Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-01 / 257. szám

4 EMBERI SORSOK Felparázslik bennem az életöröm, otthonosságom teljesebbé válik a világban, ha régi kedves ismerősökkel találkozom. Ez történt most is, hogy szemembe ötlött dr. Forin Viktor neve a Kisalföld hasábjain. Siettem hozzá, s még abban az órában köszönthettem. Még a múlt században született, 1893-ban. Bizony régen volt az. Alacsony, galambcsontú ember. Hihető, azért jár nehéz kabátokban, nehogy fölkapja a szél. Aggódva nézegették professzorai, vajon alkalmas-e a sebészi pályára, pusztán fizikai okok miatt. Végtére is jelentős izomerő, szívós fizikai állóképesség szükségeltetik a sebészi tudomány mellé. Aztán eljött az idő, amikor nehézatlétának való, nyolcvan kilónál nehezebb, egyébként nagyszerű kolléga mondta neki aléltan a műtő drámai csendjében: „Viktor, hadd lépjek ki, nem bírom tovább.” Egészen pontosan 1931. szeptember 1-én, a másodikára virradó éjszakán esett meg az a dráma. A Matuska Szilveszter okozta biatorbágyi vasúti szerencsétlenség folytatásaként a Rókus kórház egyik sebészetén. Mivelhogy két sebészete volt a híres kórháznak, mindegyiket professzor irányította. Ahol Forin Viktor dolgozott, ott Borszéky Károly egyetemi tanár volt a generális mestere, példaképe az én régi ismerősömnek, aki azon a szeptember 1-én töltötte be harmincnyolcadik életévét. Születésnapi ebéd után, tizenhat órára ment átvenni az osztályügyelet vezetését, hogy másnap reggel nyolcig ellássa a szokásos szolgálatot. Milyen a kórház későn este? Még a csend is lábujjhegyen jár, a nyugalom puhaságába merül az élet, csupán a kék fényű lámpák finom tapintata jelzi, hogy őrködik a gyámolító figyelem. És akkor megszólal a telefon. Csengése, mint mindig, egykedvű. Ki lehet az? Egy újságíró a New York kávéházból, az izgága morajlású hírbörzéről. Innen, a pesti hírlapírók szivarfüstös, örvénylő lármával telített, nyughatatlan pulzusú éjszakájából érkezett a hír a kórház félhomályé, éteri szelídségébe: készüljenek, mert felrobbant a biatorbágyi völgyhíd, sok a sebesült, jut belőlük a Rókusba is. Jitatorbágy éjszakája Mivel mindig akadnak beugrató őrültek, ellenőrizni kellett, igaz-e a szörnyű hír. Egyik pillanatról a másikra szakadt Forin Viktor nyakába a felelősség. Rögtön üzembe helyeztetett hét műtőasztalt. Sebésztársával, dr. Csók Vilmossal együtt felkészült, riadóztatta a három segédorvost, a műtősöket, a nővéreket. Akkor még nem voltak antibiotikumok. Húsz percen át kellett meleg folyóvízzel mosni a kezet, utána szublimátoldatba mártották, majd ismét megmosták alkoholban, végül felhúzhatták a gumikesztyűt. Éjfél után kezdték meg a műtétsorozatot a katasztrófa sérültjein, akiket részben mentőautókon, részben teherautókon hoztak a Rókusba. Repedt veséket, zúzott májakat, roncsolt beleket és szakadt gyomrokat kellett műteni a nyílt és rejtett töréseken kívül. Mindenkit megmentettek. Tizenhárom magyar és egy angol kapta vissza életét a Rókus műtőasztalain. Itt, a Rókus műtőiben fordult elő a nagyon derék, hősiesen dolgozó Csók Vilmossal, hogy reggel felé az ájulás határán kértebarátját, Forin Viktort, hadd lépjen ki, mielőtt összeesne. Mire reggel nyolc után beérkezett osztályára Borszéky professzor, épp végzett az utolsó sérülttel a tanítvány. Csodálkozva érdeklődött a professzor, miért nem értesítették a rendkívüli eseményről. A válasz teljesen kézenfekvő volt: attól kezdve, hogy hírét vették a katasztrófának, egy másodpercre sem állhattak meg, s a nyomasztó felelősség akkora sodrást adott a munkájuknak, hogy eszükbe sem jutott egyébre gondolni, mint saját kötelességükre. Többek között e rendkívüli helyzetben tanúsított helytállásának köszönhette Forin Viktor, hogy a nagy társadalmi depresszió idején, 1932- ben rá esett a választás huszonhárom pályázó közül, amikor Sopron megye igazgató főorvost keresett az elhanyagolt kapuvári kórház élére. Biztos megélhetéshez jutva végre feleségül vehette szerelmét, dr. Holly Vilmát, aki aztán mindvégig, a mai napig tántoríthatatlan társa. Kellett is melléje az orvosnak, feleségnek egyaránt határozott asszony, mert a viszontagságok elégszer próbára tették teherbíró képességét. Vannak látszatra könnyedén tűrt, mondhatni, elegáns viszontagságok. Miközben mintakórházzá sikerült fejleszteni a kapuvári gyógyintézetet, nem panaszkodhatott az igazgató főorvos a napi 4—5, esztendőnkénti 1000—1200 általa végzett műtét miatt. S van-e viszontagságosabb dolog a háborúnál? Egyszer már próbálnia kellett, medikus korában, huzamos ideig. Két évet töltött a frontokon hol Galíciában, hol az Isonzónál, mindenütt borzalmak között. Voltaképpen a háborús edzettségét mozgósította, amikor a biatorbágyi sebesültek kerültek műtőasztalára, s az arcvonalak mögött szerzett állóképessége tette alkalmassá a megerőltető sebészi sorozatokra a kapuvári kórházban, itt élte át a második világháborút. Nem szerzett kivételes érdemeket, „csak” a hivatását teljesítette, ám anélkül, hogy lelkiismeretére akár egy pernyepille is hullott volna a nagy világégésben. Gyógyított sebesült amerikai pilótákat, egy egész tábori kórházra való szovjet harcost, a tömegkivégzés színhelyéről menekült munkaszolgálatosokat. .mngpróbáltatások Még mindig a viszontagságoknál maradva, életének és hivatásának egyik legnehezebb időszaka 1945 tavasza volt. Civil és hadi betegek tömege a kórházban, tele velük a folyosók is. Kevés a gyógyszer, a kötszer, az élelem. A gyógyítók maguktól vonják el a falatokat, hogy legalább szűkösen jusson a betegeknek. E nyomorúságos helyzetben ki akarta erőszakolni N. N. alorvos, hogy a kórház terhére élelmezze egész családját. Dr. Forin Viktor elejét vette a megengedhetetlen szándéknak, mire a sértett alorvos később, 1946 nyarán följelentette igazgatóját a népbíróságnál, azzal vádolva, hogy háborús bűnös, érzéstelenítés nélkül amputálta egy amerikai pilóta lábát. Letartóztatták, s a népbírósági eljárás idejére internálták. Egyhangú ítélettel elejtették az ellene hozott vádat, a Népbíróságok Országos Tanácsa szintén egyhangú döntéssel nyilvánította ártatlannak. Mégsem ezt jegyezték meg róla, hanem azt, hogy internálva volt. Mint ilyen, nem lehetett kórházigazgató, még kórházi orvos sem, sőt a feleségét is elbocsátották, létszámfelettinek mondva őt, miközben a kórház orvoshiánnyal küszködött. Folytatódtak tehát a viszontagságok. Nem annyira a fizikai, mint inkább a lelki életükben. Nagyon-nagyon nehéz volt elviselnie az orvosházasipárnak a hallgatólagos kiközösítettséget a hivatalos társadalomból; nagyon nehéz volt nélkülözniük az általuk felvirágoztatott kórházat, a felkészültségükhöz és erkölcsi méretezettségükhöz méltó munkalehetőségeket. Különösen próbára tette őket az a tudat, hogy a tényleges szükséglet szerint valóban kellettek volna. Igazán hatékonyhivatásgyakorlás helyett kényszerű magánpraxisból éltek. Anyagilag egy pillanatig sem szűkölködtek, mert szakmai hírük révén sokan fordultak hozzájuk gyógyulásért. Ennek ellenére Damoklész kardja függött a fejük felett. Sebészetről lévén szó, a műhiba veszélye sosincs kizárva, különösen magánrendelőben. És az orvosi tévedés könnyen bizonyítható. Mi sem beszél ékesebben a Forin házaspár orvosi felkészültségéről és lelkiismeretességéről, mint az, hogy a kényszerű magánrendelések keserves éveiben is olyan tökéletest produkáltak, amilyen csak emberileg lehetséges. Pedig tartósan elpártolt tőlük a szerencse, sőt egyenes szerencsétlenségüknek érezték, hogy állandósult az igazságtalanul reájuk szabott erkölcsi hátrány. Végül — miként az gyakran lenni szokott — kerülő úton szolgáltatott igazságot a sors. Az 1952-ben hozott rendelkezés értelmében akkor sem folytathattak volna tovább privát rendeléseket, ha akarják. Országosan felszámolva a magánrendelőket, dr. Forin Viktor számára Salgótarjániban jelölt ki állást az egészségügyi miniszter. Bármennyire vágyott vissza a kollegiális kötelékbe, nem fogadta el a kényszerkinevezést. Elsősorban azért nem, mert a hatvanadik életév közelében alkalmatlannak érezte magát gyökeret ereszteni az ismeretlen városban. Bosszús lévén a felsőbbség a salgótarjáni beosztás visszautasítása miatt, ultimátumszerűen a győri vagongyár üzemorvosi rendelőjébe helyezte sebész szakorvosnak. Természetesen a legcsekélyebb kedvezmények nélkül, és persze lakást sem kapott. Felesége alkalmazása szóba se került, mivel a doktornő köziben elérte a nyugdíjkorhatárt. Forin Viktor pedig, együtt az ingázók ezreivel, naponta száz kilométert vonatozott oda-vissza Kapuvár és Győr között. Vagongyári beosztásában egy évet töltött, mert aztán megint kinevezték, megint a megkérdezése nélkül. Parancsra lett sebészfőorvos az SZTK győri központi rendelőjében. Végre megint a feladatok és a kollégák sűrűjében, hatvanévesen, amikor mások már a nyugdíjra gondolnak, ő a legkevésbé sem. Pótolni óhajtván az intézményes gyógyászatból való kirekesztettség éveit, derűvel és lendülettel kezdte újra sebészfőorvosi működését. Működésével városnyi tisztelőt szerzett magának, imádták a betegek, és a legtisztább becsüléssel övezték felettesei, kollegái. Hatévi ingázás után, 1958-ban végre Győrbe költözhetett, s hatvanöt évesen alapítva új otthont, még hosszú, zavartalan munkásságra készült fel. S állta a sarat csaknem nyolcvanéves koráig. Sebészként végtére is elérkezett a záróra, ám orvosként nem. A győri toronyórákat hozzá lehetne igazítani ahhoz a pontossághoz, amely életmódját, munkarendjét jellemzi. Naponta látják, köszöntik barátai, ismerősei, amint a legrövidebb úton, körökön, tereken át frissen lépdel az SZTK székiházai felé, hogy pontosan négykor átvegye szolgálatát a fizikoterápiás rendelőben. Itt, a munkahelyén beszélgettem vele, s ezt mondta: „Csak ” használni . Szerencsés voltam a hivatásomban, mert soha nem kellett megismernem a sebészi kudarcok gyötrelmét. Egyetlen szomorú szakmai eset sem terheli az emlékeimet. Ehhez képest csak bárányfelhő, gyerekjáték az a kellemetlenség, amit időközönként ki kellett állnom. Másokkal is történt igazságtalanság, mégsem estek kétségbe. Dolgoztak tovább életvidáman, ha kiderült fölöttük az ég. Éppen az ő vigasztaló példájuk kötelezett arra, hogy mindenkor kellemes rokonságban maradjak az emberekkel, mert bárhonnan nézzük az életet, igenis megtalálhatjuk a módját, hogy kedvünket leljük benne. Sok-sok Herkulest meg Sámsont megrogyasztott az élet. Ó, az aggasztóan vézna, kis növésű, ám a sokak derűjét kereső Viktor náthán kívül más betegségen még nem esett át. Most jut eszembe — nom én esz ómen —, hiszen a neve győztest jelent. Ám a név jelentése mellé még győzni is kell. Ez az, amit megtanult Forin Viktor, éppen azáltal, hogy soha nem akart győzni, csak használni, soha nem érdekelte a siker, csak az eredmény. Évtizedek óta rendre azt tapasztalom a törvényszerűségekre jellemző szabályossággal, hogy minél hasznosabb egy ember, annál kevésbé panaszkodik sérelmei miatt, ám annál szívesebben mosolyog vissza sorsának jó emlékeire, erőt merítve belőlük ahhoz, ami még, hátravan a kötelességekből. S mivel valójában az ilyen ritkán észrevett emberek vállán nyugszik tartósan a világ, bízvást köszönthetem Forin Viktorban a régi ismerőst, noha csak egyszer láttam — akkor, amikor e riport kapcsán találkoztam vele. Gerencsér Miklós A régi ismerős Meghitten, családi körben. SZŰK ÖDÖN FELVÉTELE NÉPSZABADSÁG 1981. november 1., vasárnap Jász Dezső búcsúztatása Jász Dezsőnek, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő harcosának hamvasztás utáni búcsúztatása november 9-én, hétfő délután két órakor lesz a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Panteonjában — közli az MSZMP Központi Bizottsága, a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Partizán Szövetség. Elhunyt elvtársunk barátai és harcostársai, volt munkatársai délután fél 2 órától róhatják le kegyeletüket a ravatalnál a Mező Imre úti temető fedett díszravatalozójában. * Jász Dezsőtől — hamvainak hazaszállítása előtt — október 30-án vettek búcsút Berlinben, az NDK fővárosában. A gyászszertartáson Ottó Fanke, a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának tagja, az NDK antifasiszta ellenálló harcosai bizottsága központi vezetőségének elnöke és Szalai Béla, hazánk berlini nagykövete mondott beszédet. Parlamenti delegációnk hazaérkezett Jugoszláviából Szombaton Belgrádból hazaérkezett Budapestre a Magyar Népköztársaság országgyűlésének küldöttsége, amely Apró Antal elnök vezetésével hivatalos, baráti látogatást tett Jugoszláviában. A delegációt a Keleti pályaudvaron Péter János, az országgyűlés alelnöke fogadta. Jelen volt Milán Veres, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövete. Apró Antal a megérkezés után, a pályaudvaron az MTI-nek adott nyilatkozatában értékelte a szomszéd országban tett látogatás programját, és összegezte a törvényhozó területi küldöttség hivatalos tárgyalásainak eredményeit. Egyebek között hangsúlyozta : " Igen hasznos és értékes megbeszélést folytattunk Dragoszlav Markoviccsal, a szövetségi nemzetgyűlés elnökével, a szövetségi képviselők egy csoportjával és a legmagasabb szintű állami és pártvezetőkkel. Megismerhettük déli szomszédaink szocialista építőmunkájának eddigi nagy eredményeit, továbbá jelenlegi politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét, problémáit. Találkozóinkon és tárgyalásainkon az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy a jószomszédi magyar—jugoszláv kapcsolatok sikeresen fejlődnek, s vendéglátóinkkal együtt nemcsak további erősítésük mellett foglaltunk állást, hanem kerestük e törekvésünk konkrét megvalósításának útjait-módjait is. Befejezte párizsi megbeszéléseit az MSZMP küldöttsége A Francia Kommunista Párt Központi Bizottságának meghívására — Kornidesz Mihállyal, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága tagjával, a KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának vezetőjével az élén — október 26. és 30. között pártküldöttség látogatott Franciaországba. A delegáció, amely az FKP kulturális tevékenységét tanulmányozta, megbeszéléseket folytatott Gui Hermier-vel, az FKP Politikai Bizottságának tagjával és a francia párt több más vezetőjével. A delegációt fogadta Gaston Plissonnier, az FKP Politikai Bizottságának tagja, a központi bizottság titkára. A magyar pártküldöttség hazaérkezett Budapestre. Dominikai pártmunkások látogatása hazánkban A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának meghívására szombaton hazánkba érkezett a Dominikai Kommunista Párt küldöttsége, amelyet José Cuello, a párt politikai bizottságának tagja vezet. A delegációt a Ferihegyi repülőtéren Nagy Gábor, az MSZMP KIB külügyi osztályának helyettes vezetője fogadta. Bankközi tárgyalások Budapesten Szombaton elutazott Budapestről dr. Günther Schleiminger, a Bank for International Settlements (Nemzetközi Fizetések Bankja) vezérigazgatója, aki Tímár Mátyásnak, a Magyar Nemzeti Bank elnökének meghívására tartózkodott hazánkban. A vezérigazgató tárgyalt a Magyar Nemzeti Bankban a két bank közötti kapcsolatok elmélyítésének lehetőségeiről, valamint aktuális nemzetközi pénzügyi kérdésekről. A vendéget fogadta Marjai József, a Minisztertanács elnökhelyettese. Nemet mondunk a fegyverkezésre! Leszerelési hét hazánkban Közvéleményünk élénk figyelemmel kíséri a nemzetközi helyzet fejleményeit, világosan látja, hogy az új imperialista stratégia a globális biztonság veszélyeztetésével főként Európa népei, így hazánk békés építőmunkáját fenyegeti, s a fegyverkezés fokozására irányuló amerikai törekvésekkel itthon s külföldön milliók tiltakozó szavát, állásfoglalását kell szembeszegezni. Így összegezhetők azoknak a megmozdulásoknak, külpolitikai fórumoknak, békegyűléseknek a tapasztalatai, amelyeket az október 24. és 31. közötti leszerelési héten rendeztek az ország városaiban, falvaiban, üzemeiben. A fővárosban például az Országos Frédéric Joliot-Curie Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutatóintézet dolgozói követelik a neutronfegyverek gyártásának azonnali beszüntetését, azt, hogy — a Szovjetunió javaslatainak megfelelően — kezdjenek tárgyalásokat mindenfajta atomfegyver alkalmazásának betiltásáról. Az Április 4. Gépgyárban leszerelési és békefórumot tartottak. A részvevők tájékozódhattak egyebek között arról, hogy egy esetleges nukleáris összecsapás milyen pusztítást okoz ma kontinensünkön, s érdeklődtek az atommentes övezetek kialakításának lehetőségeiről. Az Országos Béketanács, illetve a kerületi népfrontbizottságok szervezésében e héten Budapest több kerületében is hasonló rendezvényekre került sor. Mintegy tízezer fiatal vett részt a soproni Május 1. téren rendezett ifjúsági békedemonstráción, s a felszólalók indítványára táviratot intéztek az ENSZ leszerelési akciónapjának drezdai szervező bizottságához, az OBT elnökségéhez, valamint az Egyesült Államok budapesti nagykövetségéhez: a neutronbomba gyártása s a világ békéjét fenyegető más reakciós törekvések ellen tiltakoztak. A Vas megyei népfrontbizottság legutóbbi ülésén Sebestyén Nándorné, az OBT elnöke beszélt a békemozgalom időszerű kérdéseiről, kiemelve, hogy a Nyugat-Európában kibontakozott új harci formák, százezreket megmozgató békemenetek is jelzik a mindinkább erősödő felismerést: az emberek beleszólhatnak a politika alakításába, jövőjük formálásába. A szombathelyi tanácskozás állásfoglalása éppúgy tükrözi ezt, mint a Szilasmenti Termelőszövetkezet békegyűlésén s a debreceni ipari szövetkezetek fiataljainak megmozdulásán megfogalmazott tiltakozó távirat. Az ezekben a hetekben országszerte sorra kerülő munkahelyi ifjúsági parlamentek nyilvánosságát is felhasználják a fiatalok véleményük kifejtésére. Az új fegyverrendszerek tervezett európai telepítése miatti felháborodást, az ifjúság békevágyát kifejező állásfoglalás született például a Tatabányai Szénbányák Vállalat, a hajdúhadházi áfész és a gyomai sütőipari üzem parlamentjén. Ugyancsak ebben az időszakban tartják a mezőgazdasági termelőszövetkezetek megyei szövetségeinek küldöttközgyűléseit. A közös gazdaságok képviselőinek Heves megyei tanácskozásán a „korlátozott atomháború” elméletének rendkívüli veszélyességét, tarthatatlanságát emelték ki, a Győr-Sopron megyei közgyűlésen pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy az SZKP XXVI. kongresszusán megerősített békekezdeményezések járható utat jelentenek a világ népeinek az enyhülési folyamat és a fegyverzetkorlátozás, a leszerelés ügyét előmozdító tárgyalások folytatására. Hasonló tartalmú táviratot küldött az Országos Béketanácsnak a Kiskereskedők Országos Szervezetének elnöksége is. (MTI)