Népszabadság, 1982. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1982-10-13 / 240. szám
4 Csőkígyó a Duna alatt Épül a Mohács és Pécs közötti vízvezeték A kötélhúzás egy egész napig tartott, s eltelt egy másik is, mire a helyére, a Duna medrébe került a roppant súlyú csőszerelvény. Az építők két — egyenként 700 milliméter átmérőjű — acélcsövet fektettek egymás mellé. Felül elhelyeztek egy harmadikat is: ez a 200 milliméteres vezeték rejti majd el a vezetékrendszer hírközlését biztosító kábeleket. Nehezékként — azért, hogy a víz felhajtóereje üresen se mozdíthassa meg — 230 darab íróasztal nagyságú betontestet helyeztek el a csövek felett. A parton hónapokig tartott a szerelés, s amikor végeztek, kiszámították, hogy a 645 méter hosszú csőkígyó súlya eléri az 1300 tonnát. Ezt a roppant súlyt kellett lefektetni a folyó medrébe, hogy a mohácsi-szigeti kutak vizét a nyomásfokozóhoz, onnan pedig a pécsi fogyasztókhoz juttathassák el. Az 1,4 milliárd forint értékű beruházás, a Pécs—Mohács közötti vízvezeték generálkivitelezője a Dél-dunántúli Vízügyi Építő Vállalat. A munka legnehezebb — s minden bizonnyal leglátványosabb — része a Duna keresztezése volt. Ezt a siófoki Kőolajvezeték Építő Vállalat végezte alvállalkozóként. — A mederben négy méter mély és ugyanilyen széles árkot vágtunk — tájékoztat Bubhori György, a Kőolajvezeték Építő Vállalat létesítményi főmérnöke. — Ebben az árokban fekszik majd a csővezeték. A jobb parton összeállított csőszerelvény a vízig vasúti síneken gördül. Ott kivesszük alóla a csilléket, és egy acéllemezen csúszik tovább. A mohácsiszigeti oldalon csigasor hatszorozza meg a lánctalpas traktorok vonóerejét. Mindent előre pontosan kiszámítottunk, de meglepetésekkel így is számolni kell. Most csak egy biztos: nem volt még olyan csővezeték, amelyet ne tudtunk volna behúzni. Ez a mostani a Dunát keresztezők közül súlyát tekintve a legnagyobb. Úgy terveztük, hogy először áthúzzuk a hatvan tonna súlyú vontatókötelet, ezt követően indítjuk el a csövet. Az első nekirugaszkodással a folyó medrének feléig kell eljutnunk, hosszabb sodronykötél ugyanis nincs. Ha minden jól megy, ez 50 percig tart. Akkor másfél-két órás szünet következik. Ezalatt visszakötjük a vonósodronyt, s a második nekirugaszkodás végén megjelenik a cső vége a mohácsi-szigeti oldalon. A feladat minden mozzanatát előre pontosan meghatározták, aztán húzni kezdték a vonókötelet. Már csak százötven méter volt vissza, aztán száz, majd nyolcvan... És a lánctalpas traktorok hirtelen föltörni kezdték a homokot. Megakadt a kötél, csak találgatni lehet, hogy mi történt lent a mederben. Ismeretlen tuskóba akadt? A partfal fogta meg valahol? Búvárok szállnak le, s a vo■nókötél vonókötelét próbálják kiszabadítani. Nem sikerül: önjáró uszályhoz kötik, szakad, törik minden, de a karvastagságú sodrony nem enged. Estig tart a próbálkozás, s akkor kiszabadul a kötél. Ferenczi Miklós, a dunai keresztezések sokat tapasztalt irányítója rekedtre beszélte és cigarettázta a hangját. Az URH-rádió — amelyen utasításait adta — valósággal az áliához nőtt. Este a „haditanács” úgy döntött, hogy abbahagyják a munkát, s csak másnap folytatják. Nem volt ideges, csak fáradt. Reggelre a fáradtsága is elmúlt. A jól összeszokott gárda mindent elölről kezdett: ellenőrizték a mederben az árkot, hogy nem temette-e be a Duna, aztán megfeszítették a kötelet, és tizenegy órakor megmozdult a csőkígyó. Az árbocrúd lassan elérte a vizet, aztán mind mélyebbre sülylyedt. Fél egykor érkezett el a feléhez a munka. Közben kiderült, hogy a cső alól kiszabaduló csilléknek kicsi a bunker, s az is előfordult, hogy maga alá tekerte a vezeték a vonókötelet. Következett az átkötés, a hibák kijavítása, és este fél hatkor kezdődött el a második húzás. Reflektorok világították meg a partot, s késő este volt már, amikor a mohácsi-szigeti oldalon megjelent a csőszerelvény vége, amelynek útját a második szakaszon már a víz felhajtóereje is könnyítette. A tervezettnél egy nappal később, de a határidőnél egy hónappal korábban elvégezték a munkát: a vezeték a Duna medrében fekszik, s a szárazföldön tovább épülve 1984-ben már vizet szállít Pécsre. Kercza Imre Útjára indul az acél-beton kolosszus, jávori bela felvétele *A falusi vegyesbolt előtt a tsz-elnök áll. ----------------------------------------- Fáradt, gyűrött, kialvatlan, bosszús. Ugyan mi lehet a baja ezen a szép reggelen? Mindenki tudja, hogy az egyik legeredményesebb esztendejük volt évek óta. Faluszerte hordoznia kellene az örömét. Néhányan megszólítják, mogorva udvariassággal válaszol. Pillantásával sürgeti a gépkocsivezetőt, aki két-három karton üdítő italt cipel, hogy a csomagtartóba tegye. Aztán szavakkal is: — Igyekezz, Imre, igyekezz ezekkel a lötytyökkel, nem érünk rá itt ácsorogni... Azok meg mit csináltak odabent, hogy tíz perce nem bírják előkaparni ezt a néhány üveget? — Ne pattogj, főnök. Szabad szombat, délig vannak nyitva, teli a bolt... Néhány nap múlva ismét találkozunk. A fáradtság jelei nem tűntek el róla, de valamivel nyugodtabb. Elnézést kér, hogy azon a szombati napon még a köszönést is csak türelmetlenül viszonozta. — Nem tehetek róla, de már megőrülök a vendégségektől. A legszívesebben kitenném a táblát a központunk bejáratára, hogy idegeneknek tilos belépni, mert veszélyes üzem, mérgezés, robbanás, gázkitörés, vízözön fordulhat elő. De hát kinevetnének. Valamit azonban mégis ki kellene találni, mert ez így nem mehet tovább. Átkozza a szabad szombatot. A szabad péntek délutánt, amikor — „jól van, elismerem, hogy már a hivatalos munkaidő letelte után” — az ismerősök, barátok, üzlettársak nekiindulnak a látogatásnak. Nem kivétel a vasárnap sem. „Benéznek.” A „benézés” órákig tart. Ő meg feszeng, topogna, forr benne a harag, de nem mutathatja. „Már mosolyogni se tudok. Valami torz vigyorgás ül ilyenkor az arcomon, szerencsére nemigen veszik észre.” Aztán higgadtabban előadja azt, ami — úgy tudom , tapasztalom, ezért is hozom szóba — manapság nemcsak az ő terhe. Nem akarnak szűnni a vendégeskedések. Megváltozott, az igaz, a tartalmuk. Talán a sok ostorozás hatására, a reprezentációt szabályozó — korlátozó — rendelkezések hatására is, meg azért is, mert az ilyenféle látogatások alkalmából a régebben szokásos ajándékokat ma már nemigen fogadják el. Nincs szükség arra a néhány liter borra, néhány szál kolbászra, egyéb „figyelmességre”. Szó sincs róla, hogy nem fordul még elő, de mint jelenség, szűnőben van. A vendégek nem ezért jönnek, hanem vendégeskedni. Nem enni-inni, vinni, hanem nézelődni, beszélgetni, idejüket tölteni, barátságot erősíteni — ami tulajdonképpen szép dolog. Ha az érzelmi részét tekintjük. Borzasztó azonban, ha a fáradságot és az időrablást vesszük. Arra a szombat reggelre a fiatal tsz-elnök, aki tizenegy éve végzett Gödöllőn, ez az első munkahelye, szakértelmével és emberségével kivívott népszerűsége folytán elődje nyugdíjazása után szinte közfelkiáltással választották meg, egy orvossal és egy vízügyi szakemberrel beszélt meg programot. A szomszéd község határában forrás fakadt fel, megállapították, hogy savanyú vize rendkívül ízes, valószínűleg igen értékes. A környékbeliek máris nagy edényekben viszik, szódavíz helyett használják. Megkérte tehát az orvost — kutatóorvost és a hidrológust, találkozzanak, beszéljék meg, hogyan lehetne továbblépni az ügyben. Lehetőség, üzlet, pénz van benne. Ámde péntek délben jött az üzenet: egy olyan hivatalos ember érkezik látogatóba családostul, akivel ugyancsak fontos és sürgős dolga van: telekviszonyok rendezése. Ezt még az ősszel el kell intézni. Hét családot érint. Valamennyien kapnak néhány ezer forintot. A „forrástalálkozót” tehát kénytelen volt lemondani, így kívánta az ügyek rangsora. — Holott valójában ördögöt kívánta így -------------------------------- — mondja indulatosan. — Mert mi történt? Tizenegy órára megérkeztek: a hivatalos ember, a felesége, két nagy fia. Hogy mutassam meg nekik a gazdaságot. Jól van, feleltem volna a legszívesebben, de majd télen, amikor több időm lesz rá. Nem mondhattam azonban, mert bizonyos tekintetben lekötelezettje vagyok, s általam a hét család. Ha elveszem a kedvét, nem siet a dologgal, elteszi, később foglalkozik vele. Így azonban, miután felemésztették két és fél órámat, ígéretet kaptam, hogy hétfő reggel az első dolga, lesz elintézni. Meg is tette. De ha nem szánom rá azt a két és fél órát és nem mulasztom el a megbeszélt találkozót, ki tudja, mikor került volna rá a sor... Nos, erre kellett az üdítő, amivel megkínáltam őket, s azzal viszonozták a kalauzolásomat, hogy meghívtak ebédre az áfész vendéglőbe. Nem anyagiakra, ingyenevésre megy tehát ez a dolog, mint régen, hanem időre. Ami talán még rosszabb! Ingerülten mondja: a megyei tanács el--------------------------------- nökének, aki eljött hozzá valamit megbeszélni, minden tétovázás nélkül mert visszaüzenni, hogy a megjelölt időpont neki nem alkalmas, válasszanak másikat. De nem mert nemet mondani annak a még majdnem tanuló külkereskedelmi vállalati alkalmazottnak, akin az múlik, hogy az őszi vásárra vitt termékeiket a bemutatóteremben hol helyezik el. Ez egy teljes napjába került, mert el kellett vele menni strandolni az augusztus végi forróságban, „hiszen itt nálatok olyan gyönyörű” ... Ekkor fürdött először a nyáron, kényszerből. Ismét megbeszélték, amit már telefonon és levélben régen tisztáztak. És száz más ilyen — és száz más helyen. Emésztjük, fogyasztjuk, tépjük egymás idejét és idegeit. Persze az is meglehet, hogy a panaszkodó tsz-elnök alkalomadtán másutt ugyanilyen kényszerből elviselt vendég, noha a karakterének ismeretében ezt nem gondolom. Mert vannak — s nem kevesen —, akik tudnak másra is figyelni, tisztelik a más munkáját, s a dolgozó embernek manapság oly értékes kincsét: az időt. Az időt, aminek értelmes felhasználása ellen a legnagyobb bűnöket követjük el, sokrendbelien. A tsz-elnök példáját szemléltetésképpen hoztam fel; valamennyien tudjuk, hogy nem egyedi eset. Miközben a vendégeskedés tartalma — általában legalábbis — a legtöbb helyen megváltozott, a járulékait, a fölösleges időigényességét még mindig hordozza. S egyre nehezebb elviselni ezt azoknak az embereknek, akik tudják, hogy az idő milyen érték. Vendéglátós szakembertől hallottam a minap: forgalmas út mentén csárdának alkalmas épület áll. Eddig tizenegy értekezlet volt abban a tárgyban, hogy kié legyen, milyen módon jusson hozzá, miként birtokolja, hogyan rendezzék be. Aki mesélte, volt a kalauz, a hivatalos látogatók vendéglátója. A látogatók a tizenegy alkalommal összesen kilencven munkaórát töltöttek el — döntés pedig a jövő tavasszal lesz, amikor majd minden kezdődik elölről... Nem tudom, mit szólna a hétvégi kiránduló köztisztviselő, ha mondjuk, egy keddi napon a hivatalában a meglátogatott tsz-elnök családostul felkeresné, letelepednének köréje, hogy most beszélgetni kívánnak a munkájáról. Nyilván egy idő után felpattanna és kitessékelné őket. A hivatal — az hivatal. Munkahely. Csakhogy a szövetkezet, az állami gazdaság is az, ha gyakran kívánatos, szépséges, lelket örvendeztető környezetben is. A tszelnöknek, agronómusnak, gazdaságvezetőnek a munkaideje pedig éppen úgy munkaidő, mint a tisztviselőé vagy az üzletemberé a hivatalában. Nem kisebb érték. Az idegei se kevésbé kímélendők. És mégis mégis: milyen sokan rabolják! ---------------------------- Nem veszik észre, hogy az udvariassága fogcsikorgatós. Beszél, de az esze másutt jár — a földeken, a kukoricatábláknál, a szőlődombokon, a szüretelők között, a magtárakban. A dolgán jár az esze szabad szombaton is meg vasárnap is, mert ebben a munkában nincs szünet ilyenkor. Máskor se nagyon. Dehogyis a kellemes kapcsolatok, a munkáról való beszélgetések, az ápolandó barátságok ellen szólnak ezek a sorok. Hiszen az mindenkinek jólesik, fontos is! Csak éppen az nem mindegy, hogy mikor. A „szózat” természetesen nem sokat változtat a dolgokon. De talán mégsem egészen hiábavaló. Néhányan bizonyára elgondolkodnak, behelyettesítik önmagukat azzal, akit látogatásukkal „megajándékoznak”, és belátják, hogy az efféle időtöltés akkor lehet hasznos, ha mindkét fél számára egyaránt alkalmas. Tamás István Alkalmatlan vendégségek NÉPSZABADSÁG 1982. október 13., szerda Étlapítra Jó hírem van a kétkedők számára: újabb perdöntő bizonyságot szereztem arról, hogy nálunk az egyhangúságnak örökre befellegzett. Nem szaporítom a szót, elvont dicsérgetés helyett azonnal rátérek az indokolt elismerés pozitív bizonyítékaira. Ételbemutatóra kaptam meghívót vadítóan gusztusos menüválasztékkal. Már a mottótól izgalomba jöttek a táplálkozással kapcsolatos mirigyeim: „Imhol a magyarok híres eledele, zsíros a teteje, kolbász a belseje.” Aztán következtek a magasrendű ihlet szülte ételnevek, amelyek képzeletgazdag színpompája semmivel sem hátrább való a matyó hímzés burjánzó káprázatánál. Ami külön dicséretre méltó, nemcsak a szárnyaló költőiség hatja meg az embert, hanem elsősorban a kínálat valódisága. Vagyis, a veretes poézissel fogalmazott ínyencségek a táj népének mindennapos, közönséges, az óvodás gyermekek által is jól ismert étrendjéhez tartoznak. Itt van mindjárt a szigetközi bujdosóleves. Színigaz dolog: az egész Szigetköz telis-teli van bujdosólevessel. Alig teszi ki a lábát Győrből az ember, annyi bujdosólevessel találkozik, hogy szinte már ladikázhat benne. Ennél már csak a vándorló pásztorleves a több. Bár a Szigetközből nagyrészt eltűntek a pásztorok, de ebből elhamarkodottság lenne arra következtetni, hogy a levesüknek is leve veszett. Folyvást vándorol, miként Orbán lelke. Talán mert fél a pandúroktól. Mert pandúrleves is van. Pandúr ugyan nincs, az utolsót 1867-ben látták zöld kabátban, csigabajusszal, de halhatatlan levese változatlanul friss, olcsó és ízletes. Hasonló a helyzet a bácsai kacsamájas gombával. Ilyet, bármennyire mindennapi jelenség a helyi színezetben, csak itt tudnak. Nem ám a kacsamáj gombás, hanem a gomba kacsamájas. Izgalmas kínálat továbbá a révfalusi regöshalászlé. Nos, aki ebből eddig kimaradt, annak méltán támadhat égető hiányérzete. Tessenek elképzelni, abban a bizonyos Révfaluban százával lobognak a kis halásztüzek, mindegyik tüzecske fölött kormos bogrács, a bográcsban harcsa- és kecsegefalatok, s miközben a bográcsokból előgöndörödnek az illatos-forró gőzfellegek, e transzcendens felhőcskékbe merítik totemarcukat a túlvilággal társalgó regösök, és szent komolysággal próbálják megtudakolni Szigetköz ősi szellemeitől, hogy hány százalék felár tekinthető erkölcsösnek a költői ételnevek honoráriumaként. Fontos az ilyesmit tisztázni még a leveseknél, de legkésőbb a halászlénél, mert aztán sűrű sorokban következnek a kedvencek. Azt mondja, hogy: úsztató révészek kedvence. Jogos kedvencféle ez, mert szó, ami szó, Szigetközben manapság úgy elszaporodtak a révészek, mint Pesten a rágógumiárusok, kettős mérkőzésen a Népstadionnál. Különösen az úsztató révész a rengeteg, Dunát lehetne velük rekeszteni. Alig térnek el tőlük a szintén túlzottan számos vízimolnárok. Mérgelődnek is eleget. Irántuk való megbékítő kedvesség a „vízimolnár kedvence". Jogos, feltétlenül jogos a „győri apát kedvence” is. Rossz fényt vet mind Horváth Mihályra, mind Szilágyi Sándorra, mind Szekfű Gyulára, sőt a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetére, hogy eddig halvány tudományuk sem volt győri apátról. Ezennel üdvösen betöltjük a tudatlansági űrt. Köszönet érte a halhatatlan étlapköltőnek. Félszeg ember lévén, a legcsekélyebb kurázsim sem volt arra, hogy elmerészkedjem a poézis hatalmas fényében tündöklő peremvárosi kisvendéglőbe. Nem akartam úgy járni, mint az a két szigetközi atyafi, aki a szemem láttára és a fülem hallatára ügyetlenkedett egy másik győri kisvendéglőben. Nos, ebben a tarka abroszos kurtakocsmában azt az áldásos szokást gyakorolták (már nem), hogy a kínálatot nagy táblára krétával felírták a söntés fölé. Ilyen prózai neveket adtak tudtul a csúnya krétabetűk: „Pacalpörkölt 6,80 Ft. Csülkös bableves 9,20 Ft. Tányérhús tormával 8,70 Ft. Lencsefőzelék marhapörkölttel 11,30 Ft." Ezeket a neveket olvasgatta tanakodva a két szigetközi atyafi. Az egyiken megakadt a szemük, így hangzott: „Serpenyős burgonya debreceni módra 5,60 Ft.” Erős fejtöréssel kérdezi az egyik, ugyan mi a fészkes fene lehet igazából az a módisan kínált olcsó ebéd, mire a másik: — Ej, de buta falusi vagy Cikoláról. Hát az semmi más, békás, mint közönséges paprikás krumpli, csak angolul van írva. Büntetésből soha meg ne kóstolhassam a lírai étlapon ajánlott cikolaszigeti angolnakarikákat, ha meg nem történt jelenlétemben a fenti eset. Nincs kizárva, hogy akkor, régen, csak öt forint lett volna a paprikás krumpli, s az a plusz 60 fillér a „serpenyős burgonya debreceni módra" nevezetért dukált. Bizonyosan helyeslően bólintanának erre a dunaszegi bő gatyás, árvalányhajas csikósok is, akikről a tranzisztoros idők legfinomabb pecsenyéjét nevezte el a koszorús étlapköltő. Gerencsér Miklós