Népszabadság, 1983. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-25 / 20. szám
1983. január 25., kedd NEPSZABADSAG Forró siker a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának japán turnéján Hatalmas érdeklődés kíséri Japánban a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának turnéját. Elővételben, hetekkel ezelőtt elkelt valamennyi jegy a 13 hangversenyből álló sorozatra, s a jegyigénylők száma messze meghaladja a termek befogadóképességét. A turnét megelőző sajtófogadáson közel 100 tokiói újságíró tájékozódott zenekarunk hagyományairól, munkakörülményeiről, a magyar zenekultúra felépítéséről. A kérdésözönre Kórodi András, az együttes elnökkarnagya, Kiss Gyula, a turné zongoraszólistája, Orosz László, a Nemzetközi Koncertigazgatóság igazgatója, Kobajasi Kenicsiro, az első négy hangverseny vendégkarnagya, valamint a Toshiba elektronikai nagyvállalat vezető képviselői válaszoltak. A turnét a Toshiba szervezi és finanszírozza, rendkívüli figyelemmel, a fárasztó utazás közepette is megteremtve a munka legjobb feltételeit. Hogy a vendégegyüttes a Magyar Népköztársaságot reprezentálja, azt a vendéglátók lépten-nyomon hangsúlyozzák. A parlament fotója díszíti a műsorfüzetet, a plakátokat, de még a hangversenyjegyeket is. Beharangozásul a japán televízió ismételten foglalkozott a vendégszerepléssel. Muzsikusaink január 20-án a félmilliós Szendai 2300 személyt befogadó hangversenytermében, zsúfolt ház előtt mutatkoztak be. Az első hangversenyeket Kobajasi Kenicsiro vezényli, a későbbieket Kórodi András. Szendaiban Mozart Figaro házassága nyitánya után Kiss Gyula zongoraművészünk nagyszerű előadásában Liszt Esz-dúr zongoraversenye hangzott el. Produkciója rendkívül meleg fogadtatásban részesült. Zenekarunk Csajkovszkij V. szimfóniájában példásan fegyelmezett, hajlékony, kimunkált előadással mutatta meg tudása javát. Nyoma sem volt a hosszú utazás okozta fáradtságnak, az együttes roppant lelkesen s érzelmi fűtöttséggel muzsikált. Félórás tapssal hálálta meg Szendai közönsége a produkciót, a filharmonikusok két ráadás után is alig szabadultak a színpadról. Másnap a 150 000 lakosú Korijama városban ugyanez a műsor hangzott el, szintén zsúfolt teremben. Kiss Gyula talán még szuggesztívabban zongorázott ezen az estén, játékának virtuozitása, előadásmódjának meleg lírai színei rendkívüli hatást tettek. A közönség ráadást követelt, jóllehet Japánban csak általában a hangversenyek végén nyilvánítja tetszését. A Csajkovszkij-szimfónia után ismét harmincperces taps következett, két ráadással. A tokiói fogadtatás január 22-én az előző esték sikerén is túltett. Bevezetésül Kodály: Galántai táncok hangzott el pompás zenekari produkcióban, de talán nem eléggé hatásosan. Csajkovszkij V. szimfóniája ezen az estén is remekbe sikerült. A zenekartól ezúttal három ráadást követett a közönség. Kiss Gyula ezúttal Bartók III. zongoraversenyével remekelt, valósággal lázba hozta a mintegy 2300 főnyi, az állóhelyeket is betöltő publikumot, s ráadás nélkül ő sem távozhatott a színpadról. Mindhárom hangverseny után ott várakozott a javarészt fiatalokból álló hallgatóság a művészbejárónál s még egyszer megtapsolta a zenekar tagjait. A turné igen jó előjelekkel kezdődött, s több, mint meggyőző művészi propagandája zenekultúránk fejlettségének egy olyan országban, ahol rendszeresen vendégszerepelnek a világ legnagyobb zenekarai, Tokió, 1983. január 24. Breuer János Anglisztikai napok Debrecenben Anglisztikai napok kezdődtek meg tegnap Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen az ország különböző részein tanító, dolgozó angoltanárok, -fordítók, -filológusok részvételével. Debrecen évek óta ad otthont a rendezvénynek. A kétnapos programban negyven előadás hangzik el, főként az idegennyelvoktatás időszerű kérdéseiről. Ünnepi találkozás Egy-egy szónak általában sokféle jelentése lehet, s különösen átvitt értelme nagyon is elszakadhat az eredetitől. Mégis furcsálkodunk, ha szülőföldként hallunk emlegetni olyan területet, ahol a föld legfeljebb egy-egy vasráccsal védett talpú fa körül, egy-egy park virágágyásában vagy az utcán elhelyezett kőcserepekben bukkan fel a mindent elborító aszfalt, kő, beton körül. Vas István is pontosságra törekvő aggályossággal kereste a megfelelő szót — — szülőlakás, szülőház? — amikor nevén akarta nevezni azt a helyet, ahol született. Nyilván nem elsősorban nyelvi okai vannak, hogy a várost, főképp az ország fővárosát nehéz szülőföldnek nevezni. Nem a föld szó első jelentése, „röghöz kötöttsége” olyan erős, hogy habozunk használni ott, ahol ilyen közvetlen értelmű földdel nemigen találkozhatunk. Alighanem sokkal inkább azért van ez így, mert Budapest a magyar művelődésben nemigen szokott szülőföld lenni. Pest ugyan már vagy százötven éve a magyar irodalom, a magyar szellemi élet középpontja, de csak elvétve szülőföldje is a szellem embereinek. Kisfaludy Károlytól, Vörösmartytól, Petőfitől és Aranytól egészen Adyig, Babitsig, Kosztolányiig és Illyés Gyuláig szinte mindenki „feljött” Pestre — még olyan elszántan urbánusnak mondott, megvetően kávéházinak nevezett író is, mint Nagy Lajos. Második generációs, Pesten született vagy polgári eredetű értelmiség jóformán csak századunkban jelent meg. De még csak nee is azért tágult, bővül nehezen a szülőföld fogalma, mert Petőfi nyomán már az általános iskolában az alföldi faluhoz, Ady nyomán pedig a Szilágyság hepehupás vidékéhez, erdőihez kapcsoljuk e szót. Hanem talán azért is, mert részint a pesti polgárságból született művészek, értelmiségiek egyik nemzedékét az első világháború és a Tanácsköztársaság leverése utáni emigráció szórta szét, egy másik nemzedékét pedig a második világháború tizedelte meg, részint pedig a harmincas évek végére a népi írók mozgalma — nem utolsósorban a polgárság politikai gyengesége folytán is — ismét csak vidékről igyekezett friss tehetségeket toborozni, s a felszabadulás utáni megújulási folyamat is erősen támaszkodott a vidékiekre. Sohasem volt tehát igazán irodalmi divat a fővárosban születni — alighanem ez fejeződik ki abban, hogy a szülőföld szó olyan erősen kötődik a vidékhez, leginkább a faluhoz. Pedig időközben nemcsak néhány tucat író, de néhány millió más ember is született Budapesten, akiknek az otthontudatához, otthonosságérzéséhez, de az országhoz, a hazához való kötődéséhez is szükségük van arra az irodalomra, amely szülőföldként emlegeti az ő szülőföldjüket, amely a nemzet, a haza részeként szól azokról a helyekről, tájakról, utcákról, terekről, ahol ők felnőttek, ahová ifjúkori élményeik tapadnak. A hazához, a nemzethez tartozás érzésének elengedhetetlen tényezője, hogy a nemzeti irodalom is a magáénak tudja az egyén élményvilágát. De nemcsak ezért örültem annak, hogy a Szülőföldem ... sorozat Vas István kalauzolásával végre Budapestre is ellátogatott. Hanem azért is, mert ez a látogatás az ügyhöz méltóan történt meg. S nemcsak a kalauz kulturáltsága, igényessége, pontosságra törekvése miatt, bár az ő jól megfontolt érzelmei, erős gondolati alapon nyugvó pátosza nélkül nemcsak e film, nemcsak a Budapestről szóló irodalom, de nyilván maga a város is szegényebb lenne, s nyilván vagy üres fecsegés, vagy építészeti szakismertetés lenne a város minden szépségének ecsetelése, ha nem abból indulna ki, amiből Vas István, hogy a hely értékét, érzelmi töltését az adja meg, ami ott történt. Az, hogy ott emberek éltek, tevékenykedtek, történelmi események vagy éppen a magánélet apróságai játszódtak le. Az, hogy a képzőművészeti alkotásként, látványként megjelenő városkép emberi életek, szemléletek, életformák, mentalitások kifejeződése. S az is, hogy végső soron az emberi kapcsolatok, amelyeknek kerete volt a város, az életnél is többet, az emberbe vetett hit megőrzését nyújtották a költőnek a legborzalmasabb időkben, a nyilas terror tombolása idején is. Mindez azonban alighanem irodalmi belügy maradt volna, ha a nehezen, töredezetten fogalmazódó mondatokat nem veszi körül a rendező Oláh Gábor és az operatőr Janovics Sándor meggyőző érzelmi erejű képekkel. Mindazt a szeretetet, szenvedélyt, amit a költő nem szemérmesen ugyan, hanem nagyon is nyíltan, de elemző, gondolkodó tűnődéssel kissé lehűtve fogalmazott meg, ők elementárisan forró szépségű képekké formálták. Soha nem volt olyan gyönyörű Pest, soha nem voltak olyan tündöklőek a régi épületek, sem az utcákat szegélyező fasorok, mint azokon a snitteken, amelyek e film alaphangulatát adták meg. Különleges, ünnepi alkalommá tették a fővárossal való találkozást. Zappe László Lendület Fiatal kárpát-ukrajnai magyar írók antológiája A Kárpát-Ukrajnában élő és alkotó ifjabb magyar költő- és írónemzedék, a helyi József Attila Irodalmi Stúdió legjobbjainak írásaiból válogatott Lendület című antológia, vagy ahogy válogatói, szerkesztői nevezik: irodalmi almanach ezer példányban jelent meg helyi terjesztésre. A hatvannégy oldalas könyv a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulójára készült, azaz alkalmi kiadvány. Ennek ellenére — vagy talán éppen ezért — viszonylag teljes keresztmetszetét adja az éppen tízéves Irodalmi Stúdió magyar nyelven író, bevallottan elkötelezett fiataljai munkásságának. Már amennyire ezt — bevezetővel és utószóval együtt — egy hatvannégy oldalas kiadvány lehetővé teszi. Nehéz kritikát írni olyan könyvről, amelyről eleve tudjuk, hogy nem kapható a könyvesboltokban, s a legtöbb könyvtárban sem lehet hozzáférni, mivel legfeljebb néhány példányt hoztak be csak belőle az országba. Viszont akinek a Kárpáti Kiadó gondozásában Ungvárott megjelent Lendület a kezébe kerül, nem teheti meg, hogy az olvasása közben szerzett élményeit, benyomásait személyes ügyként kezelve hallgat a könyvről. S ha kritikára, elemző ismertetésre nem is vállalkozhat — feszélyezi a kényszerű tudat, hogy állításait nemhogy a szélesebb-szűkebb olvasói réteg, de még a szakma sem ellenőrizheti, nem vitatkozhat velük —, a legkevesebb, amit tennie kell, hogy megpróbál tárgyszerű beszámolót írni róla. A puha kötésű, a józsefattilások antológiáinál immár hagyományosnak tekinthető formátumban, viszonylag jó papíron, hagyományos tipográfiával, jól olvashatóan nyomott kis könyv tizennégy költő és prózaíró legújabb verseiből, novelláiból nyújt válogatást. Egészen pontosan nyolc költő és négy novellista mellett Horváth Sándor és Balla D. Károly versekkel és novellákkal is szerepel. Érdekes lenne párhuzamot vonni akár az alkotók névsorát, akár a műveket véve alapul a Lendület és az Irodalmi Stúdió két előző kiadványa között. De sem az 1972-ben megjelent A várakozás legszebb reggelén címet viselő, öt fiatal költő verseit egybegyűjtő lírai antológia, sem az egyszeriben megszaporodott frissen jelentkező s még felkészületlen trónkövetelőket is felsorakoztató 1977-es Szivárványszínben című almanach nem volt kapható Magyarországon. Viszont az a szerencsés, akinek mindhárom kötet a birtokában van, örömmel nyugtázhatja, hogy a hat évvel ezelőtti, széles kapukat kitáró, a tartalmi bizonytalanságokat és a formai kiérleletlenségeket szinte hivalkodva vállaló Szivárványszínben megjelenése óta az Irodalmi Stúdió tagjainak a műveit az esztétikai-világnézeti tudatosodás, a tartalmiformai gazdagodás jellemzi. A költőkhöz már bőkezűbb volt a válogató, tízen összesen kilencvenkilenc verssel szerepelnek. A legérettebb közülük Füzesi Magda, ő már szinte mindent tud, amit egy jó költőnek tudnia kell. Több, az almanachban közölt verse (öregek, Útban hazafelé, Négykezes) maradandó élmény az olvasó számára. Balla D. Károly kísérletező kedvével lep meg. Képei eredetiek, formagazdagsága, atmoszférateremtő ereje egyaránt lenyűgöző. Hasonlóan érdekesek, ha nem is mindig sikerültek Horváth Sándor új formai megoldásai. A kötet sajátos színfoltjai Finta Éva költői énjét kereső finom kis versei. A személyes indíttatású élmények mellett szinte valamennyiük költészetében jelen van korunk nagy gondjainak a felvállalása. Többeknél ma még inkább a szándék dicsérhető, az Októberre, Leninre, az elmúlt hatvan év harcaira-eredményeire utaló versekben, már csak a költők kora miatt is, érthetően kevés a személyes indíttatás, több az általánosság, viszont ahol tetten érhető az élmény, a költészet fehér izzásában maradandó értékek születnek. Finta Éva: Hídverők, Füzesi Magda: Dózsa, Ferenczi Tihamér: E táj, Balogh Balázs: Rímek a Kárpátokból, Horváth Sándor: Velünk marad a zene című versei nemes és igaz vallomások a tágabb és szűkebb hazáról. A kárpátaljai magyar irodalom fiatal, de máris öntörvényű irodalom. A maga útját járva fejlődik, gazdagodik. Függetlenül attól, megkapja-e az őt megillető nyilvánosságot Magyarországon. Legtehetségesebb művelői írásait ukrán, orosz nyelven is kiadják, a Szovjet Irodalom tavaly októberi száma összeállítást közöl tőlük. Könyveik átvétele, hazai terjesztése nem udvariassági gesztus, nem kegy. Mi vagyunk velük gazdagabbak, s nem ők velünk". Petrovácz István 7 KÖNYVEKRŐL Az emberformálás határvidékén Pataki Ferenc: Nevelés és társadalom Hiuszonegy tanulmányt foglal magában Pataki Ferenc kötete, a legkorábbi húsz évvel ezelőtt látott napvilágot, a legutóbbi alig pár éve. Mindegyike a neveléstudomány valamilyen ágával mutat szoros kapcsolatot, tehát nem túlzás azt állítani, hogy a címben jelzett „határvidék” nem perifériát jelent a téma távolságtartásának értelmében, hanem inkább „végvárat”, nagyon is fontos figyelő posztját a neveléstudománynak. A tanulmányokat egymás után olvasva, ez az időbeli távolság szinte el is tűnik, mert a dolgozatok témái annyira közel esnek egymáshoz, hogy kibomlik belőlük egy minden részletében alaposan átgondolt neveléselméleti koncepció. A neveléstől legtávolabbinak tűnő téma A magyar pszichológia történeti útja című tanulmány, de ez a távolság is jószerint a látszat csupán, mert a magyar pszichológia a neveléssel szorosan összekapcsolódva jelentkezett a múlt század végén — gondoljunk csak Nagy László munkásságára. Később a pszichológia elágazott természetesen, de sohasem szűnt meg ez a nevelési kötődése. (Nem a pszichológia az egyetlen ilyen tudomány: a szociológia kialakulására is jellemző a nevelési indíttatás: Emile Durkheim például harminc éven át volt a pedagógia professzora előbb a bordeaux-i egyetemen, majd a Sorbonne-on, és szociológiai módszereinek kidolgozását is a nevelési szituációk és jelenségek megmagyarázása sugallta.) Pataki „határvidéki” tanulmánykötete meggyőzi olvasóját arról, hogy a neveléstudomány — és egy kicsit ennek nyomán a nevelési gyakorlat — még mindig elzárkózik, elkülönül, vagy legalábbis nem él eléggé a társtudományok nyújtotta lehetőségekkel. Több mint egy évtizede, hogy mindenki csak mondja a magáét, a pszichológus, a szociológus, a nevelésszociológia, a pedagógiai szociálpszichológia, de a nemes ötvözet sehogy sem akar összeállni. A pedagógiai szociálpszichológia — mint anynyi más társa a nevelés szolgálatában — ma már önmagában is megálló tudomány, két évtizedes kül- és belföldi kutatási eredményekkel, de nemigen termékenyíti meg a nevelésnek sem a gyakorlatát, sem az elméletét. Miért? Ez nem hagyja magát, vagy az nem képes rá? Nincs válasz egyelőre, legalábbis egyértelmű válasz nincs. A neveléstudomány néha olyan új jelenségekre csodálkozik rá, amelyek a szociológiában már rég nem újak, nem ismeretlenek. A jelenségek megértésének pedig egyetlen módja van: annak leírása és értelmezése. Egyik felületi tünetnek — azaz jelenségnek — lehet látszólagos oka és kiváltója egy másik, ugyancsak felületi jelenség, de természetrajzának megismerése mélyebb elemzést igényel, esetleg más tudományok által már feltárt törvényszerűség ismeretét. Tényleírásban és ténymagyarázatban nem szűkölködünk. Néha egyenesen úgy tűnik, a pedagógia roskadozik a máshonnan jövő magyarázatok súlya alatt. Mégis jókora fáziskéséssel és csak vonakodva vesz tudomásul kikerülhetetlen igazságokat. „Kétségtelen: a 2000. esztendő felé haladva, az iskola manapság aránylag kevéssé képes befolyásolni a növendékek magatartását, szellemi irányultságát, belső meggyőződését” —olvashatjuk egy nemrég megjelent színvonalas neveléstudományi dolgozatban. Valamivel odébb: „Kár szépíteni a dolgot: az iskola és az iskolán kívüli személyiségalakító hatásrendszerek párviadalában az iskola egyre inkább alulmaradt az utóbbi évtizedben, s ez a tendencia még fokozódni látszik a jövőben. Így is mondhatjuk, egészen kisarkítva: a személyiségformáló és személyiségdeformáló hatások küzdelmében mintha az utóbbiké lenne a győzelem." Igaz, milyen igaz, de ezt a tendenciát a nevelésszociológia több mint egy évtizede észrevette, azonban ezt a fegyverletételnek is beillő konzekvenciát csak most vonja le a neveléstudomány. Patakinak A pedagógiai szociálpszichológiáról című, hat évvel ezelőtti tanulmányában viszont ezt olvashatjuk: „Jóllehet, úgy véljük, hogy a pedagógiának mindig együtt kell fejlődnie a tudományok ama csoportjával, amely — röviden szólva — az embert és a társadalmat vizsgálja, s folyamatosan magába kell ötvöznie ezek minden új vívmányát, nem kevésbé fontos, hogy magának a pedagógiának tudományos arculata, sajátos autonómiája és funkciója ne illanjon el a határos tudományok nyomása és befolyása alatt. A pszichológiai ismeretek ritkán emelhetők át közvetlenül és egyenesvonalúan a pedagógiába és a nevelés gyakorlatába. A társadalmi nevelés céljai, éppen adott társadalmi feltételei és intézményes módja, strukturális meghatározottságai sajátos módon átszűrik, és konkrét-sajátos módon teszik alkalmazhatóvá a pszichológia tudományos felismeréseit. Viszont e célok és feltételek konkretizálása, illetve megvalósítása a személyiségben és a nevelési közösségeiben elképzelhetetlen a pszichológiai ismeretek felhasználása nélkül.” Rosszul tenné tehát a neveléstudomány, ha feltétel nélkül kapitulálna, mert a „személyiségdeformáló” erők növekedésére csak egyetlen válasz lehet: újabb fegyvereket kell keresni és bevetni ellene. Az lehet, hogy ezeket a fegyvereket nem a neveléstudományi kutatások találják meg, alkalmazni azonban mindenképpen kell. (Egyébként nem is biztos, hogy nem a neveléstudomány talál rá néha meghökkentően új eljárásokra, új módszerekre; igazolják ezt a feltevést a magyar nevelési kísérletek is. S hogy itt ilyen erőteljesen jeleztük a neveléstudomány mellett létező társtudományok eredményeit, az csupán az egymás mellett futó kutatások és egymás eredményeinek végtelenbe tartó párhuzamossága fölött érzett — talán túlzott? — aggodalom miatt történt.) Hol van tehát az az ív, amely például éppen Pataki Ferencnek ebből a kötetéből is jól érzékelhető? A Közösség és közösségi nevelés, az Iskolaköziben és A neveléstudomány határvidékén című fejezetekben húzódik és a nevelés mindennapi gyakorlatát, valamint az elvontabb elméleti megfontolásokat köti össze. Pataki Ferenc neveléstudományi közelítése történeti: szinte mániákusan foglalkozik a húszas évek szovjet iskolai eredményeivel, kutatásaival és az akkori legnagyobbak elméleti eredményeinek mai hasznosíthatóságával: Sackij, Lepesinszkij, Lunacsarszkij és mindenekelőtt Makarenko pedagógiájával. A történeti alapozású elemzések azonban a legmaibb problémák vizsgálatával folytatódnak: Társadalom, ifjúság, nevelés; Tanárszerep és diákszerep az iskolában; A pedagógusmunka etikájáról — hogy csak néhány tanulmány címét idézzük a kötetből. Érdemes lenne külön is alapos figyelmet szentelni a két utolsónak megírt tanulmánynak, Az egyensúly zavarairól és a Teljesítményelv az iskolában és a társadalom című írásoknak. (Nem egy hírlapi ismertetésben természetesen, hanem a neveléstudomány napi művelőinek körében.) Az elsőben ezt olvashatjuk: „Az iskolai valóságban elkerülhetetlenül, természetes módon mindig is jelen vannak bizonyos feszültségek, amelyeket valami módon termékeny kiegyensúlyozottságban kell tartani, és úgy kell kezelni, hogy a szakadatlan fejlődés serkentői legyenek.” A másikban: „A hazai szociológiai kutatások, amelyek az utóbbi években oly sokoldalúan tárták fel az iskolai teljesítmények és a társadalmi-kulturális helyzet szoros összefüggéseit, nyomatékosan kiemelték az iskolai teljesítmények — főként a tanulmányi teljesítmények — külső, az egyéntől jórészt független társadalmi meghatározottságait. E felismerés nyomán született kritikai megjegyzések, olykor indulatok éle — egyébként hadd tegyem hozzá: jogosan — ama társadalmi tények ellen irányult, amelyek felelősek azért, hogy a társadalmi ... eredetű egyenlőtlenségek élesen megnyilvánulnak az iskolában is, s az nem tud kellő "pedagógiai stratégiát« felvonultatni ellenük.” A társadalom és „nagy rendszere”, az iskola összefüggése ismert, de egymásra gyakorolt nagyon éles hatása jórészt még feltárásra váró tudományos probléma. Az iskolák körül dúló gyakori viták nemigen hagynak maguk után kiutat mutató értékes tanulságokat. A hasznosítható mondanivaló pedig elég ritka jelenség a nevelési irodalomban is. Most ebben a kötetben jeleit látjuk egy nagyobb szabású pedagógiai elmélet alapjainak(Tankönyvkiadó.) Sarkadi László