Népszabadság, 1982. január (40. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-03 / 1. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1982. január 3., vasárnap Többre jutni, kevesebből Hogyan takarékoskodik a pápai tanács? Akiknek mostanában ügyes-bajos dolguk akadt a pápai városi tanácsnál, bizonyára észrevették, hogy udvarias velük a hivatal. A kapub belépve ügyfélszolgálati iroda segít nekik eligazodni és sok mindent elintézni, időnként helyükbe mennek, és az üzemekben tartanak fogadónapot, s az is feltűnhetett, hogy a tanácsi bélyegzővel ellátott levelekben többször fordul elő a „kérem”, mint az oly hosszú ideig hatásosabbnak tartott „felszólítom” ... A tanácsiak viszont tapasztalták, hogy jobb lett az ügyfelek közérzete, s a majdhogynem szíves invitálásra többen jelentek meg a tanácsnál a kért időben, mint korábban a morc felszólításra. Emellett arra is rájöttek, hogy a tanács és az állampolgárok közvetlenebb kapcsolata, a kölcsönösen megnövekedett bizalom még anyagi előnyökkel is jár. Például nem muszáj minden hivatalos iratot tértivevénnyel kiküldeni, így lényegesen kevesebb a postaköltség, ami a tanácsi levelezésben nem csekély összeg. Az ügyintézés egyszerűsítése, gyorsítása, a mindenkinek megfelelő időben tartott fogadóóra pedig közvetett megtakarítást jelent: kevesebben kéredzkednek el munkaidőben azért, hogy hivatalos dolgaik után járjanak. Nem könnyű változtatni Filléres tételeknek látszanak ezek, és statisztika legyen a talpán, amely a hasznot forintokban kimutatja — de nem is ez a lényeg, hanem a megváltozott felfogás. Pápán is volt idő, amikor — főként úgy év vége felé — azon töprengtek a tanácsiak, hogy hogyan költsék el a pénzt. Most pedig az okoz főfájást, hogy mire költsék el minél okosabban, hasznosabban a rendelkezésükre álló összeget, hogy a kevesebből is több jusson. Nemcsak a mi szemléletünkön kellett változtatni, hanem meggyőzni azokat is, akiket esetleg érzékenyen érintettek takarékossági, ésszerűsítési intézkedéseink. A magunk bőrén is éreztük, hogy nem könnyű a több évtizedes gyakorlaton változtatni, új megoldásokat keresni, de a körülmények erre késztetnek bennünket, ha valóban a köz érdekeit kívánjuk szolgálni — mondja dr. Németh Zoltán, a pápai városi tanács elnöke. Az egyik valóra vált törekvés az volt— jó egy esztendeje —, hogy egy erre hivatott vállalatra bízták a diákok étkeztetését. Korábban ugyanis ahány iskola volt, annyi konyha működött, s ez a még most is diákvárosnak számító Pápán nem csekély összeggel terhelte meg a város költségvetését. Jól érzékelteti az egy gazda szemlélet helyességét, hogy volt olyan épülettömb, amelyben háromféle intézmény működött, és külön koszton volt mindegyik. A költséges megoldástól nem volt zökkenőmentes az átállás — nem is számítottak erre —, éppen ezért folyamatosan figyelik, hogyan alakulnak a dolgok, s az intézmények vezetőivel közösen oldják meg az időközben felmerült problémákat. — Egy másik fontos intézkedésünk szintén az iskolákat érinti — mondja Tóth Sándor, a tanács elnökhelyettese. — Az esztendő első napjától ugyanis megszüntettük 17 oktatási intézmény külön-külön gondnokságát. Most két gondnokság látja el ugyanazokat a feladatokat, lényegesen olcsóbban és hatékonyabban. Már e viszonylag rövid idő alatt is bebizonyosodott, hogy így célszerűbben tudunk gazdálkodni a pénzzel, s olyan dolgokat is meg lehet oldani, amire egyegy intézmény a maga kevés forintjával képtelen lett volna. Erősítésül egy másik példa: régebben ha valamit meg kellett javítani, vagy az éppen időszerű karbantartási munkát elvégezni, mindegyik iskola maga szaladgált kivitelező után, s kénytelen volt elfogadni azt, akit — amit — éppen kapott. Most a két gondnokság saját karbantartó részlege végzi el a szükséges munkákat, gyorsabban, kevesebbért és nyilván nagyobb felelősséggel. Egyszerűbb lett az intézmények tanácsi irányítása, és az iskolákban közös iskolatitkár látja el a napi feladatokat. Költöttek, hogy jól járjanak Ugyancsak a takarékoskodás szándéka vezette a pápaiakat akkor, amikor egybeolvasztottak két, szinte teljesen azonos profilú vállalatot: a költségvetési üzem a járás területén, a városgazdálkodási vállalat pedig Pápán végezte el ugyanazokat a feladatokat. Az egyesítés után már nincs szükség két telephelyre, az összeadott pénzből a korábbinál nagyobb öszszeget költhetnek ésszerű fejlesztésre, együtt többet és eredményesebben tudnak dolgozni, s nincsenek bérfeszültségek. Mindez jókora szervező munkába került — pénzbe azonban nem. Ezután pedig csak hoz a konyhára. — Igyekeztünk lecsípni az energiaköltségekből is. A hőközpont például száz lakáson kívül két közintézményt is fűtött, az utóbbiakat akkor is, amikor nem kellett volna, mert senki sem volt az épületben. A megfelelő műszaki megoldás úgyszólván fillérekbe került, viszont egy év alatt több mint másfél millió forintot takarítottunk meg — tájékoztat Tóth Sándor. Egy újabb pápai példa azt bizonyítja, hogy úgy is meg lehet fogni a pénzt, hogy előbb némi költségbe verjük magunkat. Ebben az esetben egy hozzáértő szakember munkadíja volt az a tulajdonképpen jelentéktelen kiadás, amely egy esztendő alatt 63 ezer kiló fűtőolaj-megtakarítást jelentett. Az illető a pápai kórházrendelőintézet energiafelhasználását vizsgálta felül, s olyan házilagosan is elvégezhető megoldásokat is javasolt, amelyek megvalósításával lényegesen kevesebb fűtőolaj fogyott anélkül, hogy bármiben is változtak volna az intézmény működési körülményei. Az már csak adalék, hogy itt sem kellett külső kivitelezőnek könyörögni, a kórháznak saját tmk-részlege van, s a házi szerelők léte évente több mint félmillió forint megtakarítást jelent az intézménynek. Ezt az összeget pedig közvetlenül a gyógyítást segítő célokra fordíthatják. Milliókat hozó ötletek — Ugyancsak busásan megtérülő kiadás az a tízezer forint, amit a tanácsapparátusban dolgozók jó ötleteinek díjazására fordítunk. Például milliókat nyerünk azon, hogy a műszaki osztály egyik munkatársa javasolta: szervezzük meg, hogy a vállalatok az építés-bontás során keletkező, másra már nem használható törmeléket ne tüntessék el, hanem a tervezett lakótelep területének feltöltésére használják, így tulajdonképpen kétszeres a haszon: kevesebb lesz a környezetszennyezés, és nem kell annyi földmunkát elvégezni. De nem ez az egyedüli jól fizető ötlet — mondja dr. Mayer László vb-titkár. A város fejlődését a patrióta alaposságával és szigorával figyelemmel kísérő pápaiak is segítenek takarékoskodni a tanácsnak, szívesen végzett társadalmi munkájukkal járulnak hozzá, hogy bár kisebbek az anyagi lehetőségek, mégis tovább gyarapodjon a város. Kónya József Fejlődő lakásgazdálkodás Szolnok megyében (Munkatársunktól.) Ha jellemezni akarjuk azokat a lakásgazdálkodásra vonatkozó középtávú terveket, amelyeket a közelmúltban hagytak jóvá Szolnok megye vezetői, egy mondatban összegezhetjük törekvéseiket: céljuk a terhek arányosabb elosztása. Ez vonatkozik az állami vállalatokra, az intézményekre, valamint a lakásigénylőkre és -építtetőkre. Bár a megyében az első 15 éves fejlesztési program során 45 ezer otthon készült el, s a legutóbbi ötéves terv időszakában további 12 ezerrel gyarapodott a lakásállomány, még mindig hét—nyolcezer az igénylők száma. Szolnok megyében 1985-ig — a tervek szerint — 15 ezer lakás épül fel, ezen belül a magánépítés aránya várhatóan 84 százalék lesz. Ez csak akkor érhető el, ha a kezdeményező családok szándékát felkarolják, illetve intézkedésekkel bizonyítják: érdemes saját erőből építeni. A megyei tanács ezért, az OTP közreműködésével, a családiház- és a csoportos lakóházépítést az állami telekkínálat bővítésével kívánja segíteni. Gondoskodnak a telkek közművesítéséről, a munka pénzügyi fedezetéről, összeállítják az ajánlott tervek jegyzékét, és az építtetőket a gazdaságos megoldások választására ösztönzik. Megteremtik annak feltételeit is, hogy a családi házat építő kisiparosok a korábbinál több gépet kölcsönözzenek. Az új lakásépítésen kívül nő a régebbi lakások felújításának, karbantartásának jelentősége, így akarják növelni a tíz—húsz éve épített otthonok használati értékét. Szolnokon és Jászberényben az emeletráépítéssel is gyarapítják majd a lakások számát. A jelenlegi tervidőszak végéig a megváltozott lehetőségeknek és igényeknek megfelelően átalakítják a megyében az építőipar szerkezetét. Például az Építési és Szerelőipari Vállalatnál 4,5 százalékról 30 százalékra emelik a lakásfenntartással kapcsolatos munka arányát. A megyei ÁÉV-nál 1985-ig 2,5-ről csaknem tíz százalékra, a személyi tulajdonban levő lakások karbantartásánál meghatározó szerepet játszó szövetkezeti építőiparban pedig 23-ról 37 százalékra növelik a felújításra szánt erőt. A lakásgazdálkodást a lépcsőzetes cserékkel teszik teljessé. Az új és megüresedett otthonok egy részének — 20—25 százalékának — felhasználásával lakáscserealapot hoznak létre. Tovább szélesítik a lakásjuttatás társadalmi ellenőrzését. A bizottság például nemcsak a névjegyzékek öszszeállításában vesz részt, hanem azt is megvizsgálja, hogy a kiutalt Lakás megfelel-e a vb-határozatnak, továbbá az illetékes szervek a közérdekű bejelentések, panaszok orvoslása érdekében miként intézkedtek. Szolnokon — a budapestihez hasonlóan — megteremtették a feltételeit a csereigények központosított nyilvántartásának. Az intézkedésektől a lakáscserék és az ingatlanforgalom egyszerűsödését, a lakásgazdálkodás eredményességének növekedését várják. Tovább épül Szolnokon a Széchenyi-lakótelep. borosjenő felvétele Erdélyből az önálló Magyarországért 425 ÉVE SZÜLETETT BOCSKAI ISTVÁN Négy és negyed évszázaddal ezelőtt, 1557. január 1-én született Bocskai István, Magyarország és Erdély fejedelme, a Habsburgok elleni első nemzeti szabadságharcunk vezére, a XVI —XVII. század fordulójának nagy magyar hadvezére és államférfia. Kolozsvárott, Mátyás király egykori szülőházában látta meg a napvilágot, ahol apja, Bocskai György, Habsburg Ferdinánd király biztosaként tartózkodott. Édesanyja, lekcsei Sulyok Krisztina, felvidéki előkelő család leánya volt. A Bocskaibirtokok viszont Biharban, Várad és Debrecen közt terültek el, központjuk Kismarja volt, erről vette a család nemesi előnevét is. A XVI. század Magyarországon a nagy törökellenes küzdelmek kora, Bocskai György azonban inkább a tollat forgatta, mintsem a kardot. Művelt, eszes férfi volt, aki a három részre szakadt ország egyesítését Ferdinánd királytól várta. Az 1560-as években a magyar kancellária titkára volt Bécsben, így István fia Bécsben, majd Prágában nevelkedett, több előkelő magyar család gyermekével együtt. A nevelés persze korántsem a tudományokban való elmélyedést jelentette, hanem a nemesi-vitézi és az udvari életre való felkészülést, előbb a császári apródok, majd az udvarban szolgáló nemes ifjak társaságában. 1576-ban, tizenkilenc éves korában otthagyta a császárvárost, és Erdélybe ment. A gyulafehérvári fejedelmi udvarban zárt ajtók várták, hiszen rokoni szálak fűzték a legelőkelőbb erdélyi családokhoz, sőt a fejedelmi székben ülő Báthoriakhoz is. Erdély mozgalmas napokat élt ekkor: a Lengyelország királyává választott Báthori István fejedelem éppen indulóban volt Krakkóba. A fejedelemséget ugyan megtartotta, helytartóvá azonban bátyját, Kristófot tette, akinek felesége Bocskai István nénje volt. Így érthető, hogy Bocskai alig múlt húszéves, amikor máris a fejedelmi tanács tagja, 1581-ben. Kristóf Vajda halála után pedig a trónörökös, a kiskorú Báthori Zsigmond gyámja és az országot kormányzó, négy főúrból álló testület egyik tagja. Szövetség Rudolf császárral 1588-ban az országgyűlés a tizenhat éves Báthori Zsigmondot nagykorúsította. A fiatal uralkodó mellett a fejedelemség első és legbefolyásosabb embere Bocskai. Jóllehet Zsigmond a jezsuiták neveltje és Vakbuzgó katolikus, Bocskai pedig meggyőződéses kálvinista, politikai és katonai téren teljes köztük az egyetértés. 1592-ben a fejedelem kinevezi Váhad főkapitányává. Ebben a minőségében nemcsak Erdély legfontosabb végvárának parancsnoka, hanem az egész erdélyi seregnek is a főgenerálisa. Szava a politikában is döntő. Erdély, a török torkában, kényszerűen a Porta hűbérese volt. Bocskai azonban úgy ítélte meg, hogy a török hatalom már túljutott delelőjén, s ha Erdély szövetkezik a császárral, lerázhatja a szultán gyámkodását, sőt egyesült erővel kiverhetik a törököt az alföldi részekről, és helyreállíthatják az ország egységét. Elgondolásának megnyeri Báthori gyóntatóját, majd a fejedelmet is, s együttes elhatározással, katonai erővel, a vezetők kivégzésétől sem riadva vissza, megtöri a politikai ellenzéket, amely azt vallja, hogy Erdély nem fordulhat szembe a török hatalommal. 1595-ben ő vezeti az erdélyi követséget, amely Prágában szövetséget köt Rudolf osztrák császárral és magyar királylyal: mindkét uralkodó kötelezi magát a török elleni hadjárat megindítására. Erdély felmondja az adófizetést a Portának, s a fejedelmi hadak még abban az évben megindulnak Bocskai vezetésével. Benyomulnak Havasalföldre, s a Vitéz Mihály román vajda csapataival kiegészülő sereg Gyurgyevónál döntő győzelmet arat a nagyvezér hadán. Ha a császári hadak akkor megindultak volna nyugat felől, könnyen lehet, hogy összeroppan a magyarországi török uralom. Két ellenség között A császári hadak azonban nem indultak meg, legalábbis nem kellő számban. Rudolf császár nem tudott, nem is akart elegendő katonát küldeni a török ellen; úgy vélte, birodalmi szempontból más, fontosabb feladatai vannak, így Erdély magára maradt, a Porta bosszúja pedig nem késett. Báthori Zsigmond a reménytelen helyzetben lemond Erdély trónjáról, s a fejedelemséget átadja Rudolfnak. A Basta generális vezetésével megérkező néhány ezer zsoldos azonban nem elegendő a török támadás kivédésére. A fejedelemség területe évekre hadszíntérré válik, amelyen császári és török csapatok csatáznak, megosztva az erdélyieket is. Báthori Zsigmond visszatér, majd újra lemond, a harcokba beavatkozik Mihály havasalföldi vajda, megnyerve szövetségesül a székelyeket, de Basta megöleti, majd török támogatással Székely Mózes választatja magát fejedelemmé. A pusztító harcokban a virágzó ország teljesen elpusztul. Az egymás ellen vonuló zsoldoshadak felgyújtják a városokat, az éhínség és a járványok tízezreket pusztítanak el, az éhező emberek makkból sütik a kenyeret, s a paraszt, mert jószága nem volt, magát fogja a kocsiba, a „Basta szekeré”-be. Bocskai megpróbált a császári küldöttekkel együttműködni, de azok olyannyira nem bíztak benne, hogy erdélyi birtokaitól is megfosztották. 1601 elején Prágába rendelték, és csak 1602 végén eresztették vissza Biharba. Hazaérkezve saját szemével láthatta, mire juttatta Erdélyt az általla kezdeményezett politika. Meggyőződhetett róla, hogy Erdély nem szakadhat el a Portától, s hogy a császári csapatok „védelme” rosszabb a török hűbérességnél. Erdélynek, ha nem akar teljesen elpusztulni, szembe kell fordulnia a császárral. 1604-ben megkezdte a Habsburgok elleni szervezkedést. Erre ösztönözte a Felvidék, a királyi Magyarország elégedetlensége is, ahol a zsoldoshadak garázdálkodásához a Rudolf által katonai terrorral megindított erőszakos ellenreformáció, protestánsüldözés járult. Amikor azután 1604 őszén úgy érezte, hogy a kassai főkapitány, Belgiojoso gróf támadása személyében is veszélyezteti, nyíltan előlépett. A független Erdély fejedelme Ettől kezdve az események villámgyorsan peregnek. Bocskai megnyeri a császári zsoldban álló hajdúkat, s 1604. október 15-én éjjel Álmosd és Diószeg közt szétveri a kassai főkapitány seregét. Csapatai naponként növekednek, néhány hét múlva már húszezer ember harcol zászlai alatt. A parasztság után mellé áll a nemesség is, Debrecen, majd Kassa, a felvidéki bányavárosok megnyitják előtte kapuikat, s az ellene küldött Basta generális, kezdeti részleges sikerek után, szétzüllött seregének roncsaival menekül az országból. 1605 nyarán Bocskai kezén Van Erdély, a Felvidék és a Dunántúl, és a hajdúk már Bécs körül portyáznak. A nyárádszerdahelyi országgyűlés 1605. február végén Erdély, a szerencsi országgyűlés pedig április 20-án Magyarország fejedelmévé választja a diadalmas bihari nagyurat. A török Porta szövetségeséül fogadja, és támogatásáról biztosítja. A nemesség egy része és a hajdúk úgy vélik, eljött az ideje a Habsburgoktól való elszakadásnak, a független nemzeti királyság visszaállításának. Törekvésüket a török is pártolja, a szultán királyi koronát küld Bocskainak. Bocskai maga is tudta, hogy végső kibontakozást csak az önálló és független nemzeti állam hozhat, de azt is látta, hogy a két világbirodalom, a császár és a szultán közt a megfogyott, megtöredezett magyarság egyedül nem állhat meg. Ez csak újabb háborúhoz s további pusztuláshoz vezetne. Békét köt tehát a császárkirállyal, de békét közvetít Bécs és Isztambul közt is, „hogy ez közönséges vérontás lecsendesítessék, ne romoljon továbbra is magyar vér”. Az 1606. évi bécsi béke orvosolta az alkotmányos és vallási sérelmeket, biztosította Magyarország önállóságát a Habsburg-birodalomon belül, és elismerte az erdélyi fejedelem függetlenségét. A törökkel kötött zsit-vatoroki béke pedig megszüntette az állandó pusztító harcot. Megkezdődhetett a romokba dőlt ország újjáépítése. Bocskai azonban nemcsak a jelent nézte. Biztosítékot keres, amely mint „bástya és pajzs” őrizze és védje „a két hatalmas császár közt elfogyott magyar nemzetségnek javát és megmaradását”. Erre a feladatra az erdélyi fejedelemséget jelöli ki, ennek függetlensége „legerősebb pajzsa az mi nemzetségünk megmaradásának, abból várhatjuk örökös megtartását egész nemzetünknek”. Ahogy végrendeletében megfogalmazta: „Valameddig a magyar korona ott fenn nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél leszen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmakra, javakra lészen.” Ennek az Erdélynek kötelességévé teszi politikában s műveltségben a magyar hagyományok átmentését és a királyi Magyarország lakosságának védelmét. Hogy pedig Erdély számára a szükséges katonai erőt biztosítsa, tízezer hajdú vitézét, a szabadságharc hadseregének magvát nagy kiváltságlevélben szabadparaszti jogokkal ruházta fel, és Erdély határán, Debrecen környékén, a török háborúkban elpusztult vidéken letelepítette. Földesúrnak nem adóztak, az erdélyi fejedelem parancsára azonban fegyverbe kellett állniuk. Tettével, amelyet a vármegyei nemesség a végsőkig ellenzett, megmentette a pusztulástól a magyarság egy értékes rétegét, ugyanakkor rést ütött a rendi társadalom merev keretein. A fejedelem a béke megkötését csak néhány nappal élte túl. 1606. december 30-án, 50 éves korában meghalt Kassán. A XVII. század magyar történelme azonban az ő általa rakott alapokon indult. Benda Kálmán