Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-27 / 97. szám
1982. április 27., kedd NÉPSZABADSÁG Hetvenöt éve született Háy Károly László Szimbólumnak tekinthető, hogy Derkovits Dózsa-sorozatának 1936-os első kiadásához Háy Károly László készített címlapot: a hetvenöt esztendeje, 1907. április 27-én született művész és forradalmár annak az eszmének és annak a művészeteszménynek szolgált egész életében, amelyhez mércét az 1514 alkotója szabott. Ekkor, a klasszikus fametszetek megjelentetése idején már túl volt politikai és művészeti iskoláin, túl az első börtöniskoláin is a huszonkilenc éves címlaptervező. Csók, Réti István és Vaszary növendéke volt öt esztendeig, s egyszersmind a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom neveltje a húszas évek végétől. Első egyéni kiállítása 1929-ben nyílt meg, illegális munka miatt börtönbe először 1932-ben került. Alapítója lett a Szocialista Képzőművészek Csoportjának, tagja a csoport kommunista sejtjének, s bár 1934-ben ismét bebörtönözték, 1942-es elhurcolásáig, Margit körúti, majd bori munkatábori megpróbáltatásaiig kétkedés és késlekedés nélkül tevékenykedett a titkos és féllegális mozgalomban. Sokra képes szellem, olyan kommunista volt, aki többféle fegyvert tudott, s akart mindig tudatosan a párt érzelmi-gondolati frontjain forgatni. Röplapot sokszorosított és szervezett, munkás-tárlatvezetések részese volt, s komor vagy szenvedélyes képei, izgatott rajzai, expresszív metszetei mellett díszletekkel és freskótervvel szolgálta az ügyet, a művészetét és a szocializmusét. Már a felszabadulás előtt a legtöbbet publikáló, őszinte szóval is agitáló szocialista képzőművész kritikái, vitacikkei, jegyzetei a többi között a Szocializmus oldalain, a Népszava és a Magyar Nemzet hasábjain tették ismertté a nevét. A felszabadulás esztendejében a párt kulturális osztályának vezetője, később budapesti színházak díszlettervezője, 1948-tól az Iparművészeti Főiskola tanára, de e munkakörök mellett végig megmaradt etikusan gondolkodó, szerényen dolgozó és őszintén publikáló, sokoldalú Háy Károly Lászlónak. 1947-ben gyűjteményes kiállítást rendezett, a rákövetkező években magyar klasszikusokat illusztrált, s 1954-ben — híven tizennyolc évvel korábbi önmagához — az első volt a hajdani szocialista művészek közül, aki megpróbált nyilvánosan, nagy cikkben szembenézni az évekig rosszul feltett „Derkovitskérdéssel”. Csendben és rövid életet élt. 1960- ban még bemutatkozott régi harcostársával, Farkas Aladárral az Ernst Múzeumban, s a következő januárban, ötvennégy évesen meghalt. A Munkácsy-díjas művészre, a kommunistára és a gondolkodóra lapunk megkülönböztetett tisztelettel emlékezik. 1945-től a fordulat évéig, az új történelem legharcosabb, legtöbb kritikusi önállóságot és bírálói felelősséget követelő esztendeiben Háy Károly László írta a Szabad Nép képzőművészeti cikkeit; elődünk emlékének is tisztelgünk Háy Károly László születésének évfordulóján. Darvas Józsefre emlékeznek Orosházán, Darvas József szülővárosában, a helyreállított szülőház egyik szobájában az író munkásságát bemutató kiállítást rendeztek. A helyszínen április 23. és 25. között irodalomtörténeti vándorgyűlést tartottak Darvas József életművéről. (Képünkön Darvas József szülőháza.) ||jjyiíj Az aranyelefánt A szatírát elvben nagyra becsüljük, valamint gyakran siránkozunk amiatt, hogy hazánkban nem honosodott meg igazán. Lelkünk legmélyén azonban a szatíra íróját mégis mintha valamilyen beteg lelkületű kocsmatölteléknek, füstös kávéházak romlott testű és szellemű figurájának látnánk, aki kancsai szemével nézve ábrázolja olyan torzra egyébként szép és kiegyensúlyozott, mármár tökéletesen harmonikus világunkat. Talán még akkor is inkább csak a remekül mulattató karikaturista alakja jut eszünkbe, ha a húszasharmincas évek nagy szovjet szatirikusaira, Majakovszkijra, Bulgakovra vagy Ilire és Petrovra gondolunk. Pedig ők igazán nemcsak éles szemmel vették, észre világuk fonákságait — ami önmagában sem csekély dolog egy minden addigihoz képest minőségileg megváltozott társadalomban —, hanem valóban hősies küzdelmet is vívtak — jobbra és balra egyaránt. Pontosabban mindkét irányban, az ügy érdeme szerint. A NÉP korszakában gyökerezett ez a szatíra, abban a dilemmában, amelyet a fiatal szovjet állam a húszas évek elején élt át. Amikor kitűnt, hogy a szigorúan közösségi, az egyéni önzést végképp megszüntető társadalom építése sem megy egyéni anyagi érdekeltség nélkül. Amikor főképp a korabeli értelmiségiek köreiben utópisztikusan felfogott forradalmi eszmények, célkitűzések beleütköznek a köznapi élet gyakorlatába, sőt beleütköznek olykor a létfenntartás elemi szükségleteibe is. A nagy szatirikusok ebben az időszakban úgy ábrázolták az eszmények és a nekik megfelelni nem óhajtó valóság, az aszkétikus forradalmiság és természetes emberi életszemlélet ütközetét, hogy közben mindkét oldalon lelepleződjenek az abszurd szélsőségek. A dogmatikussá, bürokratikus szólammá, olykor pusztán hatalmi vezényszóvá merevedő forradalmiságot éppúgy észreveszik, mint az egészséges mértéket meghaladó, öncélú, valóban a kapitalizmus törvényeit idéző harácsolást, vagyongyűjtő szenvedélyt. Alekszandr Kopkov komédiája, Az aranyelefánt, amelyből Elbert János fordítása nyomán Várkonyi Gábor írt és rendezett tévéjátékot, ebbe a szatirikus sorba tartozik, s noha nyilvánvalóan nem olyan színvonalú, mint Majakovszkij, Bulgakov vagy Ilf és Petrov művei, egy olyan jelentőségű irodalmi áramlat terméke, amelyből a második vonal is megismerésre méltó. Igaz, Az aranyelefánt nem Aranyborjú és nem is Poloska, nem tud annyira átütő erejű jelképpé növekedni. Inkább megmarad egyszerű vagyontárgynak, amely inkább felkelti a harmincas évek elejének szovjet kolhozfalujában az önzést, a kapitalista jólétének irigylését, mintsem gyűlöletét. Kopkov pedig inkább a figurák teremtésében, egy-egy helyzet megrajzolásában látszik erősnek, mintsem a teljes kompozíció megalkotásában. Az viszont már eszmei okokból következik, hogy végül a hazai föld vonzereje tartja vissza a léggömbön Amerikába szökni óhajtó hősét, tehát hogy a társadalmi erkölcs terén keletkezett problémát a hazafias érzés oldja meg. Ez rokonszenves, valószerű, sőt sok esetben valóságos megoldás ugyan, csak éppen nem folyik a darabból, nincs abban előkészítve. Remek viszont, ahogyan a szerző az általános társadalmi problémákat, a szocializmus építésének kezdeteivel együtt járó elvi kérdéseket az orosz falu erkölcsi, gondolkodásbeli közegébe belehelyezi, ahogyan az ideológiai kérdésekkel nehézkesen-bizalmatlanul ismerkedő embereket bemutatja. Várkonyi Gábor televíziós rendezésének is azok a legjobb pillanatai, amikor azt tudja érzékeltetni, ahogyan mind az ingadozó, mind a nem ingadozó falusiak küzdenek, hogy gondolataikat, érzéseiket, érdekeiket, vágyaikat átfordítsák a szocialista tulajdonviszonyoknak, a kolhozélet új formájának megfelelő nyelvre. Különösen az elnököt játszó Kun Vilmos érzékelteti jól azt a szögletességet, azt a kényszerű megfontoltságot, amit funkciója ró rá. Minden szava előtt tűnődnie kell, hogy miképpen is szóljon, mindig alaposan meg kell gondolnia, mit is mond adott helyzetben egy elnök. Garas Dezső nehezebb helyzetben van. Ő játssza azt az ingadozó parasztot, aki, mikor végre elszánja magát, hogy nemcsak a kolhozba, de a pártba is belép, elolvas egy könyvet a kapitalisták dőzsöléseiről, de ahelyett, hogy meggyűlölné ezért őket, inkább irigyelni kezdi életformájukat, s ő az, aki megálmodja, hová rejtette el kincsét Sztypán Razin. Szóval neki kellene a korproblémák egyetemes szimbólumává növelve felmutatnia az aranyelefántot. S minthogy Kopkov aranyelefántja — mint már említettem — azért mégsem eléggé erőteljes jelkép, Garas játéka sem tud igazán felszárnyalni. Mint ahogyan a léggömb sem, amelyen szökni szeretne. A televíziós változat lényegében ugyanis bennmarad a színdarab helyszínéül szolgáló parasztházban, s jóformán csak Mocsalkin álmainak — egyébként felesleges — megjelenítése végett lép ki abból. Pedig a helyszín szabadabb, változatosabb kezelése valószínűleg növelhette volna a szatíra hatását, sőt talán közelíthette volna azokhoz a fantasztikus dimenziókhoz is, amelyekre a szerző erejéből nem futotta. Zappe László Osztrák könyvajándék az ELTE-nek Értékes könyvgyűjteményt ajándékozott az ELTE bölcsészettudományi karának a Budapesti Osztrák Kulturális Intézet. A 600 kötetből álló kiskönyvtárat hétfőn rövid ünnepség keretében adta át Artur Kremsner, az intézet igazgatója, az Osztrák Köztársaság budapesti nagykövetségének sajtó- és kulturális tanácsosa. Méltatta a két ország kulturális kapcsolatainak jelentőségét, s szólt arról, hogy a jövőben irodalmi, irodalomtörténeti és nyelvészeti, s más szakkönyvekkel is gyarapítják majd a német tanszék 36 ezer kötetes könyvtárát. Az ELTE nevében Unger Mátyás dékánhelyettes köszönte meg az ajándékot. Az egyetem német tanszéke gyümölcsöző kapcsolatban áll az Osztrák Kulturális Intézettel, amelynek jóvoltából már korábban is sok értékes német nyelvű könyvvel gazdagodott. A most átadott gyűjtemény újkori és legújabb kori osztrák költők, íróik, irodalomtörténészek munkáit tartalmazza. A hallgatók eredeti nyelven tanulmányozhatják olyan jelentős alkotók írásait, mint például Rainer Maria Rilke, Robert Musil, Hugó von Hofmannstahl, Erich Zöllner, Franz Kafka és Stefan Zweig. (MTI) Kiosztották az idei Kazinczy-érmeket Vasárnap Győrött befejeződött a Szép magyar beszéd háromnapos vetélkedőjének országos döntője, amelybe 120 gimnáziumi és szakközépiskolás, valamint szakmunkástanuló jutott be. Mindkét kategóriában a tizenöt legjobb megkapta a Kazinczy-érmet, valamint a Hazafias Népfront Országos Tanácsának díját. Ezenkívül öt Kazinczy-érmest a KISZ Központi Bizottsága külön díjazott. Az érmeket Péchy Blanka érdemes művész, az érem alapítója, a két zsűri díszelnöke adta át. A legszebben beszélő 15, gimnáziumi és szakközépiskolai tanuló a következő: Balogh Gyöngyi Kazinczy Ferenc gimnázium és egészségügyi szakközépiskola Győr, Buda András 1-es számú ipari szakközépiskola Miskolc, Bitz Angéla Landler Jenő gimnázium Eger, Détár Enikő Gárdonyi Géza gimnázium Eger, Herendi Zsolt, Nagy Lajos gimnázium Pécs, Kincses Árpád Gyermekváros Fót, Kovács Mária Jókai Mór gimnázium Komárom, Rusznák Andrea Bessenyei György gimnázium Kisvárda és Ruzsinszky Attila Dobó István gimnázium Eger, Sáfár Mónika I. László gimnázium Budapest, Sárközi Enikő Petőfi Sándor gimnázium Pápa, Szakács Zsuzsanna Árpád gimnázium Tatabánya, Varga Andrea Katona József gimnázium Kecskemét, Völgyi Éva Vasvári gimnázium Székesfehérvár és Ződi Zsolt Zrínyi gimnázium Miskolc. A legszebben beszélő szakmunkásképző intézeti hallgatók: Bódi Éva, Békés Glasz élelmiszeripari szakmunkásképző Budapest, Borbás Ildikó, Rónai Sándor élelmiszer-ipari szakmunkásképző Budapest, Both Andrea gyors- és gépíróiskola Komárom, Győri István, 21-es számú Katona József ipari szakmunkásképző Budapest, Horváth Edit 403-as számú Pesti Barnabás szakmunkásképző Sopron, Hutkai Attila 117-es számú ipari szakmunkásképző Sátoraljaújhely, Juhász Zsuzsa kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző Győr, Kiss Sándor 606-os számú ipari szakmunkásképző Jászberény, Madar Erika kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző Debrecen, Papp Etelka kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző Kiskunhalas, Pitrik Katalin 12-es számú Dallos Ida szakmunkásképző Budapest, Somoskői Tibor kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző Salgótarján, Széki Andrea 402-es számú ipari szakmunkásképző Mosonmagyaróvár, Takács Lívia kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképző Pécs és Varga Ildikó 624-es számú ipari szakmunkásképző Szeged. (MTI) 7 KÖNYVSZEMLE tetlus Senkinek a fejében nem fordul meg az a kérdés, hogy „kellenek-e orvosok”, vagy hogy „kellenek-e mérnökök”. Az sem lehet azonban véletlen, hogy a filozófusokra vonatkozólag keményen fogalmazódott meg ez a kétkedéssel fölérő kérdés, s hogy nyomós érvekkel kellett rá válaszolniuk a társadalomtudományok művelőinek. Meggyőzőek és — ami fontosabb — biztatók a cáfolati érvek, de nem alaptalanok az aggályok sem: eloszlani csak akkor fognak, ha a régi igazságok ismételgetését és — már bocsánat a szókimondásért — a holdvilágnyaló spekulációkat végképp kiszorítja a termékeny gondolkodás, az anyag és az emberi társadalom mozgástörvényeinek új szintű általánosítása. „Kezdetben vala a tett” — mondja a szállóige, s helyesen. Rengeteg tanulnivalónk van persze az idealista bölcselet legjobbjaitól is, de a marxizmus világformáló lényegét elmélet és gyakorlat, GONDOLAT ÉS TETT egysége határozza meg. Történeti tanulságokat is, olvasmányi élményt is nyújt két olyan könyvújdonság, amely a személyes és mozgalmi útkeresést dokumentálja. Jó vállalkozás volt kiadni a rendkívül sokoldalú és regényes életű Ferdinand Lassalle-nak, az Általános Német Munkásegylet megalapítójának legjelentősebb műveit (Beszédek és írások). Filológusi, filozófiai és jogtörténészi felkészültsége önmagában is impozáns, de még elevenebben mutatják gondolatainak az örvénylését azok a fejezetek (Balázs György értő válogatásában és okos előszavával)", amelyekben a munkásmozgalom újjászervezője szólal meg — teoretikusként, agitátorként, lenyűgöző szónokként. Fölényes tárgyi biztonsággal és jó történeti érzékkel szedte ízekre a német burzsoázia uralmának gazdasági és politikai erőszaktevését. Marx és Engels fegyvertársává lehetett volna, de soha nem lett azzá így sem — legfeljebb ideiglenes szövetséges. Nem is Lassalle vezérkedési vágya, féktelen hiúsága játszotta ebben a fő szerepet (bár a kacérkodása Bismarckkal objektíve az árulásig sodorta), inkább nézeteik mélyreható különbsége — akár a néptömegek tudatosságának és szerepének, akár az államnak a konkrét és általános megítélésében. Ennyi idő múltán is bámuljuk lángcsóvás gondolatait, s fájlaljuk tehetségének elpocsékolását. (Gondolat—Kossuth) Sokan hiszik könnyű műfajnak az önéletírást (tonnaszámra érkeznek a kiadókhoz a legfeljebb családi és baráti kör számára érdekes emlékiratok), pedig sok feltétele van annak, hogy bármely memoár közérdekű lehessen — elsősorban is a megtett életpálya erkölcsi súlya és a szerző átlagon felüli, sőt művészi íráskészsége. Az 1973-ban elhunyt olasz kommunista professzor, Antonio Pesenti memoárját (Katedra és börtön) éppen ezek az erények és értékek teszik kitűnő olvasmánnyá — még ha megkésetten is, tíz évvel az olasz kiadás megjelenése után. Huszonnégy évre ítélte a fasiszta bíróság, de ebből — hála a felszabadító harcoknak — „csak” nyolcat kellett letöltenie. Jelentős tudós volt (a pénzügyi tudományok professzora), és kivételesen tiszta ember, akit racionális gondolkodása és szinte gyermekiesen őszinte humanizmusa tett antifasisztává, majd kommunistává. Azt az értelmiségi típust testesítette meg, amelyre ezután is új meg új feladatok várnak, memoárja pedig a hivatástudat és szerénység megkapó emléke. (Kossuth) Akár mennyiségi mutatók szerint, akár (s természetesen ez az igazi kritérium) tudományos színvonal tekintetében vesszük számba a VALLÁSTÖRTÉNETI kiadványokat, egyértelmű a tárgyi gazdagodás és a módszertani fejlődés. Túljutottunk azon, hogy akár „a” vallást, akár bármely hitet egy adott társadalmi képződmény közvetlen tükröződésének tekintsünk — mindinkább foglalkoztatja kutatóinkat annak vizsgálata, hogy miért éppen így vagy úgy alakultak ki és formálódtak mássá a különféle képzetek, hitek és szertartások. Küldetést vállalt, s tölt be e tárgykörben a Világosság című folyóirat, amikor olyan cikkeket közöl, amelyek a tudományos ismeretterjesztés kívánalmainak felelnek meg — vagyis úgy tartalmaznak új eredményeket, hogy azoknak az igazságáról ne csak a szakmabeliek, hanem a józanul gondolkodó és érdeklődő olvasók is meggyőződhessenek. Legnagyobbrészt ebben a folyóiratban jelentek meg először a Hahn István új kötetében (Hitvilág és történelem) olvasható tanulmányok. „Az ókori vallások és a rabszolgaság” kapcsolatainak elméleti vizsgálatától „A késő antik utópia” rendszerező feltárásáig ível a tematika. Se igazságosnak, se lehetségesnek nem gondolnám, hogy a tizenkét fejezet közül akár egyiknek, akár másiknak a jelentőségét hangsúlyozzuk — inkább csak személyes véleményként mondom, hogy a görög gondolkodás ellentmondásosságáról, valamint a keresztény és a pogány ideológiák viszonyairól szóló tanulmányokat látom szellemileg legizgalmasabbnak. Elsősorban itt olvashatók olyan bizonyítások és olyan új következtetések, amelyek lényegesen módosítják a hagyományos elképzelést (ide sorolva a marxista kézikönyvek megállapításait is), s amelyeknek a megcáfolásához — kollegiális vita kereteiben — alaposan fel kell kötni a cingulust. A kötet egészére vonatkozólag indokolt viszont kiemelni Hahn István bizonyítási módjának a hitelét: konkrét szövegek konkrét tartalmát vizsgálja — csak úgy és akkor általánosít, ha az elvonatkoztatáshoz szükséges tárgyi alapot a vizsgált (más kutatók figyelmét olykor el is kerülő) szövegekkel biztonságosan építette fel. Módszeréből is, pedagógusi szenvedélyéből is következik, hogy — a szó nemes értelmében — szellemes stílussal teszi közérthetővé és közérdekűvé mondanivalóját. (Kossuth) Hahn vizsgálódásai az antikvitás és középkor metszéspontjánál zárulnak. A középkor kulturális hagyatékának egyik különleges fejezetét dolgozta fel Faludy Anikó, az ő kitűnően illusztrált és nyomott könyvének (Bizánc festészete és mozaikművészete) ismertetésével kezdem a CORVINA KIADÓ újdonságainak a szemlézését. Először is egy szemrehányás, de nem a szerző és nem a Corvina címére, hanem általában: mind bosszantóbban hiányzik egy ismeretterjesztő monográfia Bizánc történelméről és kultúrájáról — nem hiszem, hogy ne lehetne találni rá megfelelő munkatársakat! Így azután, bárki foglalkozzék is e csaknem ezeréves állam és műveltség bármely részletével, hol ide, hol amoda kell kalandoznia az összefüggések megvilágításában. Így járt Faludy Anikó is, s nem csoda, hogy a töméntelen adalékból labirintus képződött: egyes részleteiben (akár a szakszerű képleírásokban, akár a bizánci képzőművészet antik és keleti elemeinek a felsorakoztatásában) lényegesen logikusabb a tárgyalás, mint egészében. Már a tény, hogy a magyar szakirodalomban csak részlegesen található tárgyat fog össze a könyv, megérdemli a méltatást. Ugyanez vonatkozik a külföldi források lelkiismeretes hasznosítására és egy-egy fejezetnek (például a mozaik térhódításának vagy az „udvari stílus” jellemzésének) a kidolgozottságára. Műfajelméleti szempontból vitatható ugyan a festészet és a mozaikművészet kettőssége (az utóbbi alfajnak tekinthető), ez azonban sokadrendű töprengés lenne: a zsúfoltság és az ebből adódó elnagyolás okozza, hogy csak részben meggyőző a bevezető tanulmány. Rippl-Rónai József festői hagyatékáról három könyv jelent meg 1971 óta (Genthon Istváné új kiadásban, továbbá Aknai Tamástól és Bernáth Máriától), s most íme a negyedik, Keserű Katalin ismeretterjesztő öszszefoglalása, 23 színes és 36 feketefehér képpel. Ilyen komoly előzmények után nehéz újat mondani, legalábbis a magyar olvasóknak. Néhány életrajzi adalékban találunk tárgyi újdonságot, hiányérzetet kelt viszont az utolsó korszak elnagyolása: az 1910-et követő csaknem két évtizedet mindössze négy kép illusztrálja. Jó szóval ildomos azonban méltányolni a bevezető hangulatosságát és a képelemzések szűkszavúan biztos stílusát.