Népszabadság, 1981. november (39. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

1981. november 29., vasárnap NÉPSZABADSÁG 9 Kibernetika ma és holnap Beszélgetés Boris Tamm észt és Vámos Tibor magyar akadémikussal Boris Tamm és Vámos Tibor a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. A Szovjet-Észtotszágot bemutató budapesti kiállítás megnyitására ér­kezett küldöttség tagjai között ott volt Boris Grigorjevics Tamm aka­démikus, a tallinni műegyetem rek­tora, a nemzetközileg ismert kiber­netikus. Az észt tudós felhasználta budapesti látogatását, hogy újból ta­lálkozzon régi kollégájával, Vámos Tibor akadémikussal, az MTA Szá­mítástechnikai és Automatizálási Ku­tató Intézetének igazgatójával. Ipari robotok Miélőtt a két régi ismerős a’Vá­mos akadémikus által vezetett inté­zetben szakmai tanácskozásra ült össze, a Szovjet Kultúra és Tudo­mány Házában találkozott, s itt mód nyílott számomra és az APN tudó­sítója számára a velük való beszél­getésre. — Rég láttuk egymást! — ezzel üdvözölte Vámos Tibor a vendéget, és ezen mindketten nagyot nevettek: legutóbb ugyanis augusztusban talál­koztak Kyotóban, Japánban, ahol a Nemzetközi Automatizálási Szövet­ség (NASZ, angol nevének rövidíté­se : IPAC) kongresszusán vettek részt. Ez a tekintélyes tudományos egye­sülés, amelynek különböző országok­ban negyven tagszervezete van, ezen a kongresszusán Vámos Tibort vá­lasztotta elnökévé, a két alelnök egyike pedig Boris Tamm lett. Ezért elsőnek e szervezetről és munkájá­ról kérdeztem a két tudóst. — A NASZ-ban részt vesznek a világ legnagyobb mérnökszervezetei is — mondotta Vámos Tibor —, ily módon a tagszervezetek teljes szá­ma több százezer körül mozog. Az 1960-ban alakult szervezet I. kong­resszusát Moszkvában tartották. 1984- ben Budapesten lesz a találkozás, 1987-iben Münchenben, majd 1990- ban Tallininban. A világpolitika hullámzásai elle­nére ezen a szervezeten belül min­dig sikerült fenntartani a szakem­berek baráti együttműködését: szov­jet és amerikai, japán és magyar, nyugatnémet és NDK-beli tudósok és mérnökök képesek voltak rá, hogy kicseréljék tapasztalataikat, és mindig megállapodásra jussanak a vezetés kérdésében. A két alelnök közötti munkameg­osztás értelmében Boris barátom vezeti a szervezet műszaki tanácsát. Ez a feladat nagyon izgalmas, mert különböző, de ugyanakkor összekap­csolódó tudományterületek művelőit kell összehozni. Hogy ez mennyire jelentős feladat, arra hadd mondok egy példát. Sokat beszélünk a robo­tokról és újabb meg újabb ge­nerációikról. Augusztusban a kyotód kongresszuson vendéglátóink valósá­gos reprezentatív bemutatót rendez­tek legújabb robotkutatásaik ered­ményeiből. Ezek általában nagyon bonyolult funkciókat megvalósító ro­botok voltak. Most, amikor az Egye­sült Államokban jártam, vezető tu­dósoktól és ipari szakemberektől azt hallottam, hogy az egész szakközvé­lemény izgalomban van attól, amit Kyotóban a robotokról hallottak és láttak. — Valóban, nagyon izgalmas fel­adatról van szó — mondta Tamm akadémikus —, és például egy ilyen terület, amelyre rá kell irányítanunk a figyelmet, az, hogy az ipar legke­vésbé automatizált részei, az úgyne­vezett segédmunkák, a belső anyag- mozgatás és az ipari robotok alkal­mazása élőtt új lehetőségeket tár föl. Tízéves együttműködés Ezután Tamm akadémikus mun­kásságáról s az észt és magyar ku­tatók közötti együttműködésről ér­deklődtem. — A tallinni kibernetikai kutató- intézet nemzetközileg is nagyon je­lentős kutatóhelynek számít — kezd­te a bemutatást Vámos Tibor. — Eb­ben az intézetben olyan sikerrel dol­goznak egy kutatási feladaton, hogy amikor az elmúlt hetekben az Egye­sült Államokban egy nagyon szűk körű — mindössze húsz-huszonöt meghívott kutató részvételével tar­tott — tudományos tanácskozáson vettem részt, annak egyik központi kérdése is ez volt. Észt kollégáink olyan rendszert dolgoztak ki, amely- lyel a mérnök meg tudja fogalmaz­ni egy számítógép számára — a ter­mészetes nyelvhez közel álló nyel­ven — a feladatot, és a gépi rend­szer megoldási változatokat szolgál­tat. Ez a kutatási irányzat az emberi szellemi munkának új távlatait nyit­ja meg, az úgynevezett szakértőrend­szerek létrehozásáét: egy szakember a számítógép-hálózaton keresztül a saját telefonállomásának felhaszná­lásával olyan szakértői tudással ke­rülhet kapcsolatba, amelyben össz­pontosítva van a világ legjobb szak­embereinek legújabb tudásanyaga. Kettejük kapcsolatáról szólva Bo­ris Tamm hangsúlyozta, hogy az nemcsak a NASZ-ban végzett közös tevékenységben gyökerezik, hanem sokkal régebbi és közös munkában. — A két ország akadémiája között közel tízéves az együttműködés, és intézeteink közös kutatásainak szá­mos eredménye van. Ez az együtt­működés munkatársak kölcsönös tanulmányútjában, közösen végzett munkában ölt testet: most pél­dául a gépi tervezéshez szükséges automatikus rendszer tervezésén dol­gozunk. Ezt az együttműködést a KGST-államok számára közös bá- ziskuitatássá nyilvánították a kor­mányok. Azért is szívesen jövök Budapest­re — folytatta az észt tudós —, mert egyetemünknek a Budapesti Műsza­ki Egyetemmel is jól kialakult kap­csolatai vannak mind az oktatásban, mind a kutatás terén. Mit tehet a tudományi? A beszélgetés ezután arra fordult, mit vár az emberiség ma a tudo­mánytól és a tudósoktól? — Véleményem szerint — mon­dotta Tamm akadémikus — az embe­riség azt várja a tudománytól, hogy reális javaslatokat tegyen például erőforrásaink ésszerű kihasználásá­ra, arra, hogyan növelhetjük tovább az életszínvonalat a környezet erős szennyezése nélkül. Meg kell keres­nünk a kiindulópontot, s azután ki­dolgozni az irányítási mechanizmust, végül javasolni, hogy ültessék át eze­ket a gyakorlatba. — A mai technika — tette hozzá Vámos akadémikus — az emberiség történetében el'ső ízben teremtett le­hetőséget arra, hogy az emberek gazdagon éljenek. Azelőtt hiába be­széltünk társadalmi igazságosságról: a technikai alapok olyanok voltak, hogy a társadalom többsége sze­génységre volt ítélve. Ennek a felis­merése a marxizmus egyik lényeges eredménye* szemben az idealista megközelítéssel. Nekünk az a feladatunk, hogy ezt a lehetőséget átvigyük a gyakorlat­ba, és ahogyan az alap és a felépít­mény egymással kölcsönhatásban van, azt hiszem, a műszaki haladás és a politikai gondolkodás is köl­csönhatásban kell hogy legyen. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a tudósoknak és a műszaki emberek­nek meg kell magyarázniuk népük­nek és kormányuknak, milyen mó­don lehetséges ebben az egyre ne­hezebb világban együtt dolgozni. — Az emberek sokat várnak a tu­dománytól —y fűzte tovább a gon­dolatot Boris Tamm —, ugyanak­kor azonban meglehetősen elterjedt az a vélemény, hogy a sokat átko­zott műszaki haladás az emberiség pusztulásához vezet. Számunkra, akik automatikus rendszerekkel fog­lalkozunk, és többé-kevésbé vannak elképzeléseink arról, hogy milyen le­hetőségei vannak a számítógépek al­kalmazásának, világos, hogy ez az álláspont dogmatikus és meglehető­sen leegyszerűsített. Van lehetőség rá, hogy fejlesszük a tudományt föl­dünkön, olyan módon, hogy kidol­gozzunk ésszerű ismérveket, ame­lyek megtartásával az emberiség egé­sze számára hosszú távra is bizto­sítva legyen a komoly problémáktól mentes fejlődés. Pető Gábor Pál Eurorakéták vagy eurobéke Felismerik-e végre Nyugaton a nemzetközi realitásokat? Elisme­rik-e a népek jogát ahhoz, hogy bé­kében akarnak élni? Ismerik-e egy esetleges atomháború következmé­nyeit? Kiszámították-e a féktelen fegyverkezési hajsza kockázatait? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják a világ közvélemé­nyét a november. 30-án kezdődő szovjet—amerikai tárgyalások előtt. Amilyen nagy örömmel fogadták kontinensünk népei 1979. június 18- án a hadászati fegyverrendszerek korlátozásáról szóló, de azóta sem ratifikált SALT— II egyezmény alá­írását, éppen olyan várakozástól! reménnyel tekintenek a közép-ha­tótávolságú atomfegyverekről foly­tatott genfi tárgyalásokra, hogy si­kerül majd gátat vetni ,a tömeg- pusztító fegyverek további, egyre értelmetlenebb felhalmozásának. Kedvezőtlen előjelek A 70-es évek második felében a nemzetközi helyzetben egyszerre voüit jelen az enyhülés és a feszült­ség, a leszerelés perspektívái idő­legesén eltávolodtak. Szinte alig száradt meg a tinta a helsinki záró­okmányon, amikor a szélsőséges amerikai imperialista körök össze­hangolt, nemzetközi méretű ellen- támadást indítottak az enyhülés vívmányai ellen. Arra a következ­tetésre jutottak, hogy a békés egy­más mellett élés a kapitalista világ érdekszféráinak, mozgásterének és akcióképességének beszűkülését, a szocializmus további térnyerését eredményezheti. Ezt megakadályo­zandó, politikájukban vonalváltást hajtottak végre, hogy kijussanak a kényszerpályáról, a már a társadal­mi stabilitást is fenyegető gazdasá­gi válságból; a nemzetközi kapcso­latokba az erőpolitika új elemeit, fékező mechanizmusokat iktattak be, döntő szerepet szánva a katonai tényezőknek. Mindezek fényében a Genfben holnap kezdődő szovjet—amerikai tárgyalások nem ígérkeznek köny- nyűnek. A két fél álláspontja me­rőben eltérő: a Szovjetunió a kö­zép-hatótávolságú fegyverrendsze­rek valódi csökkentésére, az Egye­sült Államok viszont az erőfölény megszerzésére törekszik. Az USA vezetői nehezen akarják tudomásul venni, hogy az Egyesült Államok elvesztette területi sebezhetetlen- ségét, & nincs ínyükre a hozzáve­tőleges egyensúly sem. Minden bi­zonnyal ez az alapállás határozza majd meg tárgyalási taktikájukat is, melynek egyik eleme az a tö­rekvés, hogy a közvélemény előtt a Szovjetunióra próbálják hárítani a felelősséget a tárgyalások esetleges kudarcáért. Ez a magyarázata a tendenciózusan manipulált erővi- szony-számvetéseknek, a fegyver­kezés fokozásához kreált ürügyek­nek. Az események ismeretében ma már nyilvánvaló: az eurorakéták telepítésére vonatkozó döntést nem az 1979. decemberi NATO-ülésen hozták, hiszen már 1977-ben tíz „ad hoc” csoport dolgozott egy éven át a távlati fejlesztési terve­ken. Ezek egyikének volt a feladata a közép-hatótávolságú atomfegyve­rek korszerűsítésének vizsgálata. Az erről készített jelentést a NATO atomtervező csoportja 1978 áprili­sában vitatta meg, majd a NATO miniszter tanács 1978 májusában, tartott washingtoni csúcsértekez­letén jóvá is hagyták — a 15 éves távlati fejlesztési tervekkel együtt. Az 1979. decemberi határozat te­hát a terv megvalósításának csak egyik, közbeeső állomása volt. Más tények is igazolják, hogy nem a szovjet fölény, az SS—4, SS—5, SS—20 típusú szovjet rakéták el­lensúlyozásáról van szó. Mint isme­retes, öt NATO-tagállam (az NSZK, Anglia, Belgium, Hollandia, Olasz­ország) területén összesen 108 darab Pershing—2 és 464 darab, száraz­földről indítható szárnyas rakéta telepítését tervezik 1983 és 1986 között. Az már kevésbé köztudott, hogy a nyugati világ az SS—20 rakéták kipróbálásáról 1975-ben szerzett tudomást a Big Bird ne­vű amerikai felderítő mestersé­ges hold révén, a Pershing—2 ra­kéták fejlesztése viszont már egy évvel korábban, 1974-ben megkez­dődött. A Tomahawk nevű földi in­dítású szárnyas rakétával az első sikeres kísérletét 1976-ban hajtották végre, amit nyilvánvalóan több évi kutatás és fejlesztés előzött meg. A Pershing—2-re és a szárnyas raké­tákra vonatkozó tervek megvalósí­tása előrehaladott stádiumban van: számos kísérletet hajtottak végre, a gyártást megkezdték, a telepítési helyeket kiválasztották, a költsége­ket jóváhagyták. Tagadhatatlan tehát, hogy az új amerikai rakéták előkészítésénél az „ex postfacto” (a tény megtörténte után) esetéről van szó, amit gazda­sági indítékok és katonai megfon­tolások is motiválnak. A fegyver- gyártásban, a fegyverkezési verseny prolongálásában érdekelt hadiipari komplexumok nem hajlandók le­mondani az óriási profitról. Rend­kívül jelentős kutatási és termelési kapacitással rendelkeznek, ennek kihasználása elengedhetetlen szá­mukra. Mindenáron működésben akarják tartani a hadiipari ágaza­tokat, amelyekben a tőke megtérü­lése kétszer-háromszor gyorsabb, mint más ipari ágazatokban, és a termelés is biztonságosabb a nagy­szabású állami megrendelések, va­lamint a fegyverek iránti kereslet növekedése révén. Az új rakéták telepítésének tisz­tán katonai indítékai — érthető okoknál fogva — kevésbé szerepel­nek a nyilvánosság előtt. A raké­ták főbb technikai paraméterei (ha­tótávolság, repülési idő, atomtölte­tek száma és robbanóereje) lehető­vé teszik, hogy azokkal az indítás­tól számított 8—10 percen belül csa­pást mérjenek a Szovjetunió euró­pai területére, egészen az Urál hegyvonulatig, ugyanaitókor az SS— 20-as rakéták nem érik el az Egye­sült Államokat. Ez az, ami alap­vetően befolyásolná a stratégiai helyzetet Európában. Az USA ve­zetése az új rakéták telepítésével tehát szeretné megteremteni a fel­tételeket ahhoz, hogy büntetlenül és váratlanul, elsőként mérhessen csapást a Szovjetunió hadászati fontosságú objektumaira, ezzel mér­sékelje a szovjet megtorló csapá­sokat, csökkentse az amerikai ha­dászati 'rakéták sebezhetőségét. Eltérő optikák Az amerikai stratégák számítása szerint a Szovjetunió válaszcsapása oda irányulna, ahonnan a rakétá­kat indították, ezzel az USA kivon­hatná magát a megtorlás alól, ily módon „csak” Európa válna a kor­látozott atomháború színterévé. Ez az elgondolás tükröződik az 1980. augusztus 1-én, még Carter idején kiadott „59-es elnöki direktívában”, amely — már az „eurorakétákat” is számításba véve — módosította az atomstratégiát. Ezek a számítások azonban fi­gyelmen kívül hagyják azt, hogy az atomfegyverek bármely fajtájának és típusának, bárhonnan történő bevetése azonnal megváltoztatná a háború jellegét, a nukleáris konf­rontáció ellenőrizhetetlenné válna, és abból az Egyesült Államok sem vonhatná ki magát. Jól látják ezt a nyugat-európai NATO-tagállamok is, ez az oka ve­zetőik óvatosságának, valamint az egyre nagyobb méreteket öltő tö­meges tiltakozásnak. Más optikán keresztül nézik az Atlanti-óceán in­nenső és túlsó oldaláról a fejlemé­nyeket: Nyugat-Európa közvetle­nebbül érzi a konfrontáció veszé­lyét, ezért jobban érdekelt az eny­hülésben, a kelet—nyugati kapcso­latok fenntartásában. Ha álláspont­jukban található is kétértelműség — hiszen tagjai a NATO-nak, szö­vetségesei az USA-nak —, a raké­tatelepítéssel kapcsolatos „kettős határozatból” a fegyverkezésinek adnak prioritást. Az „először fegy­verkezni, utána tárgyalni” ameri­kai koncepció azt a feje tetejére állított logikát követi,' hogy „elő­ször tüzet kell gyújtani, majd utá­na megszervezzük az oltását”. A most kezdődő genfi tárgyalások előtt az Egyesült Államok vezetői annak bizonygatására összpontosít­ják figyelmüket, hogy a NATO-nak Európában nincsenek közép-ható­távolságú eszközei. „Elfeledkeznek” arról a közel 1000 amerikai, brit és francia atomhordozó eszközről, amely képes mintegy 3—4000 db, összesen közel 600 megatonna rob­banóerejű atomtöltetet eljuttatni 1000—4500 km távolságra, veszé­lyeztetve a Szovjetunió európai te­rületeinek jelentős részét. „Nulla-megoldás" A Szovjetuniónak az ezeknek megfelelő nagyságrendű és értékű fegyverékből 975 egysége van, ame­lyek kizárólag a NATO előretolt támaszpontjain levő eszközök el­lensúlyozására szolgálnak. A „nul­la-megoldás” amerikai és nyugatné­met változata a Szovjetuniót jut­tatná hátrányos helyzetbe. Szerin­tük ugyanis akkor lenne egyensúly, ha a Szovjetunió leszerelné az ösz- szes SS—20 rakétáját, cserébe „nagylelkűen” lemondanának az új rakéták telepítéséről. A terv azon­ban eléggé átlátszó, mert megvaló­sítása révén a NATO jelentős fö­lény birtokába jutna. Az igazi és igazságos „nulla-meg­oldás” az lenne — ahogy azt Brezs- nyev elvtárs múlt heti bonni láto­gatásakor kifejtette —, hogy a Nyu­gat és Kelet az egyenlő biztonság elve alapján, teljes mértékben le­mondana az összes európai célpon­tokra irányuló atomfegyverről, és egész Európa atomfegyvermentes övezetté válna. A Szovjetunió békakezd eménye- zéáei, sőt rakétái részleges egyolda­lú leszerelése senkiben sem hagy kétséget, hogy ki törekszik valóban a háborús veszély elhárítására. Az sem lehet azonban kétséges, hogy a Szovjetunió — saját és szövetsé­geseinek biztonsága érdekében — nem engedheti meg, hogy a katonai erőt a politikai nyomás és zsarolás eszközéül használják fel ellene; fel­tételeket diktáljanak neki, s végső soron felborítsák a kialakult egyen­súlyt. Áz Egyesült Államok és a Szov­jetunió közötti eredményes tárgya­lások és együttműködés feltételei­ről Leonyid Brezsnyev 1979 júniu­sában azt mondta, hogy a kulcs „a bölcs önmérséklet, a partner jogos érdekeinek tiszteletben tartása, tisz­tességes törekvés arra, hogy közös nyelvet találjunk az értelmesebb és biztonságosabb világ építésében”. Ez a magatartási norma, amely szovjet részről azóta sem változott, különösen megszívlelni való most az amerikai tárgyaló fél számára, mert Genfre egy olyan Nyugat-Eu­rópa figyel, amely mind mélyebb aggodalommal szemléli tengeren­túli szövetségese veszélyes cseleke­deteit. Dr. Demeter György ezredes, a hadtudományok kandidátusa

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék