Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-27 / 97. szám

1982. április 27., kedd NÉPSZABADSÁG Hetvenöt éve született Háy Károly László Szimbólumnak tekinthető, hogy Derkovits Dózsa-sorozatának 1936-os első kiadásához Háy Károly László készített címlapot: a hetvenöt esz­tendeje, 1907. április 27-én született művész és forradalmár annak az esz­mének és annak a művészeteszmény­nek szolgált egész életében, amely­hez mércét az 1514 alkotója szabott. Ekkor, a klasszikus fametszetek megjelentetése idején már túl volt politikai és művészeti iskoláin, túl az első börtöniskoláin is a huszonkilenc éves címlaptervező. Csók, Réti Ist­ván és Vaszary növendéke volt öt esztendeig, s egyszersmind a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom neveltje a húszas évek végétől. Első egyéni kiállítása 1929-ben nyílt meg, illegális munka miatt börtönbe elő­ször 1932-ben került. Alapítója lett a Szocialista Képzőművészek Csoport­jának, tagja a csoport kommunista sejtjének, s bár 1934-ben ismét be­börtönözték, 1942-es elhurcolásáig, Margit körúti, majd bori munkatá­bori megpróbáltatásaiig kétkedés és késlekedés nélkül tevékenykedett a titkos és féllegális mozgalomban. Sokra képes szellem, olyan kommu­nista volt, aki többféle fegyvert tu­dott, s akart mindig tudatosan a párt érzelmi-gondolati frontjain forgatni. Röplapot sokszorosított és szervezett, munkás-tárlatvezetések részese volt, s komor vagy szenvedélyes képei, iz­gatott rajzai, expresszív metszetei mellett díszletekkel és freskótervvel szolgálta az ügyet, a művészetét és a szocializmusét. Már a felszabadulás előtt a legtöbbet publikáló, őszinte szóval is agitáló szocialista képzőmű­vész­ kritikái, vitacikkei, jegyzetei a többi között a Szocializmus oldalain, a Népszava és a Magyar Nemzet ha­sábjain tették ismertté a nevét. A felszabadulás esztendejében a párt kulturális osztályának vezetője, később budapesti színházak díszlet­­tervezője, 1948-tól az Iparművészeti Főiskola tanára, de e munkakörök mellett végig megmaradt etikusan gondolkodó, szerényen dolgozó és őszintén publikáló, sokoldalú Háy Károly Lászlónak. 1947-ben gyűjte­ményes kiállítást rendezett, a rákö­vetkező években magyar klassziku­sokat illusztrált, s 1954-ben — híven tizennyolc évvel korábbi önmagához — az első volt a hajdani szocialista művészek közül, aki megpróbált nyil­vánosan, nagy cikkben szembenézni az évekig rosszul feltett „Derkovits­­kérdéssel”. Csendben és rövid életet élt. 1960- ban még bemutatkozott régi harcos­társával, Farkas Aladárral az Ernst Múzeumban, s a következő január­ban, ötvennégy évesen meghalt. A Munkácsy-díjas művészre, a kom­munistára és a gondolkodóra lapunk megkülönböztetett tisztelettel emlé­kezik. 1945-től a fordulat évéig, az új történelem legharcosabb, legtöbb kritikusi önállóságot és bírálói fele­lősséget követelő esztendeiben Háy Károly László írta a Szabad Nép képzőművészeti cikkeit; elődünk em­lékének is tisztelgünk Háy Károly László születésének évfordulóján. Darvas Józsefre emlékeznek Orosházán, Darvas József szülővá­rosában, a helyreállított szülőház egyik szobájában az író munkássá­gát bemutató kiállítást rendeztek. A helyszínen április 23. és 25. között irodalomtörténeti vándorgyűlést tar­tottak Darvas József életművéről. (Képünkön Darvas József szülőháza.) ||jjyiíj Az aranyelefánt A szatírát elvben nagyra becsüljük, valamint gyakran siránkozunk amiatt, hogy hazánkban nem hono­sodott meg igazán. Lelkünk legmé­lyén azonban a szatíra íróját mégis mintha valamilyen beteg lelkületű kocsmatölteléknek, füstös kávéházak romlott testű és szellemű figurájá­nak látnánk, aki kancsai szemével nézve ábrázolja olyan torzra egyéb­ként szép és kiegyensúlyozott, már­­már tökéletesen harmonikus vilá­gunkat. Talán még akkor is inkább csak a remekül mulattató karikaturista alakja jut eszünkbe, ha a húszas­harmincas évek nagy szovjet szatiri­kusaira, Majakovszkijra, Bulgakovra vagy Ilire és Petrovra gondolunk. Pedig ők igazán nemcsak éles szem­mel vették, észre világuk fonákságait — ami önmagában sem csekély do­log egy minden addigihoz képest minőségileg megváltozott társada­lomban —, hanem valóban hősies küzdelmet is vívtak — jobbra és bal­ra egyaránt. Pontosabban mindkét irányban, az ügy érdeme szerint. A NÉP korszakában gyökerezett ez a szatíra, abban a dilemmában, amelyet a fiatal szovjet állam a hú­szas évek elején élt át. Amikor ki­tűnt, hogy a szigorúan közösségi, az egyéni önzést végképp megszüntető társadalom építése sem megy egyéni anyagi érdekeltség nélkül. Amikor főképp a korabeli értelmiségiek kö­reiben utópisztikusan felfogott for­radalmi eszmények, célkitűzések be­leütköznek a köznapi élet gyakorla­tába, sőt beleütköznek olykor a lét­­fenntartás elemi szükségleteibe is. A nagy szatirikusok ebben az időszak­ban úgy ábrázolták az eszmények és a nekik megfelelni nem óhajtó va­lóság, az aszkétikus forradalmiság és természetes emberi életszemlélet ütközetét, hogy közben mindkét ol­dalon lelepleződjenek az abszurd szélsőségek. A dogmatikussá, bürok­ratikus szólammá, olykor pusztán hatalmi vezényszóvá merevedő for­­radalmiságot éppúgy észreveszik, mint az egészséges mértéket megha­ladó, öncélú, valóban a kapitalizmus törvényeit idéző harácsolást, vagyon­­gyűjtő szenvedélyt. Alekszandr Kopkov komédiája, Az aranyelefánt, amelyből Elbert János fordítása nyomán Várkonyi Gábor írt és rendezett tévéjátékot, ebbe a szatirikus sorba tartozik, s noha nyilvánvalóan nem olyan színvona­lú, mint Majakovszkij, Bulgakov vagy Ilf és Petrov művei, egy olyan jelentőségű irodalmi áramlat termé­ke, amelyből a második vonal is megismerésre méltó. Igaz, Az arany­elefánt nem Aranyborjú és nem is Poloska, nem tud annyira átütő ere­jű jelképpé növekedni. Inkább meg­marad egyszerű vagyontárgynak, amely inkább felkelti a harmincas évek elejének szovjet kolhozfalujá­ban az önzést, a kapitalista jólété­nek irigylését, mintsem gyűlöletét. Kopkov pedig inkább a figurák te­remtésében, egy-egy helyzet meg­rajzolásában látszik erősnek, mint­sem a teljes kompozíció megalkotá­sában. Az viszont már eszmei okok­ból következik, hogy végül a hazai föld vonzereje tartja vissza a lég­gömbön Amerikába szökni óhajtó hősét, tehát hogy a társadalmi er­kölcs terén keletkezett problémát a hazafias érzés oldja meg. Ez rokon­szenves, valószerű, sőt sok esetben valóságos megoldás ugyan, csak ép­pen nem folyik a darabból, nincs abban előkészítve. Remek viszont, ahogyan a szerző az általános társa­dalmi problémákat, a szocializmus építésének kezdeteivel együtt járó el­vi kérdéseket az orosz falu erkölcsi, gondolkodásbeli közegébe belehelye­zi, ahogyan az ideológiai kérdések­kel nehézkesen-bizalmatlanul ismer­kedő embereket bemutatja. Várkonyi Gábor televíziós rende­zésének is azok a legjobb pillanatai, amikor azt tudja érzékeltetni, aho­gyan mind az ingadozó, mind a nem ingadozó falusiak küzdenek, hogy gondolataikat, érzéseiket, érdekeiket, vágyaikat átfordítsák a szocialista tulajdonviszonyoknak, a kolhozélet új formájának megfelelő nyelvre. Különösen az elnököt játszó Kun Vilmos érzékelteti jól azt a szögle­tességet, azt a kényszerű megfontolt­ságot, amit funkciója ró rá. Minden szava előtt tűnődnie kell, hogy mi­képpen is szóljon, mindig alaposan meg kell gondolnia, mit is mond adott helyzetben egy elnök. Garas Dezső nehezebb helyzetben van. Ő játssza azt az ingadozó parasztot, aki, mikor végre elszánja magát, hogy nemcsak a kolhozba, de a párt­ba is belép, elolvas egy könyvet a kapitalisták dőzsöléseiről, de ahe­lyett, hogy meggyűlölné ezért őket, inkább irigyelni kezdi életformáju­kat, s ő az, aki megálmodja, hová rejtette el kincsét Sztypán Razin. Szóval neki kellene a korproblémák egyetemes szimbólumává növelve felmutatnia az aranyelefántot. S minthogy Kopkov aranyelefántja — mint már említettem — azért még­sem eléggé erőteljes jelkép, Garas játéka sem tud igazán felszárnyalni. Mint ahogyan a léggömb sem, amelyen szökni szeretne. A televíziós változat lényegében ugyanis benn­marad a színdarab helyszínéül szol­gáló parasztházban, s jóformán csak Mocsalkin álmainak — egyébként felesleges — megjelenítése végett lép ki abból. Pedig a helyszín szaba­dabb, változatosabb kezelése valószí­nűleg növelhette volna a szatíra ha­tását, sőt talán közelíthette volna azokhoz a fantasztikus dimenziók­hoz is, amelyekre a szerző erejéből nem futotta. Zappe László Osztrák könyvajándék az ELTE-nek Értékes könyvgyűjteményt ajándé­­kozott az ELTE bölcsészettudományi karának a Budapesti Osztrák Kultu­rális Intézet. A 600 kötetből álló kis­könyvtárat hétfőn rövid ünnepség keretében adta át Artur Kremsner, az intézet igazgatója, az Osztrák Köztársaság budapesti nagykövetsé­gének sajtó- és kulturális tanácsosa. Méltatta a két ország kulturális kap­csolatainak jelentőségét, s szólt ar­ról, hogy a jövőben irodalmi, iroda­lomtörténeti és nyelvészeti, s más szakkönyvekkel is gyarapítják majd a német tanszék 36 ezer kötetes könyvtárát. Az ELTE nevében Un­ger Mátyás dékánhelyettes köszönte meg az ajándékot. Az egyetem német tanszéke gyü­mölcsöző kapcsolatban áll az Oszt­rák Kulturális Intézettel, amelynek jóvoltából már korábban is sok ér­tékes német nyelvű könyvvel gazda­godott. A most átadott gyűjtemény újkori és legújabb kori osztrák köl­tők, íróik, irodalomtörténészek mun­káit tartalmazza. A hallgatók ere­deti nyelven tanulmányozhatják olyan jelentős alkotók írásait, mint például Rainer Maria Rilke, Robert Musil, Hugó von Hofmannstahl, Erich Zöllner, Franz Kafka és Ste­­fan Zweig. (MTI) ­ Kiosztották az idei Kazinczy-érmeket Vasárnap Győrött befejeződött a Szép magyar beszéd háromnapos ve­télkedőjének országos döntője, amely­be 120 gimnáziumi és szakközépis­kolás, valamint szakmunkástanuló jutott be. Mindkét kategóriában a tizenöt legjobb megkapta a Kazin­­czy-érmet, valamint a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának díját. Ezenkívül öt Kazinczy-érmest a KISZ Központi Bizottsága külön díjazott. Az érmeket Péchy Blanka érdemes művész, az érem alapítója, a két zsű­ri díszelnöke adta át. A legszebben beszélő 15, gimnáziumi és szakközépiskolai tanuló a következő: Balogh Gyöngyi Kazinczy Ferenc gim­názium és egészségügyi szakközépisko­la Győr, Buda András 1-es számú ipari szakközépiskola Miskolc, Bitz Angéla Landler Jenő gimnázium Eger, Détár Enikő Gárdonyi Géza gimnázium Eger, Herendi Zsolt, Nagy Lajos gimnázium Pécs, Kincses Árpád Gyermekváros Fót, Kovács Mária Jókai Mór gimnázium Komárom, Rusznák Andrea Bessenyei György gimnázium Kisvárda és Ru­zsinszky Attila Dobó István gimnázium Eger, Sáfár Mónika I. László gimnázium Budapest, Sárközi Enikő Petőfi Sándor gimnázium Pápa, Szakács Zsuzsanna Ár­pád gimnázium Tatabánya, Varga And­­rea Katona József gimnázium Kecske­mét, Völgyi Éva Vasvári gimnázium Szé­kesfehérvár és Ződi Zsolt Zrínyi gimná­zium Miskolc. A legszebben beszélő szakmunkás­­képző intézeti hallgatók: Bódi Éva, Békés Glasz élelmiszeripari szakmunkásképző Budapest, Borbás Ildi­kó, Rónai Sándor élelmiszer-ipari szak­munkásképző Budapest, Both Andrea gyors- és gépíróiskola Komárom, Győri István, 21-es számú Katona József ipari szakmunkásképző Budapest, Horváth Edit 403-as számú Pesti Barnabás szakmun­kásképző Sopron, Hutkai Attila 117-es számú ipari szakmunkásképző Sátoralja­újhely, Juhász Zsuzsa kereskedelmi és ven­déglátóipari szakmunkásképző Győr, Kiss Sándor 606-os számú ipari szakmunkás­­képző Jászberény, Madar Erika keres­kedelmi és vendéglátóipari szakmunkás­­képző Debrecen, Papp Etelka kereske­delmi és vendéglátóipari szakmunkás­­képző Kiskunhalas, Pitrik Katalin 12-es számú Dallos Ida szakmunkásképző Bu­dapest, Somoskői Tibor kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző Salgó­tarján, Széki Andrea 402-es számú ipari szakmunkásképző Mosonmagyaróvár, Ta­kács Lívia kereskedelmi és vendéglátó­ipari szakmunkásképző Pécs és Varga Il­dikó 624-es számú ipari szakmunkáskép­ző Szeged. (MTI) 7 KÖNYVSZEMLE te­­tlus Senkinek a fejében nem fordul meg az a kérdés, hogy „kellenek-e orvosok”, vagy hogy „kellenek-e mérnökök”. Az sem lehet azonban véletlen, hogy a filozófusokra vonat­kozólag keményen fogalmazódott meg ez a kétkedéssel fölérő kérdés, s hogy nyomós érvekkel kellett rá válaszolniuk a társadalomtudomá­nyok művelőinek. Meggyőzőek és — ami fontosabb — biztatók a cáfolati érvek, de nem alaptalanok az aggá­lyok sem: eloszlani csak akkor fog­nak, ha a régi igazságok ismételge­tését és — már bocsánat a szóki­mondásért — a holdvilágnyaló spe­kulációkat végképp kiszorítja a ter­mékeny gondolkodás, az anyag és az emberi társadalom mozgástörvényei­nek új szintű általánosítása. „Kezdetben vala a tett” — mond­ja a szállóige, s helyesen. Rengeteg tanulnivalónk van persze az idea­lista bölcselet legjobbjaitól is, de a marxizmus világformáló lényegét el­mélet és gyakorlat, GONDOLAT ÉS TETT egysége határozza meg. Történeti ta­nulságokat is, olvasmányi élményt is nyújt két olyan könyvújdonság, amely a személyes és mozgalmi út­keresést dokumentálja. Jó vállalkozás volt kiadni a rend­kívül sokoldalú és regényes életű Ferdinand Lassalle-nak, az Általá­nos Német Munkásegylet megalapí­tójának legjelentősebb műveit (Be­szédek és írások). Filológusi, filozó­fiai és jogtörténészi felkészültsége önmagában is impozáns, de még ele­venebben mutatják gondolatainak az örvénylését azok a fejezetek (Ba­lázs György értő válogatásában és okos előszavával)", amelyekben a munkásmozgalom újjászervezője szó­lal meg — teoretikusként, agitátor­ként, lenyűgöző szónokként. Fölényes tárgyi biztonsággal és jó történeti érzékkel szedte ízekre a német bur­zsoázia uralmának gazdasági és po­litikai erőszaktevését. Marx és En­gels fegyvertársává lehetett volna, de soha nem lett azzá így sem — legfeljebb ideiglenes szövetséges. Nem is Lassalle vezérkedési vágya, féktelen hiúsága játszotta ebben a fő szerepet (bár a kacérkodása Bis­marckkal objektíve az árulásig so­dorta), inkább nézeteik mélyreható különbsége — akár a néptömegek tudatosságának és szerepének, akár az államnak a konkrét és általános megítélésében. Ennyi idő múltán is bámuljuk lángcsóvás gondolatait, s fájlaljuk tehetségének elpocsékolá­­sát. (Gondolat—Kossuth) Sokan hiszik könnyű műfajnak az önéletírást (tonnaszámra érkeznek a kiadókhoz a legfeljebb családi és ba­ráti kör számára érdekes emlékira­tok), pedig sok feltétele van annak, hogy bármely memoár közérdekű le­hessen — elsősorban is a megtett életpálya erkölcsi súlya és a szerző átlagon felüli, sőt művészi íráskész­sége. Az 1973-ban elhunyt olasz kommunista professzor, Antonio Pe­­senti memoárját (Katedra és börtön) éppen ezek az erények és értékek te­szik kitűnő olvasmánnyá — még ha megkésetten is, tíz évvel az olasz ki­adás megjelenése után. Huszonnégy évre ítélte a fasiszta bíróság, de eb­ből — hála a felszabadító harcoknak — „csak” nyolcat kellett letöltenie. Jelentős tudós volt (a pénzügyi tu­dományok professzora), és kivétele­sen tiszta ember, akit racionális gon­dolkodása és szinte gyermekiesen őszinte humanizmusa tett antifasisz­tává, majd kommunistává. Azt az értelmiségi típust testesítette meg, amelyre ezután is új meg új felada­tok várnak, memoárja pedig a hiva­tástudat és szerénység megkapó em­léke. (Kossuth) Akár mennyiségi mutatók szerint, akár (s természetesen ez az igazi kri­térium) tudományos színvonal te­kintetében vesszük számba a VALLÁSTÖRTÉNETI kiadványokat, egyértelmű a tárgyi gazdagodás és a módszertani fejlő­dés. Túljutottunk azon, hogy akár „a” vallást, akár bármely hitet egy adott társadalmi képződmény köz­vetlen tükröződésének tekintsünk — mindinkább foglalkoztatja kutatóin­kat annak vizsgálata, hogy miért ép­pen így vagy úgy alakultak ki és formálódtak mássá a különféle kép­zetek, hitek és szertartások. Külde­tést vállalt, s tölt be e tárgykörben a Világosság című folyóirat, amikor olyan cikkeket közöl, amelyek a tu­dományos ismeretterjesztés kívánal­mainak felelnek meg — vagyis úgy tartalmaznak új eredményeket, hogy azoknak az igazságáról ne csak a szakmabeliek, hanem a józanul gon­dolkodó és érdeklődő olvasók is meggyőződhessenek. Legnagyobbrészt ebben a folyó­iratban jelentek meg először a Hahn István új kötetében (Hitvilág és tör­ténelem) olvasható tanulmányok. „Az ókori vallások és a rabszolga­ság” kapcsolatainak elméleti vizsgá­latától „A késő antik utópia” rend­szerező feltárásáig ível a tematika. Se igazságosnak, se lehetségesnek nem gondolnám, hogy a tizenkét fe­jezet közül akár egyiknek, akár má­siknak a jelentőségét hangsúlyozzuk — inkább csak személyes vélemény­ként mondom, hogy a görög gondol­kodás ellentmondásosságáról, vala­mint a keresztény és a pogány ideo­lógiák viszonyairól szóló tanulmá­nyokat látom szellemileg legizgalma­sabbnak. Elsősorban itt olvashatók olyan bizonyítások és olyan új kö­vetkeztetések, amelyek lényegesen módosítják a hagyományos elképze­lést (ide sorolva a marxista kézi­könyvek megállapításait is), s ame­lyeknek a megcáfolásához — kolle­giális vita kereteiben — alaposan fel kell kötni a cingulust. A kötet egészére vonatkozólag in­dokolt viszont kiemelni Hahn István bizonyítási módjának a hitelét: konkrét szövegek konkrét tartalmát vizsgálja — csak úgy és akkor álta­lánosít, ha az elvonatkoztatáshoz szükséges tárgyi alapot a vizsgált (más kutatók figyelmét olykor el is kerülő) szövegekkel biztonságosan építette fel. Módszeréből is, pedagó­gusi szenvedélyéből is következik, hogy — a szó nemes értelmében — szellemes stílussal teszi közérthető­vé és közérdekűvé mondanivalóját. (Kossuth) Hahn vizsgálódásai az antikvitás és középkor metszéspontjánál zárul­nak. A középkor kulturális hagyaté­kának egyik különleges fejezetét dol­gozta fel Faludy Anikó, az ő kitű­nően illusztrált és nyomott könyvé­nek (Bizánc festészete és mozaik­művészete) ismertetésével kezdem a CORVINA KIADÓ újdonságainak a szemlézését. Elő­ször is egy szemrehányás, de nem a szerző és nem a Corvina címére, ha­nem általában: mind bosszantóbban hiányzik egy ismeretterjesztő monog­ráfia Bizánc történelméről és kul­túrájáról — nem hiszem, hogy ne lehetne találni rá megfelelő munka­társakat! Így azután, bárki foglal­kozzék is e csaknem ezeréves állam és műveltség bármely részletével, hol ide, hol amoda kell kalandoznia az összefüggések megvilágításában. Így járt Faludy Anikó is, s nem csoda, hogy a töméntelen adalékból labi­rintus képződött: egyes részleteiben (akár a szakszerű képleírásokban, akár a bizánci képzőművészet antik és keleti elemeinek a felsorakozta­tásában) lényegesen logikusabb a tárgyalás, mint egészében. Már a tény, hogy a magyar szak­irodalomban csak részlegesen talál­ható tárgyat fog össze a könyv, meg­érdemli a méltatást. Ugyanez vonat­­kozik a külföldi források lelkiisme­retes hasznosítására és egy-egy feje­zetnek (például a mozaik térhódítá­sának vagy az „udvari stílus” jel­lemzésének) a kidolgozottságára. Mű­fajelméleti szempontból vitatható ugyan a festészet és a mozaikművé­szet kettőssége (az utóbbi alfajnak tekinthető), ez azonban sokadrendű töprengés lenne: a zsúfoltság és az ebből adódó elnagyolás okozza, hogy csak részben meggyőző a bevezető tanulmány. Rippl-Rónai József festői hagyaté­káról három könyv jelent meg 1971 óta (Genthon Istváné új kiadásban, továbbá Aknai Tamástól és Bernáth Máriától), s most íme a negyedik, Keserű Katalin ismeretterjesztő ösz­­szefoglalása, 23 színes és 36 fekete­fehér képpel. Ilyen komoly előzmé­nyek után nehéz újat mondani, leg­alábbis a magyar olvasóknak. Né­hány életrajzi adalékban találunk tárgyi újdonságot, hiányérzetet kelt viszont az utolsó korszak elnagyo­­lása: az 1910-et követő csaknem két évtizedet mindössze négy kép illuszt­rálja. Jó szóval ildomos azonban méltányolni a bevezető hangulatos­ságát és a képelemzések szűksza­vúan biztos stílusát.

Next