Népszabadság, 1983. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-25 / 20. szám

1983. január 25., kedd NEPSZABADSAG Forró siker a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának japán turnéján Hatalmas érdeklődés kíséri Japán­ban a Budapesti Filharmóniai Társa­ság Zenekarának turnéját. Elővétel­ben, hetekkel ezelőtt elkelt vala­mennyi jegy a 13 hangversenyből ál­ló sorozatra, s a jegyigénylők száma messze meghaladja a termek befo­gadóképességét. A turnét megelőző sajtófogadáson közel 100 tokiói új­ságíró tájékozódott zenekarunk ha­gyományairól, munkakörülményei­ről, a magyar zenekultúra felépíté­séről. A kérdésözönre Kórodi András, az együttes elnökkarnagya, Kiss Gyu­la, a turné zongoraszólistája, Orosz László, a Nemzetközi Koncertigazga­tóság igazgatója, Kobajasi Kenicsiro, az első négy hangverseny vendég­karnagya, valamint a Toshiba elekt­ronikai nagyvállalat vezető képvise­lői válaszoltak. A turnét a Toshiba szervezi és finanszírozza, rendkívüli figyelemmel, a fárasztó utazás köze­pette is megteremtve a munka leg­jobb feltételeit. Hogy a vendégegyüttes a Magyar Népköztársaságot reprezentálja, azt a vendéglátók lépten-nyomon hangsú­lyozzák. A parlament fotója díszíti a műsorfüzetet, a plakátokat, de még a hangversenyjegyeket is. Beharan­gozásul a japán televízió ismételten foglalkozott a vendégszerepléssel. Muzsikusaink január 20-án a fél­milliós Szendai 2300 személyt befo­gadó hangversenytermében, zsúfolt ház előtt mutatkoztak be. Az első hangversenyeket Kobajasi­ Kenicsiro vezényli, a későbbieket Kórodi And­rás. Szendaiban Mozart Figaro há­zassága nyitánya után Kiss Gyula zongoraművészünk nagyszerű előadá­sában Liszt Esz-dúr zongoraversenye hangzott el. Produkciója rendkívül meleg fogadtatásban részesült. Zene­karunk Csajkovszkij V. szimfóniájá­ban példásan fegyelmezett, hajlé­kony, kimunkált előadással mutatta meg tudása javát. Nyoma sem volt a hosszú utazás okozta fáradtságnak, az együttes roppant lelkesen s érzel­mi fűtöttséggel muzsikált. Félórás tapssal hálálta meg Szendai közönsé­ge a produkciót, a filharmonikusok két ráadás után is alig szabadultak a színpadról. Másnap a 150 000 lakosú Korijama városban ugyanez a műsor hangzott el, szintén zsúfolt teremben. Kiss Gyula talán még szuggesztívabban zongorázott ezen az estén, játékának virtuozitása, előadásmódjának meleg lírai színei rendkívüli hatást tettek. A közönség ráadást követelt, jóllehet Japánban csak általában a hangver­senyek végén nyilvánítja tetszését. A Csajkovszkij-szimfónia után ismét harmincperces taps következett, két ráadással. A tokiói fogadtatás január 22-én az előző esték sikerén is túltett. Beveze­tésül Kodály: Galántai táncok hang­zott el pompás zenekari produkció­ban, de talán nem eléggé hatásosan. Csajkovszkij V. szimfóniája ezen az estén is remekbe sikerült. A zene­kartól ezúttal három ráadást követett a közönség. Kiss Gyula ezúttal Bar­tók III. zongoraversenyével remekelt, valósággal lázba hozta a mintegy 2300 főnyi, az állóhelyeket is betöltő publikumot, s ráadás nélkül ő sem távozhatott a színpadról. Mindhárom hangverseny után ott várakozott a javarészt fiatalokból álló hallgatóság a művészbejárónál s még egyszer megtapsolta a zenekar tagjait. A turné igen jó előjelekkel kezdődött, s több, mint meggyőző művészi propagandája zenekultúránk fejlettségének egy olyan országban, ahol rendszeresen vendégszerepelnek a világ legnagyobb zenekarai, Tokió, 1983. január 24. Breuer János Anglisztikai napok Debrecenben Anglisztikai napok kezdődtek meg tegnap Debrecenben, a Kossuth La­jos Tudományegyetemen az ország különböző részein tanító, dolgozó an­goltanárok, -fordítók, -filológusok részvételével. Debrecen évek óta ad otthont a rendezvénynek. A kétna­pos programban negyven előadás hangzik el, főként az idegennyelv­oktatás időszerű kérdéseiről. Ünnepi találkozás Egy-egy szónak általában sokféle jelentése lehet, s különösen átvitt ér­telme nagyon is elszakadhat az ere­detitől. Mégis furcsálkodunk, ha szülőföldként hallunk emlegetni olyan területet, ahol a föld legfeljebb egy-egy vasráccsal védett talpú fa körül, egy-egy park virágágyásában vagy az utcán elhelyezett kőcsere­pekben bukkan fel a mindent elbo­rító aszfalt, kő, beton körül. Vas Ist­ván is pontosságra törekvő aggályos­sággal kereste a megfelelő szót — — szülőlakás, szülőház? — amikor nevén akarta nevezni azt a helyet, ahol született. Nyilván nem elsősorban nyelvi okai vannak, hogy a várost, főképp az ország fővárosát nehéz szülőföld­nek nevezni. Nem a föld szó első je­lentése, „röghöz kötöttsége” olyan erős, hogy habozunk használni ott, ahol ilyen közvetlen értelmű földdel nemigen találkozhatunk. Alighanem sokkal inkább azért van ez így, mert Budapest a magyar művelődésben nemigen szokott szülőföld lenni. Pest ugyan már vagy százötven éve a ma­gyar irodalom, a magyar szellemi élet középpontja, de csak elvétve szülő­földje is a szellem embereinek. Kis­faludy Károlytól, Vörösmarty­tól, Pe­tőfitől és Aranytól egészen Adyig, Babitsig, Kosztolányiig és Illyés Gyu­láig szinte mindenki „feljött” Pestre — még olyan elszántan urbánusnak mondott, megvetően kávéházinak nevezett író is, mint Nagy Lajos. Má­sodik generációs, Pesten született vagy polgári eredetű értelmiség jó­formán csak századunkban jelent meg. De még csak ne­e is azért tágult, bővül nehezen a szülőföld fogalma, mert Petőfi nyomán már az általános iskolában az alföldi faluhoz, Ady nyomán pedig a Szilágyság hepe­hupás vidékéhez, erdőihez kapcsol­juk e szót. Hanem talán azért is, mert részint a pesti polgárságból született művészek, értelmiségiek egyik nem­zedékét az első világháború és a Ta­nácsköztársaság leverése utáni emig­ráció szórta szét, egy másik nemze­dékét pedig a második világháború tizedelte meg, részint pedig a har­mincas évek végére a népi írók moz­galma — nem utolsósorban a polgár­ság politikai gyengesége folytán is — ismét csak vidékről igyekezett friss tehetségeket toborozni, s a felszaba­dulás utáni megújulási folyamat is erősen támaszkodott a vidékiekre. Sohasem volt tehát igazán irodalmi divat a fővárosban születni — alig­hanem ez fejeződik ki abban, hogy a szülőföld szó olyan erősen kötődik a vidékhez, leginkább a faluhoz. Pedig időközben nemcsak néhány tucat író, de néhány millió más ember is született Budapesten, akiknek az otthontudatához, otthonosságérzésé­hez, de az országhoz, a hazához való kötődéséhez is szükségük van arra az irodalomra, amely szülőföldként em­legeti az ő szülőföldjüket, amely a nemzet, a haza részeként szól azokról a helyekről, tájakról, utcákról, te­rekről, ahol ők felnőttek, ahová if­júkori élményeik tapadnak. A hazá­hoz, a nemzethez tartozás érzésének elengedhetetlen tényezője, hogy a nemzeti irodalom is a magáénak tud­ja az egyén élményvilágát. De nemcsak ezért örültem annak, hogy a Szülőföldem ... sorozat Vas István kalauzolásával végre Buda­pestre is ellátogatott. Hanem azért is, mert ez a látogatás az ügyhöz mél­tóan történt meg. S nemcsak a kalauz kulturáltsága, igényessége, pontos­ságra törekvése miatt, bár az ő jól megfontolt érzelmei, erős gondolati alapon nyugvó pátosza nélkül nem­csak e film, nemcsak a Budapest­ről szóló irodalom, de nyilván ma­ga a város is szegényebb lenne, s nyilván vagy üres fecsegés, vagy építészeti szakismertetés lenne a vá­ros minden szépségének ecsetelése, ha nem abból indulna ki, amiből Vas István, hogy a hely értékét, ér­zelmi töltését az adja meg, ami ott történt. Az, hogy ott emberek éltek, tevékenykedtek, történelmi esemé­nyek vagy éppen a magánélet apró­ságai játszódtak le. Az, hogy a kép­zőművészeti alkotásként, látványként megjelenő városkép emberi életek, szemléletek, életformák, mentalitá­sok kifejeződése. S az is, hogy végső soron az emberi kapcsolatok, ame­lyeknek kerete volt a város, az élet­nél is többet, az emberbe vetett hit megőrzését nyújtották a költőnek a legborzalmasabb időkben, a nyilas terror tombolása idején is. Mindez azonban alighanem irodal­mi belügy maradt volna, ha a nehe­zen, töredezetten fogalmazódó mon­datokat nem veszi körül a rendező Oláh Gábor és az operatőr Janovics Sándor meggyőző érzelmi erejű ké­pekkel. Mindazt a szeretetet, szen­vedélyt, amit a költő nem szemérme­sen ugyan, hanem nagyon is nyíltan, de elemző, gondolkodó tűnődéssel kissé lehűtve fogalmazott meg, ők elementárisan forró szépségű képek­ké formálták. Soha nem volt olyan gyönyörű Pest, soha nem voltak olyan tündöklőek a régi épületek, sem az utcákat szegélyező fasorok, mint azokon a snitteken, amelyek e film alaphangulatát adták meg. Kü­lönleges, ünnepi alkalommá tették a fővárossal való találkozást. Zappe László Lendület Fiatal kárpát-ukrajnai magyar írók antológiája A­ Kárpát-Ukrajnában élő és alko­­tó if­jabb magyar költő- és író­nemzedék, a helyi József Attila Iro­dalmi Stúdió legjobbjainak írásaiból válogatott Lendület című antológia, vagy ahogy válogatói, szerkesztői ne­vezik: irodalmi almanach ezer pél­dányban jelent meg helyi terjesztés­re. A hatvannégy oldalas könyv a Szovjetunió megalakulásának 60. év­fordulójára készült, azaz alkalmi ki­advány. Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — viszonylag teljes ke­resztmetszetét adja az éppen tízéves Irodalmi Stúdió magyar nyelven író, bevallottan elkötelezett fiataljai munkásságának. Már amennyire ezt — bevezetővel és utószóval együtt — egy hatvan­négy oldalas kiadvány lehetővé teszi. Nehéz kritikát írni olyan könyvről, amelyről eleve tudjuk, hogy nem kapható a könyvesboltokban, s a leg­több könyvtárban sem lehet hozzá­férni, mivel legfeljebb néhány pél­dányt hoztak be csak belőle az or­szágba. Viszont akinek a Kárpáti Kiadó gondozásában Ungvárott meg­jelent Lendület a kezébe kerül, nem teheti meg, hogy az olvasása köz­ben szerzett élményeit, benyomásait személyes ügyként kezelve hallgat a könyvről. S ha kritikára, elemző is­mertetésre nem is vállalkozhat — feszélyezi a kényszerű tudat, hogy ál­lításait nemhogy a szélesebb-szű­­kebb olvasói réteg, de még a szak­ma sem ellenőrizheti, nem vitatkoz­hat velük —, a legkevesebb, amit tennie kell, hogy megpróbál tárgy­szerű beszámolót írni róla. A puha kötésű, a józsefattilások antológiáinál immár hagyományos­nak tekinthető formátumban, vi­szonylag jó papíron, hagyományos ti­pográfiával, jól olvashatóan nyomott kis könyv tizennégy költő és próza­író legújabb verseiből, novelláiból nyújt válogatást. Egészen pontosan nyolc költő és négy novellista mel­lett Horváth Sándor és Balla D. Károly versekkel és novellákkal is szerepel. Érdekes lenne párhuzamot vonni akár az alkotók névsorát, akár a mű­veket véve alapul a Lendület és az Irodalmi Stúdió két előző kiadványa között. De sem az 1972-ben megjelent A várakozás legszebb reggelén címet viselő, öt fiatal költő verseit egybe­­gyűjtő lírai antológia, sem az egy­szeriben megszaporodott frissen je­lentkező s még felkészületlen trón­­követelőket is felsorakoztató 1977-es Szivárványszínben című almanach nem volt kapható Magyarországon. Viszont az a szerencsés, akinek mindhárom kötet a birtokában van, örömmel nyugtázhatja, hogy a hat évvel ezelőtti, széles kapukat kitáró, a tartalmi bizonytalanságokat és a formai kiérleletlenségeket szinte hi­valkodva vállaló Szivárványszínben megjelenése óta az Irodalmi Stúdió tagjainak a műveit az esztétikai-vi­lágnézeti tudatosodás, a tartalmi­formai gazdagodás jellemzi. A költőkhöz már bőkezűbb volt a válogató, tízen összesen kilencven­kilenc verssel szerepelnek. A leg­érettebb közülük Füzesi Magda, ő már szinte mindent tud, amit egy jó költőnek tudnia kell. Több, az alma­nachban közölt verse (öregek, Út­ban hazafelé, Négykezes) maradandó élmény az olvasó számára. Balla D. Károly kísérletező kedvével lep meg. Képei eredetiek, formagazdag­sága, atmoszférateremtő ereje egy­aránt lenyűgöző. Hasonlóan érdeke­sek, ha nem is mindig sikerültek Horváth Sándor új formai megoldá­sai. A kötet sajátos színfoltjai Finta Éva költői énjét kereső finom kis versei. A személyes indíttatású élmények mellett szinte valamennyiük költé­szetében jelen van korunk nagy gondjainak a felvállalása. Többek­nél ma még inkább a szándék dicsér­hető, az Októberre, Leninre, az el­múlt hatvan év harcaira-eredmé­­nyeire utaló versekben, már csak a költők kora miatt is, érthetően ke­vés a személyes indíttatás, több az általánosság, viszont ahol tetten ér­hető az élmény, a költészet fehér iz­zásában maradandó értékek szület­nek. Finta Éva: Hídverők, Füzesi Magda: Dózsa, Ferenczi Tihamér: E táj, Balogh Balázs: Rímek a Kárpá­tokból, Horváth Sándor: Velünk ma­rad a zene című versei nemes és igaz vallomások a tágabb és szűkebb ha­záról. A kárpátaljai magyar irodalom fiatal, de máris öntörvényű iroda­lom. A maga útját járva fejlődik, gazdagodik. Függetlenül attól, meg­kapja-e az őt megillető nyilvánossá­got Magyarországon. Legtehetsége­sebb művelői írásait ukrán,­ orosz nyelven is kiadják, a Szovjet Iroda­lom tavaly októberi száma összeállí­tást közöl tőlük. Könyveik átvétele, hazai terjesztése nem udvariassági gesztus, nem kegy. Mi vagyunk ve­lük gazdagabbak, s nem ők velünk". Petrovácz István 7 KÖNYVEKRŐL Az emberformálás határvidékén Pataki Ferenc: Nevelés és társadalom Hi­uszonegy tanulmányt foglal ma­­gában Pataki Ferenc kötete, a legkorábbi húsz évvel ezelőtt látott napvilágot, a legutóbbi alig pár éve. Mindegyike a neveléstudomány vala­milyen ágával mutat szoros kapcso­latot, tehát nem túlzás azt állítani, hogy a címben jelzett „határvidék” nem perifériát jelent a téma távol­ságtartásának értelmében, hanem in­kább „végvárat”, nagyon is fontos fi­gyelő posztját a neveléstudomány­nak. A tanulmányokat egymás után ol­vasva, ez az időbeli távolság szinte el is tűnik, mert a dolgozatok témái annyira közel esnek egymáshoz, hogy kibomlik belőlük egy minden részle­tében alaposan átgondolt nevelésel­méleti koncepció. A neveléstől legtá­­volabbinak tűnő téma A magyar pszi­chológia történeti útja című tanul­mány, de ez a távolság is jószerint a látszat csupán, mert a magyar pszi­chológia a neveléssel szorosan össze­kapcsolódva jelentkezett a múlt szá­zad végén — gondoljunk csak Nagy László munkásságára. Később a pszi­­­chológia elágazott természetesen, de sohasem szűnt meg ez a nevelési kö­tődése. (Nem a pszichológia az egyet­len ilyen tudomány: a szociológia ki­alakulására is jellemző a nevelési in­díttatás: Emile Durkheim például harminc éven át volt a pedagógia professzora előbb a bordeaux-i egye­temen, majd a Sorbonne-on, és szo­ciológiai módszereinek kidolgozását is a nevelési szituációk és jelenségek megmagyarázása sugallta.) Pataki „határvidéki” tanulmánykö­tete meggyőzi olvasóját arról, hogy a neveléstudomány — és egy kicsit ennek nyomán a nevelési gyakorlat — még mindig elzárkózik, elkülönül, vagy legalábbis nem él eléggé a társ­­tudományok nyújtotta lehetőségek­kel. Több mint egy évtizede, hogy mindenki csak mondja a magáét, a pszichológus, a szociológus, a neve­lésszociológia, a pedagógiai szociál­pszichológia, de a nemes ötvözet se­hogy sem akar összeállni. A pedagó­giai szociálpszichológia — mint any­­nyi más társa a nevelés szolgálatában — ma már önmagában is megálló tu­domány, két évtizedes kül- és belföl­di kutatási eredményekkel, de nem­igen termékenyíti meg a nevelésnek sem a gyakorlatát, sem az elméletét. Miért? Ez nem hagyja magát, vagy az nem képes rá? Nincs válasz egye­lőre, legalábbis egyértelmű válasz nincs. A neveléstudomány néha olyan új jelenségekre csodálkozik rá, ame­lyek a szociológiában már rég nem újak, nem ismeretlenek. A jelenségek megértésének pedig egyetlen módja van: annak leírása és értelmezése. Egyik felületi tünetnek — azaz je­lenségnek — lehet látszólagos oka és kiváltója egy másik, ugyancsak felü­leti jelenség, de természetrajzának megismerése mélyebb elemzést igé­nyel, esetleg más tudományok által már feltárt törvényszerűség ismere­tét. Tényleírásban és ténymagyarázat­ban nem szűkölködünk. Néha egye­nesen úgy tűnik, a pedagógia roska­dozik a máshonnan jövő magyaráza­tok súlya alatt. Mégis jókora fázis­késéssel és csak vonakodva vesz tu­domásul kikerülhetetlen igazságoka­t. „Kétségtelen: a 2000. esztendő felé haladva, az iskola manapság arány­lag kevéssé képes befolyásolni a nö­vendékek magatartását, szellemi irá­nyultságát, belső meggyőződését” —­­olvashatjuk egy nemrég megjelent színvonalas neveléstudományi dolgo­zatban. Valamivel odébb: „Kár szé­píteni a dolgot: az iskola és az isko­lán kívüli személyiségalakító hatás­­rendszerek párviadalában az iskola egyre inkább alulmaradt az utóbbi évtizedben, s ez a tendencia még fo­kozódni látszik a jövőben. Így is mondhatjuk, egészen kisarkítva: a személyiségformáló és személyiség­deformáló hatások küzdelmében mintha az utóbbiké lenne a győze­lem." Igaz, milyen igaz, de ezt a ten­denciát a nevelésszociológia több mint egy évtizede észrevette, azon­ban ezt a fegyverletételnek is beillő konzekvenciát csak most vonja le a neveléstudomány. Patakinak A peda­gógiai szociálpszichológiáról című, hat évvel ezelőtti tanulmányában vi­szont ezt olvashatjuk: „Jóllehet, úgy véljük, hogy a pedagógiának mindig együtt kell fejlődnie a tudomány­ok ama csoportjával, amely — röviden szólva — az embert és a társadalmat vizsgálja, s folyamatosan magába kell ötvöznie ezek minden új vívmányát, nem kevésbé fontos, hogy magának a pedagógiának tudományos arcula­ta, sajátos autonómiája és funkciója ne illanjon el a határos tudományok nyomása és befolyása alatt. A pszi­chológiai ismeretek ritkán emelhetők át közvetlenül és egyenesvonalúan a pedagógiába és a nevelés gyakorlatá­ba. A társadalmi nevelés céljai, ép­pen adott társadalmi feltételei és in­tézményes módja, strukturális meg­határozottságai sajátos módon átszű­rik, és konkrét-sajátos módon teszik alkalmazhatóvá a pszichológia tudo­mányos felismeréseit. Viszont e cé­lok és feltételek konkretizálása, illet­­­ve megvalósítása­ a személyiségben és a nevelési közösségeiben elképzelhe­tetlen a pszichológiai ismeretek fel­­használása nélkül.” Rosszul tenné tehát a neveléstu­domány, ha feltétel nélkül kapitu­lálna, mert a „személyiségdefor­máló” erők növekedésére csak egyet­len válasz lehet: újabb fegyvereket kell keresni és bevetni ellene. Az le­het, hogy ezeket a fegyvereket nem a neveléstudományi kutatások talál­ják meg, alkalmazni azonban min­denképpen kell. (Egyébként nem is biztos, hogy nem a neveléstudomány talál rá néha meghökkentően új el­járásokra, új módszerekre; igazolják ezt a feltevést a magyar nevelési kí­sérletek is. S hogy itt ilyen erőtelje­sen jeleztük a neveléstudomány mel­lett létező társtudományok eredmé­nyeit, az csupán az egymás mellett futó kutatások és egymás eredmé­nyeinek végtelenbe tartó párhuza­mossága fölött érzett — talán túl­zott? — aggodalom miatt történt.) Hol van tehát az az ív, amely pél­dául éppen Pataki Ferencnek ebből a kötetéből is jól érzékelhető? A Kö­zösség és közösségi nevelés, az Isko­laköziben és A neveléstudomány határvidékén című fejezetekben hú­zódik és a nevelés mindennapi gya­korlatát, valamint az elvontabb el­méleti megfontolásokat köti össze. Pataki Ferenc neveléstudományi kö­zelítése történeti: szinte mániákusan foglalkozik a húszas évek szovjet is­kolai eredményeivel, kutatásaival és az akkori legnagyobbak elméleti eredményeinek mai hasznosíthatósá­gával: Sackij, Lepesinszkij, Luna­­csarszkij és mindenekelőtt Maka­renko pedagógiájával. A történeti alapozású elemzések azonban a leg­maibb problémák vizsgálatával foly­tatódnak: Társadalom, ifjúság, neve­lés; Tanárszerep és diákszerep az is­kolában; A pedagógusmunka etiká­járól — hogy csak néhány tanulmány címét idézzük a kötetből. Érdemes lenne külön is alapos fi­gyelmet szentelni a két utolsónak megírt tanulmánynak, Az egyensúly zavarairól és a Teljesítményelv az iskolában és a társadalom című írá­soknak. (Nem egy hírlapi ismerte­tésben természetesen, hanem a neve­léstudomány napi művelőinek köré­ben.) Az elsőben ezt olvashatjuk: „Az iskolai valóságban elkerülhetet­lenül, természetes módon mindig is jelen vannak bizonyos feszültségek, amelyeket valami módon termékeny kiegyensúlyozottságban kell tartani, és úgy kell kezelni, hogy a szakadat­lan fejlődés serkentői legyenek.” A másikban: „A hazai szociológiai ku­tatások, amelyek az utóbbi években oly sokoldalúan tárták fel az iskolai teljesítmények és a társadalmi-kul­turális helyzet szoros összefüggéseit, nyomatékosan kiemelték az iskolai teljesítmények — főként a tanulmá­nyi teljesítmények — külső, az egyéntől jórészt független társadalmi meghatározottságait. E felismerés nyomán született kritikai megjegy­zések, olykor indulatok éle — egyéb­ként hadd tegyem hozzá: jogosan — ama társadalmi tények ellen irá­nyult, amelyek felelősek azért, hogy a társadalmi ... eredetű egyenlőtlen­ségek élesen megnyilvánulnak az is­kolában is, s az nem tud kellő "pe­dagógiai stratégiát« felvonultatni el­lenük.” A társadalom és „nagy rend­szere”, az iskola összefüggése ismert, de egymásra gyakorolt nagyon éles hatása jórészt még feltárásra váró tudományos probléma. Az iskolák körül dúló gyakori vi­ták nemigen hagynak maguk után kiutat mutató értékes tanulságo­kat. A hasznosítható mondanivaló pedig elég ritka jelenség a nevelési irodalomban is. Most ebben a kö­tetben jeleit látjuk egy nagyobb sza­bású pedagógiai elmélet alapjainak­­(Tankönyv­kiadó.) Sarkadi László

Next