Népszabadság, 1982. június (40. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-26 / 148. szám
14 H árom napig esett. Éjjel, nappal. Mintha a hetekig tartó szárazságot akarta volna pótolni az ég, ömlött, zuhogott szüntelen. Hirtelen támadt zivatarral indult. Vad szél söpörte végig a tájat. Dühösen megcsapkodta a legelésző jószágot, szénaboglyákat emelt a vállára, s pillanatok alatt lefektette a sárguló búzatáblákat. Ágakat tördelt, fölkapott, vitt, sodort mindent, ami az útjába akadt. Súlyos fekete felhőket hajtott maga előtt. Egyszerre szakadt le az ég. Nyelte a szomjas föld a vizet, amíg tudta; amikor eltelt vele, megállt a mélyedésekben, mindent elnyeléssel fenyegető tavakká dagadtak a tócsák, az útszéli árkokban megvadult patakokként rohant a szennyes áradat. Odafönt iszonyatos háború dúlt. Dörgött, villámlott, beleremegtek a falusi kis házak, a telep aprócska vályogviskói, putrijai. Az eső meg átláthatatlan vízfüggönyt húzva az ablakokon át bámészkodó gyerekek szeme elé, ömlött, ömlött szakadatlan, annyi időre se csendesedve, hogy legalább dolgukat végezni eljuthassanak a telep közepén felállított budikhoz. A távolabbiak több száz méterre laktak tőle. Máskor se mindig jutottak odáig, ha a sok babtól csikart a hasuk, hát még ilyen időben. Elég volt csak kilépni az ajtón. Az eső úgyis elvisz, tovasodor mindent. A máskor gyerekzsivajtól, felnőttek kiabálásától, veszekedéseitől hangos telep napokra elcsendesedett. Falak közé szorultak az indulatok, a lárma. A rendetlenül, összevissza épült putrik között sem tarkállottak az asszonyok kiterített, élénk színű ruhadarabjai, néhány girhes kutya lapult csak a vedlett házfalak tövében. A falu és a telep békés békétlenségben él egymás mellett. Kétarcú világ ez itt. A falu csinos téglaházaiban korábban jómódú, szorgos gazdák, most feleannyit dolgozó, még jobban élő tsz-tagok, a telepen többnyire nyomorúságos körülmények között a változó világhoz nehezen, lassan alkalmazkodó, vegetáló cigányok. Amott egykétől sújtott, fogyó családok, emitt megállíthatatlan szaporaság. Ennek a két világnak és életformának a határán éltek Orsósék. A házat még a földúton innen, a telepen építették, de a pala tetejével vakolatlanul is kirítt a sárral mázolt putrik közül. Ahogy a ház, Orsós János is sokban elütött a többiektől. Nem alkalmi munkákból, vándormadárként, egyik munkahelyet a másikkal cserélgetve élt, mint a telepi férfiak jó része, évek óta egy helyen, az erdészetnél dolgozott. S nem is akárhogyan. Szorgalmáról legendák keringtek. Délben, ha a brigád letelepedett ebédelni, gyorsan bekapkodta az otthonról magával hozott ételt, s míg a többiek pihentek, ment gombát szedni, gyógynövényeket gyűjteni. A társai gyakran ugrattak érte. — Kell a pénz a házra, bútorra — mondogatta ilyenkor. Elmaradhatatlan tarisznyájából kivett egy-egy szépen fejlett vargányát, vagy maréknyi csiperkét, s odamutatta a töhörészeknek. — Ebből kilesz a vacsora. Jobb, mint a hús, és pénzbe se kerül. Nem törődött a gúnyosan legyintgetőkkel. Azzal se, hogy némelyik cimborája szarrágónak hívta, amiért munka után nem ment be velük a kocsmába egy pohár sörre, reggelenként kupica pálinkára. Vasárnap is alig. Pedig olykor, különösen nagy nyári melegben szívesen lehajtott volna egy pohárral, de kigyúlt az arca szégyenében, amikor látta, hogy nekik külön polcról emelik le a poharat, abba mérik az italt. — Rá se ránts — mondták a többiek, ha szóvá tette. Nem, ő inkább be se ment, ne szégyenítsék meg. Ballagott haza, vállán a tarisznya, gombával, csipkebogyóval, gyógyfüvekkel kitömve, otthon kiborította az asztalra, lett belőle ízes pörkölt, kenyérre kenhető lekvár, a füveket meg fölvitte a szellős padlásra száradni, s ha összegyűlt egy zsákra való, Siklóson eladta a gyűjtőnek. A napokig tartó eső beszorította a házba. Onnan nézte, mint gyűlik a víz, telnek meg az árkok, buggyan ki partjain az agyagos iszapot sodró mocskos lé, s változtatja folyóvá a mezőkre vezető széles földutat. Az erdőre nem mehetett, keresett magának otthon munkát. Megérezte a fejszét, faragott néhány fakanalat az asszonynak, hallgatta a rádiót, ha ismerős dallam ütötte meg a fülét, füttyszóval kísérte, csöndben odalopakodott a tűzhelynél foglalatoskodó felesége mögé, benyúlt a blúza alá, s ha aludt a gyerek, szerelmeskedéssel fűszerezték a délutánt. Más az ilyenkor, pihenten, mintha este fáradtan hazajön az erdőről. A fiát is el-elnézegette, ahogy feküdt az ágyon. A szeme behunyva, két karja a feje fölött, öklöcskéi öszszeszorítva, szája szélén álmában kicsurrant a nyál. A fehér párnán a valóságosnál is barnábbnak tűnik. A haja göndör és fekete, akár az övé. Rám hasonlít, állapítja meg elégedetten, ki tudja, hányadszor. Én is ilyen lehettem ennyi idős koromban. Emlékei a karnyújtásnyira levő valóságot idézik. A putrit, a mocskot, a nyomorúságot. A fekhelyét, a sarokba hajított rongycsomót. Az egészből csak a végtelen szabadság volt jó, napszámra barangolni nagyapjával az erdőben, titokban hurkot, csapdát állítani nyúlnak, fácánnak. Akkor tanulta meg hangjukról felismerni a madarakat, s melyik gomba ehető. Ha megéheztek, nagyapja parázson gombát pirított, azt ették. Szürkületkor jókora nyaláb rőzsével a hátukon igyekeztek haza, vigyázva, nehogy az erdész útjukat állja. Mert az bizony ledobatta velük a tűzrevalót, s jó, ha csak megfenyegette őket. Alig várta, hogy nagyobbacska legyen már a fia, és vihesse magával, hogy megmutassa neki a száztitkú erdőt, a pittyegő, trillázó madarak lombok közt megbúvó fészkeit, s mint egykor ő a nagyapjával, Lacival együtt figyelhesse a jó szagú földre hasalva a parányi rovarok, a hangyák szakadatlan sürgés-forgását. Hosszúra nyúlt a kényszerpihenő. El-elgyönyörködött Orsós a fiában, térdére ültette, játszott vele, fésűre tett selyempapírral muzsikálgatott neki. Nyakába ültette, körbenyargalászta a kis szobát. Rózsi, a felesége sem maradt ki az önfeledt viháncolásból. Tenyerét csapkodva diktálta a tempót. Lábát táncra igazítva, meg-megpenderedett, tarka selyemszoknyája valósággal szelet kavart. Elszédülve végül lehuppantak a csupasz földre, s nevettek, nevettek, mit se törődtek a szűnni nem akaró esővel. Hat éve voltak együtt. Már azt hitték, sohase lesz gyerekük, amikor egyszer csak végre domborodni kezdett az asszonyka hasa, nem kellett tovább viselnie a gyerektelenség szégyenét. Szinte dicsekedve cipelte terhét, s valósággal megszépült tőle. Iste vitték be Siklósra. Orsós egész éjszaka akórház előtt virrasztott. Leült az út szélére, és vár_________ ra, hogy reggel legyen. Nézte az épület sötét ablakait, a pillanatokra felvillanó fényeket. Amikor a fuvar,telepről kigördült az első kocsi, odaalázatoskodott a portásfülkéhez, egy gyűrött húszast kotorászott elő a zsebéből, odanyomta a szigorúság megtestesítőjének markába, s ha nem láthatta is a feleségét, anynyit mindenesetre megtudott, hogy az éjszaka fia született. A hírre egyszeriben összefutottak a rokonok, a szomszédság. Hozott Villányból két demizson bort, azzal ünnepeltek. Az az igazi nagy öröm, ha először fiú születik. Aztán jöhet a lány is, dea gyerekek sorát fiúval kell kezdeni. Így tartják a telepen, s az elsőre fiút szülő asszonynak még a becsülete is nagyobb. A fiú a nagyapja nevét örökölte. Orsós úgy vélte, ennyivel tartozik apja emlékének, akit a háború vége felé Németországba hurcoltak, és többet soha nem tért vissza. Egyedül a süketnéma, se írni, se olvasni nem tudó Kalányos Vince jött meg negyvenöt nyár végén. Ki tudja, melyik koncentrációs táborból indult el, merre járt, amíg hazaérkezett. A nyakában megrongyolódott, koszos papírlap lógott. Ez volt egyetlen igazolványa. Valamelyik jótét lélek nagy nyomtatott betűkkel ráírta: SIKLÓS. Ez igazította el országhatárokon át. Gondolta, ha odáig eljut, onnan már hazatalál. Orsós hiába faggatta az apja felől, értelmetlen dadogásából nem tudott meg semmit. Annyi volt bizonyos csak, hogy meghalt. A fia már nem a nyomorúság bizonytalanságából indul. Iskolába járhat, mesterséget tanulhat, nem viseli majd megalázó bélyegként a származását. A negyedik nap reggelén végre elállt az eső, szétoszlottak a szürke fellegek, derűs, kék arcát mutatta az ég. Orsós gumicsizmát húzott, nyakába akasztotta az elemózsiás tarisznyát és elindult az erdőre. Ragyogott a nap, a föld felett áttetsző pára lebegett, a fák tisztára mosott, nedves levelei csillogtak a kora reggeli verőfényben. Aranyló tócsákon lépkedett át, kerülgette őket, de a végeláthatatlan sár elől lehetetlen volt kitérni. A háta közepéig csapódva cuppogott talpa alatt a fölázott föld. Olykor fél lábszárig süllyedt a marasztaló híg latyakba. Néhány putriból már kirajzottak a gyerekek, mezítláb, egynémelyik anyaszült meztelenül, visongva tocsogtak a mélyedésekben meggyűlt vízben. Mihaszna, kiáltoztak az aszszonyok, fenyegetőztek, hívták őket befelé, ügyet se vetettek rájuk, fröcskölve nyargalásztak egyik tócsából a másikba. A felnőttek még csak az ajtókig merészkedtek. Onnan nézelődtek kifelé. Tűnődve vizsgálgatták, hogyan vergődhetnének át a sártengeren. Egy asszony bokáig vízben állva átázott ruhákat tereget a kifeszített kötélre. A putri összevissza toldozott, megtépázott kátránypapír tetején csuroghatott be az eső. Vagy alulról támadt rájuk, mindenüket eláztatva. Küszöb nincs, körös-körül áll a víz, a vályogfalak siralmasan sötétlenek, teleszívták magukat nedvességgel. Ágy híján a földre terített fekhelyeket sem védi semmi, azoknak is száradni kell. Szaporán hajigálja a kötélre a színes rongyokat. Napoznak a szegénység szedett-vedett göncei. A gazdájuk is napozik. Az ajtófélfának dőlve, borostás arcát a fénynek fordítva, egykedvűen fújja a füstöt a fölfrissült, illatos, tiszta levegőbe. A sárral viaskodó Orsóst nézi. Amikor közelebb ér, kiveszi szájából a pipát. — De sürgős, János! Elmerülsz! — kiált fel az útra. — Majd megszikkad — áll meg Orsós egy lélegzetvételnyi időre, s már lép is tovább. Nincs mit beszélnie a másikkal. Afféle kocsmatöltelék, szívesen elmenne a munka temetésére. Csak gyalázkodik, szidja a világot, mocskolja, aki ki akar törni a putrinyomorúságból, nem jó neki, amiben az apja, a nagyapja élt. Egykorúak, együtt gyerekeskedtek, együtt dézsmálták a faluszéli veteményeseket, szedték a legelő fáinak fanyar ajándékát, a vadkörtét. Kolompár maradt a putriban, ő meg igyekezett változtatni a sorsán. Nem volt könynyű. Itt a múlt visszahúzó erői, ott az előítélet, a bizalmatlanság. Micsoda önemésztő, fogat csikorgató évek vannak mögötte De most már egyenesben van. Rendes háza, családja munkája, s úgy érzi, becsülik is. Izsósné az ajtóban állva egy ideig tekintetével kísérte az urát, hogyan győzködik a sárral, az________ tán befordult a szobába, megállt a tükör előtt, ujjaival végigfésülte vállára omló fényes, fekete haját. Vizsgálgatta magát a tükörben, mintha onnan akarta volna leolvasni, mit szeret rajta a férje. Jóleső bizsergés áradt benne végig, amikor az ölelésére gondolt. Az ágy még bevetetlenül árulkodott a szerelmükről. Megigazította a gyűrött lepedőt, megpaskolta az átfülledt párnákat. Szívesen visszabújt volna közéjük, de Lacika ébredezett, nyitogatta a szemét, pislogott az ablakon át belopakodó napsütésbe. — Fölébredtél, kisszentem? — mosolygott rá. Fölemelte, meghintáztatta a levegőben. — Öltözzünk gyorsan. Nézd, elállt az eső, süt a nap. Gyöngéden magához szorította a gyerek borzas fejecskéjét, játékosan megpaskolta a fenekét, s anyai szeretete jeléül egy cuppanós puszit helyezett el rajta. A fiúcska visongva felkacagott, rúgkapálózva igyekezett kiszabadulni az ölelő karok közül. Anyja visszahuppantotta az ágyra, meghengergette, gyömöszölgette, viháncoltak egy ideig, csak azután öltöztette fel. Majdnem minden reggel így kezdődött a nap. Ma különösen jókedvűen ébredt. Vidáman, szinte táncoslibbent le az ágyról. Kitárta az ablakot, két test keble finoman hullámzott a hálóing alatt, ahogy magába szívta a friss levegőt. Enyhe borzongás futott rajta végig, de nem öltözött fel. Úgy, ahogy volt, mosdóvizet készített az urának, a gumicsizmáját az ágy végébe tette, s visszabújt a takaró alá. Befészkelte magát a férje mellé, s addig mocorgott, míg fel nem ébredt, oda nem húzta magához. Nehezen bontakozott ki az öleléséből. Mire észbe kaptak, elfutott az idő, a férjének kapkodnia kellett az öltözéssel, hogy el ne késsen. Azóta biztosan ott van már — vetett egy pillantást a szekrény tetején álló órára. Bekapcsolta a rádiót, a gyereket leültette a földre, játsszon a macskával, amíg megcsinálja maguknak a reggelit. A macska tűrte egy ideig, hogy húzogassák a farkát, s amikor elunta, kisétált a házból. A fiúcska meg utánatipegett. A mélyedésekben meggyűlt víz, megannyi kis tavacska, visszatükrözte a ragyogó kék eget, csillogott a reggeli napsütésben. Fecskék cikáztak fölötte, pillanat alatt tovatűntek, fölcsaptak a magasba, gyors röptű suhanásukat Lacika alig tudta szemmel követni. A macska ki tudja, hová szaladt? A fiúcska már nem törődött vele. Kiszabadult a szűk falak közül, mehetett, amerre látott. Tetszett neki, hogy lába alatt bugyborékolva szétfolyt a sár, s mint tükörben nézegethette magát a rezzenetlen vízben. Csúszkált, bukdácsolt a számára szokatlan talajon. Amodébb egy nagyobb tavacska, odatart. Néhány lépés csupán. Boldogan beletapicskol. A fölkavart iszaptól mocskosszürkévé válik körülötte a víz, s mintha húznák a lábát, egyre lejjebb sülylyed. Megcsúszik, elvágódik, bele a szennyes lébe, lángját messze maga előtt küldve, a falu felől vontató igyekszik ki a határba. Morogva gyúrja a ________ feneketlen sarat, valósággal felszántja kerekeivel az utat. A nyergében ülő fiatalember mihaszna tekergeti a kormányt, egyik kátyúból a másikba billegeti a minduntalan feldűlni, sárba ragadni akaró járművet. A szürke latyakból hirtelen szemébe ötlik valami. Mi lehet az? Csak nem? ... — kap a fékhez. Ugrik le, fut, ahogy a posvánnyá vált út engedi. Csakugyan, egy aprócska gyerek fekszik előtte arccal a földre borulva. Fölkapja, csupa maszat az arca, de azért ráismer. Az Orsósék kisfia. — Rózsi! — tör fel belőle a kiáltás, s ölében a gyerekkel igyekszik a ház felé. Orsósné már az ajtóban fut elé. — Lacika! — sikoltja kétségbeesetten, magához szorítja, rohan be vele a házba. Érzi, hogy merev a kis teste, de van benne élet, biztosan van. — Orvost! Fusson valaki orvosért! — kiáltja szinte eszelősen. A kiáltozásra összefutnak a szomszédok, a telepiek, egyszeriben tele lesz velük a ház. Ott tolongnak, buzgólkodnak Orsósné és a szerencsétlen kisgyerek körül Sírva, jajongva élesztgetik, de hiába. Fekszik mozdulatlanul, üveges szemmel a mennyezetet nézi. Édesanyja, ki tudja milyen csodában reménykedve, ismét felsikolt: — Orvost! Hívjanak gyorsan orvost! Valaki sietve átfurakszik a tömegen. Az ajtóig sem ér, leintik. Nincs itt már szükség orvosra. Minek háborgatnak egy sárba fulladt kisgyerek miatt. Orsósné eszét vesztve borul a fiára. — Lacikám! Mit csináltál? Mozdulj már! — sír, könyörög, tehetetlenségében rázni kezdi a kis testet, fölemelkedik, s mint aki még most sem hiszi a rettenetes valót, nézi a sártól éppen hogy letörölt arcocskát, aztán reményét vesztve, zokogva visszahull rá. Gyors szárnyú madár a hír. Alighogy kiért Orsós az erdőbe, a dűlőútról valaki bekiáltott hozzá. Nem látta, ki az, csak a hangját hallotta: menjen haza, baj van otthon. Mire megkérdezhette volna, miféle baj, lovastul, kocsistul eltűnt a hírhozó. Vajon mi történt otthon? — dobta le Orsós a fejszéjét. Sebzett vadként csörtet ki az erdőből. Megpróbál futni, de abban a sártengerben lehetetlen. Néhány lépés után kénytelen lassítani. • Rossz sejtelmektől űzve tapossa a sarat. Nem ügyel rá, hová lép, bakhátakon csúszkál, alattomos gödrökön botorkál át. Homlokát kiveri a verejték, inge átnedvesedve tapad a hátához. Bárhogy igyekszik, úgy tűnik, alig haladt valamit előre. Pedig már jócskán mögötte maradt az erdő, jobbról, balról a szövetkezet szélesen elnyúló, megtépázott kukoricatáblái között visz az útja, az akácoson túl már a templomtorony is idelátszik. De a falu, a telep még meszsze van. S ki tudja, milyen szörnyűségre megy haza? A ház. Biztosan az égett le — fut át rajta a rémisztő gondolat. Valósággal megbénul tőle. Ziháló tüdővel megtorpan egy pillanatra, riadt arccal a falu felé bámul, nem látja-e a fölszálló füstöt. Talán már el is hamvadt mindenük — markolja szívét a kétségbeesés, s újra futni kezd. Tiporja csizmájával a híg latyakot, s már nemcsak a csizmája merül el benne, a ruhája is csupa sár. Törődik is most vele. Csak minél előbb hazaérjen, mentse, ha van még mit menteni. sem, a ház nem éghetett le. Ilyen csapást nem mérhet rá az isten, nyugtatgatja magát. Meg kell, ________ hogy álljon. Teljesen kifulladt, alig kap levegőt. Az asszonynak történt valami baja? — csap át gondolata a családra. Vagy a gyereknek? — rémül meg. Rettenetes ez a bizonytalanság. A telephez érve látja, a ház ép, seregnyi ember tarkállik előtte. Nagy baj lehet, ha ennyien vannak. Csak lakodalomkor meg temetésre jönnek így össze. Mintha mindenki a házuk körül toporogna, elnéptelenedtek a viskók. Amikor észreveszik, néhányan elébe jönnek. Az asszonyok sírnak, jajgatnak, kezüket tördelik. A férfiak arca komor, a szemükből kiolvassa a tragédiát. Akárha súlyos kövek zuhognának rá, egyszerre tíz helyről is hallja: meghalt, sárba fulladt a fia. Megtántorodik, úgy vezetik be a házba. A tömeg utat nyit előtte, a háta mögött ismét egybeolvad, nyomul be vele az ajtón. Az ágy megvetve, rajta a fia. Fehér ingecskében fekszik. A szeme lehunyva, mintha aludna. Akárcsak reggel, amikor elment hazulról. Csak szép, barna arcocskája sápadtabb a szokottnál. * Az ágy fejénél székre roskadva a felesége. Arcát a tenyerébe temeti, a válla rángásán látni, hogy sír. Fájdalom és indulat kavarog benne. Áll némán, mozdulatlanul, pedig üvölteni, ütni szeretne. Az asszony csak most veszi észre. Fölnéz rá, vörösre sírt szemében kétségbeesett könyörgés: ne bánts, nem tehetek róla. * — Nincs többé Lacikánk! — sikoltja, s hisztérikus zokogással a földre veti magát. Átöleli az ura lábát, s a sírástól el-elcsukló hangon könyörög most már hangos szóval is: — Ne bánts! Halk moraj hullámzik át a szobán. A körülöttük állók kicsit hátrább húzódnak. Néhány öregasszony szipogva keresztet vet. Orsós akár a szobor. Se átkozódásra, se könyörületre nincs szava. Az asszony fájdalmas kétségbeesésében hirtelen önmaga ellen fordul: — ölj meg! Mindennek én vagyok az oka! Én! Én! Miért nem vigyáztam rá jobban?! Miattam nincs Lacikánk! Fejét a padlóhoz veri, kibomlott haját markolja, tépi, cibálja, mint aki eszét vesztette. Fájdalomtól, önvádtól vergődve hever a földön, várja vétkeiért a büntetést. — Rózsi — hajol le hozzá a férje. Nincs bár benne indulat, csak végtelen nagy üresség. Szemét elönti a könny, rázza a hangtalan sírás. A férfibánat se kisebb, csak csöndesebb. Tele a szoba együttérző, kíváncsi emberekkel. Ott sírnak, jajgatnak körülötte, de Orsós senkit és semmit nem lát most, csak a vetett ágyat, a fia mozdulatlanná hűlt kis testét, megsápadt arcát, homlokára hulló, göndör fekete fürtjeit. Vége, örökre vége a százszor megálmodott szép napoknak. Hiába ígérgette, soha nem viheti már magával, hogy megmutassa neki az erdő titkait, a lombok közt megbúvó madárfészkeket. LÁSZLÓ GYULA: SÁR URBAN LÁSZLÓ RAJZA NÉPSZABADSÁG 1982. június 26., szombat