Népszabadság, 1982. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1982-10-13 / 240. szám

4 Csőkígyó a Duna alatt Épül a Mohács és Pécs közötti vízvezeték A kötélhúzás egy egész napig tar­tott, s eltelt egy másik is, mire a he­lyére, a Duna medrébe került a rop­pant súlyú csőszerelvény. Az építők két — egyenként 700 milliméter átmé­rőjű — acélcsövet fektettek egymás mellé. Felül elhelyeztek egy harma­dikat is: ez a 200 milliméteres veze­ték rejti majd el a veze­tékrendszer hírközlését biztosító kábeleket. Ne­hezékként — azért, hogy a víz felhajtóereje üre­sen se mozdíthassa meg — 230 darab íróasztal nagyságú betontestet he­lyeztek el a csövek fe­lett. A parton hónapo­kig tartott a szerelés, s amikor végeztek, kiszá­mították, hogy a 645 mé­ter hosszú csőkígyó sú­lya eléri az 1300 tonnát. Ezt a roppant súlyt kel­lett lefektetni a folyó medrébe, hogy a mohá­csi-szigeti kutak vizét a nyomásfokozóhoz, onnan pedig a pécsi fogyasz­tókhoz juttathassák el. Az 1,4 milliárd forint értékű beruházás, a Pécs—Mohács közötti vízvezeték generálkivi­telezője a Dél-dunántúli Vízügyi Építő Vállalat. A munka legnehezebb — s minden bizonnyal leglátványosabb — ré­sze a Duna keresztezése volt. Ezt a siófoki Kő­­olajvezeték Építő Válla­lat végezte alvállalkozó­ként. — A mederben négy méter mély és ugyanilyen széles árkot vágtunk — tájékoztat Bubhori György, a Kő­­olajvezeték Építő Vállalat létesítmé­nyi főmérnöke. — Ebben az árokban fekszik majd a csővezeték. A jobb parton összeállított csőszerelvény a vízig vasúti síneken gördül. Ott ki­vesszük alóla a csilléket, és egy acél­lemezen csúszik tovább. A mohácsi­­szigeti oldalon csigasor hatszorozza meg a lánctalpas traktorok vonóere­jét. Mindent előre pontosan kiszámí­tottunk, de meglepetésekkel így is számolni kell. Most csak egy biztos: nem volt még olyan csővezeték, ame­lyet ne tudtunk volna behúzni. Ez a mostani a Dunát keresztezők közül súlyát tekintve a legnagyobb. Úgy terveztük, hogy először áthúzzuk a hatvan tonna súlyú vontatókötelet, ezt követően indítjuk el a csövet. Az első nekirugaszkodással a folyó med­rének feléig kell eljutnunk, hosszabb sodronykötél ugyanis nincs. Ha min­den jól megy, ez 50 percig tart. Ak­kor másfél-két órás szünet követke­zik. Ezalatt visszakötjük a vonósod­ronyt, s a második nekirugaszkodás végén megjelenik a cső vége a mo­hácsi-szigeti oldalon. A feladat minden mozzanatát elő­re pontosan meghatározták, aztán húzni kezdték a vonókötelet. Már csak százötven méter volt vissza, az­tán száz, majd nyolcvan... És a lánctalpas traktorok hirtelen föltör­ni kezdték a homokot. Megakadt a kötél, csak találgatni lehet, hogy mi történt lent a mederben. Ismeretlen tuskóba akadt? A partfal fogta meg valahol? Búvárok szállnak le, s a vo­­■nókötél vonókötelét próbálják kisza­badítani. Nem sikerül: önjáró uszály­hoz kötik, szakad, törik minden, de a karvastagságú sodrony nem enged. Estig tart a próbálkozás, s akkor ki­szabadul a kötél. Ferenczi Miklós, a dunai keresztezések sokat tapasztalt irányítója rekedtre beszélte és ciga­­rettázta a hangját. Az URH-rádió — amelyen utasításait adta — valóság­gal az áliához nőtt. Este a „hadita­nács” úgy döntött, hogy abbahagyják a munkát, s csak másnap folytatják. Nem volt ideges, csak fáradt. Reg­gelre a fáradtsága is elmúlt. A jól összeszokott gárda mindent elölről kezdett: ellenőrizték a mederben az árkot, hogy nem temette-e be a Du­na, aztán megfeszítették a kötelet, és tizenegy órakor megmozdult a cső­kígyó. Az árbocrúd lassan elérte a vizet, aztán mind mélyebbre süly­­lyedt. Fél egykor érkezett el a felé­hez a munka. Közben kiderült, hogy a cső alól kiszabaduló csilléknek ki­csi a bunker, s az is előfordult, hogy maga alá tekerte a vezeték a vonó­kötelet. Következett az átkötés, a hi­bák kijavítása, és este fél hatkor kezdődött el a második húzás. Ref­lektorok világították meg a partot, s késő este volt már, amikor a mo­hácsi-szigeti oldalon megjelent a cső­szerelvény vége, amelynek útját a második szakaszon már a víz felhaj­tóereje is könnyítette. A tervezettnél egy nappal később, de a határidőnél egy hónappal ko­rábban elvégezték a munkát: a ve­zeték a Duna medrében fekszik, s a szárazföldön tovább épülve 1984-ben már vizet szállít Pécsre. Kercza Imre Útjára indul az acél-beton kolosszus, jávori bela felvétele *A falusi vegyesbolt előtt a tsz-elnök áll. ----------------------------------------- Fáradt, gyű­rött, kialvatlan, bosszús. Ugyan mi lehet a baja ezen a szép reggelen? Mindenki tudja, hogy az egyik legeredményesebb esztendejük volt évek óta. Faluszerte hordoznia kellene az örömét. Néhányan megszólítják, mogorva udvariassággal válaszol. Pillantásával sürgeti a gépkocsivezetőt, aki két-három karton üdítő italt cipel, hogy a csomagtartóba tegye. Aztán szavakkal is: — Igyekezz, Imre, igyekezz ezekkel a löty­­työkkel, nem érünk rá itt ácsorogni... Azok meg mit csináltak odabent, hogy tíz perce nem bírják előkaparni ezt a néhány üveget? — Ne pattogj, főnök. Szabad szombat, dé­lig vannak nyitva, teli a bolt... Néhány nap múlva ismét találkozunk. A fáradtság jelei nem tűntek el róla, de vala­mivel nyugodtabb. Elnézést kér, hogy azon a szombati napon még a köszönést is csak türelmetlenül viszonozta. — Nem tehetek róla, de már megőrülök a vendégségektől. A legszívesebben kitenném a táblát a központunk bejáratára, hogy idege­neknek tilos belépni, mert veszélyes üzem, mérgezés, robbanás, gázkitörés, vízözön for­dulhat elő. De hát kinevetnének. Valamit azonban mégis ki kellene találni, mert ez így nem mehet tovább. Átkozza a szabad szombatot. A szabad pén­tek délutánt, amikor — „jól van, elismerem, hogy már a hivatalos munkaidő letelte után” — az ismerősök, barátok, üzlettársak nekiin­dulnak a látogatásnak. Nem kivétel a vasár­nap sem. „Benéznek.” A „benézés” órákig tart. Ő meg feszeng, topogna, forr benne a harag, de nem mutathatja. „Már mosolyogni se tudok. Valami torz vigyorgás ül ilyenkor az arcomon, szerencsére nemigen veszik észre.” Aztán higgadtabban előadja azt, ami — úgy tudom , tapasztalom, ezért is hozom szó­ba — manapság nemcsak az ő terhe. Nem akarnak szűnni a vendégeskedések. Megválto­zott, az igaz, a tartalmuk. Talán a sok osto­rozás hatására, a reprezentációt szabályozó — korlátozó — rendelkezések hatására is, meg azért is, mert az ilyenféle látogatások alkal­mából a régebben szokásos ajándékokat ma már nemigen fogadják el. Nincs szükség arra a néhány liter borra, néhány szál kolbászra, egyéb „figyelmességre”. Szó sincs róla, hogy nem fordul még elő, de mint jelenség, szűnő­ben van. A vendégek nem ezért jönnek, ha­nem vendégeskedni. Nem enni-inni, vinni, ha­nem nézelődni, beszélgetni, idejüket tölteni, barátságot erősíteni — ami tulajdonképpen szép dolog. Ha az érzelmi részét tekintjük. Borzasztó azonban, ha a fáradságot és az időrablást vesszük. Arra a szombat reggelre a fiatal tsz-elnök, aki tizenegy éve végzett Gödöllőn, ez az első munkahelye, szakértelmével és emberségével kivívott népszerűsége folytán elődje nyugdí­jazása után szinte közfelkiáltással választot­ták meg, egy orvossal és egy vízügyi szakem­berrel beszélt meg programot. A szomszéd község határában forrás fakadt fel, megálla­pították, hogy savanyú vize rendkívül ízes, valószínűleg igen értékes. A környékbeliek máris nagy edényekben viszik, szódavíz he­lyett használják. Megkérte tehát az orvost — kutatóorvos­t és a hidrológust, találkozza­nak, beszéljék meg, hogyan lehetne tovább­lépni az ügyben. Lehetőség, üzlet, pénz van benne. Ámde péntek délben jött az üzenet: egy olyan hivatalos ember érkezik látogatóba családostul, akivel ugyancsak fontos és sür­gős dolga van: telekviszonyok rendezése. Ezt még az ősszel el kell intézni. Hét családot érint. Valamennyien kapnak néhány ezer fo­rintot. A „forrástalálkozót” tehát kénytelen volt lemondani, így kívánta az ügyek rang­sora. — Holott valójában ördögöt kívánta így -------------------------------- — mondja indula­tosan. — Mert mi történt? Tizenegy órára megérkeztek: a hivatalos ember, a felesége, két nagy fia. Hogy mutassam meg nekik a gazdaságot. Jól van, feleltem volna a legszí­vesebben, de majd télen, amikor több időm lesz rá. Nem mondhattam azonban, mert bi­zonyos tekintetben lekötelezettje vagyok, s általam a hét család. Ha elveszem a kedvét, nem siet a dologgal, elteszi, később foglalko­zik vele. Így azonban, miután felemésztették két és fél órámat, ígéretet kaptam, hogy hétfő reggel az első dolga, lesz elintézni. Meg is tette. De ha nem szánom rá azt a két és fél órát és nem mulasztom el a megbeszélt találkozót, ki tudja, mikor került volna rá a sor... Nos, erre kellett az üdítő, amivel megkínáltam őket, s azzal viszonozták a kalauzolásomat, hogy meghívtak ebédre az áfész­ vendéglőbe. Nem anyagiakra, ingyenevésre megy tehát ez a dolog, mint régen, hanem időre. Ami talán még rosszabb! Ingerülten mondja: a megyei tanács el­--------------------------------- nökének, aki eljött hozzá valamit megbeszélni, minden tétovázás nélkül mert visszaüzenni, hogy a megjelölt időpont neki nem alkalmas, válasszanak má­sikat. De nem mert nemet mondani annak a még majdnem tanuló külkereskedelmi válla­lati alkalmazottnak, akin az múlik, hogy az őszi vásárra vitt termékeiket a bemutatóte­remben hol helyezik el. Ez egy teljes napjába került, mert el kellett vele menni strandolni az augusztus végi forróságban, „hiszen itt ná­latok olyan gyönyörű” ... Ekkor fürdött elő­ször a nyáron, kényszerből. Ismét megbeszél­ték, amit már telefonon és levélben régen tisztáztak. És száz más ilyen — és száz más helyen. Emésztjük, fogyasztjuk, tépjük egymás idejét és idegeit. Persze az is meglehet, hogy a panaszkodó tsz-elnök alkalomadtán másutt ugyanilyen kényszerből elviselt vendég, noha a karakte­rének ismeretében ezt nem gondolom. Mert vannak — s nem kevesen —, akik tudnak másra is figyelni, tisztelik a más munkáját, s a dolgozó embernek manapság oly értékes kincsét: az időt. Az időt, aminek értelmes felhasználása el­len a legnagyobb bűnöket követjük el, sok­rendbelien. A tsz-elnök példáját szemléltetés­képpen hoztam fel; valamennyien tudjuk, hogy nem egyedi eset. Miközben a vendéges­kedés tartalma — általában legalábbis — a legtöbb helyen megváltozott, a járulékait, a fölösleges időigényességét még mindig hor­dozza. S egyre nehezebb elviselni ezt azok­nak az embereknek, akik tudják, hogy az idő milyen érték. Vendéglátós szakembertől hallottam a mi­nap: forgalmas út mentén csárdának alkal­mas épület áll. Eddig tizenegy értekezlet volt abban a tárgyban, hogy kié legyen, milyen módon jusson hozzá, miként birtokolja, ho­gyan rendezzék be. Aki mesélte, volt a ka­lauz, a hivatalos látogatók vendéglátója. A látogatók a tizenegy alkalommal összesen ki­lencven munkaórát töltöttek el — döntés pe­dig a jövő tavasszal lesz, amikor majd min­den kezdődik elölről... Nem tudom, mit szólna a hétvégi kiránduló köztisztviselő, ha mondjuk, egy keddi napon a hivatalában a meglátogatott tsz-elnök csalá­dostul felkeresné, letelepednének köréje, hogy most beszélgetni kívánnak a munkájáról. Nyilván egy idő után felpattanna és kitessé­kelné őket. A hivatal — az hivatal. Munka­hely. Csakhogy a szövetkezet, az állami gaz­daság is az, ha gyakran kívánatos, szépséges, lelket örvendeztető környezetben is. A tsz­­elnöknek, agronóm­usnak, gazdaságvezetőnek a munkaideje pedig éppen úgy munkaidő, mint a tisztviselőé vagy az üzletemberé a hi­vatalában. Nem kisebb érték. Az idegei se ke­vésbé kímélendők. És mégis­ mégis: milyen sokan rabolják! ---------------------------- Nem veszik észre, hogy az udvariassága fogcsikorgatós. Beszél, de az esze másutt jár — a földeken, a kukoricatáb­láknál, a szőlődombokon, a szüretelők között, a magtárakban. A dolgán jár az esze szabad szombaton is meg vasárnap is, mert ebben a munkában nincs szünet ilyenkor. Máskor se nagyon. Dehogyis a kellemes kapcsolatok, a munká­ról való beszélgetések, az ápolandó barátsá­gok ellen szólnak ezek a sorok. Hiszen az mindenkinek jólesik, fontos is! Csak éppen az nem mindegy, hogy mikor. A „szózat” természetesen nem sokat változ­tat a dolgokon. De talán mégsem egészen hiá­bavaló. Néhányan bizonyára elgondolkodnak, behelyettesítik önmagukat azzal, akit látoga­tásukkal „megajándékoznak”, és belátják, hogy az efféle időtöltés akkor lehet hasznos, ha mindkét fél számára egyaránt alkalmas. Tamás István Alkalmatlan vendégségek NÉPSZABADSÁG 1982. október 13., szerda Étlapítra Jó hírem van a kétkedők szá­mára: újabb perdöntő bizonysá­got szereztem arról, hogy nálunk az egyhangúságnak örökre befel­legzett. Nem szaporítom a szót, elvont dicsérgetés helyett azonnal rátérek az indokolt elismerés pozitív bizonyítékaira. Ételbemutatóra kaptam meg­hívót vadítóan gusztusos menü­­választékkal. Már a mottótól iz­galomba jöttek a táplálkozással kapcsolatos mirigyeim: „Imhol a magyarok híres eledele, zsíros a teteje, kolbász a belseje.” Aztán következtek a magasrendű ihlet szülte ételnevek, amelyek kép­zeletgazdag színpompája semmi­vel sem hátrább való a matyó hímzés burjánzó káprázatánál. Ami külön dicséretre méltó, nemcsak a szárnyaló költőiség hatja meg az embert, hanem el­sősorban a kínálat valódisága. Vagyis, a veretes poézissel fogal­mazott ínyencségek a táj népének mindennapos, közönséges, az óvo­dás gyermekek által is jól ismert étrendjéhez tartoznak. Itt van mindjárt a szigetközi bujdosóle­ves. Színigaz dolog: az egész Szi­getköz telis-teli van bujdosóle­vessel. Alig teszi ki a lábát Győr­ből az ember, annyi bujdosóle­vessel találkozik, hogy szinte már ladikázhat benne. Ennél már csak a vándorló pásztorleves a több. Bár a Szigetközből nagyrészt el­tűntek a pásztorok, de ebből el­hamarkodottság lenne arra kö­vetkeztetni, hogy a levesüknek is leve veszett. Folyvást vándorol, miként Orbán lelke. Talán mert fél a pandúroktól. Mert pandúr­leves is van. Pandúr ugyan nincs, az utolsót 1867-ben látták zöld ka­bátban, csigabajusszal, de halha­tatlan levese változatlanul friss, olcsó és ízletes. Hasonló a hely­zet a bácsai kacsamájas gombá­val. Ilyet, bármennyire minden­napi jelenség a helyi színezetben, csak itt tudnak. Nem ám a ka­csamáj gombás, hanem a gomba kacsamájas. Izgalmas kínálat továbbá a révfalusi regöshalászlé. Nos, aki ebből eddig kimaradt, annak mél­tán támadhat égető hiányérzete. Tessenek elképzelni, abban a bi­zonyos Révfaluban százával lo­bognak a kis halásztüzek, mind­egyik tüzecske fölött kormos bog­rács, a bográcsban harcsa- és ke­­csegefalatok, s miközben a bog­rácsokból előgöndörödnek az illa­tos-forró gőzfellegek, e transz­cendens felhőcskékbe merítik to­temarcukat a túlvilággal társalgó regösök, és szent komolysággal próbálják megtudakolni Sziget­köz ősi szellemeitől, hogy hány százalék felár tekinthető erköl­csösnek a költői ételnevek hono­ráriumaként. Fontos az ilyesmit tisztázni még a leveseknél, de legkésőbb a ha­lászlénél, mert aztán sűrű sorok­ban következnek a kedvencek. Azt mondja, hogy: úsztató révészek kedvence. Jogos kedvencféle ez, mert szó, ami szó, Szigetközben manapság úgy elszaporodtak a ré­vészek, mint Pesten a rágógumi­árusok, kettős mérkőzésen a Nép­stadionnál. Különösen az úsztató révész a rengeteg, Dunát lehetne velük rekeszteni. Alig térnek el tőlük a szintén túlzottan számos vízimolnárok. Mérgelődnek is ele­get. Irántuk való megbékítő ked­vesség a „vízimolnár kedvence". Jogos, feltétlenül jogos a „győri apát kedvence” is. Rossz fényt vet mind Horváth Mihályra, mind Szilágyi Sándorra, mind Szekfű Gyulára, sőt a Magyar Tudomá­nyos Akadémia Történelemtudo­mányi Intézetére, hogy eddig hal­vány tudományuk sem volt győri apátról. Ezennel üdvösen betölt­­jük a tudatlansági űrt. Köszönet érte a halhatatlan étlapköltőnek. Félszeg ember lévén, a legcse­kélyebb kurázsim sem volt arra, hogy elmerészkedjem a poézis ha­talmas fényében tündöklő perem­­városi kisvendéglőbe. Nem akar­tam úgy járni, mint az a két szi­getközi atyafi, aki a szemem lát­tára és a fülem hallatára ügyet­lenkedett egy másik győri kis­vendéglőben. Nos, ebben a tarka abroszos kurtakocsmában azt az áldásos szokást gyakorolták (már nem), hogy a kínálatot nagy táb­lára krétával felírták a söntés fö­lé. Ilyen prózai neveket adtak tud­­tul a csúnya krétabetűk: „Pacal­­pörkölt 6,80 Ft. Csülkös bableves 9,20 Ft. Tányérhús tormával 8,70 Ft. Lencsefőzelék marhapörkölt­tel 11,30 Ft." Ezeket a neveket ol­vasgatta tanakodva a két sziget­közi atyafi. Az egyiken megakadt a szemük, így hangzott: „Serpe­­nyős burgonya debreceni módra 5,60 Ft.” Erős fejtöréssel kérdezi az egyik, ugyan mi a fészkes fe­ne lehet igazából az a módisan kí­nált olcsó ebéd, mire a másik: — Ej, de buta falusi vagy Ciko­­láról. Hát az semmi más, békás, mint közönséges paprikás krump­li, csak angolul van írva. Büntetésből soha meg ne kós­tolhassam a lírai étlapon aján­lott cikolaszigeti angolnakariká­kat, ha meg nem történt jelenlé­temben a fenti eset. Nincs kizár­va, hogy akkor, régen, csak öt fo­rint lett volna a paprikás krumpli, s az a plusz 60 fillér a „serpenyős burgonya debreceni módra" ne­vezetért dukált. Bizonyosan helyeslően bólinta­nának erre a dunaszegi bő gatyás, árvalányhajas csikósok is, akikről a tranzisztoros idők legfinomabb pecsenyéjét nevezte el a koszo­rús étlapköltő. Gerencsér Miklós

Next