült a már meglevő épület. A térele­mekért, alapozásért, a helyszíni sze­relésért 3,6 millió forintot fizetett a városi tanács, azaz egy-egy osztály otthonáért 900 ezret. 1981 szeptemberében kezdte meg tanulmányait az utóbbi évtized legné­pesebb korosztálya. Csak általános is­kolásból 53 ezerrel van több, mint a júniusban befejeződött oktatási esz­tendőben. A megnőtt tanulólétszám elhelyezése országszerte gondokat okoz. Jó néhány helyen telne a taná­csok költségvetéséből új iskola épí­tésére vagy a meglevő bővítésére, de ami ma elég, az holnap sok lehet. A drága pénzért létrehozott osztályter­mek később, a demográfiai „apály­ban” üresek, kihasználatlanok ma­radnának. A Hódmezővásárhelyen láthatók viszont bármikor szétszerel­­hetők, és egy új helyen, más funkció­val ismét összeállíthatók. A tanter­mekből később lehet raktár, felvonu­lási épület, irodaépület, ifjúsági klub vagy bármi más. Az alumíniumvázas Mobil lakótér­­elemeket a Hódmezővásárhelyi Fém­ipari Vállalat gyártja mindszenti üze­mében. Az Alutér rendszerű termé­kek innen kerültek a vásárhelyi kert­városba, iskolává ot­t szerelték őket először. A vállalat eddig többek kö­zött elkészítette a Metrober hatvan­­személyes öltöző­mosdóját és az öt­ven dolgozónak helyet adó irodáját, a paksi atomerőmű kétszintes mun­kásszállóját, valamint egy kétszáz munkahelyes irodát , de oktatási in­­tézményt ez év tavaszáig még nem épített e térelemekből. Mindenesetre az új lehetőséggel igyekszik újabb megrendelőket sze­rezni. Jelenleg évi kapacitására (800 térelemre) vám ugyan vevő, ám a gyár vezetői már a jövőre is gondolnak. A termelés 1985-ig várhatóan 50 szá­zalékkal növekszik, és jó lenne a mindössze négy elemből összeállítha­tó tantermekből minél többet készí­teni. A megyékből meghívott tanácsi szakemberek már megtekintették a kertvárosi iskolabővítést, elismerően nyilatkoztak a hőszigetelt nyílászá­róikról­, a terem- és táblav­i­lá­g­ításr­ól, a festésről, a padlóburkolásról. Vásár­lási szándékot viszont csak a kom­lóiak képviselője jelentett be, a több­ség még gondolkodik. A Fémmunkás Vállalat kiskunha­lasi és kecskeméti gyára ugyancsak az iskolaépítést vagy -bővítést szeret­né meggyorsítani a Franciaországból vásárolt Fillod-rendszerre. Ennek lé­nyege: az épület szerkezetét, vagyis a vázat előre elkészítik, és a helyszínen szerelik össze. A nagyvállalat 1975- ben kapta meg a technológiai leírást. Ezt követően a kiskunhalasi gyár 330 millió forintért üzemcsarnokot (fes­tőüzemmel, szociális létesítmények­kel) kapott, a kecskemétiek pedig fel­újították gépparkjukat. Jelenleg a megyeszékhelyen készítik az alváz szerkezetét, Halason pedig a burkola­tot. * A Fillod-típusú épületek előnye: a belső falak mozgathatók. Egy iskola tantermei például a kívánt létszám szerint bővíthetők vagy szűkíthetők, de szükség esetén­ átalakíthatók szak­munkásképző intézetté vagy óvodává. A kecskeméti városi tanács már je­lentkezett, hogy Füzesen építene ilyen rendszerű iskolát A számítások szerint a nyolc tanterem a kiegészítő helyiségekkel együtt hét hónap alatt összeszerelhető — egyelőre mégsem lehet a kivitelezést megrendelni. A nagyvállalat eddig ugyanis csak kö­zösségi épületeket (laboratóriumot, irodaházat stb.) állított össze az ele­mekből, s az iskolaépítéshez még nincs tapasztalata, sem árajánlata Az érdeklődőknek mindössze annyit tudnak mondani, hogy egy-egy Filled­­tanterem ára a hagyományos építő­ipari technológiával készítettnél húsz százalékkal drágább, ezt a költség­­többletet viszont ellensúlyozza a gyors építési lehetőség és az, hogy a köny­­nyűszerkezetes épületeket hat-nyolc évig nem kell kiújítani, karbantar­tani. Épülhetnének, illetve bővülhetné­nek tehát iskolák az új eljárásokkal­, olcsón vagy drágán — ám minden­képpen gyorsan. Az előre gyártott ele­meket készítenék a fémipari vállala­tok, az építőipar is szívesen dolgozna a kevés embert foglalkoztató szerelé­sen, és a pedagógusok is jobban jár­nának, ha nem kellene váltott mű­szakban nagy létszámú osztályoka­t tanítaniuk. Nem szabadna hagyni, hogy a lehetőség érdeklődés, illetve közgazdasági számítások (árajánlat) hiányában kihasználatlan maradjon. H. K. A hódmezővásárhelyi iskola új, áttelepíthető tantermei. Áhítattal figyelem lakótelepi konyhánk­------------------------------ ból az ablak alatt cse­peredő ecetfát. Néhány éve még észre sem vettem volna ezt az úton-útfélen gyökeret eresztő növényt. De amióta beköltöztünk új otthonunkba, többre becsülöm, mint a tölgyet vagy a kőrist. Szívóssága lenyűgöző. Két év­vel ezelőtt ültették a kapunk elé. Irigykedve néztük a szomszéd háztömböket, ahová sok­kal nemesebb facsemeték kerültek. Legtöbb­jük azonban a következő tavaszt sem élte meg. Gyökerestül kifordította őket az első szélvi­har, vagy letörték a vandálok, vagy egysze­rűen nem tudták elviselni az agyagos, kavi­csos talajt. A mi ecetfánk viszont mindennel és min­denkivel szembeszállt. A szél bizony őt is vagy ötször megdöntötte, mégis úgy fejlődött tovább, mintha mi sem történt volna. Később néhány centit vastagodva, már hiába ránci­­gálták, már ő volt­­ az erősebb. Tudomásom szerint az ecetfa erényeiről a kertészeken kí­vül még más nem beszélt. Magam sem vesz­tegetném rá a szót, ha nem érezném szinte kéz­zelfoghatóan azt a hasonlatosságot, ami e szí­vós növény és az újrakezdésre mindig kész emberek sorsa között felfedezhető. Itt van például az a két férfi, aki naponként jár el a lombosodó ecetfa mellett. A belgyógyász adjunktust kuriózumként mutatták be az egyik városi kórházban. Az igazgató főorvos szinte elragadtatással beszélt a képességeiről, a munkájáról. Elmondta a 36 éves doktor ígéretes pályakezdésének jelleg­zetes sikereit. Felvázolta, miként talált terá­piát olyan betegeknek, akikről a többi orvos már lemondott. Dicsérte áldozatkészségét, ér­deklődését. Éppen kérdezni akartam, hogy ilyen kiváló kvalitású szakember miért nincs vezető poszton, amikor egy szemhunyorítás kíséretében fölvilágosítottak, hogy az adjunk­tus másfél évig volt már osztályvezető főorvos is, de le kellett váltani. Kíváncsi lettem, ugyan milyen hibája lehetett. A kórház igazgatója válaszként két ujját a halántékához tette, s megforgatta. Mindjárt mentegetődzött is, mondván, a belgyógyásznak nincs semmi ba­ja, csak hát összeférhetetlen. Meglepetésem akkor lett még nagyobb, ami­kor egy-két ápolónővértől s később magától az orvostól megtudtam, mit értsek az ő ese­tében összeférhetetlenségen. Kinevezése után rendet akart teremteni az osztályon. A bete­gek érdekében több olyan intézkedést tett, amelyek a lazább fegyelemhez szokott beosz­tottakat kényelmetlenül érintették. A többség eleinte húzódozva, majd később — belátva vezetőjének igazát — tudatosan vállalta e mó­dosításokat. Azonban elég volt négy munka­társ makacssága, s megindulhatott ellene a hadjárat. Ketten feladták a harcot, s kiléptek a kórházból. Ketten viszont támaszt kerestek és találtak a fiatal orvos ellenfeleinél, irigyei­­nél. Mondvacsinált ürügyekkel bizonygatták antikollegialitását, légkört mérgező hatását. Az orvos — bizonyára helytelenül — az alapta­lan vádakkal szemben nem akart védekezni. Leváltották, s barátilag javasolták neki, néz­zen magának munkát más intézménynél. Erre viszont nem volt hajlandó. Maradt. Szívós munkáját folytatta, s tudomást sem vett azok­ról, akik úgy néztek rá, mint egy trónfosztott uralkodóra. Más az ő helyében talán vette volna a ------------------------------- kalapját, hiszen a jó orvosra mindenütt szükség van ebben az or­szágban. Az adjunktus viszont nem hátrált meg. Kihívásnak tekintette mindazt, ami vele történt. Fölvette az elé dobott kesztyűt, s a párbajban különös harcmodort választott: dolgozott, mintha mi sem történt volna. A gyógyulásra váró betegek körében osztatlan népszerűségre tett szert, s ezért ismét a kö­zéppontba került. Amikor újra osztályvezető főorvossá nevezték ki, egykori ellenlábasai tartva a megtorlástól, távozni készültek. Az adjunktus nem marasztalta őket, de felaján­lotta: borítsanak fátylat a történtekre az osz­tályon, mindenki, ő maga is, tiszta lappal in­dul. Itt álljunk meg egy pillanatra. Vajon kér­hetünk-e magunknak, adhatunk-e másoknak tiszta lapot az újrakezdéshez? Jogi értelemben kétségtelenül. De ami a kívánság erkölcsi megközelítését illeti, ott már sokkal bonyolul­tabb a helyzet. .Az iskolától a nyugdíjazásig magunkkal visszük tetteinket, de már az éle­tet is úgy kezdjük, hogy azon a bizonyos cé­dulán öröklött sorok, bekezdések szerepelnek. Akkor hát vágyálom, szilveszteri fogadalom maradna az újrakezdés, a tiszta lap megszer­zésének igénye? Semmi esetre sem. Ha visszatekintünk az elmúlt három és fél évtizedre, akkor láthatjuk, két-három nemze­déknek kellett újrakezdenie az életét. Fájdal­makkal, gyötrelmekkel, szívóssággal végbe­mentek ezek az újrakezdések. A tiszta lap — maradván az erkölcsi vetületnél — azonban némi szójátékkal más lapra tartozik. Azt nem lehetett s ma sem lehet egyik napról a má­sikra megszerezni. Tettei felelőssége alól hosz­­szabb távon senki sem bújhat ki, elkövetett hibáit, botlásait csak kitartó munkával hoz­hatja helyre, amennyiben csakugyan érzi a szükségét a tiszta lapnak. A kisebb-nagyobb közösség szigorúan ítélkezik ebben a kérdés­ben, alkalomadtán szigorúbban, mint a bíró­ság. A határozatokat ilyenkor nem paragra­fusok, hanem a közvélemény ítélete alapján hozzák. S ez az értékmérő ritkán hibás. A vállalati kollektíva ítélete miatt ke­ ------------------------------------ vült légüres térbe az egyik építőipari vállalat jogi osztályának vezetője is. Három éve kapta meg a kineve­zését, nem sokkal azután, hogy befejezte egye­temi tanulmányait. Huszonkilenc éves volt akkor, mégsem mondhatni, hogy hirtelen sza­kadt a nyakába a dicsőség, hiszen nyolc éven át ugyanennél a vállalatnál szerelőként dol­gozott. Az éles eszű, jó fellépésű fiatalember­re még szakmunkás korában figyeltek fel, s többedmagával küldték továbbtanulni. A leg­népszerűbb emberek közé tartozott az üzem­ben s az építkezéseken, jókedve, találékony­sága sohasem hagyta cserben. Az első egyete­mi éveiben még szinte hetenként megfordult a munkatársai között. Olyankor évődtek vele, védőügyvédnek kérték a családi perpatvarok­hoz, jogtanácsosnak a társasház-építkezések­­hez. Aztán elmaradtak a tréfák, mert távol maradt a diák, a tanulás, a vizsgák rengeteg energiáját emésztették fel, s még ott volt a család is. A diploma megszerzése után aligha lehetett kétséges, hogy a fiatalembert nevezik ki a jogügyi osztály élére. Egykori munkatársai, mint akik nem szoktak hozzá az irodák at­moszférájához, félszegen, de eljöttek gratulál­ni neki. A hangulat gyorsan feloldódott, a ré­gi közös emlékek összekapcsolták őket. S bár törvény, utasítás nem írja elő, a kollegialitás azt diktálta volna, hogy az újdonsült osztály­­vezető valamilyen formában viszonozza ezt a gesztust. Miként a viszonzás, úgy a régi bará­tok is elmaradtak. Munka volt bőven, a fia­talember mind ritkábban találkozhatott a kő­művesekkel meg a szerelőkkel. A hajszálre­pedésből rés, majd fokozatosan szakadék lett. A pohár végül egy munkahelyi vitánál telt be. Az osztályvezető úgy hozta meg a határoza­tát volt kollégái ellen, hogy meg sem hallgat­ta őket. Az eset után érezhette, lépten-nyomon ér­zékeltették is vele: fölfuvalkodottnak tartják. Amikor rájött, hogy ezt valaha még a szemé­re vethetik, megpróbálta a közeledést. A sze­relők felfedezték: szándéka nem őszinte. Az egyik vállalati ünnepségen odament hozzájuk, s a kezét nyújtotta. Kérte, hadd nyisson tiszta lapot. Senki sem nyúlt a keze után, sokáig nem is szóltak. Később az egyik darus halkan meg­jegyezte: — A te lapod most is tiszta nálunk, mindent jól olvashatunk rajta. Csak tőled függ, hogy ezt az utóbbi néhány sort kiradí­rozzuk. A jogi osztály vezetőjét ^^kie lát­ják gondterheltnek. Azt mondják, leszállt a magas lóról, „helyre tette” önmagát. Kíváncsi vagyok, rendeződik-e kapcsolata egykori mun­katársaival. Reggelenként ott jár el a kony­hánk ablaka alatt, s néhány percig meg-meg­­áll az ecetfa előtt. Nézegeti, aztán továbbmegy. Amúgy nem lírai alkat, de ilyenkor úgy tet­szik, mintha az ecetfát vallatná. Polgár György ECETFA NÉPSZA­BA­DSÁ­G 1981. október 1., csütörtök A megtapsolt mérnök N­a úgy szólt volna az invitáció,­­a"­ hogy történelemtanár vagy más humán képzettségű előadó fog be­szélni Győr várának viszontagságos históriájáról, talán el se megyek az előadásra. Az tett igazán figyelmes­sé a rendezvényre, hogy előadónak műszaki és gazdasági szakembert konferáltak be: Horváth Antalt, a RÁBATEXT kétdiplomás mérnökét. Horváth Antal avatottan szakszerű, abszolút adatpontos, lebilincselően élményszerű előadása mindössze öt­ven perc erejéig vette igénybe a hall­gatóság figyelmét, holott órákon át boldogan figyeltünk volna rá. S úgy történt, ahogy a mély benyomások esetében történni szokott: néhány másodpercnyi csend következett a beszéd után, majd éljenzéssel felérő taps mondott köszönetet a mérnök­nek a nagyon nemes szellemi ajándé­kért. Persze ebből még mindig nem derült ki, miért voltam kíváncsi fenntartás nélkül a Győr-belvárosi nőbizottság klubhelyiségébe hirdetett előadásra. Hosszú ideje keresem a cáfolatokat egy kedvezőtlen hiedelmemre. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy — tiszte­let az üdvös kivételeknek — eléggé széles a közöny a műszaki értelmi­ségiek legtöbbjében az igazi kulturá­lis értékek iránt. És a kontrakölcsö­nösség dolgában a humán értelmisé­giek sem különbek a Deákné vászná­nál. Meglehetősen sok közöttük a műszaki analfabéta. Igen, hallom a tiltakozást, az érvelést: ennyi és eny­­nyi szépirodalmi művet, koncertje­gyet, színházbérletet stb.-t vásárol­nak a technika és az ökonómia terü­letén dolgozó diplomások; ennyi és ennyi tanár ért a televízió szerelésé­hez, a gépkocsihoz, a ház körüli bar­kácsoláshoz stb. Tisztelem az ilyen érveket, mégis kitartok a makacsul ismétlődő ta­pasztalatokra épülő véleményem mel­lett: általában elégtelen a műszaki értelmiségiek vonzalma a fajsúlyos kulturális javak iránt, és elégtelen a humán hivatású értelmiségiek jár­tassága a műszaki és gazdasági élet dolgaiban. Holott a különböző és mégis összetartozó ismeretszférákban való otthonosság körülbelül úgy nö­veli meg szellemi lehetőségeinket, személyes kultúránk dimenzióit, mint az anyanyelv mellé elsajátított egyéb nyelvismeret. Más szóval: a teljesebb műveltség szintézise felé segíti az em­bert, kiszabadítva a szakbarbári kor­látok közül. Hozzátéve ehhez, hogy a szakbarbár megjelölés éppúgy illet­het humán értelmiségi szférához tar­tozó egyoldalúakat, mint a kizáróla­gosan műszaki ismeretek istenítőit. Mivel Horváth Antal mérnök csak abban egyoldalú, hogy elszántan vall­ja és gyakorolja a megalapozott sok­oldalúságot, fontosnak tartottam, hogy választ kapjak tőle néhány kér­désemre. Egyáltalán, kit tisztelhetek személyében? Kiderült: 1947-től, ke­nyérkereső élete első napjától ugyan­abban a gyárban dolgozik. Géptisz­tító segédmunkásként kezdte, szövő­­tanuló lett, majd szövőmunkás. Előbbre lépett gépszerelőnek, techni­­kusgyakornoknak, technikusnak. Mindennapi munkája mellett szerez­te meg a textil-gépészmérnöki diplo­mát, tizenkét évvel később pedig az üzemgazdasági mérnöki diplomát. De hogyan lett ebből előadás a győri vár viszontagságos történetéről? Úgy, hogy a kimondottan technikai­technológiai szakembert érdekelni kezdte a gyár, amelyben megkeres­heti a kenyerét. Kíváncsi volt az üzem keletkezésére, az őt befogadó szakmai-emberi közösség múltjára, úgy, ahogy a saját családja történe­tére kíváncsi az ember. Ez a kíván­csiság szélesült a textilipari mester­ségek győri hagyományai iránti ér­deklődéssé. S mivel a szakma bele­ágyazódott a város gazdasági szerve­zetébe, megismerte Győr iparosodási korszakának gazdaságtörténetét is. Innen aztán óhatatlanul eljutott az általános várostörténethez, amelynek mintegy a fókuszát jelenti a három folyó találkozásánál levő évezredes erőd valóban regényes sorsa. A legkevésbé sem tartom lehetet­lennek, hogy ugyanezzel a logikával, ugyanilyen érdeklődési szenvedél­lyel humán hivatású értelmiségiek a technika, a gazdaság témaköreiben leljék meg nemes passziójukat. És itt végre összeszedem a bátorságom ki­jelenteni a következőt: hamis felosz­tásnak tartom a szellem világát úgy­nevezett humán és úgynevezett reál tartományokra. Módszertanilag ez ta­lán helyes lehet, mint például a fa­jok emlegetése a növényi és állati biológiában, de érdemben félreveze­tő, ha árnyalás nélkül használjuk a fogalmakat. A kultúra egy és osztha­tatlan, akár mérnökben, akár festő­ben tisztelhetjük művelőjét, gyarapí­tóját, népszerűsítőjét. Amit a mér­nöknek, művésznek egyaránt u­táni Leonardo da Vinciben megbámulha­tunk mint teljesítményt, az nagyjá­ból érzékelteti nekünk, a kultúra és civilizáció haszonélvezőinek, a lehető­séget, hogy miképpen tágíthatjuk lá­tásmódunkat egy teljesebb szellemi horizont megismeréséhez. Erre az igényre nem fogadható el mindenható ellenérvnek a társadalmi bonyolultság és az ebből következő mind aprólékosabb szakosodás emle­getése. Szakosodjunk abban, ami hi­vatásunk révén kötelező, de keressük a minél gazdagabb választékot ab­ban, ami szellemileg, érzelmileg a jó és a szép iránt fogékony valamennyi ember számára elérhető. Ha ugyanis száznak vesszük a szakosodást, mint követelményt, mint eszményt, akkor semmi értelme sincs a szakosodás­nak, sőt ennél is rosszabbat kell mon­dani: élő automatákká sematizálód­­nának az emberek, és ráadásul gőgö­sek is lennének automata mivoltukra, mivelhogy hiányozna belőlük a szel­lemi kultúra bölcsességet hordozó, önismeretet érlelő és mások méltány­lására nevelő értéke. Ilyesféle fontos összefüggések miatt hiszem, hogy követendő példát mutat a mérnök, akit megtapsoltak. Gerencsér Miklós

Next