Népszabadság, 1983. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-05 / 3. szám

6 RANGOT SZERZETT AZ MNMH Gazdag program egy szép házban Az emberben bujkál a kisördög, ezért muszáj tréfásan gonoszkodó kérdéssel kezdeni a Magyar Nép­hadsereg Művelődési Házával való közelebbi ismerkedést. — Ugye, önöknek nincsenek kö­zönséggondjaik, mint egynémely színháznak? Csak kivezényelnek né­hány szakasz katonát, és ... Kútsági Tamás alezredes, az in­tézmény közművelődési és könyvtár­osztályának vezetője „veszi a lapot”: — Higgye el, semmi szükségünk úgynevezett „vattára”, parancsszó­val iderendelt közönségre. Jószerint a kisujj­unkat sem kell mozdítani azért, hogy a rendezvényeink túl­nyomó többségén telt ház legyen ... Hát ez azért nem teljesen fedi a valóságot, mert képzett népműve­lők, szakemberek egész csapata dol­gozik azért, hogy a kisujjukat se kelljen mozdítani a közönségtobor­zásra. Mert azért, hogy mindig élet legyen ebben a házban, bárki bármikor neki tetsző szórakozást, el­foglaltságot találjon itt, azért bizony ténykedni kell, s nem is keveset. Bő­vül és változik az emberek érdek­lődési köre, kinek ez, kinek az a csá­bító rendezvény, tehát úgy kell ki­dolgozni a programokat, kialakítani a szórakoztató, ismeretterjesztő elő­adások körét, hogy minden korosz­tálynak otthont adjon ez a kívül-be­­lül impozáns, ízléssel és eleganciával berendezett ház , amely a fővá­rosban, a Népstadion úton áll. Az épület új, néhány esztendeje készült el, az intézménynek viszont már tekintélyes múltja van: 1948 ok­tóberében alakult meg,­­akkor még Honvédség Háza néven, a Váci utcá­ban. Később a Néphadsereg Tiszti Há­za elnevezést viselte, majd a Néphad­sereg Központi Klubjaként műkö­dött, de széles körben igazán ismert és elismert művelődési intézménnyé a mai nevén vált. A változó elneve­zések tulajdonképpen egy-egy kor­szakot is jelentenek az intézmény életében: az időről időre változó köz­­művelődési, is­meretterjesztési, kép­zési, továbbképzési igényeknek meg­felelően módosult a funkciója is. A mostani feladatkör meghatáro­zása meglehetősen hosszú ismerte­tést kívánna, ezért megpróbáljuk néhány mondatba sűríteni a lénye­get. A budapesti helyőrség hivatásos katonái, valamint a nyugállományú tisztek és tiszthelyettesek — és csa­ládtagjaik — művelődését, képzését, pihenését, szórakozását kívánják szolgálni, a közművelődés minden le­hetséges eszközét és módszerét fel­használva. Talán mondani sem kell, hogy legalább ilyen súlyú feladat a honvédelmi propaganda, a hazafias és internacionalista nevelés — egy kulturális intézmény sajátos eszkö­zeit és kelléktárát felhasználva, köz­vetlen és közvetett módon. Sorolhatnánk még a funkciókat, de az óhatatlanul hiányos tömörítés is túl komolyan hangzik, még azt hin­né valaki, hogy ebben a házban csak katonás programok vannak, „sarko­san és elvágólag”. Persze hogy van­nak ilyenek is, bár mondjuk egy hadtudományi előadás mellett jól megfér a képzőművészeti kiállítás, sőt még a diszkó is. Ám ahelyett, hogy újabb, végeláthatatlan felsoro­lásba kezdenénk, sétáljunk egy kicsit az ötszintes épületben, amely a hét­köznap délutáni órák ellenére is meg­lepően népes. A félkörösen kiképzett színházte­rem a legkényesebb ízlést is kielégí­ti, technikai felszerelésére pedig mél­tán irigykedhetne jó néhány színhá­zi szakember. Mindez persze mit sem érne a tartalom, vagyis igényes prog­ramok, jól válogatott zenei és pró­zai műsorok nélkül. — Sok színház megfordult már ná­lunk, egyebek között rendszeres ven­dégünk a Mikroszkóp Színpad. Ve­zető művészek tartottak itt önálló estet, vonzó programjaink közé tar­toznak az irodalmi összeállítások, a néphadsereg művészegyütteseinek bemutatói, a balettestek és egyéb rendezvények — próbálja emléke­zetből ismertetni az elmúlt és elkö­vetkező műsorokat Kútsági Tamás. De ekkora bőséghez kevés az emlé­kezet, inkább a kezembe nyom egy műsorfüzetet, szemezgessek abból. Valóban csupán szemezgetni lehetne, mert például csak a zenekari és ének­kari hangversenyek felsorolása is több annál, amit az újságterjedelem megenged. Inkább egy sajátos pro­filt emelnék ki: évek óta rendszere­sen otthont adnak a vidéki színhá­zak rangos produkcióinak. S ebben a teremben tartják a film­vetítéseket is, s aki rendszeresen la­pozza a Pesti Műsort, jól tudja, hogy gyakorta kínálnak ínyencségeket, jó néhány érdeklődéssel várt filmet pe­dig már premier előtt néhány nap­pal láthat itt a közönség. — Bárki bejöhet, akit vonzanak az ilyen programok? — A színháztermi rendezvényeink, előadásaink, filmvetítéseink nagy része nyilvános, ezekről az újságok­ból, műsorfüzetekből, plakátokról tá­jékozódhatnak az érdeklődők. Ilyen­kor ide ugyanúgy el lehet jönni — s olyan körülményeket is nyújtunk —, mint egy színházba vagy moziba — mondja az osztályvezető. Ilyenfor­mán tehát, speciális feladatainkon felül a területi közművelődési mun­kából is részt vállalunk. Feljebb, az egyik tereimben vagy tucatnyi lány, fiatalasszony szorgal­masan veri az írógépet: ők a kétéves gyors- és gépíró tanfolyam részve­vői. Ha szorgalmasak és kitartóak, két esztendő múlva vizsgát tehetnek, szakmát szerezhetnek. Idős tanáruk dicséri őket, a munka mellett vég­zett tanfolyamról alig-alig van le­morzsolódás. Másik helyiségben tit­kárnőket képeznek, a harmadikban szabnak, varrnak, vasalnak ... Élet van a házban, mint mindennap. Az olvasóteremben most csak két ifjú ül, egyikük fülén fejhallgató. Vaskos kötetben lapozgat, közben pe­dig zenét hallgat. A kiválasztott le­mez a szomszéd stúdióban forog, ahol arra is mód van, hogy kazettára má­solják át a kedvenc dalokat. A folyó­irat-olvasóban is bőven talál bön­­gészinnivalót az érdeklődő, s persze nemcsak katonai lapokból tallózhat. Csupán kíváncsiságból keresem a polcon a most tízéves jubileumát ünneplő Igaz Szót, de sehol sem len­ni — bizonyára éppen „kézben van” a formájában, tartalmában is meg­­új­hód­ott képeslap ... A gyermekmegőrző, felszerelését tekintve inkább korszerű óvodához hasonlít. Nagy könnyebbség ez a szü­lőknek: amíg ők szórakoznak, tanul­nak, kedvenc hobbijuknak élnek, ad­dig a kicsik játszanak, van, aki fog­lalkozik velük, vigyáz rájuk. Tornaterem, játékterem, tekepálya, eszpresszó, étterem, szakköri helyisé­gek, tantermek tucatja — egy szusz­ra még végigjárni is képtelenség va­lamennyit. De szinte egyetlen nap­ra sem marad üresen egyik sem. Hadd illusztráljuk néhány számmal a művelődési ház látogatottságát. Éven­te több mint 23 ezren vesznek részt a legkülönbözőbb témákból tartott ismeretterjesztő előadásokon, tavaly 72 tanfolyamra több mint 1200-an iratkoztak be. Az évadban rendezett 23 színházi produkciót majdnem 15 ezren tekintették meg, valamivel töb­ben jöttek el a zenei rendezvények­re. A nyugdíjasklubnak kétezer tag­ja van, és itt alakult meg az ifjúgár­­dista vezetők klubja is ... A korántsem teljes képhez hozzá­tartozik, hogy különféle szolgáltatá­sokat is nyújtanak a ház látogatói­nak. Csak néhány közülük: jogi ta­nácsadás, lakásügyi tanácsadás, logo­pédiai foglalkozás, pszichológiai ta­nácsadás ... Kútsági Tamás azt mondja, ők az igényekhez igazodnak. Eszerint a mű­velődési ház roppant sokszínű, vál­tozatos programja a hivatásos kato­nák széles körű érdeklődését, igé­nyességét is bizonyítja. Kónya József Hangverseny a színházteremben. nagy Józsefné felvételei NÉPSZABADSÁG 1983. január 5., szerda ISKOLA ÉS TÁRSADALOM A megújuló gyermekvédelem AUGUSZTUS KÖZEPE ÓTA szí­nesebb, érdekesebb, más hangulatú lett az állami nevelőotthon lakói­nak az élete. Sokszor azon kapjuk raj­ta magunkat is, mintha mi, a felnőt­tek, pedagógusok is másképp csinál­nánk egyet-mást az intézeti élet egy­­egy megszokott területén. Féltő és néhol szigorú „haragunk” hamarabb múlik, viselkedésünk, gondolkodá­sunk inkább hasonlít a szüleihez, mint eddig. Pedig eddig sem ural­kodott kaszárnyaszellem otthonunk­ban, mert a gyermekek életkoruk­nak megfelelően kiegyensúlyozottan éltek, a fegyelmet és rendet, a köve­telmények szigorú teljesítését eddig is megköveteltük tőlük. Ma sem en­gedünk elveinkből és követelménye­inkből, mégis változunk, ha lassan is, mégis másabbak leszünk. De: mi­nek a következménye mindez? Egyértelműen annak, hogy az ed­dig csak fiúk nevelésére kijelölt in­tézményben az első és második osz­tályokba 24 kislány érkezett hozzánk. Szaknyelven szólva: a koedukációnak, a leányok és a fiúk együttes nevelé­sének, annak a nagyon is emberies törekvésnek, hogy ha már a gyer­mekek nem lehetnek valamilyen ok­nál fogva otthon együtt a családban, akkor legalább a gyermekvédelmi hálózat adjon olyan lehetőséget ne­kik, hogy egymást megismerve és megszeretve, bosszantva is és meg­bocsátva, együtt nevelkedjenek. Ezt a törekvést, ezt az új felfogást mi el­fogadtuk, magunkénak valljuk testü­letileg is. Tudjuk, hogy csodákra így sem leszünk képesek, de érezzük, hogy a 24 kislány csivitelése és mo­solygása már ma is hat ránk, és biz­tos, hogy még inkább így lesz a négyéves, felmenő rendszerű ciklus időszaka alatt. MI A KOEDUKÁCIÓ bevezetésé­vel, mások a széles korhatárú intéz­ménytípus kialakításával próbálkoz­nak, míg lesznek olyan újabb ottho­nok, ahol még jobban figyelembe le­het venni a gyermekek és fiatalok személyiségének „állapotát”, egész­ségi helyzetét, tanulmányi előmene­telét, társadalmi konfliktusait, a kö­vetelmények magasabb fokú teljesí­tését. Az elmúlt 15 év miatt sem kell szégyenkeznie e területnek, mert az 54 fővárosi otthonban nevelkedett gyermek és fiatal, a kialakított dif­ferenciált hálózatban, az óvodás, is­kolás, ifjúsági és speciális otthonok­ban — ezen belül neurotikus, túlko­ros, antiszociális magatartású, értel­mi és érzékszervi fogyatékos, kettős és halmozottan sérült gyermekek és fiatalok otthonaiban —, a fiú-utógon­dozó otthonban, 6082 férőhelyen, olyan ellátást és nevelést kapott, hogy 70—75 százalékuk talpra állt, hogy a korábbi éveknél lényegeseb­ben elhanyagolt, sokszor érzelmileg­­egészségileg-erkölcsileg leromlott gyermekek és fiatalok nevelését pszichológusok, logopédusok, utógon­dozók munkájával — ha nem is hi­bátlanul — megoldották. Tudom, sokaknak fáj az elkalló­dott, tönkrement, a társadalmat leg­inkább foglalkoztató 25-30 százalék; a gyermekvédelemben dolgozóknak fáj a legjobban. KÖVETKEZETESEBBEN és tuda­tosabban, a partneri viszony kialakí­tásának igényével foglalkoztak ott­honaink a családokkal, a patronálók­­kal, hogy a gyermek vagy a fiatal családba való visszakerülése re­­ményteljesebb legyen. Ezekre igenis büszkék lehetünk, ezek a további munkánkhoz erőt és kedvet kell hogy adjanak, de ma, a megváltozott körülmények, élethely­zetek és -módok, a tapasztalt ellenőr­zési hiányosságok, az agresszió, kö­töttségellenes, garázda, egészséget károsító szokások jelentkezése, az alkoholizmus terjedése, a munkake­rülés és a bűncselekmények számá­nak növekedése mellett nem mehe­tünk el szótlanul, és különösen nem úgy, hogy a súlyos eseteket látva ne keresnénk az új tartalomhoz az új formákat. Abból a célból, hogy egy­ben az árnyalt és hatásos, az egyén­re szabott, személyiséget és körül­ményt figyelembe vevő pedagógia módszereit a nevelés sikeres korrek­ciója érdekében megtaláljuk. Szükség van tehát arra, hogy a fővárosi gyermekvédelem rugalma­sabban kövesse a felmerülő igénye­ket, hogy a korábbinál még differen­ciáltabb, személyre szólóbb, hatéko­nyabb hiánypótló munkát végezzen a megrövidült nevelőotthoni nevelés ideje alatt. A TERV ÉS AZ IGÉNY AZ, hogy bővíteni kell a széles korhatárú el­helyezést biztosító otthonokat, hogy lehetővé váljon 3-tól 18 éves korig a fiataloknak egy otthonban való ne­velése. Ilyen új elv a koedukáció be­vezetése és szélesítése az egyes ott­honokban, míg a heterogén összeté­telű csoportokban pedig az eltérő korú, a testvéri vagy baráti kapcso­­latú gyermekek nevelését próbálják majd eredményesebbé tenni. Nem igazán „újak” ezek a pedagó­giai elképzelések sem elméletben, sem gyakorlatban — azt mindenki nagyon jól tudja csak az a felis­merés új, hogy e lehetőségekkel ed­dig nem éltünk olyan mértékben, mint ahogy az szükséges lett volna. Ilyen „új” a felzárkóztató nevelőott­honi csoportok gondolata is, ahol a gyermekek hiányosságait kis létszá­mú csoportokban, egyénre szabott te­rápiával kívánják megszüntetni. Ez a koncepció különös gondot fordít a speciális otthonokra, és kiemelten foglalkozik a neurotikus és antiszo­ciális magatartású fiatalok intézmé­nyi feltételei rendszerének javításá­val, a pedagógiai munka eredmé­nyességének biztosításával, a férőhe­lyek számának növelésével. A cél e helyen az, hogy a fiatalok iskoláz­tatása megoldódjék, munkájuk szer­vezett és irányított legyen, úgy, hogy előbb belső iskolákban és műhelyek­ben tanuljanak meg dolgozni, elfá­radni annyira, hogy később a külső munkahelyen se legyen számukra idegen a helytállás. Új fogalom a gyermekvédelem területén a család­­gondozó pedagógus, aki a családot készíti fel a gyermekek visszafoga­dására, aki óvni kívánja majd az el­ért gyermekvédelmi eredményeket, hogy a sok fáradság és idő, a jelen­tős összegű anyagi ráfordítás ne az ablakon kidobott pénz legyen. Szélesíteni akarja a határozat az utógondozói pedagógushálózatot is, mert tény, hogy a legnagyobb segít­ségre az állandó munkahely megta­lálásánál, az önálló életkezdésnél, a lakásprobléma megoldásánál van szüksége minden nagykorúvá vált volt állami gondozott fiatalnak. Kísérleti jelleggel hivatásos neve­lőszülői munkakört is létesítettünk, ahol a nevelők saját családjukban nevelnek arra rászoruló gyermeke­ket. A fővárosi nevelőotthoni hálózat szerkezeti és tartalmi átalakítása szükséges tehát, és lehetséges is, mert a férőhelyek 730-cal való csök­kentése megvalósítható, és így a ne­velőotthoni csoportok létszámai olya­nok lesznek, melyek lehetővé teszik és biztosítják az intenzívebb pedagó­giai munkát. Ezért 1983 szeptembe­rétől a csoportok létszámai 15-20 főre csökkennek, míg speciális ott­honokban 8-10-12 gyermek neve­lése vár a pedagógusokra. ÚJ GONDOLAT a határozatban az is, hogy a nagykorúvá vált, családi kapcsolat nélküli fiatalok életkezdé­séhez a segélyezés módosítását java­solja a Művelődési Minisztériumnak, annak szellemében, hogy azok a nö­vendékek, akik nevelőotthoni életük ideje alatt munkájukkal, magatartá­sukkal már bebizonyították, hogy ér­demesek rá, nagyobb segélyben része­süljenek, mint az érdemtelenek. Szó van ezenkívül arról is, hogy az álla­mi gondoskodásból kikerült nagyko­rúvá vált fiatalok lakáshoz juttatá­sának javuljanak az esélyei. B. Tóth László igazgató, Alsóbéla telep Utókezelő kórházi osztály Szikszón (Tudósítónktól.) Jellegzetesen aprófalvas terület az ország északkeleti csücskében fekvő Abaúj. Csaknem száz község talál­ható itt a cserháti, szárazvölgyi, Her­­nád menti tájon. A lakosság egész­ségügyi ellátásáról a szikszói kórház gondoskodik. Főbejárati falán a név­adó vezérlő fejedelem bronz dom­borműve látható, mindig friss ko­szorúkkal ékesítve, hiszen a Rákóczi ősök ezen a tájon, a közeli Felsőva­dászon laktak, s a család előnevét is erről az abaúji községről nyerte. A két világháború között épült igen szerény kórházat a közelmúlt­ban korszerűsítették, és egy új épü­letszárnnyal bővítve — modern ren­­delőintézetű — négyszáz ágyas egész­ségügyi intézetté alakították ki. Nagy gondot okoz azonban tovább­ra is a kórháznak, hogy a betegek túlnyomó többsége magányosan élő idős ember, így az utókezelésükről — még egyszerűbb betegség esetén is — a kórháznak kell gondoskodnia. Ezért szükségessé vált a kórház további bővítése egy utókezelő osz­tállyal. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei tanács a múlt évi utolsó ülé­sén a költségvetési és fejlesztési alap felhasználásának tervét tárgyalva, foglalkozott a szikszói kórház gond­jával is, és úgy határozott, hogy sür­gősen meg kell kezdeni a II. Rákóczi Ferenc kórház 150 ágyas utókezelő osztályának építését. Az alapozási munkákhoz hozzá is fogtak, s a tervek szerint 1984 végén már az új pavilonban látják el a kórház dolgozói a betegek utókeze­lését.

Next