Népszabadság, 1982. január (40. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-03 / 1. szám

4 NÉPSZABADSÁG 1982. január 3., vasárnap Többre jutni, kevesebből Hogyan takarékoskodik a pápai tanács? Akiknek mostanában ügyes-bajos dolguk akadt a pápai városi tanács­nál, bizonyára észrevették, hogy ud­varias velük a hivatal. A kapub be­lépve ügyfélszolgálati iroda segít ne­kik eligazodni és sok mindent elin­tézni, időnként helyükbe mennek, és az üzemekben tartanak fogadónapot, s az is feltűnhetett, hogy a tanácsi bélyegzővel ellátott levelekben több­ször fordul elő a „kérem”, mint az oly hosszú ideig hatásosabbnak tar­tott „felszólítom” ... A tanácsiak viszont tapasztalták, hogy jobb lett az ügyfelek közérzete, s a majdhogynem szíves invitálásra többen jelentek meg a tanácsnál a kért időben, mint korábban a morc felszólításra. Emellett arra is rájöt­tek, hogy a tanács és az állampolgá­rok közvetlenebb kapcsolata, a köl­csönösen megnövekedett bizalom még anyagi előnyökkel is jár. Például nem muszáj minden hivatalos iratot térti­­vevénnyel kiküldeni, így lényegesen kevesebb a postaköltség, ami a taná­csi levelezésben nem csekély összeg. Az ügyintézés egyszerűsítése, gyorsí­tása, a mindenkinek megfelelő időben tartott fogadóóra pedig közvetett megtakarítást jelent: kevesebben ké­­redzkednek el munkaidőben azért, hogy hivatalos dolgaik után járja­nak. Nem könnyű változtatni Filléres tételeknek látszanak ezek, és statisztika legyen a talpán, amely a hasznot forintokban kimutatja — de nem is ez a lényeg, hanem a meg­változott felfogás. Pápán is volt idő, amikor — főként úgy év vége felé — azon töprengtek a tanácsiak, hogy ho­gyan költsék el a pénzt. Most pedig az okoz főfájást, hogy mire költsék el minél okosabban, hasznosabban a rendelkezésükre álló összeget, hogy a kevesebből is több jusson.­­ Nemcsak a mi szemléletünkön kellett változtatni, hanem meggyőzni azokat is, akiket esetleg érzékenyen érintettek takarékossági, ésszerűsítési intézkedéseink. A magunk bőrén is éreztük, hogy nem könnyű a több év­tizedes gyakorlaton változtatni, új megoldásokat keresni, de a körülmé­nyek erre késztetnek bennünket, ha valóban a köz érdekeit kívánjuk szol­gálni — mondja dr. Németh Zoltán, a pápai városi tanács elnöke. Az egyik valóra vált törekvés az volt— jó egy esztendeje —, hogy egy erre hivatott vállalatra bízták a diá­kok étkeztetését. Korábban ugyanis ahány iskola volt, annyi konyha mű­ködött, s ez a még most is diákvá­rosnak számító Pápán nem csekély összeggel terhelte meg a város költ­ségvetését. Jól érzékelteti az egy gaz­da szemlélet helyességét, hogy volt olyan épülettömb, amelyben három­féle intézmény működött, és külön koszton volt mindegyik. A költséges megoldástól nem volt zökkenőmen­tes az átállás — nem is számítottak erre —, éppen ezért folyamatosan fi­gyelik, hogyan alakulnak a dolgok, s az intézmények vezetőivel közösen oldják meg az időközben felmerült problémákat. — Egy másik fontos intézkedésünk szintén az iskolákat érinti — mondja Tóth Sándor, a tanács elnökhelyet­tese. — Az esztendő első napjától ugyanis megszüntettük 17 oktatási in­tézmény külön-külön gondnokságát. Most két gondnokság látja el ugyan­azokat a feladatokat, lényegesen ol­csóbban és hatékonyabban. Már e vi­szonylag rövid idő alatt is bebizonyo­sodott, hogy így célszerűbben tudunk gazdálkodni a pénzzel, s olyan dolgo­kat is meg lehet oldani, amire egy­­egy intézmény a maga kevés forint­jával képtelen lett volna. Erősítésül egy másik példa: régeb­ben ha valamit meg kellett javítani, vagy az éppen időszerű karbantartási munkát elvégezni, mindegyik iskola maga szaladgált kivitelező után, s kénytelen volt elfogadni azt, akit — amit — éppen kapott. Most a két gondnokság saját karbantartó részle­ge végzi el a szükséges munkákat, gyorsabban, kevesebbért és nyilván nagyobb felelősséggel. Egyszerűbb lett az intézmények tanácsi irányítá­sa, és az iskolákban közös iskolatit­kár látja el a napi feladatokat. Költöttek, hogy jól járjanak Ugyancsak a takarékoskodás szán­déka vezette a pápaiakat akkor, ami­kor egybeolvasztottak két, szinte tel­jesen azonos profilú vállalatot: a költségvetési üzem a járás területén, a városgazdálkodási vállalat pedig Pápán végezte el ugyanazokat a fel­adatokat. Az egyesítés után már nincs szükség két telephelyre, az összeadott pénzből a korábbinál nagyobb ösz­­szeget költhetnek ésszerű fejlesztésre, együtt többet és eredményesebben tudnak dolgozni, s nincsenek bérfe­szültségek. Mindez jókora szervező munkába került — pénzbe azonban nem. Ezután pedig csak hoz a kony­hára. — Igyekeztünk lecsípni az energia­­költségekből is. A hőközpont pél­dául száz lakáson kívül két közintéz­ményt is fűtött, az utóbbiakat akkor is, amikor nem kellett volna, mert senki sem volt az épületben. A meg­felelő műszaki megoldás úgyszólván fillérekbe került, viszont egy év alatt több mint másfél millió forintot ta­karítottunk meg — tájékoztat Tóth Sándor. Egy újabb pápai példa azt bizo­nyítja, hogy úgy is meg lehet fogni a pénzt, hogy előbb némi költségbe verjük magunkat. Ebben az esetben egy hozzáértő szakember munkadíja volt az a tulajdonképpen jelentékte­len kiadás, amely egy esztendő alatt 63 ezer kiló fűtőolaj-megtakarítást jelentett. Az illető a pápai kórház­rendelőintézet energiafelhasználását vizsgálta felül, s olyan házilagosan is elvégezhető megoldásokat is javasolt, amelyek megvalósításával lényegesen kevesebb fűtőolaj fogyott anélkül, hogy bármiben is változtak volna az intézmény működési körülményei. Az már csak adalék, hogy itt sem kellett külső kivitelezőnek könyörögni, a kórháznak saját tmk-részlege van, s a házi szerelők léte évente több mint félmillió forint megtakarítást jelent az intézménynek. Ezt az összeget pe­dig közvetlenül a gyógyítást segítő célokra fordíthatják. Milliókat hozó ötletek — Ugyancsak busásan megtérülő kiadás az a tízezer forint, amit a ta­nácsapparátusban dolgozók jó ötletei­nek díjazására fordítunk. Például milliókat nyerünk azon, hogy a mű­szaki osztály egyik munkatársa java­solta: szervezzük meg, hogy a válla­latok az építés-bontás során keletke­ző, másra már nem használható tör­meléket ne tüntessék el, hanem a tervezett lakótelep területének feltöl­tésére használják, így tulajdonkép­pen kétszeres a haszon: kevesebb lesz a környezetszennyezés, és nem kell annyi földmunkát elvégezni. De nem ez az egyedüli jól fizető ötlet — mondja dr. Mayer László vb-titkár. A város fejlődését a patrióta ala­posságával és szigorával figyelemmel kísérő pápaiak is segítenek takaré­koskodni a tanácsnak, szívesen vég­zett társadalmi munkájukkal járul­nak hozzá, hogy bár kisebbek az anyagi lehetőségek, mégis tovább gyarapodjon a város. Kónya József Fejlődő lakásgazdálkodás Szolnok megyében (Munkatársunktól.) Ha jellemezni akarjuk azokat a la­kásgazdálkodásra vonatkozó közép­távú terveket, amelyeket a közel­múltban hagytak jóvá Szolnok me­gye vezetői, egy mondatban össze­gezhetjük törekvéseiket: céljuk a ter­hek arányosabb elosztása. Ez vonat­kozik az állami vállalatokra, az in­tézményekre, valamint a lakásigény­­lőkre és -építtetőkre. Bár a megyében az első 15 éves fejlesztési program során 45 ezer otthon készült el, s a legutóbbi ötéves terv időszakában to­vábbi 12 ezerrel gyarapodott a la­kásállomány, még mindig hét—nyolc­ezer az igénylők száma. Szolnok megyében 1985-ig — a ter­vek szerint — 15 ezer lakás épül fel, ezen belül a magánépítés aránya vár­hatóan 84 százalék lesz. Ez csak ak­kor érhető el, ha a kezdeményező családok szándékát felkarolják, illet­ve intézkedésekkel bizonyítják: ér­demes saját erőből építeni. A me­gyei tanács ezért, az OTP közremű­ködésével, a családiház- és a csopor­tos lakóházépítést az állami telekkí­nálat bővítésével kívánja segíteni. Gondoskodnak a telkek közművesí­téséről, a munka pénzügyi fedezeté­ről, összeállítják az ajánlott tervek jegyzékét, és az építtetőket a gazda­ságos megoldások választására ösz­tönzik. Megteremtik annak feltételeit is, hogy a családi házat építő kisipa­rosok a korábbinál több gépet köl­csönözzenek. Az új lakásépítésen kívül nő a ré­gebbi lakások felújításának, karban­tartásának jelentősége, így akarják növelni a tíz—húsz éve épített ott­honok használati értékét. Szolnokon és Jászberényben az emeletráépítés­sel is gyarapítják majd a lakások számát. A jelenlegi tervidőszak vé­géig a megváltozott lehetőségeknek és igényeknek megfelelően átalakít­ják a megyében az építőipar szerke­zetét. Például az Építési és Szerelő­­ipari Vállalatnál 4,5 százalékról 30 százalékra emelik a lakásfenntartás­sal kapcsolatos munka arányát. A megyei ÁÉV-nál 1985-ig 2,5-ről csak­nem tíz százalékra, a személyi tulaj­donban levő lakások karbantartásá­nál meghatározó szerepet játszó szö­vetkezeti építőiparban pedig 23-ról 37 százalékra növelik a felújításra szánt erőt. A lakásgazdálkodást a lépcsőzetes cserékkel teszik teljessé. Az új és megüresedett otthonok egy részének — 20—25 százalékának — felhaszná­lásával lakáscserealapot hoznak lét­re. Tovább szélesítik a lakásjuttatás társadalmi ellenőrzését. A bizottság például nemcsak a névjegyzékek ösz­­szeállításában vesz részt, hanem azt is megvizsgálja, hogy a kiutalt Lakás megfelel-e a vb-határozatnak, to­vábbá az illetékes szervek a közér­dekű bejelentések, panaszok orvos­lása érdekében miként intézkedtek. Szolnokon — a budapestihez hason­lóan — megteremtették a feltételeit a csereigények központosított nyil­vántartásának. Az intézkedésektől a lakáscserék és az ingatlanforgalom egyszerűsödését, a lakásgazdálkodás eredményességének növekedését vár­ják. Tovább épül Szolnokon a Széchenyi-lakótelep. boros­jenő felvétele Erdélyből az önálló Magyarországért 425 ÉVE SZÜLETETT BOCSKAI ISTVÁN Négy és negyed évszázaddal ezelőtt, 1557. január 1-én­­ született Bocskai István, Magy­arország és Erdély feje­delme, a Habsburgok elleni első nem­zeti szabadságharcunk vezére, a XVI —XVII. száz­ad fordulójának nagy magyar hadvezére és államférfia. Kolozsvárott, Mátyás király egy­kori szülőházában látta meg a nap­világot, ahol apja, Bocskai György, Habsburg Ferdinánd király biztosa­ként tartózkodott. Édesanyja, lek­­csei Sulyok Krisztina, felvidéki elő­kelő család leánya volt. A Bocskai­­birtokok viszont Biharban, Várad és Debrecen közt terültek el, központ­juk Kismarja volt, erről vette a csa­lád nemesi előnevét is. A XVI. század Magyarországon a nagy törökellenes küzdelmek kora, Bocskai György azonban inkább a tollat forgatta, mintsem a kardot. Művelt, eszes férfi volt, aki a három részre szakadt ország egyesítését Fer­dinánd királytól várta. Az 1560-as években a magyar kancellária titkára volt Bécsben, így István fia Bécsben, majd Prágában nevelkedett, több elő­kelő magyar család gyermekével együtt. A nevelés persze korántsem a tudományokban való elmélyedést je­lentette, hanem a nemesi-vitézi és az udvari életre való felkészülést, előbb a császári apródok, majd az udvar­ban szolgáló nemes ifjak társaságá­ban. 1576-ban, tizenkilenc éves korában otthagyta a császárvárost, és Erdély­be ment. A gyulafehérvári fejedelmi udvarban zárt ajtók várták, hiszen rokoni szálak fűzték a legelőkelőbb erdélyi családokhoz, sőt a fejedelmi székben ülő Báthoriakhoz is. Erdély mozgalmas napokat élt ek­kor: a Lengyelország királyává vá­lasztott Báthori István fejedelem ép­pen indulóban volt Krakkóba. A feje­delemséget ugyan megtartotta, hely­tartóvá azonban bátyját, Kristófot tette, akinek felesége Bocskai István nénje volt. Így érthető, hogy­ Bocskai alig múlt húszéves, amikor máris a fejedelmi tanács tagja, 1581-ben. Kristóf Vajda halála után pedig a trónörökös, a kiskorú Báthori Zsig­mond gyámja és az országot kor­mányzó, négy főúrból álló testület egyik tagja. Szövetség Rudolf császárral 1588-ban az országgyűlés a tizen­hat éves Báthori Zsigmondot nagy­­korúsította. A fiatal uralkodó mellett a fejedelemség első és legbefolyáso­sabb embere Bocskai. Jóllehet Zsig­­mond a jezsuiták neveltje és Vak­buzgó katolikus, Bocskai pedig meg­­győződéses kálvinista, politikai és katonai téren teljes köztük az egyet­értés. 1592-ben a fejedelem kinevezi Váhad főkapitányává. Ebben a minő­ségében nemcsak Erdély legfontosabb végvárának parancsnoka, hanem az egész erdélyi seregnek is a főgenerá­lisa. Szava a politikában is döntő. Erdély, a török torkában, kénysze­rűen a Porta hűbérese volt. Bocskai azonban úgy ítélte meg, hogy a török hatalom már túljutott delelőjén, s ha Erdély szövetkezik a császárral, le­rázhatja a szultán gyámkodását, sőt egyesült erővel kiverhetik a törököt az alföldi részekről, és helyreállít­hatják az ország egységét. Elgondo­lásának megnyeri Báthori gyóntató­­ját, majd a fejedelmet is, s együttes elhatározással, katonai erővel, a ve­zetők kivégzésétől sem riadva vissza, megtöri a politikai ellenzéket, amely azt vallja, hogy Erdély nem fordulhat szembe a török hatalommal. 1595-ben ő vezeti az erdélyi követséget, amely Prágában szövetséget köt Rudolf osztrák császárral és magyar király­­lyal: mindkét uralkodó kötelezi ma­gát a török elleni hadjárat megindí­tására. Erdély felmondja az adófizetést a Portának, s a fejedelmi hadak még abban az évben megindulnak Bocs­kai vezetésével. Benyomulnak Ha­vasalföldre, s a Vitéz Mihály román vajda csapataival kiegészülő sereg Gyurgyevónál döntő győzelmet arat a nagyvezér hadán. Ha a császári h­a­­dak akkor megindultak volna nyugat felől, könnyen lehet, hogy összerop­pan a magyarországi török uralom. Két ellenség között A császári hadak azonban nem in­dultak meg, legalábbis nem kellő számban. Rudolf császár nem tudott, nem is akart elegendő katonát kül­deni a török ellen; úgy vélte, biro­dalmi szempontból más, fontosabb fel­adatai vannak, így Erdély magára maradt, a Porta bosszúj­a pedig nem késett. Báthori Zsigmond a remény­telen helyzetben lemond Erdély trón­járól, s a fejedelemséget átadja Ru­dolfnak. A Basta generális vezetésé­vel megérkező néhány ezer zsoldos azonban nem elegendő a török táma­dás kivédésére. A fejedelemség terü­lete évekre hadszíntérré válik, ame­lyen császári és török csapatok csatáz­nak, megosztva az erdélyieket is. Bá­thori Zsigmond visszatér, majd újra lemond, a harcokba beavatkozik Mi­hály havasalföldi vajda, megnyerve szövetségesül a székelyeket, de Basta megöleti, m­ajd török támogatással Székely Mózes választatja magát fe­jedelemmé. A pusztító harcokban a virágzó ország teljesen elpusztul. Az egymás ellen vonuló zsoldoshadak felgyújtják a városokat, az éhínség és a járványok tízezreket pusztítanak el, az éhező emberek makkból sütik a kenyeret, s a paraszt, mert jószága nem volt, magát fogja a kocsiba, a „Basta szekeré”-be. Bocskai megpróbált a császári kül­döttekkel együttműködni, de azok olyannyira nem bíztak benne, hogy erdélyi birtokaitól is megfosztották. 1601 elején Prágába rendelték, és csak 1602 végén eresztették vissza Biharba. Hazaérkezve saját szemé­vel láthatta, mire juttatta Erdélyt az általla kezdeményezett politika. Meg­győződhetett róla, hogy Erdély nem szakadhat el a Portától, s hogy a császári csapatok „védelme” rosszabb a török hűbérességnél. Erdélynek, ha nem akar teljesen elpusztulni, szem­be kell fordulnia a császárral. 1604-ben megkezdte a Habsbur­gok elleni szervezkedést. Erre ösztö­nözte a Felvidék, a királyi Magyar­­ország elégedetlensége is, ahol a zsol­doshadak garázdálkodásához a Ru­dolf által katonai terrorral megindí­tott erőszakos ellenreformáció, pro­testánsüldözés járult. Amikor azután 1604 őszén úgy érezte, hogy a kassai főkapitány, Belgiojoso gróf támadása személyében is veszélyezteti, nyíltan előlépett. A független Erdély fejedelme Ettől kezdve az események villám­gyorsan peregnek. Bocskai megnyeri a császári zsoldban álló hajdúkat, s 1604. október 15-én éjjel Álmosd és Diószeg közt szétveri a kassai főka­pitány seregét. Csapatai naponként növekednek, néhány hét múlva már húszezer ember harcol zászl­ai alatt. A parasztság után mellé áll a nemes­ség is, Debrecen, majd Kassa, a fel­vidéki bányavárosok megnyitják előtte kapuikat, s az ellene küldött Basta generális, kezdeti részleges si­kerek után, szétzüllött seregének roncsaival menekül az országból. 1605 nyarán Bocsk­ai kezén Van Er­dély, a Felvidék és a Dunántúl, és a hajdúk már Bécs körül portyáznak. A nyárádszerd­ahelyi országgyűlés 1605. február végén Erdély, a szeren­csi országgyűlés pedig április 20-án Magyarország fejedelmévé választja a diadalmas bihari nagyurat. A tö­rök Porta szövetségeséül fogadja, és támogatásáról biztosítja. A nemes­ség egy része és a hajdúk úgy vélik, eljött az ideje a Habsburgoktól való elszakadásnak, a független nemzeti királyság visszaállításának. Törekvé­süket a török is pártolja, a szultán királyi koronát küld Bocskainak. Bocskai maga is tudta, hogy végső kibontakozást csak az önálló és füg­getlen nemzeti állam hozhat, de azt is látta, hogy a két világbirodalom, a császár és a szultán közt a megfo­gyott, megtöredezett magyarság egye­dül nem állhat meg. Ez csak újabb háborúhoz s további pusztuláshoz vezetne. Békét köt tehát a császár­királlyal, de békét közvetít Bécs és Isztambul közt is, „hogy ez közönsé­ges vérontás lecsendesítessék, ne ro­moljon továbbra is magyar vér”. Az 1606. évi bécsi béke orvosolta az al­kotmányos és vallási sérelmeket, biztosította Magyarország önállósá­gát a Habsburg-birodalomon belül, és elismerte az erdélyi fejedelem füg­getlenségét. A törökkel kötött zsit-­vatoroki béke pedig megszüntette az állandó pusztító harcot. Megkezdőd­hetett a romokba dőlt ország újjá­építése. Bocskai azonban nemcsak a jelent nézte. Biztosítékot keres, amely mint „bástya és pajzs” őrizze és védje „a két hatalmas császár közt elfogyott magyar nemzetségnek javát és meg­maradását”. Erre a feladatra az er­délyi fejedelemséget jelöli ki, ennek függetlensége „legerősebb pajzsa az mi nemzetségünk megmaradásának, abból várhatjuk örökös megtartását egész nemzetünknek”. Ahogy végren­deletében megfogalmazta: „Valamed­dig a magyar korona ott fenn ná­lunknál erősebb nemzetségnél, a né­metnél leszen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fe­jedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmakra, javakra lészen.” Ennek az Erdélynek kötelességévé teszi politikában s műveltségben a magyar hagyományok átmentését és a királyi Magyarország lakosságának védelmét. Hogy pedig Erdély számára a szük­séges katonai erőt biztosítsa, tízezer hajdú vitézét, a szabadságharc had­seregének magvát nagy kiváltságle­vélben szabadparaszti jogokkal ru­házta fel, és Erdély határán, Debre­cen környékén, a török háborúkban elpusztult vidéken letelepítette. Föl­desúrnak nem adóztak, az erdélyi fejedelem parancsára azonban fegy­verbe kellett állniuk. Tettével, ame­lyet a vármegyei nemesség a végső­kig ellenzett, megmentette a pusztu­lástól a magyarság egy értékes réte­gét, ugyanakkor rést ütött a rendi társadalom merev keretein. A fejedelem a béke megkötését csa­k néhány nappal élte túl. 1606. december 30-án, 50 éves korában meghalt Kassán. A XVII. század magyar történelme azonban az ő ál­tala rakott alapokon indult. Benda Kálmán

Next