Népszabadság, 1981. október (39. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-01 / 230. szám
4 KELL, NEM KELL? Gyorsan összeszerelhető vamaiskolák A képünkön látható általános iskola a hódmezővásárhelyi kertvárosban állt Kőtömbjei tíz, vasvázas negyedéve kerültek a helyükre. Az előtérben levő négy osztály teremmel, a hozzájuk csatlakozó zsibongóval, rekordidő — három hónap — alatt bővült a már meglevő épület. A térelemekért, alapozásért, a helyszíni szerelésért 3,6 millió forintot fizetett a városi tanács, azaz egy-egy osztály otthonáért 900 ezret. 1981 szeptemberében kezdte meg tanulmányait az utóbbi évtized legnépesebb korosztálya. Csak általános iskolásból 53 ezerrel van több, mint a júniusban befejeződött oktatási esztendőben. A megnőtt tanulólétszám elhelyezése országszerte gondokat okoz. Jó néhány helyen telne a tanácsok költségvetéséből új iskola építésére vagy a meglevő bővítésére, de ami ma elég, az holnap sok lehet. A drága pénzért létrehozott osztálytermek később, a demográfiai „apályban” üresek, kihasználatlanok maradnának. A Hódmezővásárhelyen láthatók viszont bármikor szétszerelhetők, és egy új helyen, más funkcióval ismét összeállíthatók. A tantermekből később lehet raktár, felvonulási épület, irodaépület, ifjúsági klub vagy bármi más. Az alumíniumvázas Mobil lakótérelemeket a Hódmezővásárhelyi Fémipari Vállalat gyártja mindszenti üzemében. Az Alutér rendszerű termékek innen kerültek a vásárhelyi kertvárosba, iskolává ott szerelték őket először. A vállalat eddig többek között elkészítette a Metrober hatvanszemélyes öltözőmosdóját és az ötven dolgozónak helyet adó irodáját, a paksi atomerőmű kétszintes munkásszállóját, valamint egy kétszáz munkahelyes irodát , de oktatási intézményt ez év tavaszáig még nem épített e térelemekből. Mindenesetre az új lehetőséggel igyekszik újabb megrendelőket szerezni. Jelenleg évi kapacitására (800 térelemre) vám ugyan vevő, ám a gyár vezetői már a jövőre is gondolnak. A termelés 1985-ig várhatóan 50 százalékkal növekszik, és jó lenne a mindössze négy elemből összeállítható tantermekből minél többet készíteni. A megyékből meghívott tanácsi szakemberek már megtekintették a kertvárosi iskolabővítést, elismerően nyilatkoztak a hőszigetelt nyílászáróikról, a terem- és táblavilágításról, a festésről, a padlóburkolásról. Vásárlási szándékot viszont csak a komlóiak képviselője jelentett be, a többség még gondolkodik. A Fémmunkás Vállalat kiskunhalasi és kecskeméti gyára ugyancsak az iskolaépítést vagy -bővítést szeretné meggyorsítani a Franciaországból vásárolt Fillod-rendszerre. Ennek lényege: az épület szerkezetét, vagyis a vázat előre elkészítik, és a helyszínen szerelik össze. A nagyvállalat 1975- ben kapta meg a technológiai leírást. Ezt követően a kiskunhalasi gyár 330 millió forintért üzemcsarnokot (festőüzemmel, szociális létesítményekkel) kapott, a kecskemétiek pedig felújították gépparkjukat. Jelenleg a megyeszékhelyen készítik az alváz szerkezetét, Halason pedig a burkolatot. * A Fillod-típusú épületek előnye: a belső falak mozgathatók. Egy iskola tantermei például a kívánt létszám szerint bővíthetők vagy szűkíthetők, de szükség esetén átalakíthatók szakmunkásképző intézetté vagy óvodává. A kecskeméti városi tanács már jelentkezett, hogy Füzesen építene ilyen rendszerű iskolát A számítások szerint a nyolc tanterem a kiegészítő helyiségekkel együtt hét hónap alatt összeszerelhető — egyelőre mégsem lehet a kivitelezést megrendelni. A nagyvállalat eddig ugyanis csak közösségi épületeket (laboratóriumot, irodaházat stb.) állított össze az elemekből, s az iskolaépítéshez még nincs tapasztalata, sem árajánlata Az érdeklődőknek mindössze annyit tudnak mondani, hogy egy-egy Filledtanterem ára a hagyományos építőipari technológiával készítettnél húsz százalékkal drágább, ezt a költségtöbbletet viszont ellensúlyozza a gyors építési lehetőség és az, hogy a könynyűszerkezetes épületeket hat-nyolc évig nem kell kiújítani, karbantartani. Épülhetnének, illetve bővülhetnének tehát iskolák az új eljárásokkal, olcsón vagy drágán — ám mindenképpen gyorsan. Az előre gyártott elemeket készítenék a fémipari vállalatok, az építőipar is szívesen dolgozna a kevés embert foglalkoztató szerelésen, és a pedagógusok is jobban járnának, ha nem kellene váltott műszakban nagy létszámú osztályokat tanítaniuk. Nem szabadna hagyni, hogy a lehetőség érdeklődés, illetve közgazdasági számítások (árajánlat) hiányában kihasználatlan maradjon. H. K. A hódmezővásárhelyi iskola új, áttelepíthető tantermei. Áhítattal figyelem lakótelepi konyhánk------------------------------ ból az ablak alatt cseperedő ecetfát. Néhány éve még észre sem vettem volna ezt az úton-útfélen gyökeret eresztő növényt. De amióta beköltöztünk új otthonunkba, többre becsülöm, mint a tölgyet vagy a kőrist. Szívóssága lenyűgöző. Két évvel ezelőtt ültették a kapunk elé. Irigykedve néztük a szomszéd háztömböket, ahová sokkal nemesebb facsemeték kerültek. Legtöbbjük azonban a következő tavaszt sem élte meg. Gyökerestül kifordította őket az első szélvihar, vagy letörték a vandálok, vagy egyszerűen nem tudták elviselni az agyagos, kavicsos talajt. A mi ecetfánk viszont mindennel és mindenkivel szembeszállt. A szél bizony őt is vagy ötször megdöntötte, mégis úgy fejlődött tovább, mintha mi sem történt volna. Később néhány centit vastagodva, már hiába ráncigálták, már ő volt az erősebb. Tudomásom szerint az ecetfa erényeiről a kertészeken kívül még más nem beszélt. Magam sem vesztegetném rá a szót, ha nem érezném szinte kézzelfoghatóan azt a hasonlatosságot, ami e szívós növény és az újrakezdésre mindig kész emberek sorsa között felfedezhető. Itt van például az a két férfi, aki naponként jár el a lombosodó ecetfa mellett. A belgyógyász adjunktust kuriózumként mutatták be az egyik városi kórházban. Az igazgató főorvos szinte elragadtatással beszélt a képességeiről, a munkájáról. Elmondta a 36 éves doktor ígéretes pályakezdésének jellegzetes sikereit. Felvázolta, miként talált terápiát olyan betegeknek, akikről a többi orvos már lemondott. Dicsérte áldozatkészségét, érdeklődését. Éppen kérdezni akartam, hogy ilyen kiváló kvalitású szakember miért nincs vezető poszton, amikor egy szemhunyorítás kíséretében fölvilágosítottak, hogy az adjunktus másfél évig volt már osztályvezető főorvos is, de le kellett váltani. Kíváncsi lettem, ugyan milyen hibája lehetett. A kórház igazgatója válaszként két ujját a halántékához tette, s megforgatta. Mindjárt mentegetődzött is, mondván, a belgyógyásznak nincs semmi baja, csak hát összeférhetetlen. Meglepetésem akkor lett még nagyobb, amikor egy-két ápolónővértől s később magától az orvostól megtudtam, mit értsek az ő esetében összeférhetetlenségen. Kinevezése után rendet akart teremteni az osztályon. A betegek érdekében több olyan intézkedést tett, amelyek a lazább fegyelemhez szokott beosztottakat kényelmetlenül érintették. A többség eleinte húzódozva, majd később — belátva vezetőjének igazát — tudatosan vállalta e módosításokat. Azonban elég volt négy munkatárs makacssága, s megindulhatott ellene a hadjárat. Ketten feladták a harcot, s kiléptek a kórházból. Ketten viszont támaszt kerestek és találtak a fiatal orvos ellenfeleinél, irigyeinél. Mondvacsinált ürügyekkel bizonygatták antikollegialitását, légkört mérgező hatását. Az orvos — bizonyára helytelenül — az alaptalan vádakkal szemben nem akart védekezni. Leváltották, s barátilag javasolták neki, nézzen magának munkát más intézménynél. Erre viszont nem volt hajlandó. Maradt. Szívós munkáját folytatta, s tudomást sem vett azokról, akik úgy néztek rá, mint egy trónfosztott uralkodóra. Más az ő helyében talán vette volna a ------------------------------- kalapját, hiszen a jó orvosra mindenütt szükség van ebben az országban. Az adjunktus viszont nem hátrált meg. Kihívásnak tekintette mindazt, ami vele történt. Fölvette az elé dobott kesztyűt, s a párbajban különös harcmodort választott: dolgozott, mintha mi sem történt volna. A gyógyulásra váró betegek körében osztatlan népszerűségre tett szert, s ezért ismét a középpontba került. Amikor újra osztályvezető főorvossá nevezték ki, egykori ellenlábasai tartva a megtorlástól, távozni készültek. Az adjunktus nem marasztalta őket, de felajánlotta: borítsanak fátylat a történtekre az osztályon, mindenki, ő maga is, tiszta lappal indul. Itt álljunk meg egy pillanatra. Vajon kérhetünk-e magunknak, adhatunk-e másoknak tiszta lapot az újrakezdéshez? Jogi értelemben kétségtelenül. De ami a kívánság erkölcsi megközelítését illeti, ott már sokkal bonyolultabb a helyzet. .Az iskolától a nyugdíjazásig magunkkal visszük tetteinket, de már az életet is úgy kezdjük, hogy azon a bizonyos cédulán öröklött sorok, bekezdések szerepelnek. Akkor hát vágyálom, szilveszteri fogadalom maradna az újrakezdés, a tiszta lap megszerzésének igénye? Semmi esetre sem. Ha visszatekintünk az elmúlt három és fél évtizedre, akkor láthatjuk, két-három nemzedéknek kellett újrakezdenie az életét. Fájdalmakkal, gyötrelmekkel, szívóssággal végbementek ezek az újrakezdések. A tiszta lap — maradván az erkölcsi vetületnél — azonban némi szójátékkal más lapra tartozik. Azt nem lehetett s ma sem lehet egyik napról a másikra megszerezni. Tettei felelőssége alól hoszszabb távon senki sem bújhat ki, elkövetett hibáit, botlásait csak kitartó munkával hozhatja helyre, amennyiben csakugyan érzi a szükségét a tiszta lapnak. A kisebb-nagyobb közösség szigorúan ítélkezik ebben a kérdésben, alkalomadtán szigorúbban, mint a bíróság. A határozatokat ilyenkor nem paragrafusok, hanem a közvélemény ítélete alapján hozzák. S ez az értékmérő ritkán hibás. A vállalati kollektíva ítélete miatt ke ------------------------------------ vült légüres térbe az egyik építőipari vállalat jogi osztályának vezetője is. Három éve kapta meg a kinevezését, nem sokkal azután, hogy befejezte egyetemi tanulmányait. Huszonkilenc éves volt akkor, mégsem mondhatni, hogy hirtelen szakadt a nyakába a dicsőség, hiszen nyolc éven át ugyanennél a vállalatnál szerelőként dolgozott. Az éles eszű, jó fellépésű fiatalemberre még szakmunkás korában figyeltek fel, s többedmagával küldték továbbtanulni. A legnépszerűbb emberek közé tartozott az üzemben s az építkezéseken, jókedve, találékonysága sohasem hagyta cserben. Az első egyetemi éveiben még szinte hetenként megfordult a munkatársai között. Olyankor évődtek vele, védőügyvédnek kérték a családi perpatvarokhoz, jogtanácsosnak a társasház-építkezésekhez. Aztán elmaradtak a tréfák, mert távol maradt a diák, a tanulás, a vizsgák rengeteg energiáját emésztették fel, s még ott volt a család is. A diploma megszerzése után aligha lehetett kétséges, hogy a fiatalembert nevezik ki a jogügyi osztály élére. Egykori munkatársai, mint akik nem szoktak hozzá az irodák atmoszférájához, félszegen, de eljöttek gratulálni neki. A hangulat gyorsan feloldódott, a régi közös emlékek összekapcsolták őket. S bár törvény, utasítás nem írja elő, a kollegialitás azt diktálta volna, hogy az újdonsült osztályvezető valamilyen formában viszonozza ezt a gesztust. Miként a viszonzás, úgy a régi barátok is elmaradtak. Munka volt bőven, a fiatalember mind ritkábban találkozhatott a kőművesekkel meg a szerelőkkel. A hajszálrepedésből rés, majd fokozatosan szakadék lett. A pohár végül egy munkahelyi vitánál telt be. Az osztályvezető úgy hozta meg a határozatát volt kollégái ellen, hogy meg sem hallgatta őket. Az eset után érezhette, lépten-nyomon érzékeltették is vele: fölfuvalkodottnak tartják. Amikor rájött, hogy ezt valaha még a szemére vethetik, megpróbálta a közeledést. A szerelők felfedezték: szándéka nem őszinte. Az egyik vállalati ünnepségen odament hozzájuk, s a kezét nyújtotta. Kérte, hadd nyisson tiszta lapot. Senki sem nyúlt a keze után, sokáig nem is szóltak. Később az egyik darus halkan megjegyezte: — A te lapod most is tiszta nálunk, mindent jól olvashatunk rajta. Csak tőled függ, hogy ezt az utóbbi néhány sort kiradírozzuk. A jogi osztály vezetőjét ^^kie látják gondterheltnek. Azt mondják, leszállt a magas lóról, „helyre tette” önmagát. Kíváncsi vagyok, rendeződik-e kapcsolata egykori munkatársaival. Reggelenként ott jár el a konyhánk ablaka alatt, s néhány percig meg-megáll az ecetfa előtt. Nézegeti, aztán továbbmegy. Amúgy nem lírai alkat, de ilyenkor úgy tetszik, mintha az ecetfát vallatná. Polgár György ECETFA NÉPSZABADSÁG 1981. október 1., csütörtök A megtapsolt mérnök Na úgy szólt volna az invitáció,a" hogy történelemtanár vagy más humán képzettségű előadó fog beszélni Győr várának viszontagságos históriájáról, talán el se megyek az előadásra. Az tett igazán figyelmessé a rendezvényre, hogy előadónak műszaki és gazdasági szakembert konferáltak be: Horváth Antalt, a RÁBATEXT kétdiplomás mérnökét. Horváth Antal avatottan szakszerű, abszolút adatpontos, lebilincselően élményszerű előadása mindössze ötven perc erejéig vette igénybe a hallgatóság figyelmét, holott órákon át boldogan figyeltünk volna rá. S úgy történt, ahogy a mély benyomások esetében történni szokott: néhány másodpercnyi csend következett a beszéd után, majd éljenzéssel felérő taps mondott köszönetet a mérnöknek a nagyon nemes szellemi ajándékért. Persze ebből még mindig nem derült ki, miért voltam kíváncsi fenntartás nélkül a Győr-belvárosi nőbizottság klubhelyiségébe hirdetett előadásra. Hosszú ideje keresem a cáfolatokat egy kedvezőtlen hiedelmemre. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy — tisztelet az üdvös kivételeknek — eléggé széles a közöny a műszaki értelmiségiek legtöbbjében az igazi kulturális értékek iránt. És a kontrakölcsönösség dolgában a humán értelmiségiek sem különbek a Deákné vásznánál. Meglehetősen sok közöttük a műszaki analfabéta. Igen, hallom a tiltakozást, az érvelést: ennyi és enynyi szépirodalmi művet, koncertjegyet, színházbérletet stb.-t vásárolnak a technika és az ökonómia területén dolgozó diplomások; ennyi és ennyi tanár ért a televízió szereléséhez, a gépkocsihoz, a ház körüli barkácsoláshoz stb. Tisztelem az ilyen érveket, mégis kitartok a makacsul ismétlődő tapasztalatokra épülő véleményem mellett: általában elégtelen a műszaki értelmiségiek vonzalma a fajsúlyos kulturális javak iránt, és elégtelen a humán hivatású értelmiségiek jártassága a műszaki és gazdasági élet dolgaiban. Holott a különböző és mégis összetartozó ismeretszférákban való otthonosság körülbelül úgy növeli meg szellemi lehetőségeinket, személyes kultúránk dimenzióit, mint az anyanyelv mellé elsajátított egyéb nyelvismeret. Más szóval: a teljesebb műveltség szintézise felé segíti az embert, kiszabadítva a szakbarbári korlátok közül. Hozzátéve ehhez, hogy a szakbarbár megjelölés éppúgy illethet humán értelmiségi szférához tartozó egyoldalúakat, mint a kizárólagosan műszaki ismeretek istenítőit. Mivel Horváth Antal mérnök csak abban egyoldalú, hogy elszántan vallja és gyakorolja a megalapozott sokoldalúságot, fontosnak tartottam, hogy választ kapjak tőle néhány kérdésemre. Egyáltalán, kit tisztelhetek személyében? Kiderült: 1947-től, kenyérkereső élete első napjától ugyanabban a gyárban dolgozik. Géptisztító segédmunkásként kezdte, szövőtanuló lett, majd szövőmunkás. Előbbre lépett gépszerelőnek, technikusgyakornoknak, technikusnak. Mindennapi munkája mellett szerezte meg a textil-gépészmérnöki diplomát, tizenkét évvel később pedig az üzemgazdasági mérnöki diplomát. De hogyan lett ebből előadás a győri vár viszontagságos történetéről? Úgy, hogy a kimondottan technikaitechnológiai szakembert érdekelni kezdte a gyár, amelyben megkeresheti a kenyerét. Kíváncsi volt az üzem keletkezésére, az őt befogadó szakmai-emberi közösség múltjára, úgy, ahogy a saját családja történetére kíváncsi az ember. Ez a kíváncsiság szélesült a textilipari mesterségek győri hagyományai iránti érdeklődéssé. S mivel a szakma beleágyazódott a város gazdasági szervezetébe, megismerte Győr iparosodási korszakának gazdaságtörténetét is. Innen aztán óhatatlanul eljutott az általános várostörténethez, amelynek mintegy a fókuszát jelenti a három folyó találkozásánál levő évezredes erőd valóban regényes sorsa. A legkevésbé sem tartom lehetetlennek, hogy ugyanezzel a logikával, ugyanilyen érdeklődési szenvedéllyel humán hivatású értelmiségiek a technika, a gazdaság témaköreiben leljék meg nemes passziójukat. És itt végre összeszedem a bátorságom kijelenteni a következőt: hamis felosztásnak tartom a szellem világát úgynevezett humán és úgynevezett reál tartományokra. Módszertanilag ez talán helyes lehet, mint például a fajok emlegetése a növényi és állati biológiában, de érdemben félrevezető, ha árnyalás nélkül használjuk a fogalmakat. A kultúra egy és oszthatatlan, akár mérnökben, akár festőben tisztelhetjük művelőjét, gyarapítóját, népszerűsítőjét. Amit a mérnöknek, művésznek egyaránt utáni Leonardo da Vinciben megbámulhatunk mint teljesítményt, az nagyjából érzékelteti nekünk, a kultúra és civilizáció haszonélvezőinek, a lehetőséget, hogy miképpen tágíthatjuk látásmódunkat egy teljesebb szellemi horizont megismeréséhez. Erre az igényre nem fogadható el mindenható ellenérvnek a társadalmi bonyolultság és az ebből következő mind aprólékosabb szakosodás emlegetése. Szakosodjunk abban, ami hivatásunk révén kötelező, de keressük a minél gazdagabb választékot abban, ami szellemileg, érzelmileg a jó és a szép iránt fogékony valamennyi ember számára elérhető. Ha ugyanis száznak vesszük a szakosodást, mint követelményt, mint eszményt, akkor semmi értelme sincs a szakosodásnak, sőt ennél is rosszabbat kell mondani: élő automatákká sematizálódnának az emberek, és ráadásul gőgösek is lennének automata mivoltukra, mivelhogy hiányozna belőlük a szellemi kultúra bölcsességet hordozó, önismeretet érlelő és mások méltánylására nevelő értéke. Ilyesféle fontos összefüggések miatt hiszem, hogy követendő példát mutat a mérnök, akit megtapsoltak. Gerencsér Miklós