Népszabadság, 1982. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
16 NÉPSZABADSÁG 1982. július 17., szombat A szemlélődés — életünk értékes része Beszélgetés Lipták Pállal pályájáról, festészetéről, kiadványokról, könyvtárépítésről — Lipták Pál születése óta, éppen hatvan éve él Békéscsabán, ezernyi szállal kötődik ehhez a városhoz, amelynek környékén szlovák ősei az 1730-as években telepedtek meg. Ő maga alig volt huszonhét éves, amikor 1949-ben kinevezték az akkori körzeti — később megyei — könyvtár igazgatójává. Azóta is ezen a poszton szolgál megszakítás nélkül. Könyvtárosi munkásságáért nagyon fiatalon, 1954-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Hogyan is kezdődött a pálya, hogyan lett könyvtáros? — Véletlenül. Aki ismeri a 45—49 közötti mozgalmas időszakot, az tudja, hogy könnyen kerülhetett pozícióba egy olyan fiatal ember, amilyen én voltam abban az időben. 1938 óta dokumentálhatóan a szociáldemokrata párt tagja, izgága módon mindenben benne levő, beleszóló, a városban mindenkit ismerő szabósegéd. Könyvtárvezetőnek egy idős festő ajánlott — őt szánták erre, de nem vállalta —, aki ismert engem, mint induló festőnövendéket, mivel az ő szabadiskolájába jártam. Ugyanezzel az erővel persze lehettem volna más is, mert noha szabónak tanultam ki — apám is az volt —, érdeklődtem a politika iránt, feszegettem, sőt szívem szerint tulajdonképpen nyomdász szerettem volna lenni. Ugyanígy hosszú ideig foglalkoztatott a gondolat — komoly előkészületeket is tettem rá még 45 előtt —, hogy antikvárius legyek. Szóval, mindezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy az indíttatás nem volt rossz, sőt határozott vonzalmak is voltak bennem a nyomtatott szó iránt, de a témához való hozzáállás — ahogy ma mondanánk — nem volt részemről tudatos. Ugyanebben az időben fölajánlották nekem például a megyei tűzoltóparancsnokságot is! Ma már csak nevet az ilyesmin az ember ... Nos, miután kineveztek, egy gyorstalpaló tanfolyamon elsajátítottam a legszükségesebb ismereteket, majd elvégeztem a felsőfokú könyvtárosképzőt is. Persze az igazi hozzáértést akkoriban még sokszor a lelkesedés meg az egészséges ösztön pótolta. Voltaképpen a Kossuth-díj elnyerését is egy újabb véletlennek tulajdonítom, s ma úgy vélekedem erről, hogy éppen kellett a sorba egy fiatal munkáskáder is ... Mert, ha már érdemekről beszélünk, akkor azok inkább később jöttek, és folyományai voltak annak a változásnak, amely 1952-ben a mai megyei könyvtári hálózat kialakulásával kezdődött meg. E változás egyik nagyon fontos eleme volt később a szabadpolcos rendszer bevezetése a hazai közkönyvtárakban. Elsőként a békéscsabai könyvtár tért át erre a szolgáltatásra, s megvalósítását a szakirodalom egyhangúlag az ön érdemének tartja. Tudom, nem szívesen beszél erről, mondván, hogy annyiszor megtette már. Mégis, hadd kérdezzem meg, miért volt ez olyan nagy dolog nálunk, nem volt-e ez akkoriban, 1958-ban már egészen evidens lépés? — Annyiban nem volt az, hogy tolvajt láttunk az olvasóban, és ez a szellem sokáig uralkodott. Meg azután attól is féltünk, ha maga választja ki az olvasó a könyvet, akkor nem tudunk rá hatni ideológiailag. De ezektől a félelmektől valahogy megáporodott a könyvtár levegője, amit meguntak a könyvtárosok és az olvasók is. A mi érdemünk talán az, hogy erre időben felfigyeltünk, és kerestük a megoldást. A szabad válogatás lehetőségének bevezetése ugyanakkor együtt járt az egész könyvtár átalakításával. Kidobtuk az összes fekete bútort, és azt mondtuk: legyen minden világos, barátságos, legyenek fehérek a falak, legyen szőnyeg az olvasóteremben, legyen egyféle jövés-menés a könyvtárban! És meg kell mondanom, az új, megvidámodott légkörbe könnyedén és hamar beilleszkedtek olvasók és könyvtárosok egyaránt. Később olyan általánossá vált ez, mint a zacskós tej, ami szintén újdonság volt valamikor. — Említette, hogy festegetett már fiatalon. Ez a vonzalom máig sem szűnt meg. Milyen ma a kapcsolata a festészettel, mit fest? — Azt, amit eddig. Tájat, enteriőrt, kompozíciót. Úgy hiszem, az ember, amíg él, mindig önmagát ismétli. Én legalább is ugyanabban a motívumkörben mozgom, mert az egész életvitelemmel egyező. Harminc éve ugyanazon az útvonalon járok be a munkahelyemre kerékpárral mindennap, miután télen-nyáron leúszom az uszodában a napi 10 hoszszamat. Ugyanazt reggelizem nem is tudom mióta, legszívesebben ugyanazt ebédelném hétről hétre némi módosítással naponta, mert ilyen alkat vagyok. Figyelem azt, hogyan változnak az évszakok, észreveszem, ha hiányzik egy fa, mert ott volt, és bosszant, ha valami nem értelmesen és úgy alakul, fejlődik, ahogy a józan ész megkövetelné. És mert egész életem ilyen kis körben zajlik, a motívumaim sem lehetnek mások. Ha jártam is más tájon, nem festettem meg azokat soha. Megnéztem, megcsodáltam őket, és utána festettem a csabai utca kerítését. Vagy ugyanazt a diófát, amit már századszor vászonra vittem, de most egy új világításban láttam meg. Engem a részletek megfigyelése mindig is kielégített. Olyan gazdag egy ilyen kis város a maga világával, annyi megfigyelésre nyújt lehetőséget, hogy azt nem érdemes elszalasztani. Azt tartom, hogy a szemlélődéssel eltöltött idő életünk legértékesebb része, és ettől sokan megfosztják magukat. Én nem. Visszakanyarodva a festészethez: úgy hiszem, vele való kapcsolatom letisztult a növekvő évekkel. Ma már az, hogy szerepelek egy kiállításon vagy sem, számomra közömbös, mert az igaz örömet maga a munka, az ecset kézbevétele adja számomra. — Egy listát tartok a kezemben, amit öntől kaptam: a Békés megyei könyvtár kiadásában megjelent, és házinyomdájában előállított műveket sorolja fel. Poesis Hungarica 1. sorozatcím alatt 20 verseskötet, Poesis Hungarica 2. alatt — egyelőre — további kilenc. A szerzők sora Fodor Andrástól Rákos Sándorig, Zelk Zoltántól Illyés Gyuláig, Vas Istvántól Benjámin Lászlóig, Csoóri Sándortól Weöresig terjed. Azután megyei vonatkozású hasonmáskiadások következnek, majd egyéb munkák címszó alatt megint csak verseskötetek, képzőművészeti albumok, közte például Szalay Lajos meg Würtz Ádám rajzai. Valamennyi bibliofil kiadvány, legfeljebb 250 számozott példányban, a szerzők által dedikálva. Mi adta az indíttatást e sajátos arculatú kiadói tevékenységhez? — Említettem, hogy nyomdász szerettem volna lenni. E nosztalgia, a betű, a szép könyv szeretete azóta is él bennem. Nem tudok úgy kézbe venni könyvet ma sem, hogy a tartalmán túl ne figyeljek a küllemére is. Mert egy jól megválasztott betűtípus vagy egy szép szedéstükör az, ami könyvvé teszi a nyomtatványt, ami kedvet csinál ahhoz, hogy végigolvassák. Mindez munkált bennem, amikor azon törtük a fejünket, hogy hasznosítani kellene azt a lehetőséget, amire az idők folyamán szert tettünk, hogy ugyanis különböző kiselejtezett vagy másutt kiöregedett gépekből saját kis nyomdánk lett. Azután adva volt az is, hogy egy könyvtárosnak író-költő barátai akadnak. Az én súgóm Fodor Bandi volt, akihez régi meghitt barátság fűz. Neki csináltuk az első kötetet, 1974-ben. Azután jött a többi sorban, szinte már magától... Az örömön túl, amit egy ilyen kis bibliofil kiadvány az előállítónak, a szerzőnek és a mindenkori kézbevevőnek jelent, ez a munka még egy szempontból izgalmas. Mint minden kiadói tevékenységnek, ennek is gazdag levelezése támad. Itt vannak például Nagy László levelei — majdnem mindegyiken valamilyen rajz is. Vagy Illyés: csaknem minden korrektúra-ellenőrzéskor újra és újra átírta verseit. E leveleket és „melléktermékeket” megőriztük a könyvtárban, s úgy hiszem, a kész kötettel együtt, azzal párosulva, egy adott korra sok tekintetben jellemző, irodalomtörténeti értékű dokumentumanyag áll így elő. — önről az is köztudott a megyében, hogy szép gyűjteménye van a helyhez kötődő néprajzi tárgyakból, s hogy ennek fölös részét elcserélve az évek során tekintélyes kis kollekciót állított össze kortárs alkotók, művészbarátai érmeiből, kisplasztikáiból. Ha úgy tetszik, ez a szenvedélye magánügy. Van azonban egy olyan, amely már egyenesen a közé: ez pedig Lipták Pál könyvtárépítő szenvedélye. A községek könyvtári ellátottsága ebben a megyében országosan a legjobb, és azt mondják, nem véletlenül... — Mindenfajta könyvtárépítés jó játék. Én nagyon élveztem és szerettem, sőt ma is szeretem. Mindig meglódul a fantáziám, ha ilyesmire sor kerülhet. Ez tehát, úgymond, a személyes indíttatás. Másrészt, a hetvenes évek közepén egy olyan helyzet állt elő, hogy az új megyei könyvtár építése ügyében nem tudtunk előrelépni. Ezért felszabaduló energiánkat a hálózatba fektettük, szisztematikus következetességgel próbáltuk becserkészni az egyes községeket. A legkisebb ellenállás irányában haladtunk. Amelyik tanáccsal meg tudtuk értetni, hogy szívesen segítünk egy új könyvtár építésében, a régi bővítésében vagy átalakításában, akkor azt ott mindjárt nyélbe ütöttük. Később aztán jó partnerünk akadt a megyei tanácsban, tőle ehhez a munkához egymillió forint támogatást kaptunk évente. Ez viszont olyan öszszeg volt, amit a község pályázat útján nyerhetett el, azzal a feltétellel, hogy amennyit a megyétől igényel, annyit kell neki magának melléje tenni. A gyakorlatban ez mindig több volt. Így aztán csaknem minden községi könyvtárunkat rendbe hoztuk, kivéve az igazán nagyokat, a járási székhelyeket, ahol már több pénzre lenne szükség. De arra büszkék vagyunk, hogy a falvakban sehol sem adtuk száz négyzetméternél alább. Ez ugyanis az a minimális terület, ahol már el lehet helyezni akkora könyvanyagot, aminek van valamilyen információs értéke, ahol már lehet helybenolvasásról beszélni, ahova már folyóiratokat érdemes járatni, és ahova már be lehet állítani egy erre a célra függetlenített embert, hogy a könyvtár mindig nyitva legyen, amikor az szükséges. — Időközben kedvezően alakult az új megyei könyvtár építésének ügye is. Az alapozás 1981 tavaszán kezdődött meg, és idén április 22-én már bokrétaünnepet köszönthettek az építők. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de van itt egy kedvezőtlen — sajnos csaknem általánosítható — tapasztalat. Elkészül az új művelődési ház, az új könyvtár, és a beköltözés után derül ki, hogy sok mindent funkciótlanul építettek meg benne, csak fele részben használható. Vajon az új békéscsabai könyvtár kivétel lesz-e? — Én legalábbis remélem. És nemcsak azért, mert méretei folytán (6 ezer négyzetméter alapterület, 400 ezer kötetes befogadóképesség, 615 olvasó egyidejű leültetési lehetősége) belátható ideig kiszolgálja majd a város jelenlegi 65 ezer és később nyilván gyarapodó lakosságát. Azért is, mert tényleg alaposan mérlegelve, ismereteinket és tapasztalatainkat összegezve igyekeztünk kialakítani minden részletét. Látszólag például a könyvtár belső közlekedő terei túlméretezettek, de mégsem azok, mert valamennyinek funkciója lesz. Már azáltal is, hogy a szabad választás lehetőségét kínálják. Egyfajta olyan kötetlen szabadságot érez majd elképzelésünk szerint ebben a könyvtárban az olvasó, és olyan biztonsággal közlekedhet az épületen belül, hogy megszűnik az egyébként nehezen kiküszöbölhető intézményi légkör. Ilyen célt szolgál majd a mintegy 500 négyzetméteres olvasóterasz is, ahol kora tavasztól késő őszig a szabadban — amúgy otthonosan, akár cigarettázva is — lehet majd böngészni. Az meg külön szerencsés adottság, hogy az új épületet úgy tudtuk kialakítani, hogy mintegy körbefonja a régi megyei könyvtár megmaradt, műemlékileg értékes magját, s azzal harmonikus egységet képez. A régi épületben egyébként megyei könyvtártörténeti kiállítást kívánunk berendezni. Itt szeretném elmondani azt is, hogy olyan városban, mint Békéscsaba, ahol számottevő tudományos műhelyek, kutatóhelyek, és mindenekelőtt felsőfokú oktatási intézet híján a miénk az egyetlen jelentős könyvgyűjtemény, fokozott szerep vár ránk. Mindenfajta igényre föl kell készülnünk, igyekeznünk kell őket kielégíteni. A jövőben is, mint eddig, olyan állomány kialakításán fáradozunk, amely egyrészt igazodik a város érdeklődési köréhez, másrészt alkalmas rá, hogy pozitív irányban befolyásolja, fejlessze. — Mikorra várható az átadás? — Az épületet 1983 végén kapjuk meg az építőktől, és 1984 tavaszán szeretnénk nyitni. Erre a napra nemcsak régi, hűséges olvasóink készülnek, akik most nélkülözni kénytelenek szolgáltatásainkat, hanem az a sok ezer könyv is, amely egyelőre becsomagolva várja, hogy ismét kézbe vegyék s fellapozzák őket. Tripolszky László Pótkötet a lexikonhoz Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945—1981 egyszemélyes irodalomtörténetet ■Lj írni mindig istenkísértő vállalkozása a literátornak. Nagyon nehéz eldötenie ugyanis, hogy az „istenek” köül melyiknek a kedvét keresse — a lehetséges rendszerező elvek közül melyiket is kövesse. Bátran érvényesített szubjektivitással, a saját ízlése szerint szelektálja és csoportosítsa egy hosszabb-rövidebb időszak irodalmát? Húzódjon inkább a tények és adatok mögé, a legkisebb részletekre is kiterjedő tájékozottságával, minden értékre fogékony tárgyilagosságával pályázva meg a babért? Az írástudókhoz, szakmabeliekhez szóljon-e, vagy az előképzettség nélküli érdeklődők, tömör útbaigazítást váró diákok kalauza legyen? Válassza a szabatos, pontos, dísztelen leírást — vagy fogalmazzon az esszé metaforikus nyelvén, asszociációkat görgetve? Pomogáts Béla, az ismert és megbecsült irodalomtörténész is jól tudta: szembe kell néznie evvel a dilemmával. Az újabb magyar irodalom 1945—1981 című — a Gondolat Kiadónál megjelentetett—vaskos kötete már előszavában, korlátok és gondok, célok és remények fölsorolásával jelzi: a szerző tisztázta, eldöntötte, mit kíván nyújtani. „Könnyen áttekinthető kézikönyvet” a „hosszmetszeti” és „keresztmetszeti” bemutatás egymást kiegészítő fejezettömbjeivel. Az előbbi a belső periódusok karakterét, irányzatokat, tendenciákat taglalja; a jóval terjedelmesebb utóbbi lényegében arcképcsarnok. „A lehetőségekhez képest minél több írói pálya ismertetésére és adat felhasználására törekedtem — írja Pomogáts. — Akár azon az áron, hogy az elkészült munka jellege kissé a lexikon »műfajához« közeledik. (Persze nem az ábécérendbe szedett lexikonra, hanem arra az ismeretközlő műfajra gondolok, amelyet például az angol és francia könnyvkiadás »guide«-nek nevez.) Úgy gondolom, hogy ezzel a megoldással segíthetem leginkább az olvasóközönség tájékoztatását.” Ez a fölismerés a maga nemében teljességgel helytálló. A mű azonban nem csupán „kissé közeledik” a lexikonformához, hanem szinte azonosul is vele. Kivételes tájékozottság, irigylésre méltó olvasottság és erőteljes rendszerező hajlam birtokában megírt adatenciklopédia ez a jelenkori irodalomtörténetnek szánt munka. A hosszmetszeti rész cikkelyei alig — vagy egyáltalán nem — különböznek a szokásos, vázlatosan átfogó nagyobb lexikoncímszavaktól, a keresztmetszeti rész pedig kiséletrajzok egymásutánja. Nevek és kötetcímek, folyóiratok és (többnyire közismert alkotásokból vett) idézetek, évszámok és művészeti díjak pontezrei között húzza meg Pomogáts Béla azokat a milliméternyi vonalakat, amelyekből végül a nagyszabású képnek kellene előtűnnie. Mivel a Benedek Marcell irányításával létrehozott Magyar Irodalmi Lexikon kiadása 1965-ben zárult le, s azóta — speciális bibliográfiákat, könyvfüggelékeket, más lexikonokba zárt információkat nem számítva — az újabb magyar irodalomról nem készült (illetve még nem jelent meg) adatokat bőségesen közlő ismerettár, Pomogáts könyve úttörő életmű. Jelentékenyen megkönnyíti a napi feladatainak eleget tevő tanár, kritikus, újságíró tevékenységét, biztosítja a nagyközönség adatszerű eligazodását, s általában kedvet is csinál az újabb magyar irodalom olvasásához a precíz rendbe szedett, röviden kommentált kötetcímekkel. Dicséretére válik példátlan frissesége — még 1982-es adat is szerepel benne —, tág horizontja a határon túli magyar irodalomról vagy a legfiatalabb szerzőkről sem feledkezik meg; legföljebb a szakfilológusok sorából maradtak ki néhányan — és az elenyésző hibaszázaléktól nem rontott pontossága — Tersánszky Kakuk Marcijának egyik epizódja kifelejtődött, Kampis Péter, Nagy András és mások születési évszáma téves, Bár Ambrus egyik jelzett című könyve nem jelent meg és így tovább. Az idei ünnepi könyvhétre kiadott mű, Pomogáts Béla szépen gyarapodó munkásságának legújabb darabja, elsősorban lexikonpótkötetként töltheti be tehát értékes funkcióját. Ám épp az eddig mondott erényekből, a választott formából erednek az igen komoly fogyatékosságok is. Lexikonnak hasznos — irodalomtörténetnek szegényes és torzító a könyv. Miként válthat ellenkezőjébe a legszorgalmasabb pozitivista elődöket idéző adat- és részletgazdagság, hogyan rajzolódhatnak el a miniátori alapossággal megvont kontúrok? Az értékelő attitűd és az arányító helykijelölés gyakorlatilag teljes hiánya miatt. Hirtelenében nem emlékszem, olvastam-e valaha is Pomogáts Bélától bíráló hangú recenziót a napilapokban, folyóiratokban. Ő mindig arra figyel, ami jól sikerült, ami az alkotó legjobb készségeire vall. Értékközvetítő, értéktudatosító típus. Az értékkeresésnek ez a nemes — és kizárólagos — gesztusa elfogadható lehet az egyes kritikákban, de megtéveszt itt, a kézikönyvben. Pomogáts „mindenkiről” szólni akar legalább egy-két elismerő szet — ám ennek az extenzitásnak nincs intenzitása: nincs húzóereje, sugárzása; nincs valóságos koncepciója. A legkülönbözőbb — életkori, világszemléleti, stílusbeli, tárgy szerinti — szempontok alapján „vadidegen” írókat, szélsőségesen eltérő egyéniségeket kényszerítenek egymás mellé az öt-tíz-húsz-harminc tagú csoportok. Az a látszat támad, mintha mindenki, aki csak publikál, irodalmunk kitűnősége lenne. Néhol viszont érződik, hogy Pomogáts egy-egy névzuhataggal udvariasan „letudja” írók, költők garmadáját. A logikusnak tetsző, de vegyes — és nem mindig szerencsés — indokok olyan csoportosítás kialakítását diktálták, amelyben sokszor relativizálódnak az értékek. Tersánszkynak például csak — szépíróként — perifériális szerepű, el is feledett „évfolyamtársai” mellett sikerült helyet szorítani. Illyés Gyula Népiesség és nyugatosság címszó alatt harmadvonalú költők mezőnyébe ragad — és így tovább. Pomogátsnak minden mondata igazságot — vagy alig vitatható részigazságot — állít, de csak tematikus értelemben, s az esztétikai minősítés előjele nélkül. „Törekedik”, „ábrázol”, „képet ad”, „vizsgál” — ilyen és ehhez hasonló igék váltakoznak a nyilván szándékosan nem egyénített stílusú, szigorúan és szárazon informatív szövegben. Ám elérte-e az író, amire törekedett? Sikerült-e ábrázolnia tárgyát, s miként? A vizsgálat eredményeként mit és hogyan tárt föl a lelet? Minderre nem érkezik válasz. A hatalmas fölsorolások — különböző egyenruhájú „katonákból” gyakran önkényesen verbuvált seregek szemléi — lepik el az oldalakat. Az újabb magyar irodalom csupán özön így, mely közhelyes elnevezésű fejezetörvényekben sodorja-pörgeti az írókat, költőket. Tucatjával. Lexikonnak nem dolga a művek megérzékítése. Irodalomtörténetnek már részben igen. Sajnos Pomogáts a legelkoptatottabb idézetekből közöl újra jó néhányat, összefoglaló mondatai-félmondatai pedig nemegyszer hamisak. Esterházy Péterről például semmiképpen sem írható le, hogy „Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) című kötetének elbeszéléseiben a hetvenes évek dolgozó és sportoló fiataljainak életéről adott képet”. Ez az önmagában egyébként sem minősítő kijelentés épp ellentétes a könyv jellegével. Az ilyesfajta tévesztések abból adódnak, hogy Pomogáts nem akart tévedni — egyelőre közvetlen közelről valóban csak bizonytalanul átlátható — tárgya megítélésében. Pedig a gondosan összegyűjtött, de sajátos, egyéni elképzelés híján elősorolt adatok halmazába ezek a tévedések elevenséget, izgalmat, megfontolandó álláspontokat hozhatnának — mert velük legalább negatív formában megjelenne az értékrend. Domogáts Béláról egyes korábbi kötetei — regényismertetései, verselemzései — is bizonyították, hogy vonzódik a népes olvasótábornak szánt „kistükör” műfajához. Irodalomtörténetünk újabb fejezetének összegzésekor is a szolgálat, a kalauzolás szándéka vezette. Nem ezt — nem a populáris nyitottságot, közművelői elkötelezettséget, közérthető előadásmódot kifogásolom, sokallom, hanem a tudós Pomogáts Béla, a monográfiákat, disszertációt publikáló, véleményt mondó irodalomtörténész jelenlétét hiányolom, keveslem. Kár, hogy nevek és adatok mögötti személytelenségbe rejtőzött. Amit ad: lexikon. Nem kevés, hiányt pótló munka. De nem az újabb magyar irodalom hiteles képe. Tarján Tamás Világkoncertet rendeznek Pécsett A Kodály-év alkalmából hazánkban vendégszerepel a Világzenekar, a Jeunesses Musicales (Ifjú Zenebarátok) Nemzetközi Szövetségének együttese. A koncertet július 20-án tartják meg a pécsi székesegyházban. A zenekar tagjai — huszonkét európai és tengerentúli ország több mint száz fiatal muzsikusa — már a mecsekaljai városban tartózkodnak, a Jeunesses Musicales nyári táborában készülnek a hangversenyre. Az ifjú zenebarátok nemzetközi mozgalma a második világháború idején született meg azzal a céllal, hogy a muzsika nyelvén szolgálja a különböző anyanyelvű, de a zene közös nyelvét is értő, művelő fiatalok barátságát. A hetvenes évek elején — kanadai kezdeményezésre — jött létre a Világzenekar, s azóta minden évben más országban ad hangversenyt egy-egy világhírű karmester vezetésével.