Népszabadság, 1982. április (40. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-24 / 95. szám

1982. április 24., szombat HEPSZA­BA­DSA­E KÖZÚTI NAPLÓ Veszélyes-e parkolni? Mostanában ezernél is VHI ., több új kocsit ad ki a Merkúr hetente; ez nagy­­jából igazolja is a városi autósok prognózisát, amely szerint „visszasírjuk” még a mai parkolási állapotokat. Pedig már most sem eszményi a helyzet, a vá­rosközpontokban, főútvonalakon, ut­cák sokaságában szerencsés, aki nap­közben helyhez jut a járda mellett. Sajnos sokan a maguk módján pró­bálnak segíteni, behunyva szemüket a megállást, várakozást tiltó táblák előtt. Szerepe van az ilyesféle sza­bálysértésben annak is, hogy a jár­művezetők jelentős része úgy véli: a parkolással összefüggő szabályok má­­sodrendűek, semmi közük sincs a közlekedés biztonságához. Tegyük hozzá: akik így gondolkoznak, azok rendszeresen szegik meg a tilalmat, kényszerparkolásra, halaszthatatlan elintéznivalóra hivatkoznak, s nem kevesen közülük eleve betervezik a kocsi rezsijébe a havonkénti egy-két bírságot. Senki sem vitatja, hogy nem kel­lemes háromméteres úttestdarabka miatt negyedórákig keringeni, vesze­kedni a felszabaduló helyre várako­zó vetélytárssal, az úticéltól , amely akár saját otthonunk is lehet — több száz méternyire találni parkolási le­hetőséget. De hát — ez van. Nemcsak nálunk, hanem külföldön is. Ami vi­szont a várakozási, a megállási tilal­mak elhanyagolhatóságát illeti, e te­kintetben szemléletváltozásra lenne szükség. A szabálytalan parkolás tud­niillik éppúgy durva megsértése a közlekedés rendjének, mint a gyors­hajtás vagy a szabálytalan előzés, mert a veszélyessége sem kisebb. Az útkereszteződést takaró, álló kocsi a többi érkező autós tájékozó­dását korlátozza; a zebra előtt par­koló jármű miatt csak késve veheti észre egymást a gyalogos és az autós; a szabálytalanul, parkoló jármű „csak” forgalmi dugót­ okoz, de az emiatt keletkező késések, zökkenők, centizgetések kiváltják a türelmet­lenséget, az indulatokat. Az elfecsé­relt időt sokan valahol pótolni akar­ják, és ha csak kilométerekkel vagy órákkal később is, de bekövetkezhet a baleset. Aminek okául persze egyetlen jegyzőkönyv sem tünteti fel a szabálytalanul parkoló ismeretlent. Az autósok egy részének nem erős­sége a megállással, a várakozással összefüggő szabályok ismerete. Azt például sokan tudják,­ hogy tilos megállni, ahol a jármű és az úttest másik szélén álló jármű között nem marad legalább háromméternyi hely. Azt már kevesebben tudják, hogy ennek a távolságnak kőrakás, útfel­bontás miatt is meg kell lennie. Vagy : elvileg csakugyan nem tilos az útkereszteződésben megállni, de azt a rendelkezést mindig be kell tartani, hogy az ilyen megállás ne zavarja a keresztező úttest forgalmát. Fontos szabály az is, hogy nem tekinthető forgalmi okból történő megállásnak, ha valaki járműből kér felvilágosí­tást; ez szabálysértés, ha a­­tilalom fennáll. S amikor műszaki okokból áll az autó tilos helyen? Sokan ezzel a trükkel ácsorognak járművükkel, pedig csak akkor mentesül a kocsi a tilalom alól, ha a hiba természete le­hetetlenné teszi a megállást más he­lyen, más módon. Ha a jármű eltá­volítható, akkor nem lehet szó „le­hetetlenségről”. Gyakran vitatkoznak azon a ren­delkezésen az autósok, amely szerint a várakozási tilalom helyén az öt percnél rövidebb megállás időtarta­mára a vezetőnek a járműnél kell maradnia. Pontosan lefordítva ez azt jelenti, hogy a vezetőnek a kocsiban vagy annak közvetlen közelében kell maradnia. Tehát még a szomszédos üzletbe sem mehet be. S még egy jogi álláspont, ugyancsak a sűrűsödő ese­tek miatt. Nevezetesen: a tiltott he­lyen várakozó jármű akadályozása­­ nem szabálysértés. Azaz: aki tilos helyen állítja le a kocsiját, gondoljon arra, hogy eltávozása útját a hely jogos tulajdonosa el fogja zárni, így járhatnak például azok, akik a jár­dára felhajtva várakoznak, ugyanis a járdaszegély mellett az úttesten sza­bályosan megállók jogosan zárják el útjukat. * F. G. SZÁMÍTÓGÉP — Néhány napig ne keressen, Hür­­kecz bácsi. Az intézetünk számítógé­pet kapott és emiatt sok tanulniva­­lóm lesz. — Na hiszen, Sári doktornő, jól ki­nézhetnek ezzel az átállítással. A té­vében mondták, hogy nemsokára a szegény iskolások nem a fejükben, hanem a zsebükben hordják majd a számtant, mert számítógépet fognak kapni, márpedig ha az iskolában újí­tanak, attól megsokasodik a tanulni­­való. Mindig ezzel a számítógéppel jönnek, de szerintem nem sokat ér az egész. — Már hogyne érne! Ez a modern fejlődés fontos eszköze. — Én csak tudom, hogy amíg ná­lunk, a nyírgyabrói tsz-ben fejből számolták ki a tyúkok alól a tojást a szakajtókba, sohasem volt híja, most meg a számítógép nagy tojás­hiányt mutatott ki. Ez is arra int, hogy az ember bízzék az egyszerűség­ben. Nemrég olvastam, hogy Angliá­ban elkaptak egy betörőt, aki addigra már több mint harminc házat kirá­molt. A nyomozók sokáig csak any­­nyit láttak, hogy ezek a betörések mind egyazon kézre vallanak.. Gon­dolták, ez az ürge valami különle­ges technikával biztosítja be magát, hogy soha senki se zavarhassa meg. A végén kisült, hogy nem technika volt az, hanem egyszerű ész. A betö­rő figyelte az újságokban a gyász­híreket. Mindig a temetés órájára ütemezte be magának a munkát, amikor biztosan üres volt a ház. Szerintem ezt a számítógép sem csi­nálhatta volna ki jobban. — De mi köze a maga rémtörténe­tének a számítógéphez ...? — Jó, mást mondok. A tévében egy csapat tudós számítógépekkel kutat­ta, hogy milyen lesz a búzatermés. Csak tátottam a számat. A búzakalá­­szokra drótokat kötöztek. Jókora üvegkutyákban víz fortyogott. Forog­tak a számítógépek, akár a motolla. A tudós kutatók izgatottan lesték az eredményt. Éjt nappallá téve folyt a kutatás. Egyszer csak felszisszen egy tudós. Azt mondja, megvan, miért nem fejlődik rendesen ez a búza. Azért, mert kevés a talajban a táp­anyag. A fene sem hitte volna, hogy szegény apámban tudóst kellett vol­na tisztelnem, ő a tábla szélén szem­ügyre vette a serdülő termést és azt mondta, hogy jövőre több trágyát hordunk ki a gabona alá, mivel meg­fogyott a talajerő. Nála ennyiből állt a kutatás, drótok és üvegkutyák sem kellettek hozzá. — Márpedig hiába szórja le a szá­mítógépet! Az nagy segítség az em­beriségnek, például azért, hogy a munka zavartalanabb és lendülete­sebb, a termelés gazdaságosabb le­gyen. — Erre is mondanék valamit. A fiamék átköltöztek egy másik pesti kerületbe. Még hosszú hónapok múl­va is zűrzavar volt az átutalási be­tétszámlájukkal, a szolgáltatási díjak kifizetése körül. Az OTP-ben azt mondták, ez magától értetődik, mivel most már be vannak táplálva a szá­mítógépbe, ami, ugye, így lendített rajtuk. Vegyük hozzá, amit a doktor­nő a gazdaságosságról mondott. Nem tudom, észrevette-e, hogy amióta ezekkel a nagy tudományú gépekkel számolják ki, minek mennyi legyen az ára, még nagyon kevés áru lett ol­csóbb. Vagyis, mondhatni, Hürkecz bácsinak a számítógép nem valami gazdaságos... — Maga az égvilágon mindent fél­­remagyaráz! Akárhogyan csúfolódik is, a számítógép­ igenis nagyon okos gép. Akármit megkérdeznek tőle, hi­telesen és villámgyorsan válaszol rá. — Vajon arra is megfelelne, ha azt kérdeznék tőle, vajon Hürkecz bácsi boldog-e? — Miért ne? Előbb betáplálnák a maga adatait, az életviszonyait, az anyagi helyzetét, a családi körülmé­nyeit és a többi tényezőt, ezeknek az alapján pedig a gép megmondaná, hogy Hürkecz bácsi boldog-e. — Aha. Ha pedig a gép azt mond­ja, hogy én boldog vagyok, és én mégsem érzem magamat annak, ak­kor hívhatom a szervizt. Horváth József s © 1932-1982 A Remix Rádiótechnikai Vállalat és a HTE Alkat­rész­es Alapanyag szakosztálya tisztelettel meghívja Önt a Remix április 26-án 9-től 12 óráig,­­a Pataki Művelődési Központban (X., Pataki István tér) tartandó jubileumi szakmai konferenciájára. AZ ALAGÚT A Lánchídnak, eső elől? MINTHA MANAPSÁG TÖRTÉNT VOLNA: úgy nyitották meg, hogy még nem készült el teljesen. A Va­sárnapi Újság jelentette 1857. évi 18. számában: „A budai alagút csütörtö­kön ápril 30-án déli 12 órakor min­denféle járművek számára megnyit­tatott. Az átjárásnak nincs többé semmi akadálya, mindazáltal az épí­tés végbefejezése, különösen a bu­dai krisztinavárosi homlokzat körül, még ezután is folytattatni fog." Folytatódott is, még egy évtizedig és egy esztendeig. Akkor lett kész elő­ször. Mert még azért néhányszor át kellett építeni. Egyébként pedig a kor kedvelt újságja a hírek között is csak az ötödik helyre sorolta az ese­ményt. Az első hír arról szólt, hogy „pesti polgárok egy küldöttsége sze­rencsés volt főherceg kormányzó úr ő és. Fenségének tiszteletteljes hálá­ját nyilváníthatni azon magas kegy miatt, mellyet ő Fensége a József­­emlékszobor tervben levő felállítása iránt tanúsítani méltóztatott. Remél­hető ennélfogva, hogy e szobor, mellyhez már mintegy 28.000 pftnyi tőke készen áll, a jövő két év alatt létesül. Az emlékszobor helye a Jó­­zsef tér lesz, melly ez alkalommal szintén viránynyá fog átalakíttatni." Azóta persze a virány eltűnt. A tér arról nevezetes, hogy ott áll a Pénz­ügyminisztérium. Forintjaink őre, amely pénznem szintén óriási szere­pet játszott az Alagút 125 esztendős történetében. Az első költségvetés 300 ezer forintról szólt. A végső ösz­­szeg: 524 ezer forint. A gondolat fel­vetődésétől, igaz, a megvalósulásig el­telt néhány évtized. De meglett. Pe­dig hát eleink, az egykori újdondá­szok ebben sem nagyon hittek. Ami­kor — Széchenyi István elnöklete alatt — végre megalakult a társaság az Alagút építésére, vagyis 1845-ben, a Nemzeti Újság nem mulasztotta el, hogy rámutasson az elképzelések és a valóság között gyakran tapasztal­ható különbségek támasztotta két­ségeire: „A terv mindenesetre nagy­szerű, s így biztosan lehet reményle­n­, hogy az eredmény — amúgy szo­­kás szerint — kisszerű leend ...” Hogy a terv kitől származik, azt mindmáig vitatják a várostörténé­szek. A köztudatban úgy van, hogy Széchenyi hozta ezt az ötletet is ma­gával Angliából. A nevét ma is vi­selő Lánchídéval, első állandó Duna­­hidunkéval együtt. Csakhogy a szor­gos kutatók megállapították: amíg a legnagyobb magyar 1842-ben említet­te először a Várhegy átfúrásának szükségességét, egy bizonyos Novák Dániel, az akkori országos építészeti főigazgatóság egyik mérnök hivatal­noka már 1838-ban a Honművész ha­sábjain taglalta egy felépítendő bu­dai alagút jelentőségét és gazdasági előnyeit. Többször írt róla, amíg te­hette. S ha megelőzte Széchenyi fel­lépését, ha nem, nagy magyarnak nem tarthatjuk. Miután 1849-ben a honvédek visszafoglalták Hentzi oszt­rák tábornoktól a budai várat, Nová­­kot Görgey haditörvényszéke halálra ítélte és kivégeztette. A vád: „Hentzi konstáblere”, vagyis rendőrkopója volt. AZT AZÉRT MÉG MEGÉRTE, hogy megjelenjenek gúnyrajzok, kro­kik arról az alagútról, amely tervbe van véve, de úgy látszik, sohasem épül fel. Az első az Életképekben lá­tott napvilágot, 1846-ban. A követke­ző évben a Nemzeti Ujság arról tu­dósított, hogy a munkálatok megkez­dését 1848 telére tervezik. És kész kellett volna lennie a Lánchíddal egy időben. Jókai Mór az Életképekben többször foglalkozott az üggyel. A többi között így: „A budai Várhegy keresztülfúratik éppen a Lánchíddal szemközt, azáltal a Krisztina­városba egyenes úton fogunk járhatni. A do­log több mint bizonyos, a terv kész, az egylet megalakult, a kivitel gye­­rekség, a kiállítás ragyogó, a Tűnnél mesés fényű leendő oldalt pompás fé­nyű kirakatú boltok, minden készen van, csupán az nincs még elhatároz­va, hogy kívülről kezdjenek-e hozzá, vagy belülről.” Hát három oldalról kezdtek hozzá, de addig még lefolyt egy kis víz a Dunán. És többször is módosult a terv. Elmaradtak a pompás fényű, ki­rakatú boltok, áttervezték úgy, hogy a két végére hatalmas üvegkaput szántak, hogy ezeket alkalmanként lezárva nagyszabású báloknak, ünne­pi összejöveteleknek nyerjenek ro­mantikus színhelyet. Később ehelyett azt találták ki, hogy az Alagút kö­zepe táján egy labirintust várnak, amelyben „a bécsi Daumféle Ely­­siumhoz hasonló mulatót rendezné­nek be”. (Budapesti Hírlap, 1858. feb­ruár 13.) Molnár Ferenc az első vi­lágháború előtt krokit írt arról, hogy egy pénzcsoport, „beszélvén” dr. Egyenes Péter országgyűlési képvise­lővel és fővárosi bizottsági taggal, dr. Kijáróval, a neves fővárosi ügyvéd­del és pártvezérrel, dr. Agresszív Ar­­nolddal, a nagy purifikátorral, meg­szerezte az Alagutat. Mert: „Azért a néhány emberért, aki ezen a lyu­kon megy át a zöld Budára, igazán nem érdemes üzemben tartani ezt az intézményt... A terv az volt, hogy az Alagutat mindkét végén befalaz­zák és a közlekedés elől örök időkre elzárják. Bent, az így előállt helyi­ségben ezer darab ívlámpával vakító fényt árasztanak, a mostani két gya­logjáró helyén a fal mellett vonuló hosszú bársonypamlagokat állítanak fel, a mostani kocsiutat pedig 40 cen­timéterrel felemelvén és zöld posztó­val behúzván, baccarat-asztallá ala­kítják át." AHHOZ PERSZE, hogy a kroki megíródhassék, el kellett készülnie az Alagútnak. Létrehozása — ez már kétségtelen — Ürményi József csá­szári és királyi kamarás, egykori al­­nádor nevéhez fűződik, aki 1853-ban új társulatot alakított a budai Alagút építésére. Magántársaság volt ez, amely még ugyanabban az eszten­dőben hozzálátott a munkálatokhoz. Hét és fél hónap alatt összeértek az építők. Clark Ádám, aki a lexikon szerint a Lánchíd kivitelezője és az Alagút építő-tervezője, így ír szülei­nek 1853. november 3-án: „Éppen most érkeztem Pestről az Alagút megnyitási ünnepségei után, helye­sebben a 10—12 láb keresztmetszetű próbavágat megnyitásáról. Úgy em­lékszem, annak idején írtam, hogy az ásatást a hegy mindkét oldalán kezd­tem el, ugyanakkor egy 300 láb (kb. 61 m) mély aknát is nyitottunk felül­ről, örülni fognak, ha megtudják, hogy a különféle fúrások pontosan találkoztak, így hát a nyilvános meg­nyitási ünnepségen, amikor egy vé­kony falrész a Társaság elnökének közreműködésével lebontatott... lát­hattuk egymást az alagút egyik vé­gétől a másikig, nagy meglepetésére a jó népnek, akik a munka folyamán rázogatták bölcs fejüket és jósolgat­ták, hogy találkozás helyett keresgél­ni fogjuk egymást a hegy belsejé­ben ... Az én próbafúrásom olyan egyenes, mint a tén­a.” Hogy valóban Clark Ádám tervez­te-e az Alagutat, vagy pedig akár­csak a Lánchídnál, itt is csak kivite­lezőként működött, s az Alagút ter­veit is névrokona, a hírneves építész, Tierney William Clark készítette, er­ről is folyt már tudományos vita. Abban viszont már 1854-ben minden­ki egyetértett, hogy az építkezés tűr­hetetlen lassúsággal halad. Pedig hát — úgy látszik, nagyobb közmun­kák enélkül már akkor is elképzel­hetetlenek voltak — a katonaság is besegített. Nyolcszáz mázsa lőporral a robbantásokhoz. Cserében a kato­nák ingyen haladhattak át az Alag­­úton, amelynek bejáratánál — akár csak a Lánchídon — pénzt szedtek. Előbb gyalogosonként két krajcárt, aztán csak egyet. Ló három krajcár­ba került, kocsival többe. A teher­­tarifák is fontos bevételt jelentettek. Hiszen — nagy úr volt már akkor is a gazdaság — az Alagút megépítése mellett nem elsősorban az szólt, hogy a város lakói a Várhegy megkerülé­se nélkül jussanak el Pestről, illető­leg a Vízivárosból a Krisztinaváros­ba, hanem hogy a Lánchíd melletti, akkori nagy kikötőből a kirakott áru a hídon és az Alagúton rövidebb úton juthasson el a Déli vasútnak az Alagút túlsó végétől nem messze fel­épített teherpályaudvarához, onnan pedig vasúton a trieszti kikötőig, il­letőleg ellenkező irányba. A város la­kói azonban már akkor is többre tar­tották a vicceket a gazdasági reali­tásoknál. Úgy, hogy amint — külö­nösebb ünnepségek nélkül, mint a Hölgyfutár 1857-es tudósítása rámu­tatott — teljes szélességében átadták a művet, máris megszületett a destrukció: „Mirevaló az algát?” „Hát arra, hogy ha esik az eső, be­tolják a Lánchidat!” HA ESETT AZ ESŐ, nyugodtan az Alagútba lehetett húzódni. Viszont ha nem esett, akkor is esernyővel kellett járni. A falakról csöpögött a víz. Több évtizedig foglalkoztatta a sajtót ez az áldatlan állapot. Vagy öt kísérlet után végül is — ha hiszik, ha nem — 1973-ban sikerült megol­dani a teljes víztelenítést. Valamint azt az öröknek látszó ellentétet, amely a kocsiforgalom előtti meg­nyitástól kezdve egyre csak éleződött. Gyalogosok és Rákeresek nem fértek meg békésen egymás mellett. A Sür­göny a múlt század hatvanas éveiben nagy ügyhöz illő buzgalommal mu­tatott rá újra és újra, hogy az Alagútban életveszélyes a közleke­dés, követelte, hogy határolják el a járdát az úttesttől, rendszabályozzák meg a kocsisokat és így tovább. Aztán újabb izgalom támadt. A Budapesti Hírlap lángpallossal har­colt a díjszedés ellen. Elődeink már akkor is igyekeztek idejében szólni. A Budapesti Hírlap 1907. feb­ruár 3-án rámutatott: áprilisban le­jár az Alagút társaság ötvenéves op­ciója, annak tehát át kellene adnia azt a fővárosnak, de a részvénytár­saság azzal az ürüggyel, hogy a be­fektetett tőkét még nem kapta visz­­sza, hosszabbítást próbált kijárni. Márpedig az Alagút óriási üzlet, részvényeseinek magas osztalékokat fizet. Le a magánérdekkel, éljen a közérdek, vegyék át és töröljék el a hídpénzt. 1907. április 21-én ugyan­ez a lap arról tudósított, hogy a ki­járok kudarcot vallottak. Az Alagutat átvette a főváros. És tovább szedte a krajcárokat. (Egészen az 1918-as őszirózsás forradalomig.) Mert ugye­bár nem elég valamit megépíteni, azt fenn is kell tartani. És honnan ve­gyék a pénzt, ha deficites a költség­­vetés ? A bizottsági tagokat viszont a leg­szélesebb körből sikerült összegyűj­teni. Ez 1908-ban alakult, és évekig vizsgálta a vízszivárgások okait, öt év alatt már jutottak valamire. Ez már onnan is megállapítható, hogy a Pesti Hírlap 1912. október 18-án arról háborgott, hogy nagyon lassan halad az Alagút javítása. Az Est 1913. augusztus 7-én arról tudósítha­tott, hogy a restaurálás elkészült. A víz ugyan tovább szivárgott, de má­sutt és másként. A húszas és a harmincas évek? Bu­dapesti Napló, 1923. október 20.: Az Alagút piszkos és poros. Esti Kurír, 1924. július 30.: Éjszaka sötét van az Alagútban, félős benne a közlekedés. Városkultúra, 1934.: Az Alagút pisz­kos, elhanyagolt, korszerűtlenül szűk. Kománylap, 1936-ban: Rendbehozzák az életveszélyes állapotban levő Alagutat. Ahová 1944-ben, az első légitámadások idején tömegesen me­nekültek az életveszély elől az em­berek. Egészen addig, amíg azt le nem zárták előlük. Az ostrom alatt betonnal és homokzsákokkal elzárták a két bejáratot. Vitéz Hindy Iván, a nyilas városparancsnok és Pfeffer- Wildenbruch SS-tábornok itt rendez­te be harcálláspontját. Felhasználva azt a Szent György térre vezető ak­nát, amely összeköttetést jelentett a Vár sziklapincéivel. Szörnyű dolgok játszódtak le. Ezt már szerencsére mindenki elfelejtette. De nem most, hanem már 1945 májusában. A Bu­dai Polgár című lapocska május 20-án arról panaszkodott, hogy már három hónap is eltelt a felszabadu­lás óta, s az Alagutat még mindig nem tisztították meg a roncsoktól, még mindig nem hozták rendbe. Amíg ez a lap megjelent — vagy há­rom hónapig —, nem is vette le ezt a témát a napirendről. 1945. július 1-i számában „A Budai Polgár kislexi­­koná”-ban így tréfálkoztak: „Alagút. Bejáratára írta Dante: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” UTOLJÁRA 1973-BAN jelentett szenzációt. Rendbe hozták, úgy tűnik, hogy most már véglegesen. Január­ban zárták le, június 15-én délután már át is adták. Hatalmas ventillá­torokat szereltek bele a benzingőz ellen. És akár hiszik, akár nem, nem egészen egy évtizeddel ezelőtt még három műszakban folyt egy ilyen sürgős építkezés. Kész is lettek a ha­táridő előtt egy hónappal. Hogy a határidőt úgy állapították meg, hogy egy hónappal előbb kész lehessenek? Kérem, annyi mindent írt — az előz­ményeket nem is számítva — a sajtó az Alagútról, annak 125 esztendeje alatt, hogy ilyen rosszmájú megjegy­zés már igazán nem is számít. Az Alagutat mindenesetre uno­káink is látni fogják. Persze csak akkor, ha felnéznek, nemcsak az előttük haladó féklámpáját figyelik. Hiszen van rajta csodálni való. Csak nehogy koccanás legyen belőle. Pintér István Az Alagút lótusz-oszlopos terve. 11

Next